(Uncanny X-Men vol.1 #500-503, X-Men Legacy #215-216) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction, Mike Carey; rajzolta: Greg Land, Terry Dodson, Scot Eaton, Marco Checchetto, Phil Briones)

oké, san francisco híres arról, hogy a lakói toleránsabbak egy átlag amerikai város szintjénél, de ezt leszámítva nem érzem indokoltnak, hogy az x-ek épp’ oda költözzenek. fáztak már new york-ban, kellett egy kis meleg kaliforniai napfény, mi...? lehet hogy nem jókor kapott el ez a (másfél) kötet, de nem igazán tudott hatni rám, erőltetettnek érezem magneto felbukkanását is, valami olyannak, amit el kellett sütni a jubileumi 500. füzetben, különben jött volna a népharag... plusz volt még valami, ami erősen kizökkentett: hallottam már épp’ elég rémtörténetet greg land rajzolóról, akinek az a mániája, hogy pornószínésznők arcáról vesz mintát a szuperhősnőihez -és valószínűleg ebből ered az én bajom is, mert baromira ki tudtak zökkenteni a mondandóhoz nem passzoló arcvonások, a túl gyakran mosolyra húzódó szájak (és bár az az íróktól is ered, hogy túlzásnak éreztem a szexualitást is a kötetben, greg land azért rátett a szexiskedésre egy lapáttal, főleg emma kapcsán)... ide csaptam a legacy két azon füzetét is, amire oda pecsételték a marketing osztályon a ’manifest destiny’ logót, pedig szinte semmi köze nem volt a költözéses főszálhoz, inkább mike carey ment még egy kört a professzor agyában, és egy kicsit vadóccal is a múltban merengett -végülis ilyenekkel is végig lehet alibizni egy sorozatot... (huh, túl epés lettem, asszem félre kell raknom a mutánsokat egy picit...) (×11.17.)

(Uncanny X-Men vol.1 #495-499) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Choi)

viszonylag ritkán adatik meg a szuperhősöknek, hogy lazítsanak egyet, kivonják magukat a világmegmentés terhei alól, így nem mondanám, hogy sajnáltam az x-ektől azt a kis időt, amit nyugiban tölthettek -sokkal inkább ed brubaker sajnálta tőlük ezt, mert csak belekeverte a srácokat némi bunyóba... pedig rozsi-ék egész szibériáig utaztak, hogy a hó-lepel alatt lehűtsék kicsit a fejüket, de úgy tűnik, hogy az oroszok elég zabosak amiatt, hogy az m-nap az összes kormányközeli mutánsukat hatástalanította. szegény peter nem így akarta megmutatni az eredeti hazáját a barátainak... a san francisco-i szál talán egy fokkal szórakoztatóbb volt azzal, hogy egy varázslat hatására mindenki hippinek képzelte magát (a hippik fővárosában azért ez nem lehetett olyan nagy meglepetés), de azért itt is oda kellett csapni emma-éknak, hogy helyreálljon a rend... jut eszembe, emma és scott a vadföldön eresztették ki a gőzt, ami az előző világrengető esemény során gyűlt fel bennük (lásd: messiás-komplexus) -te hova mennél nyaralni a marvel univerzumon belül? mert én nem biztos, hogy kardfogú tigrisek elől akarnék szaladgálni, még akkor sem, ha a pálmafák alatt ideális a hőmérséklet egy kis kikapcsolódáshoz... (×11.13.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Unanny X-Men vol.1 #487-491) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Salvador Larroca)

ed brubaker a nagyszabású űropera után a földön állva akart egy kisebb léptékű sztorit mesélni -egészen pontosan egész a föld alá bújt vele... persze az intimebb konfliktusok is érdekesek lehetnek, de ezzel most nem igazán sikerült felcsigáznia, lehet hogy jobban beletettem volna magam, ha mélyebb ismereteim vannak a morlock-okról, akik még a mutánsokon belül is kisebbségnek számítanak, a kitaszítottak kitaszítottjai. csakhogy most nem a drámájukban mélyedtünk el, hanem valami zavaros jóslatokat követtünk egy sötét jövőt kergetve, néha-néha lépett csak oda a gyomortájékunkra a sztori (mondjuk a metrós terror-támadásnál). ezen kívül storm-ot tudnám kiemelni, aki vezető szerepben tűnt fel a föld alatt -leküzdve az egyre elhatalmasodó klausztrofóbiáját. plusz a kalóz-cica-lány (ehh...) kapott egy kicsit blőd sztorit, gondolom azért, mert az olvasók erősen shippelték őt hadiösvénnyel... általában szoktam kedvelni salvador larroca rajzait, viszont most a föld alatt nem teljesített olyan jól, mint szokott, bár ebben lehet ludas a színező (vagy az én szkennem) is... (×11.05.)

(Uncanny X-Men vol.1 #475-486) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Billy Tan, Clayton Henry)

