(New Avengers vol.1 #48-50, Mighty Avengers #20) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Billy Tan, Brian Hitch, David Aja, Michael Gaydos, David Lopez, Alex Maleev, Steve McNiven, Leinil Francis Yu, Steven Epting, Greg Horn, Lee Weeks, Jim Cheung, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin)

mivel a magyar kiadás a mighty avengers huszadik számával kezdődik, ami egyfajta epilógus a titkos invázióhoz, ezért én is itt írnék erről a füzetről is, és nem pedig eggyel feljebb a nagy eseménynél -ez egy csendes megemlékezős szám volt, mert az (írói szempontból) elkerülhetetlen, hogy ne kelljen beáldozni valakit egy ilyen világrengető esemény fináléjában, úgyhogy a hősök ismét összegyűltek new york legnagyobb templomában, hogy elgondolkozzanak az életük kihívásain (plusz hogy kicsit felelőssé tegyék tony stark-ot az elmúlt időszak negatív eseményeiért). a legmegrendítőbb szakasza viszont az volt a füzetnek, amikor carol végigsorolja a borzalmakat, amik sújtották az elmúlt években az angyalokat... de nem csak a nagy veszélyek azok, amik kikészíthetik a hősöket, most is azonnal van egy küldetés, ami kifordítja magukból a karaktereket, ugyanis egy gyerek élete a tét, és ilyenkor mindenki megengedi magának, hogy keményebben reagáljon a szokásosnál... de egyébként is egy sötétebb korszak felé kormányozza b.m.bendis a marvel hajóját, egy olyan világba, ahol norman osborn döntéshozó pozícióban ülhet, komoly hatalommal a kezében... ez a kötet volt a felvezetője ennek a korszaknak, megtörténtek az első konfrontációk -de persze a manó elég rafinált kurafi ahhoz, hogy ne személyesen ütközzön meg az angyalokkal, így a pofonokhoz beszervezi maga alá az alvilági csatlósokat... érdekes lesz ez az új status quo, még akkor is, ha az alap-koncepciót alaposan végigrágtuk már anno a thunderbolts megalakulásakor is... (oké, hogy az ötvenedik számot meg kell ünnepelni, de számomra kizökkentő tud lenni, ha minden oldalt más rajzol a bunyóból -még ha bendis ezúttal ügyesen aládolgozott a váltásoknak azzal, hogy cserélgette a narrátorokat is a rajzoló-váltások szerint.) (×04.28.)

(Secret Invasion #1-8, New Avengers vol.1 #39-47, Mighty Avengers vol.1 #12-19) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinil Francis Yu, David Mack, Jim Cheung, Billy Tan, Michael Gaydos, Alex Maleev, Khoi Pham, John Romita Jr, Stefano Caselli) (magyarul: Kingpin)

(év végén / év elején eléggé túltöltöttem magam marvel kiadványokkal, így nem csoda, hogy megtorpantam kicsit az olvasási listámban -a bajok ott kezdődtek, hogy be akartam hozni a sokak által dicsért űr-részleget is a képbe, de már megint kifogott rajtam a scifi és a szuperhősködés ilyesféle keverése, aztán csak ültem-és-ültem a dolgon, inkább másfelé kacsintgattam. a héten viszont eljött a pillanat, amire már évek óta várt mindenki, akit kicsit is érdekel a popkultúra: bedübörgött a mozikba az avengers endgame, és egyből felszította bennem a tüzet, hogy valami hasonló epikus kalandot olvassak ezekkel a hősökkel, úgyhogy mindent félretettem, hogy dupla-oldalas paneleken élvezhessem, ahogy egy nagy csapatnyi bosszúra szomjas karakter leveri a recés állú gonoszokat... ezer éve agyalok azon, hogy mit olvassak el ebből a nagy eseményből, folyamatosan ejtettem ki a különböző mellék-szálakat, míg végül csak azok a füzetek maradtak, amiket brian michael bendis írt.)

