(2002) (írta: Alan Dean Foster) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

emlékszem, hogy a baljós árnyak idején sokan lucas szemére vetették, hogy túl kicsi tétben kezdte a saga-ját, hogy egy jelentéktelen bolygót emelt a középpontba. úgyhogy gondolom nem véletlen, hogy a két előzmény-trilógiás film között megjelent regényben alan dean foster azzal kezdte a történetet, hogy megmagyarázta, hogy miért számít minden egyes bolygó a galaxisban, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a köztársaságot egy törékeny ökoszisztémának kell látnunk, ahol a gazdasági érdekek át-meg-átszövik a szövetséget. ennek ellenére nehéz máshogy nézni a könyvben bemutatott bolygóra, mint egy nem túl jelentős helyre... bár töltünk némi időt az áskálódó rosszfiúkkal (főleg a kötet elején), a regény inkább egy videojáték dramaturgiáját követi, ahogy a négy jedi egyre beljebb hatol a nagy síkságra, úgy kell újabb-és-újabb kihívásoknak megfelelniük, akár szó szerint is, ha célba akarnak érni. előnyére vált a kötetnek, hogy ennyire átgondolt a flórája és faunája, ugyanakkor kicsit aránytalannak érződött, hogy sokáig időztünk a különféle lényekkel, aztán meglepően hamar visszaértek a jedik a városba, hogy kicsit kapkodva lezárják a küldetést... a hosszú menetelés alatt volt idő a karakterekkel is foglalkozni, anakin feldúlt lelki-világával például, és nekem működött a két padawan évelődése is, de azért igazán nem gazdagodtak az ismereteink róluk... nem voltam maximálisan lelkes ezért a könyvért, de amikor a kezembe vettem, akkor szívesen olvastam -talán egy ódivatú kalandregényként olvasva működik leginkább. (##09.30.)

(Punisher vol.6 #13-18) (2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Darick Robertson) (eng)

az alapvetően pacifista beállítású emberek is tudják azt, hogy az erőszak ábrázolásának van az a fokozata, amikor már nem viszolyogtató, hanem átcsap bűnös élvezetbe. garth ennis nem hogy megtalálja ezt a határt, de már nem is látja, olyan kurva rég volt már, amikor átlépte... nem számít az, hogy százakat öl meg nála a punisher (ezúttal szarin-gázzal), nem számít az, hogy hány newyork-i gengszter esik a leszámolás-hullám áldozatául, nincs mérőszám már a kifröccsenő vérre, levágott végtagokra. ebben a világban még az is természetes, hogy rozsomáknak lerobban az arca, véres cafatok maradnak az intim szerveiből, vagy egy kibaszott úthenger parkol a fején -nem mindegy? úgyis túléli... komolyan, borzasztóbbnál-borzasztóbb dolgokat gépelek itt sorban, és mégis mosolygok, mert olyan lazán és őrülten adja elő az alkotó-csapat ezt az erőszak-szimfóniát... viszont egy füzetnyi komolyságot azért megenged magának ennis, amikor hazabeszél, és megpróbálja az emberek fejébe verni az észak-ír konfliktus abszurditását... (szegény soap nyomozót már sajnálja az ember, mert a szerző kifejezetten mocsok vele, ahogy folyton olyan ágyakba dobálja be őt, ahol semmi keresnivalója nem lenne, mert mondjuk elvileg nem meleg -az meg ugye főleg nem egészséges, ha valaki a tudtán kívül a saját anyával fekszik össze...) (##09.26.)

(Star Wars Republic #46-48) (2002-2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: C.P. Smith) (23 BBY)

nincs azzal baj, ha egy sorozatnál antológiában gondolkoznak, csak most kicsit furcsa volt, hogy az elmúlt időszakban megtaláltuk már a haladási irányt quilan vos-szal, és most hirtelen letértünk erről az útról (a rajzolás iránytévesztéséről már nem is beszélnék, mert az elnagyolt arcok a halálom egy képregénynél)... és még azt sem mondhatjuk, hogy akkor egy másik jedi-párosra, obi-wan-ra és anakin-ra került át a hangsúly, mert sokkal inkább a szenátusi testőrség néhány tagja került a rivalda-fénybe. és ez azért baj, mert nem tudott igazán lázba hozni a sorsuk, nem működött, hogy ennyire belementünk a magánéletükbe, még akkor sem, ha a sztori szempontjából ez a privát-szféra fontossá vált a végén... a jediknél viszont örültem, hogy a ’mester kioktatja a tanítványát’ párbeszédek nagyon filmszerűre sikerültek (de egyébként mondjuk a sikló-ábrázolásból is látszik, hogy ez a sztori már a klónok támadása után jelent meg -hmm, mondjuk az ’obi és ani ki vannak rendelve hivatalból, hogy megvédjenek egy szenátort’ alapgondolat is ismerős valahonnan)... egy aspektusa tetszett még ennek a viszonylag sovány olvasásnak: hogy jól érződött, hogy a korrupt köztársaság mennyire recsegve/ropogva éli a végnapjait, ahol már a leghűségesebbek is ugrálnak le a süllyedő hajóról... (##09.22.)