továbbra is vannak fenntartásaim a szuperhős- és a scifi-zsánerek összemixelésével kapcsolatban, de az x-men-nél kicsit megengedőbb vagyok az ilyen típusú vegyes sztorikkal, mert őket már évtizedek óta küldik az írók az űrbe, organikusabban épül náluk össze az űr-opera és a nagy világmegmentés... érdekes, hogy ed burbaker is erre az útra vitte a hőseit, mert nála pont a földhöz ragadtság szokott nagyon működni, nem tudom, lehet hogy egy kihívás volt ez saját magának, hogy képes-e bolygókat bejárni és hihetetlen erejű lényeket egymásnak csapni... a kötet már csak hosszával is pályázik az ’epikus’ jelzőre, igaz, brubaker a terjedelmet inkább a kitérőkre használja, és addig húzza a tényleges nagy összecsapást, amíg csak lehetséges. ez azzal is jár, hogy nyakig merülünk a shi’ár politikai machinációkba, az a szerencse, hogy kívülálló újoncként is hamar szét lehet választani a frakciókat, az egymást hátba támadó családtagokat, nem éreztem magam elveszve az űrben... apropó család, azért eléggé szappanoperás az, hogy az x-ek körül mindig felbukkan egy újabb testvér vagy egy alternatív jövőből érkezett gyermek, igaz, a szuperhősös műfaj mindig örömmel fogadta be a szappanos elemeket, most sem tudnám megszámolni, hogy hány páros jött létre a távoli csillagokba való utazás során... örülök, hogy brubaker nem kizárólag ismert arcokkal töltötte fel a csapatát, frissítő látni küklopsz-on és rozsomákon túl is mutánsokat, még ha hozzájuk (jelenleg még) kevéssé kötődök is. a professzor egy érdekes csavart kapott homo sapiens-ként, bár az öreg kopasz leginkább csak végigszenvedte a hosszú kötetet, hol a bűntudat gyötörte, hol fizikailag bántalmazták... vulkán egy érdekes kérdés, mert tomboló, bosszúálló gonoszként nem túlságosan izgalmas, de ha úgy nézzük, hogy egy tizenhárom éves, lángoló kamasz lakozik a felnőtt testében, már sokkal jobban megérthetőek a motivációi... kicsit megmosolyogtatónak tartom az űr-kalózokat, de a nagy kaland kedvéért elviseltem őket is, ugyanúgy, mint a scifi-k kötelező kellékét, a technó-blablát is... bár nem mondom, hogy ez volt a legizgalmasabb x-kötet, amit mostanság olvastam, de jól lehetett pörgetni, annak ellenére, hogy hosszasan épült fel. és igazából a következményei is eléggé fel tudtak csigázni, érdekesnek tűnik az űrben maradt csapat, velük még szívesen olvasnék egy hajmeresztő űr-mókát... (×10.25.)

(Deadly Genesis #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Trevor Hairsine)

ha egy szerkesztő felkéri ed brubaker-t egy sztori megírására, akkor két dologban lehet biztos: hogy a karakterek meg fogják szenvedni a nagy kalandot, és hogy ed leás a múlt legrégebbi rétegeiig, és onnan elfeledett gyöngyszemeket fog felhozni a felszínre... bár én még csak a kislábujjam dugtam bele a nagy x-men történelembe, azért éreztem azt, hogy a múltbéli eseményeket nem a szerző találta ki ehhez a mini-sorozathoz, hanem egy olyan esemény köré építette fel a sztoriját, amire a hű rajongók élesen emlékezhetnek -kicsit másabb formában... (azóta már utána-olvastam, ez a gyilkos sziget volt a híres chris claremont éra nyitó-helyszíne, úgyhogy még nagyobb a jelentősége, mint elsőre gondoltam...) a képregények világában teljesen megszokott, hogy az írók újjáalkotják az elődeik munkáit (szép szóval retcon-olnak), de azért egy rajongónak fájhat, amikor egy új író azzal kezdi a mondandóját, hogy ’ja, az nem is úgy volt’ -szerencsére ez engem, mint újonc olvasót, nem érintett -csak az a baj, hogy maga a sztori sem érintett meg összességében... volt egy rejtélyes gonoszunk, akiben a bosszúállás forralta a dühöt, emberek és mutánsok haltak meg emiatt, és közben felderengett ez a sokat emlegetett múlt. azt viszont nem mondom, hogy egyik eleme sem működött a képregénynek, mert azért mr.brubaker még mindig ért ahhoz, hogy arcul-csapjon a drámájával (xavier belépője például pont ilyen pillanat volt) -plusz elsőre feleslegesnek tűntek a kiegészítő háttér-sztorik a füzetek végén, de aztán kiderült, hogy kiknek látjuk az eredet-történetét, és máris érdekesebbnek tűntek ezek az oldalak is. látjátok, az ilyen személyes múltban-turkálások mennek leginkább ed-nek... mostanában inkább a hosszabb sorozatokra koncentráltam, és hanyagoltam a miniket, most azért tettem kivételt, mert mindenhol azt láttam, hogy ed brubaker x-men-es pályafutása erősen építkezik erre a sztorira -így nem is bántam meg, hogy felkerült ez a kötet a listámra, viszont a közepesen izgalmas olvasásom után kicsit tartok attól, hogy erre az alapra mennyire tud hatásosan építkezni a kedves szerző... (az direkt volt, hogy vulkán kifejezetten superman-esen volt rajzolva több panelen is a piros köpenyében?) (×10.23.)

(2005, DC Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Doug Mahnke) (magyarul: Kingpin)

ed brubaker-nél megszoktam, hogy a marveles műveiben imád a múltban vájkálni, elfeledett sztorikat a felszínre hozni, a karakterek korábbi cselekedeteihez kötni a jelen eseményeit, és hát miért lenne másképp, ha épp’ a konkurenciánál ragad tollat -vissza is megy a kezdetekig, és bő hatvan oldalban megmutatja, hogy miként történt batman és a joker első komoly összecsapása... brubaker nem szokott csalódást okozni, és most is szerettem, hogy noir-osan merengve szövegelteti a karaktereit, viszont a több évtizedes nemezist viszonyt nem tudta (nem akarta) újszerűen bemutatni. vagy tényleg csak túl sokszor láttuk már, hogy a bűn hercege vigyorgó hullákkal kikövezett úton halad a káosz felé, röhögve próbálja eltörölni gotham-et a föld színéről. szóval ez egy jó joker-es one-shot volt, ami sorra veszi a karakterrel kapcsolatos összetevőket, és működő eleggyé gyúrja azokat, de csak néha-néha lépett túl a sablonokon (igazából csak egyszer, amikor bruce beadja magának a vigyorgó-szert, és őrült látomások közepette próbálja megoldani az ügyet)... (×10.12.)