amilyen elkötelezettnek tűnik brian michael bendis, elhiszem neki, ha azt mondja, hogy ezt a nagy cécóval beharangozott event-jét már évekkel korábban elkezdte tervezni -és erre most jól rá is játszott azzal, hogy az ő időszaka alatt lezajlott összes fontos történést felfűzte arra a csavarra, hogy a skrullok álltak mindegyik hátterében, hogy miattuk hullott szét az eredeti bosszúangyal csapat, hogy a nagy börtön-kitörés is a lelkükön szárad, és persze az áskálódásuk miatt tört össze a szuperhős-társadalom a polgárháború alatt... hogy erre a ’minden mögött ott egy skrull’ érzésre ráerősítsen, ezért a két avengers címben végig flashback-eket pakolt, bemutatva bizonyos események hátterét, megalapozza néhány karakterét, sőt, okos íróként a gonoszokkal is itt foglalkozott, hogy megértetesse velünk azt, hogy miért indultak el a kis zöld alakváltók a föld felé, valamint azt is, hogy milyen érzéseik vannak azoknak, akik azt a terhet veszik magukra közülük, hogy akár örökre az emberi formájukban ragadhatnak... bár nem minden flashback tudott behúzni úgy igazán (sentry továbbra is hidegen hagy, és pym dokit is folyton elidegenítik tőlem), de eleinte azt éreztem, hogy ezek a kitekintések jobban működnek, mint maga a főszál -ami, valljuk be, egy csapongó katyvasz volt kezdetben, ahogy ugrált a különböző csapatok és helyszínek között (és nem, még mindig nem a szívem csücske a vadföld)... de ezért volt jó párhuzamosan olvasni az összes bendis-címet egyszerre, mert amíg arra vártam, hogy úgy igazán berúgja a jelen eseményeit, addig elszórakozhattam mondjuk nick fury egyedi módszerein, amikkel oktatta az újdonsült protezsáltjait (daisy! yo-so! üdvözöl a tévés shield részleg mindenkit szeretettel!)... de aztán csak elértünk oda, hogy a sok körkapcsolás után az összes csapat (és alvilági figura) összeverődött egy helyre, és jöhettek a szélesvásznú dupla-panelek, a szemet gyönyörködtető zúzás (amik alá persze tökéletes aláfestést nyújtott a friss endgame filmzene-album)... így összességében élvezetes olvasmányként marad majd meg a fejemben ez a (szűk) csokornyi kötet, ami kellően kielégítette a marveles eseményre vágyó lelkemet... (sokféle stílusú rajzoló adta a kilincset egymásnak természetesen, annak örültem, hogy leinin yu ezúttal a jobbik formáját hozta a főszálon, de persze alex maleev volt az, aki igazán ki tudott tűnni a szememnek a tömegből.) (a levezetésben (new avengers #47) bendis bácsi megint megcsillantotta a legnagyobb erényét -hogy képes tökéletesen hitelesen és emberien ábrázolni egy szuperhős-pár magánéletét. szív-melengetően és szív-facsaróan...) (×04.27.)

(Daredevil vol.2 #100-105) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Michael Lark, Marko Djurdjevic, John Romita Sr., Gene Colan, Bill Sienkiewitz, Alex Maleev, Lee Bermejo, Paul Azaceta) (eng)

