(Saga #49-54) (2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy a legkönnyedebb napokon, mondjuk egy tengerparton lazázva is azon parázunk, hogy mikor üt be a krach, és a megnyugtató hullámok helyett az eget kémleljük, hogy mikor érkeznek meg a kurva felhők -mondjuk brian k. vaughan mindig is két kézzel szórta a muníciót ehhez a paranoiához... mindig fel vagyok spanolva, amikor tudom, hogy közeledik az év újabb piros-betűs ünnepe, azaz amikor kijön a következő saga adag utolsó füzete, és mindig megnyugszom, amikor végre újra belemerülhetek ebbe a folyton újdonságokat kínáló, mégis minden pillanatában ismerős világba -még akkor is, ha egyből az első oldalon egy himbálózó pöcs fogad... baromi jól állt ez a tengerparti környezet ennek a kötetnek, egyfajta lebegés érzését hozta, egy apró üdítő megnyugvást, nagyszerű karakter-pillanatokkal húzva alá a hangulatot -bár ezek közül jó volt nézni hazel-t, ahogy minden nap tanul valamit, de leginkább az gondolkodtatott el, hogy az egyedi testére mindig büszke petrichor képes lenne a radikális változásra, ha ezzel nyugalom költözne az életébe. viszont az igazi csúcspont alana és marko TÖKÉLETESEN ábrázolt erotikus és romantikus nagyjelenete volt, aminek minden pillanata igazinak érződött és olvasztotta az olvasói szívet... nem véletlenül emlegettem a mondandóm elején a felhőket a horizonton, mert végig ott dohogott a felszín alatt a feszültség, tudhatta minden olvasó, hogy ez a törékeny idill nem tarthat sokáig, hogy brian-nek rövid időn belül vérbe borul az agya, és néhány jól irányzott lépéssel kitépi a szívünket és ott hagy minket az utolsó oldalon vérbe-fagyva... és az írói nagyságát mutatja, hogy nem váltunk immunissá ezekre a sokkolásokra az évek során, mivel el tudja érni, hogy tényleg törődjünk a karakterekkel, ráadásul most is úgy dramatizálja a végső halált, hogy a sokk után egyből visszadob minket egy aranyos flashback-be, hogy szivárvány-effektust játsszon az arcunk: úgy potyogjanak a könnyeink, hogy közben mosolyra húzódik a szánk... (nekem az igazi sokkot nem is az utolsó rajzolt oldalak jelentették, hanem az utánuk következő bejelentés, miszerint legalább egy év szünetet tart ezután a sorozat -avengers, trónok harca, starwars, ide-vagy-oda, szomorú popkulturális év lesz így 2019...) (##07.25.)

(Saga #43-48) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

látjátok azt a méretes feketéllő kőtömböt, ami kecsesen gördül le a hegyoldalon? na, az az a kő, ami a szívemről esett le... brian k vaughn belátta, hogy eleget sanyargatott minket az utóbbi időben, így most sokkal könnyedebb kézzel vezette ennek a kötetnek a fő csapásirányát. persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek jó irányba suhanna az élete előre (the will mindenképpen vitatkozna ezzel, miközben lóg ki a fejéből a klasszikus piros/fehér/sárga szín-összeállítású rca kábel), de az mindenképp elmondható, hogy nem szakadtunk bele lelkileg az olvasásba, és most pont ez volt a jó... pedig lehetett volna itt feneketlen kút mélységű dráma is, de sokkal inkább foglalkoztunk az előző kötet végi sokk gyakorlatias következményeivel, mint a lelki hatásaival. bár mindkettőre elmondhatjuk, hogy olyan igazi bkv-s megoldások születtek, mert ki másnak lenne mersze egy abortusz-várost létesíteni az univerzumban, ha nem neki -ráadásul egyből ezzel a sokkal nyitja azt a füzetet, amit részben az új olvasóknak is szántak... azt mondjuk nem tudom, hogy a terhesség-megszakításról miként asszociált a kedvenc perverz alkotónk a western-re, de ha már egy poros bolygót képzelt el a tevékenység köré, akkor már hozta az összes kötelező kellékét is a kovboj-kalapokkal, a tovagördülő ördögszekerekkel, a porban lesben álló banditákkal és a kietlen tájat átszelő vasparipával... persze azért a téma esszenciáját is megragadta a por-lepte felszín alatt, így elmélkedhettünk egy sort az abortusz összetett problémájáról is... érdekes volt a kötet szerkezete, mert az első négy füzetben a fő csapatra koncentráltunk (és nem csak alana-ék szomorú küldetésére, de petrichor és a robot magányára is), majd az utolsó két számban tekintettünk ki a világba kicsit, ügyesen építve tovább (a) the will-t és ghüs-t is (btw, az előbbinél igen ötletesen voltak használva a flashback-ek is, részben azért, hogy ne maradjunk lying cat (és gwendolyn-cici) nélkül idén)... ha valami akkora kedvenccé válik, mint nálam a saga, akkor óhatatlan, hogy benne van az emberben a félsz, hogy nem fogja érezni azt a bizsergést, mint korábban, de hálistennek nem úgy tűnik, hogy a staples/vaughn kettős bármikor is cserben hagyna. (#10.25.)