(Captain America vol. 1 #602-605) (2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Luke Ross) (eng)

egyszerre zseniális és pofátlan (és persze messzemenőkig képregényes) az az ötlet, ahogy a marvel-nél átvágták a kapitány idővonalának lehetetlen csomóját -azaz hogy amikor hozzájuk került a hatvanas években a figura joga, akkor kiötlötték a tengerbe-fagyás történetét, csakhogy kellett valamit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a kapitány az ötvenes években is tevékenykedett serények a képregények lapjain... már nem először találkozunk a megtévesztett imposztorral, de most került igazán a középpontba, ezért elevenítettem fel a sztoriját itt is... tetszett, ahogy brubaker kezelte a karaktert, ahogy az az idealizált ötvenes évekbe vágyik vissza, amikor prosperált az ország, mégis kemény kézzel volt vezetve, nem vitték el még tévútra a komcsik és a hippik... az viszont érdekes, hogy a szerző némiképp felmenti az ál-kapitányt, és a félresikerült szuperkatona-szérumra fogja, hogy fel akarja robbantani a hoover gátat (ami az általa fetisizált korszak egyik szimbóluma, ugye)... a kötet sztorija szépen simult a múltból visszatért karakterhez, tele volt klasszikus pillanatokkal, gonosz csapatok kiképzésével, bázisra lopakodással, vonatos akciókkal és ambiciózus gonosz-tervekkel... nem ezzel a négy füzet fogja a marvel becsábítani a kapitány a bűvkörébe az új olvasókat, de brubaker még akkor is piszok szórakoztatóan ír, ha csak takaréklángon ég... (×09.09.)

(Captain America vol.5 #49-50, Captain America vol.1 #600-601, Captain America: Reborn #1-6) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Roger Stern, Mark Waid; rajzolta: Luke Ross, Butch Guice, Howard Chaykin, Rafael Albuquerque, David Aja, Mitch Breitweiser, Kalman Andrasofszky, Dale Eaglesham, Gene Colan, Brian Hitch) (eng)

kicsit szomorú, hogy arra kondicionáltak minket, hogy a képregényekben nincs végleges halál, hogy idővel mindenki visszatér, akitől egyszer már elbúcsúztunk -mert bár eléggé a szívem csücskében lakik steve rodgers, a világ legemberibb kiscserkésze, most azt szerettem volna, ha tovább nyugodhat békében. úgyhogy számomra ez a ’miért’ volt a fő kérdés ebben az újjászületést a címébe emelő képregényben, és nem a ’hogyan’, mert az egy ilyen sztorinál az igazság szerint elég mellékes... annak azért örülök, hogy maga ed brubaker hozta vissza kapit, az az író, aki sírba-tette, és persze nem lepődtünk meg azon, hogy a módszerét erősen átitatta a múltba révedés, hiszen ez az ő egyik specialitása. és most nekem ez volt az egyik hátulütője is, mert kezdem nagyon unni, hogy századszor is visszakanyarodunk a szuperszérum beadásához vagy a jégbe-fagyáshoz, teljesen kifacsartuk már steve régi sztorijait (amit meg még nem mesélt el senki, azok jobb is, ha nem kerülnek papírra -mint például az a bizarr ötlet, hogy a kapitánynak (és bucky-nak) vámpírokkal kellett megküzdenie belgium felszabadítása során)... de kanyarodjunk kicsit vissza az előzményekre, mert a fő füzet-folyamban folyt némi előkészítés, leginkább azt néztük meg, hogy sharon carter lelke miképp ment tönkre az elmúlt egy év során, de kitekintettünk a világra is, hogy hova jutott a végzetes lövés(ek) óta -aztán némi furcsa marketing fogással a fő attrakció egy külön minisorozatban jött ki... persze az sem meglepő, hogy a koponya gonoszkodik a háttérben, és nyugi, attól még, hogy most láthatólag végleg kilehelte a vörös lelkét, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem találkozunk vele -utánpótlásnak meg most egy darabig jó lesz a lánya is... a mini első füzete brubaker többi írásához képest kissé keszekuszának tűnt, de aztán szépen letisztult minden, felállt az összes bábú, hogy aztán mindenki egymásnak eshessen, stílusosan a főváros ikonikus épületei előtt... brian hitch a szokásos nagyívűségét hozta a sorozatba, duplaoldakra szétterített akciókat, érzékletes arc-mimikákat... steve rodgers a remény szimbóluma -így reménykedjünk benne, hogy jól fogják őt használni az írók ezután, ha már nem nyugodhat békében... (×05.09.)

(Daredevil vol.2 #116-119, Daredevil vol.1 #500) (2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Micahel Lark, Stefano Gaudiano) (eng)

van-e kiút a múlt bűnei elől? jár-e mindenkinek a megváltás, a megtisztulás, a boldogság? wilson fisk számtalan alávaló dolgot követett már el életében, minden elé helyezte a hatalom iránti vágyát, ám most félreállt, és csendesen gyászol. nem akar visszatérni, nem akar újra vezér lenni, megtalálta a boldog kis szigetét. de ed brubaker még ezt is elveszi tőle... a magával-ragadóan hangulatos spanyolországi kezdés után még egy fél füzetet kell várnunk, hogy az álruhás címszereplőnk feltűnjön a paneleken, de igazság szerint nem is hiányzik a vörös ruha, amikor nincs a képen, pont az az erőssége még mindig ennek a sorozatnak, hogy a hős emberi esendőségét épp annyira hangsúlyozza, mint a verekedési képességeit... érdekes az alapfelállás azzal, hogy a nemeziseknek szövetkezniük kell egy nagyobb gonosz ellenében, és a murdock-fisk kézfogás persze egészséges konfliktusokat is szül (főleg foggy kifakadása erős) -de persze az alvilági oldalnak eszében sincs tisztességesen játszani, és betartani az egyességet... épülő feszültségen és természetesnek ható párbeszédeken át jutunk el a végkifejletig, a korábban már belengetett nagy fordulatig -mert ed brubaker egy lehetetlen szituációban vette át brian michael bendis-től az írást (’matt murdock börtönbe kerül, tessék ed, ezzel kezdj valamit!’ (sátáni kacaj)), úgyhogy ő is egy tőr-döféssel felérő új statusquo-val adta át a stafétát az utódjának (’matt murdock, mint a kéz feje! heheh, jó munkát!’)... én viszont borzasztóan sajnálom, hogy mr.brubaker ezzel a kötettel letette a lantot, mert nagyon szerettem elmerülni a pokol-járásában, ahol épp annyira voltak fontosak a háztetőkön való ninjás verekedések, mint az igazi gyomorba-maró lélek-vájkálások. és azt is borzasztóan sajnálom, hogy ennyire lehúzza mindenki a folytatást, mert matt murdock annyira a szívemhez nőt az évek során, hogy eléggé a lelkemre tudom már venni, ha méltatlanul bánnak vele -így azt hiszem az a jó döntés, ha egy időre elszakadok a pokol konyhájától, nem erőltetem az olvasást addig, amíg a közhangulat meg nem változik (és nem arról van szó, hogy ennyire befolyásolható vagyok mások által, elég riasztó az is, amiket a kritikákból ki tudtam mazsolázni a shadowland-es sztoriról. meg egyébként is, kinek van kedve csalódni?)... (×05.04.)