ha gonosz lennél, és valaki olyan életére törnél, aki már több fontos nőt is elveszített korábban, azt vajon mivel tudnád térde kényszeríteni...? mr.fear-ben nem a maszkja félelmetes (sőt), hanem az a hidegség, ahogy véghezviszi a nagy tervét, hogy az ősellenségének tartott matt murdock-ot megtörje. és mondhatjuk, hogy pont ezért veszélyes, ha egy szuperhősnek van magánélete is, mert a szerettei folytonos fenyegetettségnek vannak kitéve, ugyanakkor tényleg hatással van rád, az olvasóra is, ahogy elszörnyedve látod, hogy (jelen esetben) ed brubaker min húzza keresztül szerencsétlen milla-t. és ezúttal egy pillanatig sem érzed azt, hogy majd megkönnyebbülhetsz a végén, mint ahogy a vérző szuperhősökről tudod, hogy előbb-vagy-utóbb fel fognak állni a padlóról és győzedelmeskednek -nem, itt egy ember élete örökre tönkre lett téve egy értelmetlen bosszú miatt... matt nem is úgy reagál, ahogy a konszolidált szuperhősöktől megszokhattuk, a sarokba hajítja a moralitás utolsó fátylait is, és csonttörő módon halad előre, hogy véget vessen ennek az őrületnek (még a maszkja nélkül, a bíróságon sem tudja türtőztetni magát)... az ember nem jókedvében olvas fenegyerek történeteket, mert nyomasztóan tudnak ezek a borzalmak rátelepedni az élményre, ugyanakkor meg talán mindenkinek szüksége van arra, hogy néha összetörjék a lelkét kicsit -nagyon... (csak mellékesként kaptunk némi alvilági banda-harcot is, csak hogy egy kicsit kapcsolódjunk a korabeli fő irányvonalhoz is, ahol már láthattuk, hogy a hood irányítja a dolgokat a sötét sikátorokban.) (a 100. számba kötelező mindig valami visszaemlékezést csempészni? igaz, itt meg lettek indokolva a bevillanó régi képek matt hallucinációival, kár hogy nem sok újdonságot tartalmaztak, csak a szokásos dd témákat, idősebb murdock-ot, célpontot, elektrát és persze a legjobban vérző sebet: karen-t.) (hmmm, egy ilyen komor sorozatba elhelyezni egy inside-joke-ot? a taxi tetején annak az oceanic airlines-nak a reklámja bukkant fel, akiknek a repülőgépe lezuhant a lost című sorozat nyitányában.) (×01.02.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(Daredevil vol.2 #76-81) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

brian michael bendis érezhetően készült a búcsúra, és úgy építette fel az utolsó kötetét, hogy tényleg érezzük, hogy lezárja az eddigi run-ját -leginkább azzal, hogy visszahozott mindenkit, aki fontos volt korábban... ben ulrich-ra újra vetülhetett egy kis reflektor-fény, és nem csak azzal, hogy egy füzetben újra megkapta a narrátor-szerepet, de a sztori egészében is fontos szerepe lett... gonoszkodásra vissza kellett térnie a vezérnek, kellett még egy ásznak lennie a zsebében -és tetszett is, ahogy a drótokat rángatta a háttérből, igazán fisk-es megoldás volt. az viszont végtelen elégedettséggel tudott eltölteni, hogy a végén elvágták a drótjait, és bár diadalt aratott, a csatát elbukta... bár az utóbbi időben inkább a hiányával tüntetett, azért egy ilyen esemény közepén illett célpontnak is megfordulnia egy kört, méghozzá egy feszült élet-halál-harc erejéig... a leglátványosabban az ’all-star-ság’ a női karaktereknél volt tetten érhető, mert mindenki visszatért, aki fontos matt murdock életében (és épp életben van), milla az érzelmi gócpontot gyújtotta fel, elektra és az özvegy viszont inkább az akciókból vették ki a részüket... meglepő, hogy az fbi és főleg annak a vezetője ilyen negatív színben van ábrázolva végig, de végülis a noir hangulathoz passzol a bizalmatlanság a hatóságokban... egyetlen dologba tudnék talán belekötni -a feleslegesnek érződő álom-jelenetbe a bírósági tárgyaláson, mert túl egyértelmű volt, hogy nem igaz az a nagy menekülés, amire rászántunk jó pár oldalt... nem, mert bendis inkább egy lehetetlen szituációban adta át a stafétát, ami nem fair dolog egy író részéről, bár a búcsú-oldal szerint megbeszélte az utódjával, aki még örült is neki, hogy erről a mélypontról kezdhet építkezni. még akár tartanék is a folytatástól, ha nem az egyik kedvenc szerzőm, ed brubaker venné át a papírt meg a tollat. mondjuk az biztos, hogy alex maleev csodálatos rajzai hiányozni fognak... (##12.08.)