Saga -vol.7 (Saga #37-42) (2016-2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ohhh, fuck you, brian... akartam egy kellemeset viccelődni itt a bejegyzés elején az űrhajók és a falloszok vizuális összehasonlításán, de egy ilyen befejezés után a faszomnak sincs kedve viccelődni -nem hogy darabokra törte a szívem, de kiszívta az összes szilánkot a mellkasomból, és most itt fekszem az ágyamon begubózódva, és radiohead-et hallgatok, hogy kitöltsem az űrt, ami keletkezett bennem. és sajnos nem túlzok... már korábban is voltak baljós előjelek, amikor az egyik kedvenc karakteremtől kellett búcsúzni, de ott még megértettem valahol a döntést, mert ha valaki arról mesél, hogy a háború értelmetlen áldozatokkal van tele, akkor ábrázolni is kell ezeket a történetében (és ha már a gondolatiságnál tartunk, volt itt megint sok minden a szép képek alatt, a kistestvér miatti gyermeki aggódástól a harchoz való ambivalens hozzáálláson át az apaságban való bizonytalanságig). de aztán ezek a pokolravalók elaltatták a figyelmemet -főleg azzal, hogy belátták, hogy fiona staples mennyire cukin tud cuki állatokat rajzolni, így be is vetettek belőlük egy szekérderéknyit, és persze megint voltak fordulatok meg szabadúszó végrehajtók (most épp szimultán fejjel), hogy akkor se’ unatkozzunk, ha a cselekmény lekorlátozódott két bolygóra. és persze a háború mindig is velünk volt, most egy kicsit közelebb is, mint eddig, de azért csak egy elmosódott foltként a horizonton -így aztán alattomosan sodródtunk bele az alávaló háborús taktikai húzásba, aminek végzetes következményei lettek hőseinkre, a körülöttük sertepertélő ártatlanokra -és az olvasók szívére... és most össze kell szednem magam a sokkból, miközben átkozom a sorsot, hogy épp’ most értem utol a kiadást, így hosszú-hosszú hónapok várnak rám, amíg lassan munkálva dolgozom fel magamban az olvasottakat. (#04.01.)