(Daredevil vol.2 #111-115) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Clay Mann, Michael Lark, Tonci Zonjic, Stefano Gaudiano) (eng)

hát valahogy így kell összepárosítani a daredevil történetek két nagy erősségét: a magánélet hangsúlyosságát és a ninjákat... először kicsit bűntudatot éreztem, amiért vonzónak találtam a gondolatot, hogy dakota és matt fizikailag is közel kerülhetnek egymáshoz (hisz’ hősünk egy mentális problémákkal küzdő nő férje), aztán egy múló pillanatig soknak éreztem a megcsalás körül kialakult drámát, de ed brubaker persze tudta, hogy mire akar kilyukadni ezzel az újabb lelki sebbel, amit matt-nek (ismét) el kellett szenvednie, és a végére pozitívan jött ki ebből a szálból is... ugyanígy nézhetünk a távol-keleti horizont felé is, mert a cím azt sugallta, hogy kapunk egy gonosz-klónt, aki csak azért van, hogy összeakaszkodjon az ördöggel, de hamar túllépet ms.célpont ezen a szerepen, még ha abban túl sok meglepő nincsen is, hogy a kéz-nek már megint benne van, khmmm, a keze a dolgokban... (érdekes, hogy a történet-folyam írói mennyire túl akarnak lépni a daredevil-hez tartozó alap-elemeken, hogy tovább akarják őt lökni a pokol konyhájának tetőiről, így vált brian michael bendis alatt az alvilág vezetőjévé, és így talált neki most brubaker egy újabb karrier-célt...) (×04.29.)

(Daredevil vol.2 #106-110) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Greg Rucka; rajzolta: Paul Azaceta, Michael Lark) (eng)

ki kellett mozdítani matt-et abból az idegállapotból, amibe az elmúlt időszak szarságai miatt került -és ehhez ed brubaker (és aktuális tettestársa greg rucka) segítségül hívta a legkacérabb szeretőjét: a krimit... oké, előtte még áthúztunk magunkat egy füzeten, ahol a dühvel átitatott depresszió összes tünetét megvizsgálhattuk, különböző szemszögekből (ben ulrich ilyenkor mindig jól jön, mint morális iránytű), de aztán matt-nek sikerült annyira kitisztítania a fejét, hogy érdekelni kezdje egy ártatlan élet megmentése... bár mondhatjuk, hogy láthattunk már ilyen nyomozós sztorikat, számolatlanul, akár a tévében, akár a batman-füzetek tájékán, de itt is jól működött, ahogy a rejtély-központúsága összefogta a szálakat, ahogy felsejlettek egy tönkretett élet mögött a hatalommal való visszaélés és a korrupció rothadó szálai... és nem csak az volt a jó, ahogy matt megtalálta magában a tüzet arra, hogy ki akarja deríteni az igazságot, de hű magánnyomozója, dakota north is csilloghatott, mint erős és okos nő, aki a (szó szerinti) pofonok ellenére is egy bulldog kitartásával megy előre, ha szagot fogott (és gondolkozás nélkül teremti le az önsajnálatba burkolózó barátját is) -pedig szegény lánynak nem is kellene egy marék jéggel hűtenie a feldagadt száját, mert választhatott volna egyszerűbb életet is, de ő nem akart csupán egy szép (és üres) pofika lenni... a fenegyerek életének ezen pontján nagy szükség volt egy ilyen sztorira, ahol ki lehet futtatni pozitív hangulatúra a befejezést, ahol egy apró mosoly is megjelenhet a túl sokat megélt matt murdock arcán. (×01.03.)

(Daredevil vol.2 #100-105) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Michael Lark, Marko Djurdjevic, John Romita Sr., Gene Colan, Bill Sienkiewitz, Alex Maleev, Lee Bermejo, Paul Azaceta) (eng)