(Daredevil vol.2 #71-75) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

nehezen engedjük el azt az egy évet, amit ugrottunk a bendis-éra alatt, vissza-visszatérünk ahhoz a mindent megváltoztató pillanathoz, amikor matt kikiáltotta magát az új vezérnek. ezúttal új szemszög került a fókuszba, az átlag-emberek szemén át láthattuk ezt a momentumot, és úgy általánosságban azt, hogy mit jelent a közösségnek a félelem nélküli ember tevékenysége... és azt hinnéd, hogy érdektelenek ezek a mini-sztorik, amikben a főhős csak apróbb feltűnéseket ejt meg, de jól fel vannak fűzve arra az általános ívre, hogy milyen kevés kell az utca emberének ahhoz, hogy végleg megváltozzon az élete... és a beszélgetésnek valahogy olyan furcsa, nyomasztó hangulata van, lehet hogy nem egy templom alagsorában kéne tartani egy ilyen mítingeket -de lehet hogy csak a rejtély-faktor miatt érezte azt az olvasó, hogy a furcsa hangulat nemsokára creepy-be megy át... és azt kell hogy mondjam, hogy a természetfelettivel való kacérkodással egy kicsit elveszített bendis a végére (hand érintettség ide-vagy-oda), mert nálam mindig jobban fekszenek az olyan földhözragadtabb dolgok, mint egy kurva jó útra térése, vagy ha egy súlyos családi múlttal rendelkező ember lerobbantja magáról a bűnök terheit... (##12.02.)

(Daredevil vol.2 #66-70) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

azt hiszitek, hogy a jelenkor gengsztereitől kell tartani? pedig a régi arcok sokkal keményebbek voltak... a kötet legnagyobb erénye, hogy jól kézben tartja a széttartó idő-kezelését, hogy apró trükkökkel eléri, hogy mindig pontosan képben legyünk, hogy mikor is vagyunk. ehhez kellett a vizualitásért felelős csapat is, akik egyértelműen elkülönítik az idősíkok egy részét -a korai időszak letisztult fekete/fehérben sötétlik, az ezüstkorhoz meg előszedték a klasszikus nyomdatechnikát a pöttyölős színezéssel (és még arra is figyeltek, hogy a színek ne mindig maradjanak a vonalon belül)... viszont a jelen sem egyenes vonalú, de ezt a technikát meg leginkább a feszültség növelésére használja b.m.bendis, hogy arra koncentráljunk először, hogy matt szarban van, ne arra, hogy miként került bele... mert bizony hősünk megint beleszaladt egy nagy pofonba abból kifolyólag, hogy kiskirálynak kiáltotta ki magát (az ilyen hatalom-átvételek mindig vérrel és könnyel járnak együtt az alvilágban)... szóval ha csak a felszínt néznék, akkor ez egy nem túl eredeti gengszter-bosszú-sztori lenne csupán, de a dramaturgia csavar rajta annyit, hogy érdekes legyen... (bírom azt, hogy vannak elemek, amik vissza-visszatérnek, amitől tényleg egy nagy folyamnak tűnik az egész sorozat -ilyen mondjuk a mutánsokból nyert drog. vagy akár ebben a kötetben visszatérő fehér tigris ügy is, ami érdekes fordulatot vett egy leszármazottal és az ő tanításával.) (##12.01.)

(Daredevil vol.2 #61-65) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Michael Golden, Greg Horn, P.Craig Russell, Phil Hester, Chris Bachaki, Jae Lee, David Finch, Frank Quietly)

de tényleg, mi bajuk van a képregény-íróknak/szerkesztőknek a házassággal...? egy hős miért nem kaphatja meg azt a boldogságot, ami az átlagembereknek elérhető...? de mondhatjuk azt (kicsit rosszmájúan), hogy nem baj, hogy becsődölt matt kapcsolata a vak lánnyal, mert jött helyette egy dögös vörös... egyfelől persze minőségi csere volt ez, hiszen natasha hozta magával a kémes hátterét, plusz egy a cia által fizetett bérgyilkost is, és az összes szexis kisugárzását (egy szál törölközőben, vizes hajjal, franciául beszélve mosolyog a rosszfiúkra -nekem ennyi elég a szerelemhez), ugyanakkor matt jelenlegi lelkiállapotában szó sem lehetett arról, hogy visszacsempésszék a régi idők intimségét a kapcsolatukba (itt inkább a lelki dolgokra gondoltam, bár a testiségig sem jutottak el -a szerk.). de hé, legalább jól ellátták a punisher-től importált jigsaw baját... (nem tudom, hogy minek erőltetik ezeket az évfordulós külön-kiadásokat, mert ritkán működik az, hogy összeterelnek egy marék különböző rajzolót, hogy vessenek valamit a papírra, mert óhatatlanul döcögni fog a hangulat. egyébként nem lett volna rossz ötlet, hogy visszanézzünk különböző szemszögekből a (nagyjából átugrott) elmúlt egy évre, de már az elején elvesztettek azzal, hogy pókembernek kényszeres szófosása volt, így nem is tudtam igazán beleélni magam...) (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #56-60) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2018/4 különszám)

