Teen Titans -Damian Knows Best (Teen Titans Rebirth, Teen Titans vol.6 #1-7) (2016-17) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jonboy Meyers, Diogenes Neves, Khoi Pham) (eng)

tudjátok rólam, hogy aktívan szoktam szót emelni a kiskorú szuperhősök foglalkoztatása ellen -hogy akkor mégis mit keresnek a tini titánok az olvasási listámban? erre több indokkal is tudok szolgálni: 1. benjamin percy mind a green arrow-val, mind a james bond-dal meggyőzött arról, hogy tehetséges író, így joggal reménykedhettem abban, hogy a titánoknál sem hagy cserben (spoiler: nem hagyott); 2. a komplettség iránt érzett megszállottságom nem hagyott volna nyugodni, ha a hamarosan érkező crossover-nél csak a nyolcadik epizódba kapok bele a szériába; 3. a félelem erős fegyver tud lenni, és jó érzés úrrá lenni rajta, és én komolyan féltem attól, hogy damian wayne arrogáns pöcsfejsége elüldöz a képregénytől... de szerencsére szívesen maradtam, pedig robin tényleg nem egy kedves ember, de igazság szerint pont ettől működik a karaktere, és egyébként is, adnak kellő alapot a morcosságához a családi hátterével, meg egyébként is fel-feltörik néha a mosolytalanság álarcát, ha épp’ egy önfeláldozással léptetik előre a jellemét, vagy csak a böszme denevér-haverját ölelgeti... meglepő módon nem is damian váltotta ki belőlem a legtöbb ciccegést, hanem a beast boy-féle erőltetett vagány-humor... egyébként a csapat jó, ügyesen van kihasználva, hogy mindenkinek van sötét folt a családjában, és tényleg azt érzi az ember, hogy ezeken a lapokon kovácsolódnak igazi csapattá itt a szemünk előtt... mondhatjuk, hogy végre egy rebirth sorozat, amit tényleg oda lehet adni a kezdők kezébe, mert az alapoktól kezd, fokozatosan mutat be mindenkit és hozza be a klasszikus elemeket a képbe (san francisco-i torony!). és eközben pörgős és trendi és fiatalos és tök szerethető... mivel a deathstroke-os crossover (is) kettévágja a következő kötetet, ezért idevettem a hatodik/hetedik részeket is, amik egy újabb ifjú hőst dobnak be a közösbe, egy szándékosan halmozottan hátrányos srácot, aki nem csak színesbőrű és meleg, de meglehetősen magának-való is, egy partra-vetett hal az új-mexikói sivatagban -érezhetően jól be fog illeszkedni az új diszfunkcionális családjába... (hehe, csak nem bírta ki benjamin percy, hogy az alcatraz-t ne hozza be egy kacsintást erejéig, ha már titánok hagyományosan frisco-ban tevékenykednek...) (#10.05.)

Titans -Made in Manhattan (Titans vol.3 #7-10, Annual 1) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Lee Weeks, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

ha már a kölykök megkapták a maguk klasszikus ’t’ alakú tornyát san fransisco-ban, akkor a fiatal felnőtteknek is járt egy a túlparton, nem...? kicsit olyan, mintha poénnak indult volna, hogy a ’manhattan’ szó miatt a srácok átköltöznek a nagy almába, de aztán szépen végig lett vezetve az ötlet, hogy mivel is járna az, ha egy szuperhős csapat egy világváros szívében rendezné be a rezidenciáját -ahol még a láthatatlan repülőt is el kell rejteni... kicsit sajnáltam, hogy már nem wally-n volt a fő hangsúly, mert így veszített a sorozat az érzelmi többletéből, bár azért nem felejtkeztünk el a srác érzelmeiről. de nézhetjük onnan is, hogy így például donna-ra sokkal nagyobb figyelem irányulhatott -egész odáig is elmerészkednék, hogy az annual csak azért íródott, hogy felfedjék a múltjának nagy rejtélyét (de a későbbiekben is volt noszalgia-rohama a csajnak) (ja, és egész véletlenül arzenal drogos múltjára is terelődött némi szó -szóval jócskán kotorásztunk a régi dolgok között)... bevallom, hogy egy kicsit bántam, hogy aztán a fő hangsúly a házaspárral terelődött, mert egy kicsit érdektelenek voltak számomra -még akkor is, ha bőven lehet kipréselni a sztorijukból spirituszt, mondjuk a családi élet vs szuperhősködés ellentétével. a végén viszont jót mosolyogtam, hogy egy klasszikus bond-gonoszi fordulatra futtatta ki dan abnett a sztorijukat (mert ki másnak jutna eszébe, hogy lecsapoljon szuperhősöket, hogy aztán értékesítse a piacon a megszerzett képességeket)... (#10.05.)