ha gonosz lennél, és valaki olyan életére törnél, aki már több fontos nőt is elveszített korábban, azt vajon mivel tudnád térde kényszeríteni...? mr.fear-ben nem a maszkja félelmetes (sőt), hanem az a hidegség, ahogy véghezviszi a nagy tervét, hogy az ősellenségének tartott matt murdock-ot megtörje. és mondhatjuk, hogy pont ezért veszélyes, ha egy szuperhősnek van magánélete is, mert a szerettei folytonos fenyegetettségnek vannak kitéve, ugyanakkor tényleg hatással van rád, az olvasóra is, ahogy elszörnyedve látod, hogy (jelen esetben) ed brubaker min húzza keresztül szerencsétlen milla-t. és ezúttal egy pillanatig sem érzed azt, hogy majd megkönnyebbülhetsz a végén, mint ahogy a vérző szuperhősökről tudod, hogy előbb-vagy-utóbb fel fognak állni a padlóról és győzedelmeskednek -nem, itt egy ember élete örökre tönkre lett téve egy értelmetlen bosszú miatt... matt nem is úgy reagál, ahogy a konszolidált szuperhősöktől megszokhattuk, a sarokba hajítja a moralitás utolsó fátylait is, és csonttörő módon halad előre, hogy véget vessen ennek az őrületnek (még a maszkja nélkül, a bíróságon sem tudja türtőztetni magát)... az ember nem jókedvében olvas fenegyerek történeteket, mert nyomasztóan tudnak ezek a borzalmak rátelepedni az élményre, ugyanakkor meg talán mindenkinek szüksége van arra, hogy néha összetörjék a lelkét kicsit -nagyon... (csak mellékesként kaptunk némi alvilági banda-harcot is, csak hogy egy kicsit kapcsolódjunk a korabeli fő irányvonalhoz is, ahol már láthattuk, hogy a hood irányítja a dolgokat a sötét sikátorokban.) (a 100. számba kötelező mindig valami visszaemlékezést csempészni? igaz, itt meg lettek indokolva a bevillanó régi képek matt hallucinációival, kár hogy nem sok újdonságot tartalmaztak, csak a szokásos dd témákat, idősebb murdock-ot, célpontot, elektrát és persze a legjobban vérző sebet: karen-t.) (hmmm, egy ilyen komor sorozatba elhelyezni egy inside-joke-ot? a taxi tetején annak az oceanic airlines-nak a reklámja bukkant fel, akiknek a repülőgépe lezuhant a lost című sorozat nyitányában.) (×01.02.)

(Daredevil vol.2 #94-99) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Lee Weeks, Michael Lark) (eng)

szóval itt az ideje, hogy utánakeressek, mennyi tanulmány készült már arról az utálatról, ami a képregényírók-és-szerkesztők irányából árad a párkapcsolatok és különösen a házasságok irányába... és ha igazán át akarjuk érezni, hogy milyen feleségnek lenni a marvel univerzumban, akkor ez a tökéletes olvasmány, mert ebben a kötetben sokszor mrs.murdock, azaz a vak milla szemszögéből nézhetjük az eseményeket (már ha élhettek ezzel a morbid fordulattal). és át tudjuk érezni, hogy aggódik a férje miatt, aki minden éjszaka másokért kockáztatja az életét, tudjuk jól, hogy milyen szenvedés lehetett neki átélni az elmúlt időszak megpróbáltatásait, és még azt is megértjük, hogy érzékenyebben reagál egy nőre, aki akaratlanul is komoly befolyással bír a férfiemberekre... de ez még nem elég ed brubaker-nek, szegény nő még egy étterembe sem mehet el nyugodtan a férjével, mert egy őrült ott is rájuk talál, aztán még kap is pár pofont, és végül egy szál semmiben le is dobják egy tetőről... matt-nek nem csak ezzel a magánéleti csomóval kell megküzdenie, hanem a már emlegetett őrülttel is, egy önmagából kifordult régi baráttal, aki kifejezetten nagyokat tud ütni, ennek ellenére a régre nyúló kapcsolatuk miatt önmagától is meg kell próbálnia megmenteni... részben talán könnyebbséget jelent, hogy a hell’s kitchen-i rendőrök elnézőek a helyi hősükkel szemben, mert ők pontosan tudják, hogy mennyire fontos szerepe van a környék megtisztításában, viszont az utóbbi idők fenegyerek-ínsége meg felbátorította az összes mocskot, akik most rászabadultak az utcákra, úgyhogy mindig esemény-teli az éjszakai műszak. de könnyű meglátni azt is, hogy az eseményeke összefüggnek, hogy megint van valami igazán alávaló gonosz, aki a háttérből irányítja ezeket az eseményeket... lélek-rágás, narrációval fedett akciók, fokozódó feszültség -ja, és azt ugye mondtam már, hogy mennyire ördögien ért brubaker a cliffhanger-ekhez...? (×01.01.)

(Captain America vol.5 #37-42) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Roberto De La Torre, Luke Ross) (eng)

azért ha belegondolunk abba, hogy min kellett keresztülmennie sharon carter-nek ebben a három kötetben, eléggé meg tudja hasítani a szívünket... ezzel akartam kezdeni a mondandómat, mert ez az érzelmi központja a kötetnek, de nézzük végig a többi réteget is: rosszul is kijöhetett volna brubaker a két kapitány ötletéből, de szokásához híven most is a múltra támaszkodott, így kellően hitelesen meg tudta magyarázni, hogy miként őrjönghet a paneleken egy férfi, aki a megszólalásig hasonlít steve rogers-hez (nyugi, nem klón!); várható volt, hogy a gonoszok törékeny szövetsége felbomlik majd, ha a tervek nem pont úgy alakulnak, ahogy eltervezték őket, és persze hőseink mindent megtettek, hogy megakadályozzák, hogy egy őrült (és bábjai) kezébe kerüljön az ország; bucky sikeresen belenőtt a kapitányi kosztümbe, az utolsó küzdelme már nem a lelkében és nem is a koponya seregei ellen zajlott, hanem a közvéleményt kellett meggyőznie arról, hogy méltó utódja steve rogers-nek, azokat az értékeket képviseli, amiket az emberek elvárnak amerika hősétől... izgalmas lezárása volt ez a kötet ennek a monstre, 18 füzetes ívnek, tele kézitusával és robbanással -és egy gonosz íróval, aki egy szerencsétlen női karakteren éli ki az összes frusztrációját... (##12.30.)

