(Original Sin #1, X-Men Legacy vol.1 #217-218, Wolverine Origins vol.1 #28-30) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Daniel Way; rajzolta: Scot Eaton, Mike Deodato Jr)

kicsit fáztam ettől a kötettől, mert mindenki óvva intett daniel way wolverine origins-étől, és ebben pont ezzel a sorozattal találkozik mike carey x-men-je -de aztán kiderült, hogy két órát kell várakoznom a vérvétel miatt, és ez pont alkalmasnak tűnt arra, hogy elüssem az időt... szerencsére way írásmódja sem bántott, bár a túlzott keménykedése kicsit megmosolyogtatónak tűnt (mondjuk hogy máshogy írnál egy wolverine sztorit, ha nem keménykedve). de a másik szerző sem fogta vissza magát, nála is kíméletlenül állon szúr egy rosszfiút rozsi a csata hevében -miközben nem sokkal később már arról értekezik, hogy ő igazi hőssé vált az x-men kötelékében... nem tudom, hogy nem unják meg az írók, hogy logan múltjában kotorásszanak, de megint kitaláltak egy új fordulatot a professzorral való első találkozásához. és ahogy mostanában az x-füzetek környékén lenni szokott, mindent átitatott a múltból eredő bűntudat... mindig furcsa belegondolni, hogy a gender-swap-on átesett karakterek milyen könnyen veszik, hogy most már egy újfajta testben élik tovább az életüket, egy kegyetlen mr.sinister is rögtön bikinit kezd hordani, és ráakaszkodik az első kockahassal rendelkező férfi-egyedre, amint szexi-csaj köntösben találja magát... (nem tudom, nekem az ide-oda csúszkáló panelek ritkán jönnek be, főleg ha a rajzolónak nincs külön célja ezzel a menőnek gondolt megvalósítással.) (lehet hogy kevésbé működött volna ez az olvasás, ha nem a megfelelő zenét választom ki, hogy elnyomja a panaszkodó öregasszonyok hangját, de az apollo 11-ről szóló dokumentum-film soundtrack-je valahogy nagyon passzolt a kötet kissé nyomasztó hangulatához.) (×11.21.)

(Uncanny X-Men vol.1 #500-503, X-Men Legacy #215-216) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction, Mike Carey; rajzolta: Greg Land, Terry Dodson, Scot Eaton, Marco Checchetto, Phil Briones)

oké, san francisco híres arról, hogy a lakói toleránsabbak egy átlag amerikai város szintjénél, de ezt leszámítva nem érzem indokoltnak, hogy az x-ek épp’ oda költözzenek. fáztak már new york-ban, kellett egy kis meleg kaliforniai napfény, mi...? lehet hogy nem jókor kapott el ez a (másfél) kötet, de nem igazán tudott hatni rám, erőltetettnek érezem magneto felbukkanását is, valami olyannak, amit el kellett sütni a jubileumi 500. füzetben, különben jött volna a népharag... plusz volt még valami, ami erősen kizökkentett: hallottam már épp’ elég rémtörténetet greg land rajzolóról, akinek az a mániája, hogy pornószínésznők arcáról vesz mintát a szuperhősnőihez -és valószínűleg ebből ered az én bajom is, mert baromira ki tudtak zökkenteni a mondandóhoz nem passzoló arcvonások, a túl gyakran mosolyra húzódó szájak (és bár az az íróktól is ered, hogy túlzásnak éreztem a szexualitást is a kötetben, greg land azért rátett a szexiskedésre egy lapáttal, főleg emma kapcsán)... ide csaptam a legacy két azon füzetét is, amire oda pecsételték a marketing osztályon a ’manifest destiny’ logót, pedig szinte semmi köze nem volt a költözéses főszálhoz, inkább mike carey ment még egy kört a professzor agyában, és egy kicsit vadóccal is a múltban merengett -végülis ilyenekkel is végig lehet alibizni egy sorozatot... (huh, túl epés lettem, asszem félre kell raknom a mutánsokat egy picit...) (×11.17.)

(X-Men Legacy vol.1 #208-212) (2008, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: John Romita Jr, Scot Eaton, Billy Tan, Greg Land, Brandon Peterson, Mike Deodato Jr)