nem volt elég a borongós hangulat az eső-áztatta utcák képével, az alvilág tombolásával, kellett még az is, hogy egy újságíró narrálja végig a kötet nagyrészét, hogy biztos, hogy meglegyen a kellő noir-os hangulatunk... érdekes kérdések vetődnek fel, miközben matt-ből kiverik a szart is a (sötétben is feltűnő tetkókban feszítő) yakuza-tagok -morális kérdések, hogy meddig mehet el egy hős, hogy megtisztítsa az emberi mocsoktól az utcákat, hogy van-e határ a statuálásban, és hogy van-e értelme elüldözni egy bizonyos területről a kényelmetlen alakokat, ha azok könnyedén tanyát vernek máshol utána; az is érdekes gondolat, hogy matt a feldolgozatlan gyász miatt váltott-e tempót, és azért tette pokollá a hell’s kitchen-béli gengszterek életét... brian michael bendis-nek nagyon megy az, hogy emberivé tegye a hőseit -testileg (hagyja őket vérezni) és lelkileg egyaránt (barátságok torzulnak és szívek törnek a lapokon). és hát mindezt persze alex maleev festi a feketénél is feketébbre... valahogy azt érzem ennél a daredevil run-nál, hogy le kell lassítanom kicsit a szokásos olvasási tempómat, mert megérdemli, hogy tényleg odafigyeljek minden mondatra... (a komolykodásban igazán felvillanyozó volt az a pár poén, ami valahogy gyökeret vert az éjfekete lapokon -és abban semmi meglepő nincs, hogy ezen viccek majdnem mind pókembertől érkeztek...) (óh, egy night nurse! a marvel univerzum névtelen hőseinek egyike!) (sokáig nagy feneket akartam keríteni annak, ha elérem a 616-os univerzum 100. bejegyzését (volt olyan ötletem, hogy egy száz füzetes mini-sorozat gyűjteménnyel ünnepelek, aztán inkább mégis a csendesebb utat választottam -hosszú út volt, mire elértem erre a csúcsra, de nincs megállás, rohanunk is tovább. boldog 100-at, előre a kétszázért!) (##11.29.)

(Avengers vol.1 #500-503, Avengers Finale) (2004-2005) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Olivier Coipel, George Perez, Alex Maleev, Steve Epting, Lee Weeks, Michael Gaydos, Eric Powell, Darick Robertson, Mike Mayhew, David Mack, Gary Frank, Michael Avon Oeming, Jim Cheung, Steve McNiven) (magyarul: Hachette, 2018)

a sorozatoknál (és mostanság a filmes univerzumoknál) is hozzászoktunk az epikus befejezésekhez, a képregények végtelenségében az ilyen bombasztikus zárásokra sokkal ritkábban kerül sor -ez a kötet az egyik kivétel, brian michael bendis-nek átnyújtották a kiadó legfontosabb csapat-címét, és ő első mozdulattal le is fejezte őket. kegyetlenül... még akkor is kikerekedett szemekkel olvassa az ember a komolyabbnál-komolyabb csapásokat, ha tudja, hogy képregények világában semmi sem végleges (a mágia bevonásakor azt hittem, hogy itt is vissza lesz fordítva minden egy tollvonással) -de egyelőre marad ez a statusquo, és a fájdalmas tudat, hogy az angyalok is be tudják dobni a törölközőt, ha valaki annyira ismeri őket, hogy a legfájóbb pontjaikra méri az ütéseit. az indok elsőre elég képregényesnek tűnt (mármint az, hogy wanda gyermekeiről kiderült, hogy csak mephisto lélek-darabkái igazából), de a lélekgyötrő része jól átjött a vérrel átitatott lapokról. mint ahogy a végső gyász is tudott működni úgy, hogy az elmúlt ötszáz szám töredékét olvastam csak... ez egy tök jó ’becsábító’ képregény lehet azoknak, akik a pörgős és ’odabaszós’ filmek felől érkeznének a comic-olvasás csodálatos világába, mert a tempója és ’hűha-faktora’ magával fogja őket ragadni, és akkor már nem lesz menekvésük a panelek közül (ide képzeljetek egy mephisto-i kacajt)... (##10.21.)