(Captain America vol.5 #31-36) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Butch Guice, Mike Perkins)

ahogy faustus doktor játszik bucky agyával (alternatív múltakat mutat neki), úgy bennünk is megjelenhetnek a kétely-magvak csírái -biztos, hogy az ezerszer agymosott, ex-szovjet gyilkológép a legalkalmasabb arra, hogy makulátlanság példaképének szerepébe bújjon? és persze maga bucky sem biztos abban, hogy ez számára a helyes út -és bár magára ölti végül a vörös-fehér-kék színeket, azért láthatóan igyekszik a maga képére formálni a kapitányi szerepet (pisztoly lóg az oldalán, amit nem is fél használni, még ha leginkább a rosszfiúk térdére céloz is). és lehet szimbolikus az, hogy még a pajzs-dobásban sem száz százalékig biztos bucky, azért tudjuk, hogy a lelkében több bizonytalanság van, mint a (robot)karjában... elkezdett láthatóvá formálódni a koponya terve, azaz hogy amerika gazdaságára akar egy akkora ütés mérni, hogy az attól térdre rogy, és nem gondolnám azt, hogy véletlen lenne, hogy ez pont az aktuális gazdasági válság évében jutott eszébe ed brubaker-nek. ugyanígy a háttérből irányított korrupt politikus is bántóan hitelesnek érződik azokkal a mondatokkal, amiket a szájába ad (főleg most, amikor egy trump-féle kókler szédíti a népet hasonló lózungokkal) -és mint a való életben, a népet itt is könnyű az orránál fogva vezetni... (nem tudom miért működik nálam ennyire az, ha híradókon keresztül van bemutatva egy szál a képregényekben -lehet azért, mert ismerősen csengenek a fülemben a híradósok tipikus mondatai...) (tempó-pörgetésben még mindig brubaker az egyik ász, ahogy a cliffhangerekkel is jól tud oldalba csapni minket olvasókat -bár biztos hogy akarjuk mi azt, hogy kavarjon egyet az igazi kapitány körül...?) (##12.30.)

(Captain America vol.5 #26-30) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Mike Perkins)

...technikailag a hírhedt 25.szám (maga a halál-eset) is ebben a kötetben jelent meg, de én azt átcsoportosítottam a polgárháború konklúziójához -úgyhogy itt csak a következményekkel foglalkozunk, hogy miként csapódik le a gyász a kapitány közvetlen környezetében... mert már az is eleve érdekes kérdés, hogy miként tudsz átmenteni egy képregény-sorozatot azon a szakadékon, ahol elveszíti a főszereplőjét -és ed brubaker láthatóan tudatosan készült erre a lépésre, mert a korábban erősen felépített mellék-karaktereire helyezi át a súlyt, akik sikerrel is veszik az akadályt... pedig mindenki pont úgy reagál, ahogy elvárnád, bucky dühös, bosszúra szomjazik, és ezért orrokat tör be, sharon-t folyamatosan gyötri az agymosásának eredménye, tony stark a bűntudatával (és a rászakadt rengeteg feladatával) küzd, sam elsősorban nick fury kérésére sodródik bele az eseményekbe, a fekete özvegy meg csak céltudatosan teljesíti a feladatait. és eközben a gonosz-szövetség csak szövi-és-szövi a terveit a titkos rejtekhelyen... már felvetődik az ötlet, hogy valakinek át kéne vennie a pajzsot (és az azzal járó súlyos terhet), de ahhoz még el kell telnie egy kis időnek, hogy az utód lelkileg készen álljon a feladatra. alapos alapozás ez, nem véletlen a ’vol.1’ felirat a címben... (steve epting (és a színezője) még mindig telibe találja az ízlésemet, és szerencsére ehhez a borongós, gyásszal átitatott hangulathoz tökéletesen passzolnak is ezek a képek.) (##12.29.)

(Immortal Iron Fist vol.1 8-14, Annual) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction; rajzolta: David Aja, Howard Chaykin, Dan Brereton, Jelena Kevic Djurdjevic, Kano)

különböző csoportok bajnokai összemérik a kungfu képességeiket egy nagy tornán -csak nem egy hetvenes évek-beli hongkong-i verekedős filmet indítottam véletlenül...? és biztos szórakoztató lenne a képregény akkor is, ha csak a különböző (látványosan koreografált) összecsapásokat kaptuk volna meg (gondosan címkézve minden mozdulatot), de végül egy sokkal komplexebb felépítéssel örvendeztetett meg minket a brubaker/fraction páros. hiszen a párhuzamos idősíkok itt is megmaradtak, hogy teljes képet kaphattunk a nagy ellenfélről, davos-ról, az idősebb rand-ről és az előző vasökölről is, külön kis drámai vonalat hozva létre azzal, hogy mivel is jár a halhatatlan sárkány csíjének megszerzése... danny meglepően hamar visszatért a földre, hogy egy külön küldetésen vegyen részt, de a bérhős-trió és a hidrás szervezkedés miatt is fagyoskodtunk eleget a himalájában... a mennyei királyság eleve megosztott a hét város mentén, de külön figyelmet szentelhettünk k’un lun politikai repedéseinek is, a rossz vezetésnek, és annak az avíttas felfogásnak, hogy a nőket csak titokban lehet edzeni (bezzeg a többi város bajnokai közt két (csinos és halálos) nő is akadt)... a végére persze minden összeért, kikristályosodtak a motivációk, kialakultak a frakciók, akik aztán látványosan összecsaphattak, és végül k’un lun is új úton indulhatott el. az olvasó meg elégedetten csukta be a kötetet, kapott kungfu-t, kapott mitológiát, kalandot és izgalmat, egy komplett képregényes élményt. (bár ugye a rajzolók váltakoztak a jelen és a múlt eseményei között, igazából csak a különszám esetében szisszentem fel fájdalmamban -amikor howard chaykin olyan széles állkapcsot rajzolt danny-nek, amit még conan a barbár is megirigyelhetne...) (##12.25.)