Deathstroke -Twilight (Deathstroke vol.4 #12-18) (2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Joe Bennett, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava) (eng)

oh, mr.priest, azt hiszem, már sohasem leszek az ön híve... igaz, már nekem ciki felhozni minden egyes vonatkozó írásomnál, hogy milyen nehezen tudom összekattintani a darabkákat -pedig őszintén mondom, hogy nem szoktam igényelni, hogy a számba rágják a dolgokat, de úgy látszik az már meghaladja a képességeimet, ha ennyiféle utalást és sugalmazást könnyed folyammá állítsak össze a fejemben... ráadásul látszik a szándék arra, hogy az egész sorozatot egyetlen nagy egységként kezelje, de a rengeteg visszautalás a casual olvasókat csak fejcsóválásra kényszeríti, mert képtelenség ennyi kis apróságra emlékezni -főleg ha az ember számtalan más sztorit is olvas és néz emellett... és persze, szoktam mondani, hogy ’majd összeáll a végére’, na de milyen áron... mert mire a végére ér az ember a kötetnek, már belátja az írói szándékok egy részét -de én ennek ellenére vallom, hogy jobban működne az egész, ha nem nézegetnék ki folyton a wilson család többi tagjára, vagy legalábbis nem ilyen hangsúllyal (és szerencsére lett értelme annak is, hogy deathstroke levarrta a fia menyasszonyát, nem csak egy ’leszarom, én rosszfiú vagyok, bármilyen kemény dolgot megtehetek’ gesztus lett belőle)... de a következményekkel kicsit azért hadilábon is áll a szerző, mert a például vakságot semmilyen szinten nem használja ki, hisz’ deathstroke nincs akadályozva általa, ugyanúgy szétrúgja mindenkinek a seggét, és nincs drámaiság sem a látás elvesztéséből... a néger kiscsaj feldobta egy kicsit a sötétebb hangulatot, nála meg az okozott csalódást, mikor kiderült, hogy nem egy friss karakter, hanem egy tini titán lett ideimportálva (az már egy más kérdés, hogy egy realistább sztoriba mennyire passzol egy óriás méretűvé változni képes lány)... szerintem ti is érzitek, hogy közel a kenyértörés ideje, és be is vallom, hogy csak azért maradtam a sorozattal, hogy eljussak a közelgő crossover-ig, ami után könnyed búcsút veszünk egymástól... (#10.07.)

The Lazarus Contract (Titans vol.3 #11, Teen Titans vol.6 #8, Lazarus Contract Special, Deathstroke vol.4 #19-20) (2017) (írta: Christopher Priest, Benjamin Percy, Dan Abnett; rajzolta: Brett Booth, Phil Hester, Khoi Pham, Larry Hama, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava, Paul Pelletier) (eng)

egy kicsit fentebb láthatjátok, hogy arról elmélkedek nem túl vidám hangulatban, hogy mennyire csak egy gimmick volt deathstroke megvakulása, hogy nem volt igazán semmilyen következménye a karakterre meg az eseményekre -erre most a crossover azzal kezdődik, hogy ’ja, slade szeme már jobban van’... bár gyanítom, hogy a kórházi lét is csak azért kellett, hogy beindíthassák az eseményeket egy kómában (?) töltött látomással... egy picit sajnálom, hogy a nagy crossover ennyire deathstroke-központúvá vált, hogy a kétféle titán-csapat csak asszisztált slade-nek -egy nem túl felvillanyozó múlt-megváltoztatós sztoriban... mert érzelmileg eddig sem tudott megérinteni a wilson-családi dráma, és ez most sem változott érdemben... az volt az érzésem, hogy ezt a crossover-t christopher priest erőltette, a többiek meg lemondóan belementek a közös sztoriba, és ugye láthatjátok, hogy mennyire a kriptonitom mostanság ez az alak, úgyhogy sajnos igazán még esélyt sem adta arra, hogy szórakoztasson, csak túl akartam lenni rajta minél gyorsabban (és az a durva, hogy a máskor szórakoztatóan arrogáns damian wayne az ő kezében egy elviselhetetlen ütnivaló köcsög lett)... (tudom, hogy priest-nek mániája ez az ’elmosódott a határ a hősök és a rosszfiúk között’, de ki akarna egy jó útra tért deathstroke-ról olvasni...?) (viszont, áááhhh, egy dark titans sztori érdekelne, de erősnek kell lennem, és most megállni az olvasással, minthogy megint itt hosszú sorokon át kelljen húzni a számat...) (#10.07.)