Saga -vol.6 (Saga #31-36) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ha felveszem magamra az író szemüvegét, akkor tudom igazán belátni, hogy miért érdemes egy történetben szétszedni azokat a karaktereket, akik nagyon jól működnek együtt (és akiket az olvasó is szeret együtt látni): mert a nagy újra-találkozások akkora érzelmi löketet képesek adni a sztorinak, amit más írói módszerek nem biztos, hogy képesek lennének. mert nincs olyan ember, aki ne nyelne vissza néhány könnycseppet, amikor végre egyesül a kedvenc családunk... hmm, talán ez volt az az kötet, ahol leginkább éreztem, hogy kilóg az írói szándék lólába többször is, de fura módon ezzel nincs igazán bajom, fogjuk rá inkább arra, hogy most tudtam leginkább ráhangolódni bkv gondolataira... mert például biztos vagyok benne, hogy nagyon tudatos dolog a részéről ez a sokak számára már határt átlépő szex-túltolás, hogy akár egy sima párbeszéd alá is odakomponálja az anál-szexet... de van amikor csak később realizálja az ember, hogy mi volt a háttere a sokkolásnak -például az új shemale karakternél előbb látja az ember az első-és-másodlagos nemi jellegeket (mondjuk ki: a cicit meg a kukit), mint hogy realizálná azt, hogy ő egy allegória hazel-re, akinek egyszerre vannak szarvai és szárnyai... nem véletlen az sem, hogy a tanulságok is erősebben kidomborodtak most, mert lehet egy felnőtt olvasótábort is tanítani a diverzitás fontosságára, akár egy gyermek szavai által is -és hazel gyermeki naivitása nagyon jól belesimul az összképbe... nem siettünk sehova, nyugisan építkezett fel ez a hat füzet, hogy ismét csavarjon néhányat a felálláson. (#04.01.)

(Saga #25-30) (2015) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

eddig is dacoltak már hőseink ezer veszéllyel, de ebben a kötetben hatványozódott a veszélyek mértéke, a kalandok is komolyabb tétekkel és következményekkel jártak -akár sokkoló önfeláldozásokig is elmerészkedtek. és ha ehhez hozzátesszük még a narrációt is, ahol hazel a háború értelmetlenségéről vagy a gyilkosságok lelki következményeiről elmélkedett, be kell látni, hogy sokkal hidegebb lett a hangulat a világűrben, mint eddig bármikor (btw, ennek a vizuális leképzése az, hogy a füzetek jórészét egy fagyos bolygón töltöttük?). bár én az elején inkább azon aggódtam, hogy hőseink különválasztása és a sok új karakter behozása fog a régi hangulat kárára válni, vagy hogy a múltkor dicsért koncentrált szerkesztés ellen menő darabosabb dramaturgiát sínyli majd meg a nagy egész, de alaptalannak bizonyultak ezek a félelmek. meg egyébként is, fel tudja frissíteni a történetet ez a folyton változó karakter-párosítós szerkezet, mert így mindig meg tud újulni a köztük lévő interakció is... (ha meg más út nincs, hát flashback-ben, izé, drogos lázálomban találkoznak újra azok, akik messze-messze járnak egymástól a végtelen galaxis különböző pontjain). persze nem bkv-ról lenne szó, ha a komorabb mélységek ellenére ne játszana kicsit a rekeszizmainkkal is, így nem csak a fő karakterek szopják a faszt, de egy hím sárkánygyík is -igaz, ő a saját faszát... (#03.30.)

Saga -vol.4 (Saga #19-24) (2014) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

néha megéri egy kicsit még unottan szörfözni a neten, mielőtt az ember belekezdene egy kritikába -most például egy brian k. vaughan interjúba futottam bele véletlenül a youtube-on, ahol arról is beszélt, hogy a gyermeknevelésről szeretett volna mindenkinek mesélni, de nem találták elég izgalmasnak a mindennapi sztorijait, így űr-köntösbe öltöztette azokat -így lett a saga... és ez a felszín alatti hétköznapiság ebben a kötetben csúcsosodott ki igazán, mert nagyon lehetett érezni, hogy a családról, a házasságról és a gyerek/szülő-viszonyról akar nekünk okos tanulságokat átadni. ajjaj, gondoltam én is, veszélyes terep éket verni az olvasók által annyira megszeretett hősök közé, de persze bízhatnék már jobban brian-ben, mert ő az, aki képes arra, hogy minden szerelmi háromszöges és önzéstől csöpögő arculcsapásos klisét ügyesen kiforgasson a végére, így nem érezi úgy az ember, hogy egy olcsó szappanoperás ponyva keveredett a keze közé. még a droghasználatot is tudja úgy ábrázolni, hogy igazán nem lehet haragudni rá, mert az is olyan ’cuki’... ha meg már nagyon ég a drámai veszekedésektől a ház oldala, akkor mindig be tud dobni egy meglepő és véres fordulatot, hogy új irányt vegyünk, és lopva összefonjuk az addig külön lógó szálakat. viszont az is tetszik, hogy nem erőltet bele minden szálat az összes füzetbe, inkább egyszer/egyszer félrerakja a főhősöket, és koncentráltan mutatja meg, hogy mi a helyzet a többiekkel. (a kötelező túlzásokat ebben a kötetben a robotok szolgáltatták, akiknek nem csak a társadalmukba láthatunk bele egy kicsit jobban, de egyből a nyitóképen a nemiszervükbe is... a nagyképernyős, távirányító-jogaros királyért meg külön köszi, jót röhögtem!) (#03.29.)