(Daredevil vol.2 #46-50) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2017/4 különszám)

nem kérdés, hogy a bűnszervezetek és a társadalom szimbiózisban élnek egymással, könnyen meg lehet érezni, ha forrong az alvilág, ha hatalmi átrendeződések zajlanak a felszín alatt... örülök annak, hogy a vezér nem csupán egy nagydarab pofozógép, hanem egy intelligens bűnöző-elmének van beállítva -aki a visszatérését sem izomból akarja megoldani, hanem terveket sző arra, hogy hatásosan vegye vissza a területét, hogy visszaállítsa a reputációját (persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne benne agresszió, bár ma többször láthattuk inkább sötét sarkokban ülni, mint erőt demonstrálni). érdekes, hogy ezzel szemben ma matt-nek sokkal inkább kellett a fizikai erejével küzdenie, mint az intelligenciájával, de nem volt más út, ha túl akarta élni az elé állított próbatételeket, tífusz mary-t és célpontot. ám míg az első egy kétségbeesett túlélő-harc volt (amihez megadta az alapot a tüzes kezdés, és amit nem is sikerült volna befejezni segítség nélkül (köszi jessica és luke!)), addig a célpont elleni küzdelem már inkább az érzelmekről szólt -és az sosem baj, ha egy hőst esendően dühösnek látunk, aki a korábbi fájdalmaiból meríti az összes ököllendítéshez az erejét (azért az csúnya lett volna, ha hagyja neki bendis, hogy egy harmadik nőt is elvegyen matt mellől)... és ez a dühös feszültség megmaradt a harmadik nagy verekedésre is, hisz’ épp’ ez hajtotta a vezérhez a fenegyereket, hogy egyszer-és-mindenkorra kiverje belőle a szart... és jól is működött a gigászi összecsapás -egész addig, amíg nem jöttek azok a panelek, amiket alex maleev engedékenyen átadott más rajzolóknak (gondolom ezzel akarták ünnepelni az ötvenedik számot), mert a karikaturisztikusabb ábrázolások kidobtak az egyébként magával-sodródóan működő hangulatból... az utolsó oldalak után az alvilág ismét megremeghet, egy új status quo érkezik a betöltetlen űrbe, ami rengeteg lehetőséget rejt magában... (azért azt nem szívesen hallgatnám el, hogy a sok verekedés mellett az intim percek is pazarul működtek milla és matt között -és szerintem most először láthattuk ennyire kiemelten a két vak karakter szemeit is.) (##01.21.)

(Daredevil vol.2 #41-45) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2016/4 különszám)

