(Punisher vol.7 #7-12) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Leandro Fernandez)

garth ennis megint arról ír, amihez a legjobban ért észak-írként -igaz, haza nem viheti a megtorlót, ezért a pokol konyhájába hozza át a saját országa brutális konfliktusát... igaz, most nem az ira robbantgat a környéken, csak egy ex-terrorista, így sokkal inkább gengszter-környezetbe van ültetve a konfliktus... tetszett, hogy ennis megágyaz a különböző frakcióknak, alaposan bemutatja az összes szereplőt, akik persze mind alávaló mocsadékok, és mind csak egy dolgot tartanak szem előtt: a várható nagy lóvét (szeretem az apró vizuális geg-eket, amikkel meg lehet határozni egy karaktert -például bírtam, hogy az ír főnökasszonyság láncdohányosnak volt ábrázolva)... frank castle ezúttal véletlenül csöppent az eseményekbe, vagy mondjuk azt, hogy az írek belső konfliktusa berobbant az életébe, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lelkiismeretesen gyilkoljon le annyi szemétládát, amennyit csak tud -mondjuk egy helikopter gépágyújával, mert azzal sok mocskot lehet kilyuggatni egy csapásra... hát ez a kötet sem a finom-lelkűeknek készült, és nem csak azért, mert a megtorló liter-szám ontja a vért benne, de egyéb gusztustalanságokkal is megfűszerezi a szerző a sztori korpuszát, van egy tag, akinek szikszalagok tartják a helyén az arcát, egy másik meg abból él, hogy kis darabokra aprítja fel az áldozatait... de hé, mindenki tudja, hogy mire vállalkozik, amikor kinyit egy ennis kötetet, sőt, el is várja, hogy vérben ússzon az összes kibaszott panel... (×10.15.)

(Punisher vol.7 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Lewis RaLosa)

tudom, hogy hivatalosan azért hozták létre a marvel alkiadóját, a max-ot, mert brian michael bendis noir-osat akart játszani a kiadó keretein belül, de igazából titkon arra számíthattak a döntéshozók, hogy így házon belül tarthatják garth ennis őrült elméjét -mert ezt az ír kurafit a jóisten is arra teremtette, hogy határok nélkül csavarja fel az erőszakot a kedvenc karaktere, a megtorló körül... és nem is nagyon pöcsöl a nyitányban, egy kis gyorstalpaló után már ott lövöldöznek hősünk körül nem csak a szokásos rosszarcú maffiózók, de a kormány emberei is -és persze frank castle sosem volt az a gyáva balfasz, aki félreugrana a golyók elől, inkább előránt egy gépágyút, és nyakig beleveti magát az őrületbe... viszont nem csak erőszak-orgiákat kapunk meg minden egyes képkockán, ha letöröljük a vér-foltokat és agy-darabokat az oldalakról, akkor bizony karakter-tanulmányokat találhatunk a mocsok alatt, azaz ennis szívesen bíbelődik a kemény-legényekkel és a kívánós állami szervekkel is -ami azért érdekes, mert kábé mindegyik karakter meghalt vagy megnyomorodott a kötet végére, úgyhogy kárba-veszett a beléjük fektetett energia. illetve egy lófaszt veszett, mert a brutalitáson túl ők szolgáltatták a szórakoztatás-faktort, miattuk telt meg élettel a lehangoló környék... a borongós sztorihoz sprőd rajzok dukáltak, egyedül frank arcával nem tudtam megbékélni, ami hol egy elnagyolt conan a barbárt formázott, hol meg egy összehúzott szemű clint eastwood-ot véltem benne felfedezni... (×10.02.)