(2018) (írta: Somogyi György; rajzolta: Dobó István, Tebeli Szabolcs) (Oneway Media, 2018)

mindenki tudja, hogy a folytatásoknak kötelező nagyobb szabásúnak lennie az elődöknél, és ezt az alapigazságot a kittenberger alkotói úgy értelmezték, hogy szerteágazóbb, szövevényesebb kalandokat kell írniuk a korábban megismert hősökkel, valamint fel kell dúsítaniuk a korabeli utalásokat, fel kell fokozni a tempót és még erősebben tele kell csöpögtetni ezt a sűrű főzetet humor-esszenciával. és akár riadtan gondolhatnátok arra most, hogy ez az ingatag építmény anarchiába torkollott a végén, de nagyon tudatos, biztos kézzel lett végigvezetve minden ötlet és szál, így a zavar helyett azt érzi az egyszeri olvasó, hogy felhőtlen örömmel suhan át ezen a röpke ötven oldalon. még azt is könnyen viseli, hogy a címszereplő és a két ferencvárosi utcakölyök ezúttal egyszer sem keresztezi egymás útját... nagyon sok olyan (őrült) ötlet van itt, amiért leborulok a teremtők előtt, visongva kacagtam a steam-punk motorcsónak verseny alatt, respektáltam, hogy a tunguzai meteor ilyen kulcs-szerepet kapott, de még az is simán belefért a miliőbe, hogy a természetfelettivel kacérkodjunk picinyt. az egyetlen dolog, ami egy idő után fárasztóvá vált számomra, az ácsferi csillapíthatatlan pajzánsága volt, mert egy kicsit kreténnek tűnt a nők iránti nyáladzástól a srác. igaz, hogy segített kirobbantani az angol proletár-forradalmat, úgyhogy lehet hogy megbocsátóbbnak kéne lennem vele... (a szövegkönyvhöz továbbra is tökéletesen illenek a képek, és az olvasás élményét tudja nyújtani kicsit, hogy baromi könnyű elveszni egy-egy részlet-gazdag panel hátterének tanulmányozásában.) (##12.30.)

(2016) (írta: Somogyi György, Dobó István; rajzolta: Tebeli Szabolcs)

mint minden fiúgyermek, én is imádtam anno a kalandos történeteket (bár az indiános könyvek valamiért kimaradtak a repertoárból), rajongtam az indiana jones filmekért (mégha a szívkitépést a takaró alól néztem csak), ismertem jules verne-t, és a szegényes képregény-kollekciómban a szakad fekete-fehér rejtő füzetek mellett akadt egy kötet, amit a szórakoztató kaland-jellege miatt számtalanszor lapoztam fel: ez volt a digedagék amerikában, amivel egy kicsit megismerhettem az európai képregényeket is -és valószínűleg jó alapot szolgáltatott a new orleans-mániámhoz... azért hozom fel ezt, mert ez a kötet hasonló húrokat pendít meg bennem, egy jó értelemben vett retrót, és így bizton állíthatom, hogy gyerekként imádtam volna... bár lehet, hogy nem értettem volna a nagy történelmi összefüggéseket (a gyarmatosítottak elképesztő ember-veszteségeit), vagy nehezebben tettem volna különbséget a valós személyek és az ügyesen adaptált irodalmi alakok között, de biztos, hogy piszok mód élveztem volna ezt a filmszerű kalandot... hjaj, mennyire jó, hogy a még a lesajnáló ’magyar képregény’ jelzőt sem kell használni, mert igazából csak a korcsmárosi és zórádi rajz-hagyományok továbbvitelében magyar, egyébként szégyenérzet nélkül oda lehet tenni bármelyik hasonló francia vagy belga kiadvány mellé. persze, döccen itt/ott a párbeszéd, vagy nem mindig segíti a panel-kezelés az átláthatóságot, de ugyanezeket el szoktam mondani a nagy amerikai profi gépezet alól kikerült comics-oknál is, és egyébként is, inkább pozitívan fognám meg a hibakeresést: ha egy első kötetnél csupán ennyi hiba van, akkor az ezekből való tanulási folyamat végén el lehet képzelni, hogy milyen minőséget fog képviselni a folytatás. mert kell hogy legyen folytatás, a kalandokból sosem elég... (#08.21.)