jól érezhető, hogy brian michael bendis hosszútávon gondolkozik, az egész dd run-ja egy nagy folyam, és ahogy minden nagyobb lélegzetvételű történetben, is itt jól megfigyelhetőek a hullámzások, a csúcspontok és az átmeneti időszakok. ez a kötet az utóbbit képviseli, de olyan minőségi szinten, hogy nem hiszem, hogy bárki is bánná, hogy most inkább alapozunk, mint hogy bekapjunk pár újabb gyomrost... mert miután az élete veszélybe került és identitás-válságba keveredett, miért ne kaphatna matt murdock egy kis napfényt is az életébe -egy hozzá hasonlóan vak lány személyében. nagyon érdekes megfigyelni egy kapcsolat kialakítását, ahol a külső szó szerint semmit sem számít (de azért egyéb szervek be vannak vonva a vonzódás kialakulásába -például az illatok), ahol hosszú beszélgetések alatt alapozódik meg a kötődés (és az is okos dolog volt, hogy a helytörténeti múlt ismerőjeként milla betekintést tud nyújtani a sorozat szempontjából oly’ fontos hell’s kitchen hátterébe is)... de persze azért matt nem járkálhat nyugodtan a fellegekben, a firkászok még mindig a nyomában loholnak, ráadásul még a zsaruk is rászállnak -persze jogtalanul, egy alvilági keménykedésnek köszönhetően... mert persze még mindig túl vonzó az az űr, amit a vezér (átmeneti) hiánya okoz, így felbukkant egy aktuális kemény-legény, aki egy új droggal akarja megalapozni a karrierjét -meg azzal, hogy letépi egy ember fejét, aki kapcsolatba hozható matt-tel... a daredevil gúnyába öltözött hősünk most sem ismer könyörületet, autót borít fel, háztetőkről lógat le embereket, és persze az önjelölt kiskirály is több oldalnyi panelen keresztül kapja tőle a pofonokat. hőstársa, luke cage mégsem ezért moralizál vele, hanem mert gyáva tettnek véli, hogy matt nem vállalja fel a valódi énjét, hogy képes hazugságban élni... (btw, egyfelől működik a tömbösítve olvasós tervem, másfelől bassza a csőröm, hogy nem a listámon hamarosan következő alias-ban olvashattam először jessica jones-ról, hanem már itt is feltűnt a karakter pár oldalon...) (##01.20.)

(Daredevil vol.2 #32-40) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Manuel Gutierrez, Terry Dodson) (magyarul: Marvel+ 2014/3, 2015/4 különszámok)

a titkos identitás a legtöbb szuperhős életének elengedhetetlen része -maszkot húzva védik a magánéletüket, a személyiségüket. mivel mi olvasók tisztában vagyunk az álarc mögötti titkokkal, ezért talán nem könnyű átéreznünk azt, ha valaki kompromitálódik (plusz idevenném a marvel filmes univerzum hatását is, ahol a hősök nem nagyon titkolják az igazi valójukat) -de brian michael bendis most komolyan végigrángat minket a fájdalmas úton, hogy igazán érezzük egy lelepleződés következményeit (még úgy is, hogy azért a közvéleményt kételyek között hagyja)... mert túl sok a vesztenivaló, és matt murdock-nak nem csak az újságíró hiénákkal vagy a lesben-álló paparazzikkal kell megbirkóznia, de a civil szakmájára is komolyan kihathat, ha bebizonyosodik, hogy éjszakánként sztreccs-ruhában osztja az igazságot a háztetőkről, mert hiteltelenítheti az ügyvédi munkáját... jól érzékelhető a tépelődés a szuperhős-lét szeretete és a veszélyessége között, még jó, hogy matt körül vannak emberek (és szuperhősök), akik segítenek neki végigmenni ezen a lelki úton, legyen az peter parker, ben ulrich, foggy nelson, a fekete özvegy vagy az örök és múlhatatlan szerelem, elektra... meglepő írói húzásnak gondolom, hogy matt végül nem az igazság oldalára állt, és a tagadással megtámogatott ellentámadást választotta... bár magyarul két különszámban jelent meg, de angolul egy kötetet képezett ez a kilenc füzet, úgyhogy beszélnünk kell az évszázad peréről is... mert az ide kapcsolódó második sztori szinte végig a bíróságon játszódik, tehát ismét csak matt murdock áll a középpontjában és nem a fenegyerek, de szerintem ezt nem sokan bánhatják -főleg azok nem, akik hozzám hasonlóan szeretik a bírósági drámákat a moziban és a tévében, és mr.bendis egész kiválóan imitálja ezeket, végig pörögnek a tanú-kihallgatások, jól megírtak a vád-és-véd-beszédek. és trükkösen van felépítve az egész, mert egy kevésbé ismert szuperhős ül a vádlottak padján, ám az identitás és a felelősség kérdésében szép egyenes vonalakat lehet húzni a fenegyerek irányába... alex maleev a kötet első felében hozta a rá jellemző borongósságot, az utolsó három füzet két rajzolója nem is érhettek fel hozzá, bár a napfénnyel áttört bírósági levegő nem is igényelte, hogy igazán sötét színekkel mázolják össze a képet... (ismerve a netflix-es ’street-level’ marvel-sorozatokat, örömteli volt jessica jones-t, luke cage-et, danny rand-et és matt murdock-ot egy oldalon látni itt a képregényben is.) (##01.17.)