(Star Wars #42-45) (2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (28 BBY)

hmm, két rétegű flashback-kel kezdeni, hogy jobban megismerjük aayla és quilan közös útját? kicsit úgy érezni, hogy john ostrander-t jobban érdekelte a múlt, mint a két film közötti jelen... mert alapvetően egy alap-küldetést kapunk megint (gyerekrablással indítva be az eseményeket), amire jó sok akciót fel lehet fűzni, és közben pár pillanat jut arra is, hogy megmozgassák az olyan szociálisan érzékeny geek-ek agyát, mint amilyen én is vagyok (a ryloth-i társadalmi berendezkedésre gondolok itt elsősorban, mert eddig is feltűnt a különböző médiumokban, hogy a twi’lek nőket táncoló rabszolgáknak tartják csak az univerzumban, de most azt is hallhattuk, hogy a faj férfitagjai is lenézik a nő-társaikat)... a gonosz-oldal egy kicsit talán túl volt csavarva, voltak nehezen legyőzhető hentchmen-ek, volt egy hatalommániás twi’lek, és ott állt minden mögött a criminal mastermind, dooku gróf (ő-mögötte meg tudjuk jól, hogy ki áll)... de karakter-szinten jól működött a sztori, a két jedi hősünk újra közel kerülhetett egymáshoz az életveszélyek közepette. és hát egy lávával feltüzelt helyszín is mindig jól tud kinézni... (##09.21.)

(Star Wars #36-39) (2001-2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Daviddé Fabbri) (30 BBY / 44 BBY)

egy visszaemlékezős sztorit sosem könnyű dramatizálni, az írók sokszor beérik a mesélő fejekkel, akik elregélik a történetet -és ennél a kötetnél akár ezt vehetjük szó szerint is, még oda is rajzolták nekünk a fejeket, akik épp visszaemlékeznek... az már egy más kérdés, hogy miért volt szükség arra, hogy felelevenítsünk a régmúlt ezen véres históriáját. mondjuk az igaz, hogy a képregény-sorozat laza szerkezetébe belefér egy ilyen kötet is, de plo koon karakter-mélyítésén túl nem sokat adott hozzá a nagy egészhez (edit: oké, majdnem elfelejtettem, hogy azt is mindig jó látni, amikor az ifjú obi-wan tanul valamit az életről). kivéve, ha a baljós árnyak előzményeként tekintünk rá, mert a stark-féle hiperűr-háború volt az utolsó fegyveres konfliktus a naboo-i csata előtt, a neimoidiak már itt is keverték a keverni-valót a profit kedvéért, és már itt is felvetődött a kérdés sok köztársasági lakóban (és gondolkodó rajongóban): hogy működhetett egy ekkora kormányzati szervezet hadsereg nélkül, hogyan voltak képesek ilyen sokáig tárgyalásos úton rendezni a konfliktusaikat? (persze a békétlenek oldaláról most is egy őrültet kaptunk az idősebb tarkin-nal, aki azért rossz példa ebben a komoly kérdésben, mert a hatalmat akarja koncentrálni egy hadsereg felállításával.) (##09.20.)

(Star Wars #32-35) (2001, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (30 BBY)