(Saga #13-18) (2013-2014) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

egy író karakter beépítése a történetbe mindig jó eszköze egy szerzőnek arra, hogy meta-üzenetekkel bombázzon minket olvasókat -persze rossz kezekben ez erőltetetten fárasztóvá válhat, de brian k. vaughan-nál nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is valamihez rossz kézzel nyúl... mert vannak itt aranyos kiszólások arról, hogy az író fél az illusztrátoroktól, hogy tudja, hogy belassult a történet, de például kapunk jó tanácsokat is arra nézve, hogy milyennek kell lennie egy ideális gyerekmesének -de hogy mindezt azért ne vegyük túl komolyan, így húgyfoltos kisgatyába öltözteti az írót, és lehányatja vele a csecsemőt (igen, még ennyi füzet után tud hozni ’na-neeee...!’ pillanatokat, ez volt az egyik ilyen ebben a kötetben)... ez volt a harmadik kör, aminek most az a feladat jutott, hogy tovább szélesítse a világot, még több hátteret adjon a karaktereinek (például alana családjával), és kicsit kitalálja, hogy hogyan is menjen tovább, mire összeérinti az összes szálat a katartikus fináléban... bár nem mondom, hogy nem voltak meg a szokásos őrültségek (például gwendolyn első szeretőjének a csillag alakú fehér fanszőre nálam tipikusan ez a kategória), de azért be-belopakodott a komolyság is a gyönyörűen megrajzolt lapokra -például szépen elmélkedtünk a szeretteink elvesztéséről. mondjuk biztos vagyok benne, hogy mindenki a legfontosabb tanulságot tette leginkább magáévá: basszál, ne háborúz... az utolsó füzetben éreztem meg igazán annak az előnyeit, hogy az ellenfelekre is bőven szántunk időt eddig -mert a felfokozott hangulatban képes voltam mindenkiért izgulni... (ezért sem aggódom amiatt, hogy az újságírók is velünk maradtak, mert biztos, hogy célja van velük az írónknak -ha más nem, hát az, hogy hitet tegyen a meleg-házasság mellett.) ($$12.18.)