(Daredevil vol.2 #26-31) (2001-2002) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Kingpin, 2013)

tudom, hogy a mai napig sokak szemében a szuperhősös történetek olvasása gyerekes szokásként van elkönyvelve (látom én is a tekintetüket, amikor elmesélem nekik, hogy képregényeket olvasok), pedig az elmúlt nyolcvan év során gyönyörűen differenciálódott a zsáner, az olvasók generációival együtt nőtt fel, így nehezen érthető, hogy miért nem tudják levenni az emberek a szemfedőt, és belátni, hogy a sztreccs-ruhás mesék között ott bújnak azok a sötét gyöngyszemek, amik még az ő ’kifinomultabb’ ízlésének is megfelelnének... mert brian michael bendis számára daredevil vörös kosztümje csak egy álca, őt nem a reménnyel teli pozitív történetek érdeklik, amikor az úgynevezett ’street level’ hősöket írja, hanem alá akar szállni a város sikátoraiba, és olyan sötétre festeni a képet, amennyire csak lehet. igazi drámai gengszter-történet ez, ahol julius caesar elárulása a példamutató, ahol a hatalom megragadása még az anyagiaknál is fontosabb -és ahol a bosszú még hidegebb, mint az odakinn szüntelenül szakadó eső... és daredevil az a hős, akinek kifejezetten jól áll ez a borongás, akinek elhisszük, hogy kioszt néhány keményebb pofont is, miközben az igazságot hajkurássza (és talán ő az a hős, akinek a legjobban áll a némaság is -mert pont erre a kötetre esett a marvel ’nuff said kezdeményezése, ahol párbeszédek nélkül kellett az alkotóknak továbbszőni a történeteket). mivel dd-nél a nyilvános alteregó is fontos, ezért érdekes lesz látni, hogy miképp fog összeomlani az élete, amikor a világ számára kiderül a kettős identitás titka -mert ne feledjük, hogy ez a kötet még csak a bemelegítés volt, még csak most fogják igazán begyújtani a tüzeket a pokol konyhájában... (nem mehetünk el szó nélkül alex maleev rajzai mellett sem, amik tökéletes szimbiózisban élnek bendis történetével, a sötét színek, az eső ábrázolása, a panel-kezelése (és gyakori ismétlései) mind a noir hangulat nyomasztó felerősödését szolgálják.) (##01.13.)

(új év, új tervek -mert be kell vallanom, tavaly kudarcot vallottam a marvel olvasási listámmal. úgyhogy most kísérletképp kipróbálom, hogy tömbösítem a köteteket, és kíméletlenül kidobom a sorból, ami nem szórakoztat...)

(2015) (írta: Charles Soule, rajzolta: Alex Maleev)

lando-ról csak úgy szabad sztorit írni, ha magad is hajlandó vagy egy nagy adag simlisségre. és igen, a nyitással máris átvertek minket, már kezdtem volna írni, hogy ’lando-nak is vannak érzelmei, hogy bele tud szeret... mi? egy birodalmi kormányzóban? comeon...’ szóval a felütés működik, és utána a fő küldetés is, ami persze egyre nagyobb lesz, ahogy derülnek ki a sötét részletek, és ahogy az már csak minden heist-sztoriban lenni szokott, a túl simán működő tervek csúnya véget érnek a végére (még némi érzelmi töltet is belefért az utolsó füzetben). közben jól pörgünk végig, sziporkáznak a párbeszédek, és működik a szerethető simlis hős karaktere is, aki pragmatikus és materialista, mézesmázos és meglepetésekkel teli. ilyen képregényekkel kéne kitömni az új kiterjesztett univerzumot, amik nem bolygatják meg az idővonalakat, cserébe viszont marha szórakoztatóak. (alex maleev érdekes választás egy starwars képregényhez, mert neki igazán a sötét tónusok állnak jól, igaz, hogy most hozhatott magával némi marvel-rutint, ha már kvázi-vasembert és fekete párduco(ka)t kellett rajzolnia...) ($12.04)