(Immortal Iron Fist vol.1 #1-6) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction; rajzolta: David Aja, Travis Foreman, Sal Buscema, Russ Heath)

nehezen mondhatnám magam iron fist szakértőnek -eddig csak az évekkel ezelőtt olvasott heroes for hire kötetben találkoztam egy kevéssé szimpatikus inkarnációjával, valamint ott volt a kiábrándító minőségű tévé-sorozat, ami szerintem még a legbőszebb rajongóknak is elvette a kedvét a karaktertől... úgyhogy jól jöttek a hozsannák ezzel a képregény-sorral kapcsolatban, mert az elolvasása segített megérteni, hogy miért kötődhet bárki is danny rand-hez... ehhez kellett ed brubaker, aki a kölcsönvette önmagától a múltra való felelgetés dramaturgiáját (lásd még a captain america run-ját), matt fraction meg gondolom a lüke humort hozta a kollaborációba (lásd mondjuk a liftezős jelenetet)... azt azért tudtam eddig is a karakter mitológiájából, hogy mindig csak egy vasököl tevékenykedik a földön -vagyis eddig azt gondoltam, hogy ez egy általános szabály, mert az írók ezt most jól megcáfolták, és egyszerre két(szer két) ököl világíthatott a rosszfiúk szemébe... és baromira bejött, ahogy fel van építve a mitológia, ahogy kezdéskor végigvonulnak az elmúlt korok ironfist-jei, ahogy erőteljesen rányomja a jelen eseményeire a bélyegét a legutóbbi chi-mester múltbéli drámája. és mindeközben megállás nélkül megy a kungfu a hidrás srácok ellen, és éreztetik azt, hogy mindez az építkezés valami nagyobb dolog fele tart. egy misztikusabb dolog felé, ami már most is átitatja a hangulatot -naná, hisz lányok alakulnak át darvakká a szemünk előtt... jó volt látni egy nagy maréknyi karaktert a netflix-es marvel univerzumból, és bár itt hogarth sajnos férfi, azért colleen, missy és luke itt is látványosan aprítanak... david aja realizmusba hajló rajzai jól kiszolgálják a sztorit, és a verekedés jelenetei is ötletesen vannak felépítve -ez mondjuk egy kung-fu sorozatnál nem hátrány... (##12.23.)

(Daredevil vol.2 #88-93) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Michael Lark) (eng)

az előző kötet szívdobbantó befejezése után foglalkoznunk kellett foggy nelson-nal egy kicsit, úgyhogy a nyitányt rá is szántuk -egy eléggé nyomasztó füzet erejéig, amit eléggé szétvetett a tehetetlenség, ahogy foggy próbálta elérni az ismerőseit, hogy tudassa velük, hogy él (david aja erőteljes ceruza-vonásait nagyon feldobta a piros szín meghatározó jelenléte)... aztán jött a fő attrakció, amiben matt james bond módjára turnézta végig európát -igaz, a brubaker-i hagyományokhoz mérten nem a kém-történetek voltak a minta-adók, vagy legalábbis most is teletömte noir-vonásokkal a sztoriját (van nyomozás, kemény kikérdezésekkel sötét sikátorokban; van femme fatale, aki összezavarja a hős fejét; van hentchman, aki a testi erejével majdnem felülkerekedik a hősön; és van egy mastermind a háttérben, aki bármilyen szálat meg tud mozgatni, hogy elérje a célját)... igazából mondhatjuk azt, hogy kellett ez a kötet, hogy brubaker vissza tudjon állítani sok elemet, amiket bendis-szel karöltve félreraktak az utóbbi időben -mert nem lehetett matt feje körül örökké a wanted felirat, mint ahogy wilson fisk-ket sem rejtegethették örökké a rácsok mögött. és ez utóbbitól lesz igazán mélysége a fordulatnak, mert matt-nek a lelkére kellett venni azt a terhet, hogy mostantól a vezér összes elkövetett tettéért felelősséget kell vállalnia... a végén nagyon jó érzés volt látni matt mosolyát, ahogy összeölelkezett a legjobb barátjával, ugyanakkor a tönkrement életek sötét drámájának felhői még mindig hosszú árnyékot vetnek a new york feletti égről... (##12.23.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(Daredevil vol.2 #82-87) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Michael Lark) (eng)

lehet hogy közelebb kéne helyezni egymáshoz a borítón a ’félelem nélküli ember’ alcímet és ed brubaker író nevét, mert megérdemelné, hogy ő is megkapja ezt az állandó jelzőt azért, amilyen kíméletlenséggel vette fel az elődje által eldobott fonalat... még úgy is, hogy igazán nem akart újítani, noir-ba mártja ő is a hangulatot, végig morog a narráció, sötét és nyálkás minden -sőt, a panel-rendezéssel is visszább lép egy korszakot azzal, hogy sok helyen a klasszikus kilenc-paneles felállást alkalmazza. és persze ő sem hagyhatja nyugodni a főhősét, lelki és fizikai terroron húzza keresztül, mindent elvesz tőle, hogy igazán mélyen magába kelljen néznie (a ’minden’-be beletartoznak az utolsó még élő szerettei is)... kihasználja a helyzetet, amit örökül kapott, és belepréseli ebbe a hat füzetbe az összes börtön-toposzt, amik eszébe jutnak az embernek a rács mögötti életről. kíméletlen és nyomasztó a környezet, a szituáció, ezért egyfelől megterhelő olvasni, másrészről viszont olyan magas színvonalat képvisel, hogy az ember nem akarja elengedni, amíg az utolsó, sokkoló relevációval kecsegtető oldalig el nem ér... de előtte is akadnak már jól működő csavarok az úton, a rejtélyek is megfelelően gördülnek előre, hogy végig izgalomba tartsa az agyunkat is, miközben legyalulja a lelkünket... (hehe, olyat se láttam még, hogy egy író bocsánatot kér az egyik fordulatáért egy utószóban...) (ha brubaker miatt nem is aggódtam, azért gyanítottam, hogy alex maleev rajzai után nehéz lesz bármelyik művésznek felpróbálnia ezt a cipőt, de michael lark jó munkát végzett, jól illik az ő stílusa is a koncepcióhoz, még ha kevésbé egyéni is, mint maleev zsenije.) (##12.14.)