drámai módon fejeződött be az előző nagy x-esemény: az x-men nincs többé és xavier professzort fejbelőtték -de mike carey csak az utóbbival szándékozott foglalkozni (a világban szétszóródott x-men tagokat átadta a kollégájának, hogy játsszon velük egy kicsit), úgyhogy teljes összpontosítással figyelhetett a prof külön útjára... és szó szerint charles fejében töltöttük el az időnk jó részét, ugyanis az elméje újra-kalibrálásához végig kellett élnie egy maréknyi emléket, amik nem meglepő módon tele voltak bűntudattal és megbánással (és egy érdekes szerkesztői döntés miatt mindegyik füzetben más rajzolta ezeket a flashback-eket)... aztán egy szolid retcon-nal folytattuk tovább, piszkálgatva xavier múltját, átírva kicsit az események dns-ét, belekavarva a frissen eltemetett mr.sinister-t is a zűrzavaros családi viszonyokba -előkészítve persze a nagy gonosz visszatérését, mert remélem senki sem gondolta azt, hogy huzamosabb ideig halott marad rogue érintése után)... a sok emlék- és képzelet-töredék miatt egy kicsit elvontabb volt ez a kötet a szokásosnál, de kellően érdekes volt az, hogy miként kísérleteztek anno a mutáns-génnel a tudósok, a jelenben meg akadt pár bunyó is, hogy ne legyen azért túl elvont a végeredmény... (és jé, mennyivel jobban működik a sorozat, ha olyan rajzolók veszik kézbe miatta a ceruzát, akik tényleg tudnak rajzolni...) (×11.14.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Endangered Species #1, X-Men vol.2 #200-201, Uncanny X-Men vol.1 #488-491, New X-Men vol.2 #40-42, X-Factor vol.3 #21-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Chris Yost, Christos N. Gage; rajzolta: Scott Eaton, Mark Bagley, Mike Perkins, Andrea Di Vito)

eddig is láttuk, hogy az m-nap milyen sokkoló volt a társadalomnak, de ez a rövid fejezetekbe szétkapott sztori szépen összefoglalta nekünk ezt az érzést -és bele-transzportálta beast-be, aki végigjárta a hosszú útját, tudósként megoldást keresett, kacérkodott a természetfelettivel is, hogy megértse, feldolgozza a feldolgozhatatlant... aki egy nagy és izgalmas kalandot várt mccoy doktorral, az biztos, hogy csalódott, mert hiába járja be a világot a nagy kék mutáns (bizonyos helyzetekben még a testi erejét is aktivizálva), ez inkább egy belső utazás volt, annak minden filozofikus aspektusával... igazából nem is az rázott meg, hogy milyen közel került a mutáns faj a kihaláshoz, hanem azok a szörnyűségek, amiket a doki a múltból ásott elő, hogy mennyit kellett már szenvedniük azért, mert történetesen másnak születtek (a koncentrációs táboros részek különösen erősre sikeredtek)... (elcsépelt már az, ha valakinek egy alteregóját húzzák elő, de a kíméletlenül realista beast elég szórakoztató verziója volt a dokinak.) (×11.08.)

Titans -Titans Apart (Titans vol.3 #19-22, Annual 2) (2018) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Paul Pelletier, Tom Grummett, Tom Derenick) (eng)

a legutóbbi jövő-donna-s összecsapás komoly sebeket ejtett a titánokon, erre most jön a justice league, akik jól megdorgálják a srácokat, pedig rég kinőttek már a serdülőkorból -és ez jól meg is töri a csapat-egységet... nem egy vidám hangulatú kötet volt ez a sok veszekedéssel, a konfliktusokkal a felnőtt-lét határán, a barátságok és bizalmak megingásával, nem is esett most annyira jól ez a maréknyi füzet. ráadásul fárasztó volt, ahogy a nagy gonosz agy megállás nélkül csak pofázott-és-pofázott (viszont az jól működött, ahogy a gonoszok közti kapcsolat is megtört a szuper-elme fejlődése során)... örültem viszont annak, hogy roy harper-re vetülhetett egy kis rivaldafény, mert önállóan is érdekes karakter ő (a múltjával és a lelki bajai súlyával együtt)... a csapat széttörésének ott lett meg a haszna, amikor felülkerekedtek a srácok/lányok az akadályokon, és együttes erővel verekedték át magukat az elme kihívásain -megmutatva ezzel a nagyképű öregeknek, hogy igenis van potenciál a fiatalabb generációban is... (##07.20.)

(Teen Titans vol.6 #16-19) (2018) (írta: Benjamin Percy, Marv Wolfman; rajzolta: Scot Eaton, Tom Derenick) (eng)