okos írói húzásnak tartom a vos családnak adott képességet, miszerint érintéssel ki tudják nyerni az élettelen dolgokból az ’emlékeket’, mert így hihetőbben be lehet vetni a megfelelő dramaturgiai pontokra a flashback-eket... így láthattuk most is a korábban csak sejtetett quilan vos múltat, amelynek lélektipró drámaisága sokat megmagyaráz a karakter jelenlegi viselkedéséből... a családi háttérrel jár a kötet fő helyszíne, a börtön-bolygó is, ami a legkevésbé börtönnek érződő börtön-bolygó, amit valaha scifi-ben láttam... mert az őrök csak az égből vigyázzák a rendet, a rabok közben kocsmákban gang-esednek, és fegyvereket meg robogókat építenek a roncsokból -mégsem ők az igazi nehézfiúk a felszínen... néha nehéz megérteni a jedi-kódex jóságra való törekvését, most is meg lett a következménye annak, hogy többszáz évvel ezelőtt a jedi-tanács a maga tiszta módján intézte a megtorlást egy olyan ex-jedin, aki köztudomásúlag a társait irtotta a nagyobb erő reményében. mert szerintük az megfelelő büntetés, ha valaki befagyasztva tölti az időd, gondolkozva a saját bűnein, miközben ott van tőle karnyújtásnyira a fénykardja is... a kvázi-vámpírok megfelelő háttér-gonoszok voltak, kellő parát hoztak -bár nem mondanám, hogy tökéletesen tisztázva volt ez a ’leves’, amit kiszívnak az emberből... ez is egy action-packed képregény volt, mint mondjuk az előző kötet, ám mégis jobban működött, mert nem csak üres fénykardozásból állt az egész, hanem a karakterek drámái és lelki kötődése miatt mélyebb rétegeket kapott. és egyébként is, minden sztorit feldobna villie mosolya... (##09.19.)

(Star Wars #28-31) (2001, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman, rajzolta: Davidé Fabbri) (30 BBY)

na, akkor még négy füzetünk van, hogy jobban megismerjük aurra-t! hát, nem sikerült... pedig sokkal több potenciál van ebben a lányban, minthogy csak vicsorogva próbálja (fény)kardélre hányni a mestereket és padawan-okat, jó lenne több háttérismeret a motivációihoz. oké, értjük, utálja a jediket és a volt mesterét, és mindent elvállal pénzért, meg élvezetből is öl, de lehetne sokkal-de-sokkal mélyebb karakter is ő... de sajnos nem segíti a szétesés szélén egyensúlyozó történet sem ezt, jedi ölés coruscant-on, aztán kicsit a tanácsra koncentrálunk, majd vissza aurra-ra, aki egy új ügyben alkudozik, majd egy gyors összecsapás, aminek a végére már megint nem tesszük ki a pontot... azt elismerem, hogy jó a kötet tempója, de mind sztori-vezetésben, mind a rajzban visszaléptünk egyet az ostrander-duursema-féle felütéshez képest... (btv, nem csak aurra sign-gel lehetne mélyebben foglalkozni, de én szívesen venném, ha a’sharat kételyei is még inkább ki tudnának domborodni -egyszerűnek tűnik a képlet, egy jó képregényhez az összecsapások mellé jól jön a mélyebb dráma és karakter-építés is.) (##09.18.)

(Star Wars #19-22) (2000, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (31 BBY)

persze láttam már a tetovált arcú quilan vos-t korábban is (sőt, a későbbi életszakaszából már egy könyvet is olvastam), de sosem tudtam vele közelebbi kapcsolatba kerülni. így nekem találta ki john ostrander azt a gimmick-et, hogy egy amnéziával pörgeti fel az első sztoriját a sorozatban, mert nekem is úgy derengenek bizonyos dolgok, mint a főhős jedi-nek -halványan... ez tulajdonképpen egy nyomozós sztori, ahol különböző helyszínekre kell eljutni a bizonyítékokért, tanúkat és gyanúsítottakat kell kikérdezni, hogy lehessen lépni a következő lépcsőfokra -és közben persze túl kell élni, mert mindenki hősünk vérét akarja, ki a hatalmát félti, ki a pénztárcáját... vos mester végre középen helyezkedik el az ekkoriban még meglehetősen kétpólusú világban -bár leginkább azért nem tartja be a jedi kódexet, mert nem emlékszik az ott lefektetett szabályokra (de egyébként is könnyebben csúszik a sötét oldal csábítása felé, mint az általunk megismert jedik többsége)... maga az ügy bármelyik krimi-kliséből kiléphetett volna, befolyásos emberek új drogot kezdenek terjeszteni a piacon, és mind ők, mind a terítés végző gengszter-világ tagjai nehezen viselik, ha a tyúkszemükre lépnek... jó szórakoztatási faktort adott az egyébként kissé komor történetnek a sátáni kinézetű grahrk, aki lehetett volna idegesítő is a nyelv-törőivel és megbízhatatlanságával, de szerencsére jól eltalált a szerző vele kapcsolatban minden kényes pontot... nem csak a sztori-mesélés és karakter-építés terén léptünk szintet az eddigiekhez, de a rajzok is komoly javuláson estek át. végre kezdem azt érezni, hogy megérte visszanyúlni a kétezres évek legelejére ezért a sorozatért... (##09.18.)