(Deathstroke vol.4 #6-11) (2016-2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Carlo Pagulayan, Cary Nord, Denys Cowan) (eng)

volt egy gonosz, akit a tini titánok ellen alkottak meg, de az évek során a cool-faktora miatt közönség-kedvenc lett, így kiemelt szerepet kapott az képregényes univerzumban, önálló füzeteket -ám ehhez el kellett kezdeni mélyíteni a karakterét. és nem tudom, hogy jót tesz-e egy cool karakternek, ha ennyi mindent megtudunk a múltjáról... oké, persze, félig látatlanban okoskodom, hisz’ alig-alig mélyültem még el a dc világában, de számomra fura, hogy christopher priest ennyi mindent le akar fedni deathstroke körül, hogy nem elégszik meg annyival, hogy pofás akciókon át hajtja végig a kíméletlen zsoldost, hanem görgeti előre a múlt szálait is (most már azt is tudjuk, hogy miként szerezte a híres kardját, sőt, a kódnevét is), miközben épp’ annyi időt szentelünk a teljes wilson kompániára (gyerekekre, (ex)feleségre), mint magára slade-re. és bár engem könnyű elvakítani a jól működő karakter-felépítéssel, úgy gondolom, hogy vannak karakterek, akik nem igénylik a komolyabb építkezést (bár most így komolyabban belegondolva, deadpool-nak sem ártott a mélység, so...) -bár gyanítom, hogy inkább az a baj, ahogy építkezik christopher priest: nehezen követhetően, ahogy szokott... persze az nem baj, ha intelligensnek nézi az olvasót, csakhogy most már arra sem mindig veszi a fáradtságot, hogy egy lapon belül jól érzékelhetően leválassza a különböző idősíkokat, így az olvasó meg-megakad, miközben a fejét rázza, hogy ’mivan??’... de lehet hogy én vagyok csak túl felületes befogadó, vagy csak azért hasogatok szőrszálat, mert mást várok egy deathstroke képregénytől, mint amit kapok. mert úgy látom internet-szerte, hogy a többség elégedett az írással és a kissé retrósra vett színkezeléssel... (a kötet utolsó szála érdekesen próbálta feszegetni az amerikai fegyvertartási problémát, reflektálva a chicago-i kemény helyzetre, általános végkövetkeztetést levonva: az erőszak mindig erőszakot szül, baromi nehéz megszakítani a kört.) (#08.20.)

(Deathstroke Rebirth, Deathstroke vol.4 #1-5) (2016) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Carlo Pagulayan, Larry Hama, Joe Bennett) (eng)

érdekes látni, hogy vannak írók, akiknek a továbbsuhanó évtizedek alatt sem változik markánsan a stílusa... úgyhogy valahol jó, hogy nem ért meglepetésként egy maréknyi blackpanther füzet után, hogy a friss munkáját is úgy indítja christopher priest, hogy beviszi a sűrűjébe az olvasóit, akik csak kapkodják a fejüket az egymástól távol eső helyszínek és idősíkok között, miközben frusztrálva várják, hogy kitisztuljon a kép -de az is szerencse, hogy  kiépített magának nálam már annyi bizalmat, hogy tudtam, hogy a kötet végére össze fog állni a látszólagos csapongás. és tényleg most is így lett, hihetetlen az öreg kurafi... és tulajdonképpen még a flashback-eket sem bánthatjuk az indokolatlanságuk miatt, mert megágyaztak slade wilson jelenlegi helyzetének és a magánéleti mélységeinek -bár azért lehet, hogy nem ártott volna, ha a jelenben is színesedik a karakter, és nem csak annyit tudunk meg róla, hogy szűkszavú meg kíméletlen, és nehezen mutatja ki az érzéseit... pedig miért ne kötődhetne egy kambodzsában edződött zsoldos mondjuk a lányához? persze így is szórakoztató az apa/lánya dinamika a füzetekben, de némi érzelemmel még fel lehetett volna dobni... (igaz azokat az érzelmeket inkább a múltra tartogattuk, a fiú-gyermekek sorsával, meg a félszem történetével.) de egyébként komolyabban átalakult a sztori dinamikája, amikor a kis wilson belépett a képbe, az afrikai warlord-os, idő-uras szálak hamar le lettek dobva egy kis roadtrip-ért -ami egész gotham-ig vezetett, így nem meglepő módon a bőregér is egyből besuhant a képbe. és nem csak a város miatt nem meglepő ez, hanem azért is, mert párhuzamot lehet vonni a két karakter között a gyermekeik segítségével -hisz’ rose is sokat szenvedett, mire felnőtt, és damien wayne is rögös úton jár már a születése óta... (no, ezzel a véres és határt feszegető antihős képregénnyel zárult a rebirth olvasásom első köre, úgyhogy jöhet a következő, mondjunk akár maradhatunk is egy kicsit gotham sötét sikátoraiban...) (#07.06.)