meglepő lehet egy ilyen modernkedős sztori, amiben influencerekről és a vr-ról is bőven esik szó, de egyrészről a ’teen’-ség is predesztinálja a szerzőt arra, hogy úgy szóljon az ifjakhoz, hogy azt meg is értsék, másrészről a történet magja ősi toposzokat tartalmaz, a kívülállók, a gyengék panaszait, akik az erősebbek, a bully-k elnyomásától szenvednek (legyenek azok az osztályukban vagy a saját családjuk körében), és mindent megtesznek azért, hogy elmenekülhessenek a fájdalmas jelenből. erről szólt a pán péter is száz évvel ezelőtt, és erről szól a legtöbb számítógépes játék is... gar-ban maximum a zöld színe miatt alakulhat ki a kiközösítettség érzése, mert a nagyszájú személyiségével igenis közkedvelt személy (a neten is követik a rajongói), úgyhogy kicsit furcsa, hogy pont ő keveredik ebbe a körbe, de hát igazából egy nő miatt történik a dolog, aki csak egy kicsit megsimogatja az egóját, és máris szerelem csiholódik a kémhatásból... (jópofák voltak az inkognitós oldalak, amikor mindenki a jelmeze nélkül vegyült el a fiatalok között -igen, még damien is... és persze hogy raven jó csaj a csuklyája nélkül...) (ööö, igen, volt még egy starfire fókuszáló füzet is, de szegény olyan érdektelen volt, hogy még ezt az egy mondatot sem érdemli meg igazából...) (benjamin percy ettől a címtől is távozott -hogy be tudjanak csatlakozni a titánok egy újabb crossover-be...? sajnálom, mert tök jópofán írta végig a tiniket -és ami még fontosabb, könnyedén eladott nekem egy olyan generációt, amivel alapvetően szoktak gondjaim lenni...) (##07.23.)

Batman -Bride or Bugler? (Batman vol.3 #38-44) (2018) (írta: Tom King; rajzolta: Travis Moore, Joelle Jones, Mikel Janín, Hugo Petrus) (eng)

oh, én azt feltételeztem, hogy egy ilyen kötet-cím alatt több macska lapul majd... de ha selina nem is kapott főszerepet ezekben a füzetekben, azért végig markánsan jelen volt -és ha nem is egy női szempont érvényesült ezúttal, azért az érzelmek és a nők kiemelten fontos szerepet játszottak végig... négy különálló sztorira bomlott szét az egység, így még mielőtt rátértünk volna a női nemre, kicsit megpiszkáltuk bruce wayne detektív-képességeit, ahol is egy (túlságosan nem meglepő fordulatra ráfuttatott) nyomozásban merültünk alá egy megborult elme sötét bugyraiba. aztán jött egy igaz és jó barát, wonder woman, hogy egy nemes küldetésen kerüljön közel bat-hez -szerencsére azért nem túl közel, mert azt nehezen viseltem volna, ha ennél jobban próbára teszik a tökéletesen működő selina/bruce kapcsolatot (egyébként maga a küldetés egy szívfacsaróan szomorú szerelmi történetre és önfeláldozásra alapult). aztán jött poison ivy, hogy behálózza a világot és a szívünket egy hagyományosnak induló sztoriban (azaz hogy egy klasszikus batman-ellenfél uralomra tör), ami aztán látványos pálforduláson esett át a végére, ahol is megint csak az érzelmek segítségével hozták hozzánk közelebb a szerencsétlen sorsú szép vörös lányt. majd csak ezután, levezetésnek vette át az uralmat cat egy cuki kis egyfüzetes erejéig -illetve nem is levezetés volt ez, hanem felvezetés, hiszen a nyakunkon már a nagy esemény, itt volt az ideje, hogy selina a maga módján szerezzen magának egy megfelelő ruhát az esküvőre... egy két-és-fél órás buszút elég volt ahhoz, hogy kényelmes tempóban, el-elidőzve a képeken végezzek a kötettel, mert magukkal ragadtak a lapokon lévő erős érzelmek, és mert tom king van olyan intelligens író, hogy hagyja a rajzolóit is mesélni -és hát milyen rajzolókról is beszélünk: mikel janin és joelle jones verhetetlenek, ha vizuális csodákat kell a képregények lapjaira varázsolni! (most utólag gondolkozom azon, hogy milyen furcsa, hogy az alapvetően hideg batman-t ilyen jól meg lehet közelíteni az érzelmeken keresztül -és valószínűleg ennek az érzelmi bevonódásnak köszönhetem, hogy így hozzám nőtt ez a tom king-féle run.) (##07.06.)

Detective Comics -Batmen Eternal (Detective Comics #975-981) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Álvaro Martinez, Javi Fernandez, Eddy Barrows, Eber Ferreira, Philippe Briones, Scot Eaton) (eng)