(Star Wars #13-18) (1999-2000, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman; rajzolta: Tom Lyle, Jan Duursema, John Nadeau) (32 BBY)

szegény jedik, bárhova mennek béketárgyalásra, mindig a kezük ügyében kell tartaniuk a fénykardjukat... belecsaptam a közepibe, pedig közvetlenül az előző kötet végénél folytattuk, azaz kicsit foglalkoztunk a taszken-jedi érzéseivel (még a korábbi túlkoros tatuin-i padawan is cameo-zott egyet a coruscant-i éjszakában)... ezután utaztunk a malastare-ra, ami az élénk színkezelés miatt tűnt különleges bolygónak, plusz azért, mert egy kicsit lehetett kapargatni a rabszolgaság és a kizsákmányolás témakörét is ott. és oké, azért is, mert erősen megidéződött a ’baljós’ szelleme a fogat-versennyel és az ilyenkor elmaradhatatlan sebulba-val... (btw, én miért éltem abban a hitben, hogy a malastare őshonos népessége azok a háromszemű lények?) aztán eljött a jedikhez méltó rövid tárgyalás is hamar, egy összeesküvő anarchistával és egy tenyérbemászó hercegecskével -nem sokkal később már villogtak is a pengék, valamint egy rosszfiú egy fogat motorlapátjai között végezte... az utolsó két füzet kicsit kilógott az új helyszínjével, bár nem bántam, hogy a hutt-ok mocskos alvilágába kalandoztunk kicsit, csak erőltetettnek éreztem a mace windu-féle állattartós indokot... (a kissé hektikus rajzolás sem tántorított el a gyors olvasástól, bírom, amikor érezni egy képregényben a ’flow’-t, amikor felkap és robog veled egyre csak előre...) (##09.17.)

(Star Wars #7-12) (1999, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman; rajzolta: Tom Raney, Rob Pereira, Rick Leonardi, Al Rio) (32 BBY)

a kiterjesztett univerzum egyik nagy fegyverténye, hogy megmutathat olyan dolgokat, lényeket, tárgyakat, amikről a fő művekben csak egy-egy mondatban esik szó -mondjuk a bucka-patkányokat meg a krayt-sárkányt... de arra is alkalmas lehet, hogy mélyítse a mitológiát azoknál a fajoknál, akik csak apróbb mellékszerepben tűntek fel a filmekben -igaz, itt látványos bukást ér el ez a kötet ezen a fronton, mert a buckalakókat egy kívülről érkezett emberen keresztül láthatjuk csupán (még ha néhány népszokást így is megismerhetünk)... úgyhogy ez inkább egy jedi szomorú története, ami kiegészül a még mindig itt sertepertélő (és a korábbiaknál egy kicsit jobban használt) ki-andi-mundi-val, és a sokat nézelődő és keveset csatába bocsátkozó aurra sing -nal is... plusz egy pár panel erejéig beledugtuk a kisujjunk a csempész-világba is, felsejtve azt, hogy miért is ilyen nagy jabba-nak és a hutt-oknak a reputációja az alvilági körökben... a bugyuta kezdéshez képest mindenképp előrelépés ez a kötet, ami már nagyon kicsit kapcsolódik a baljós árnyak-hoz is (párszor felemlegetik a híres halált a filmből, plusz felbukkan weasel is, azaz warvick davis (egyik) karaktere) -csak egy egyszerű kérdésem lenne a mindenkori starwars írókhoz: miért mindig a tatuin...? (##09.16.)

(írta: Terry Brooks -George Lucas forgatókönyve alapján) (1999) (magyarul: Aquila, 1999) (32BBY)

mi újat nyújthat egy film-regény, ahol a mozgóképes változatot már annyiszor láttad, hogy konkrét mondatok is vannak belőle a füledben, és a könyv-változatot is olvastad már tizenéves korodban? annyira nem sokat -de szerencsére nem is fájt, hogy belevettem ezt a kötetet is a prequel-olvasós soromban (leginkább azért, mert hülyén nézett volna ki, ha csak a kiváló sith-ek bosszúja árválkodik csak a sorban a film-adaptációk közül, plusz két regénnyel is felvezettem a baljós eseményeit, a főfogást meg kihagytam volna? az furán vette volna ki magát)... egyébként maga a regény nem kínál túl sokat a filmhez képest, leginkább anakin tatuin-i időszakához kapunk apróbb adalékokat. (##09.15.)