(Saga #7-12) (2012-2013) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

annyira rohantunk az első kötetben, hogy törvényszerű volt, hogy meg kell majd állni hamarosan kifújni magunkat, lenyugodni, és körülnézni egy kicsit, hogy hova jutottunk és kikkel is vagyunk együtt... de cseppet sem baj az, hogy a vad kalandozásról a karakterizációra került át a hangsúly, sőt, így töltődik meg igazán tartalommal a puszta szórakoztatás -na nem mintha a karakter-építés ne lenne szórakoztató, az összes párbeszéd úgy van megírva, hogy az életszerűségük mellett a jópofaság sem veszik ki belőlük, és a múltidéző jelenetekben is mindig van annyi csavar, hogy ne csak kipipáljuk az összes korábban megtörtént eseményt (mondjuk fura belegondolni abba, hogy a narrátorunk a saját fogantatását is részletesen elmeséli...) -és szükségszerű is volt, hogy flashback-ekben kerüljenek elő dolgok, ha már az első füzetet egy hatásos felütéssel akarta kezdeni mr.vaughan... bár a főszereplő-párosunk nagyon jól működik együtt (még a vitáikat is imádom), de jó ötlet volt szétszedni őket, és két új karakter (azaz a nagyszülők) segítségével láttatni őket egy kicsit más szemszögből is... de nem csak a szereplők múltja mélyült a visszaemlékezésekkel, de egyre jobban át tudjuk érezni a két nép ellentétét is, azt, hogy milyen mélyen beléjük ivódott a gyűlölet -és azt, hogy mennyire nagy szó az, hogy alana és marko nem nézték a szárnyakat és a szarvakat, amikor egymásba szerettek... arra is volt idő, hogy az ellenséges oldalt is mélyítsük kicsit, sőt, egy-egy egész füzetet rászántunk (a) the will-re és a robot-hercegre is. sok kis aprósággal épült a róluk alkotott képünk, például nem lehet véletlen, hogy a hercegnek melegpornó jelent meg a képernyőjén, amikor megsérült a csatamezőn (érteni vélem már, hogy miért nem ment a szex a hitvesével), és annak is tudtam örülni, hogy a rabszolgaságból felszabadított kislányt okosan beintegrálták a sztoriba, nem csak egy pedofília elleni kiáltvány maradt... fiona staples-től szívesen megkérdezném, hogy mit rajzol nagyobb örömmel: cuki antropomorf állatokat (akik aztán premier plánban robbannak a képünkbe...), vagy óriási keléses herezacskókat...? ($$12.16.)

(Saga #1-6) (2012) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ha maga a szerző állítja azt, hogy egy perverzeknek való star wars-sztorit írt, arra azért érdemes felfigyelni -főleg, ha a kultúrnépek nagytöbbsége is évek óta körbenyalogatja az adott művet. és aztán kinyitja az ember az első füzetet, és azonnal érzi, hogy most valami teljesen mást fog kapni, mint amit valaha olvasott -egy őrült, tabuk nélküli világba léphet be, ami az összes furcsaságával együtt nemhogy taszítaná, de nem tud betelni vele, és azonnal még többet-és-többet akar belőle... szerintem egyből az első két oldal leszűri azokat, akiknek nem való ez a kaland, mert aki érzékenyen felhúzza magát a szülés-jelenet profánságán, az jobb, ha nem lapoz tovább... én nagyon szeretem azt, ha nincs tabu, ha bármit ki lehet mondani és meg lehet tenni -főleg ha ezek a kényesebb dolgok nem lógnak ki ebből az eszeveszett kavalkádból (illetve egyetlen tabu azért akadt, amit nem hágtunk át: a pedofiloknak még ebben a világban is a fejét veszik -szó szerint)... de brian k. vaughan zseniálisan feszegeti a határokat, és az ember még több füzet után is alig várja, hogy láthassa, hogy milyen elszállt ötlettel fogja legközelebb meglepni. és tök természetesnek veszi ezt a sajátságos univerzumot, ahol tévéfejű robotok nemzenek egymásnak gyereket, ahol a póklábú, kéz-nélküli bérgyilkos asszonyság nem szeret ruhát hordani, ahol a szex-hajón a hostes-lányok lábból és fejből állnak csupán, és ahol az univerzum legőszintébb állata egy macska... de nehogy azt higgyétek, hogy ez csupán egy elszállt marhaság, ezért gyorsan hozzá kell tennem, hogy a két főhős természetessége jól ellenpontozza az összes túlzást, egy pillanat alatt a szívedbe fogadod a helyi rómeót és júliát, mert igazinak érzed őket, szerethetőnek, akik a mindennapi drámájukat jól csomagolják maró humorba -és hát van körülöttük bőven dráma, az egész első kötetet rászántuk a nagy menekülésükre, az emberfeletti erőfeszítésükre, hogy családostul túléljék ezt az embertelen világot... so, szeretem a star wars-t, bírom az őrületet, perverz is vagyok, nem kicsit, szóval brian k. vaughan és fiona staples ezt a sorozatot pont nekem alkotta. érzem... ($$12.14.)