(Captain America vol.5 #15-21) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Perkins, Steve Epting)

oh, ed brubaker mint egy okos történelem-tanár, mindig megfelelően nyúl a múltba, hogy onnan karaktereket húzzon elő, és leporolja őket a huszonegyedik század igényeinek megfelelően... és bele is fér az időbe, hogy mondjuk egy számot rászánjunk a koponya lányára, hogy mi újabb olvasók is megismerjük őt és a brutális múltját... de nekem a vendégszereplő angol hősök is újdonságot jelentettek, igaz, náluk kevesebb idő jutott a mélyítésre, inkább az akcióknál használta őket a szerző... mert hiába a nyomozós-kémes aspektusok erőteljes jelenléte, azért a pajzs-dobálások domináltak most, dehát hogyan máshogy lehetne szót érteni egy csapat horogkeresztes szuper-újnácival vagy egy házméretű gyilkos robottal... és jó is a tempója a kötetnek, amiben lopott pillanatok jutottak azért a sharon/steve kapcsolat-építésre is, és végre láthattuk azt is, hogy bucky visszatalál a hősök útjára... (hmmm, hogyan csempésszünk egy mai történetbe némi huszadik századi retrót? tegyünk spitfire-öket és egy hindenburg-ot az égre! vagy mondjuk adjunk a szőke verőlegényekre szvasztikás pólót...) (ehh, tudom hogy a kötethez tartozna még egy retró-szám is, ami a világháborús bucky-ra koncentrál, de annyira riasztó volt a rajza az első oldalon, hogy inkább passzoltam...) (##12.09.)

(Captain America -The Winter Soldier, vol.2 (Captain America vol.5 #8-14) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, Lee Weeks) (magyarul: Hachette, 2018)

így utólag már be kell látnom, hogy hiba volt mindenféle okoskodó alakokra hallgatnom az interneten, inkább mehettem volna a saját fejem után, mert egyben kellett volna elolvasnom a tél katonája teljes történetét, nem így kettétörve az egységes ívét (ráadásul most küzdhetek a szavakkal, hogy a második részről is tudjak írni néhány értelmes mondatot)... szóval teljessé vált bucky története, egészen a kapitánnyal való első találkozásától a közelmúltig kaptunk szemelvényeket az életéből, főleg azokról a sötét időkről, amikor a hidegháború alatt bevetették őt a szovjetek a titkos akcióikban. és ezek miatt át tudjuk érezni azt, hogy milyen piszok nehéz lesz felülírnia az agymosása káros hatásait, hogy újra a jó oldalhoz tudjon majd tartozni... és átérezzük a kapitány dilemmáját is, aki lelöki a róla alkotott tökéletesség szobrát a talpazatáról azzal, hogy kétségek gyötrik, hogy ennyire heves érzelmekkel ragaszkodik ahhoz, hogy bucky-ban még ott él a régi jóság (a hathatós szovjet kezelések alatt is)... abban is hasonló maradt ez a hat füzet az első kötethez, hogy a kizökkent idő itt is meghatározó a narratíva szempontjából, folyamatosan ugrálunk napokat/évtizedeket előre-hátra, de pont annyira van csak megcsavarva az időrend, hogy ne legyen zavaró... (nem akartam megtörni a mutánsvilág kötetet plusz betoldással, úgyhogy átvezetésként itt olvastam el azt a füzetet, ahol a kapitány öregen tengeti a mindennapjait magnus-ék álom-birodalmában. de úgy tűnik, hogy csak a mutánsoknak jár álomszerű élet ebben az utópiában, mert steve-nek is tönkremegy az élete azok után, hogy nem fagy bele a jégbe, hanem végigéli a hidegháborút -és a felesége elhidegülését is... egyszer-használatos alter-történet volt ez, néhány okos gondolattal (a mccarthy-bizottság nem csak a komcsikra szállt rá itt, hanem a mutánsokra is).) (##12.04.)

(Captain America vol.5 #1-7) (2005, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, John Paul Leon) (magyarul: Hachette, 2018)

annak csak örülni lehet, hogy a russo testvérek (és a tehetséges forgatókönyvíróik) feldolgozták ezt a képregény-alapvetést mozgókép formába, mert nekem a mai napig az egyik személyes kedvencem az a film a marvel sorból, ugyanakkor kicsit szomorkodhatok is itt későn érkezőként, hogy nem tudtam szűz szemmel kézbe venni a kötetet, a megjelenése idején komoly hullámokat vető fordulat nem csaphatott homlokon így... egyébként azért bátorkodtam a filmmel előhozakodni, mert maga a képregény is nagyon film-szerűnek érződik, a rajzok úgy vezetik a szemet, hogy könnyű fejben mozgóképpé transzformálni... de maga a dramaturgia is kellően filmes, a rosszfiúval nyerünk egy első betekintést, majd több szálon következik be a fenyegetés -sőt, még a beiktatott visszaemlékezések sem idegenek a mozitermek világától... apropó, ezektől a flash-ektől érzi azt az ember, hogy jó beugró-pont ez a kötet a kapitány világába, mert ed brubaker szépen feleleveníti velük a világháborús múltat, de ha a jelent nézem, már nem biztos, hogy olyan határozottan nyomnám egy újonc kezébe a kötetet, mert esetleg nehezebben értené meg steve zaklatott lelki állapotát (vagy mondjuk a sharon carter-rel való összetett kapcsolatát)... bár talán hasonlóan magával ragadná az olvasás, mint engem, és akkor könnyen átsiklana az ilyen apróbb bukkanókon... (a fő sztori cliffhanger-ét még egy füzettel tetéztük, mert azt még brubaker sem engedi meg magának, hogy csak úgy megöljön valakit steve rodgers múltjából, így egy szívszaggató históriában mesél egy elátkozott karakterről -és eközben ügyesen magyarázza ki az ötvenes években megjelent kapitány-történetek kontinuitás problémáját is.) (hupsz, tényleg, kontinuitás! valahogy nem igazán tud zavarni, hogy nem sikerült tökéletesen eltalálni az időrendet, és nick fury úgy parolázik itt, hogy közben eltűnve kéne lennie a secret war vége szerint -de azért most feltúron megint a netet egy jobban működő időrendért...) (##11.27.)