képes vagyok komoly szomorúságot érezni az elmúlás miatt, de most (nagy bánatomra) nem azért szomorkodom, mert james tynion iv új kihívásokat keres a dc keretein belül, hanem azért, mert a detective comics az egyik kedvenc dc rebirth szériámból leküzdötte magát az ’érdektelen, túl kell rajta esni’ kategóriába... oké, hogy csapat-képregényt kaptunk a kezdetektől, így óhatatlan, hogy batman-re kevesebb rivaldafény esett, de úgy tűnik, hogy tim drake nem tudta őt helyettesíteni -semmilyen szinten... még egy kötetnyi sztorit arra szántunk, hogy a sötét jövő fenyegetettségét elhárítsuk, ezúttal egy újabb gonosszal, a magára csillagot tetováló önjelölt tábornokkal, ulysses-szel... kellett a tudálékos srác, hogy a szétesőben lévő hősöknek össze kelljen fognia, hogy újra befogadják maguk közé batwoman-t (és a vele együtt mozgó külön-utasokat)... de továbbra is ugyanaz a panaszom, mint két kötet óta mindig: túl van magyarázva minden, leginkább szöveg-buborékok formájában (és tudom, hogy a kezdeteknél is ez volt, csak ott ez valószínűleg azért nem zavart, mert sokkal erősebb sztori volt alattuk) (még azt is megkockáztatnám egyébként, hogy orphan azért működik olyan jól a képregényben, mert a természeténél fogva keveset beszél... na jó, meg azért, mert működő drámával támogatják meg a karakterét)... a green arrow után itt is azt lehet érezni, hogy a búcsúzó szerző kitakarít maga után, lezárja az eddigi csapat-sztorit és mindenkinek pozitív célokat ad, hogy az utána következő alkotók a saját szájízük szerint formálják tovább a bat-család kalandjait. (##07.16.)

(Aquaman vol.8 #16-24) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scott Eaton, Philippe Briones) (eng)

egy háborút nehéz megúszni sebek nélkül -szépen végigvezette ezt az alaptételt dan abnett az egész köteten, még akkor is, ha maga a sztori három egységre esett is szét... először a látványos sebekkel foglalkoztunk, a települések sérüléseivel, szó szerint az újjáépítés napjaiban jártunk. aztán később jöttek a lelki sebek is, amikor a ptsd egy formája került elő -meglepő módon egy kiborgnál... de az emberek fejében is sok mindent rendbe kell rakni a csaták után -például azt, hogy miként álljanak a békét kiharcoló hőshöz, aquaman-hez. mert eddig csak nevetség tárgya volt a ’halakkal beszélő idegen’, most viszont igazi sztárrá vált, rajongókkal és utálókkal megáldva/megverve (jó ötlet rájátszani a valóságra, ahol szintén csak az utóbbi időben emelkedett arthur curry reputációja)... az ’ellenségem ellensége...’ klasszikus elvét vallva egy meglepő team-up-pal is egyengettük a nemrég még komoly harcokba bocsátkozó felek közös útját. igaz, hogy először húztam a számat, amiért előszednek egy gonoszt a pre-rebirth éra végéről, de aztán egész élvezetes lett a küzdelem, mivel jól kombinálódtak össze a zsáner-elemek a füzetek lapjain, az akció-kaland klausztrofóbiás horrorrá változott, majd egy kis scifit is pezsegtettünk az elegybe... persze nem csak a külvilágban kell megküzdenie arthur-nak az előítéletekkel, de az anyaföldjén (fövenyén?) is, ahol ismét felbukkant a ’király és szuperhős’ ellentét, ami tetéződött egy ’progresszív haladás vs maradi gondolkozás’ összefeszüléssel is. és aquaman nem jó reagálta le ezeket a politikai hullámokat, mert úgy gondolta, hogy erőből át tudja nyomni az akaratát -pedig akár hallgathatott volna a szerelmére is, csakhogy az uralkodói büszkeség (és gondolom a benne buzgó jó adag hazafiasság) nem hagyhatta, hogy csendes romantikában töltsék ezután a napjaikat, kerülve az élet nagy kihívásait (apropó, mera. tetszett, ahogy vezetve van a kapcsolatuk a kötetben, ahogy a lány szeretete és félelmei összekeverednek egy összetett érzésbe). és most itt állunk vizesen, sötét gondolatokba merülve. a hős legyőzetett. a király jogfosztott. atlantis-ra szomorú napok várnak... (#09.28.)

(Aquaman vol.8 #7-15) (2016-2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Scot Eaton, Brad Walker, Philippe Briones) (eng)

ha nem a víz alatti világ megszállottja lenne balck manta, akkor biztos, hogy egy fehér macskát simogatna, miközben a világuralmi terveit szövögeti... mert színtiszta bond-gonosz ő, aki egy titkos szervezet élén ugrasztja egymásnak a szárazföld és a víz alatti világ két szuperhatalmát -és meglepően sikeresen teszi is a dolgát (még úgy is, hogy a dc univerzumban még mindig egy viszonylag pacifista elnök (azaz obama) ül a fehér házban)... ez nekünk comics olvasóknak jó, mert jól fel lehet fokozni a kiprovokált harci cselekményeket, hajókkal, szörnyekkel, fájó veszteségekkel és feldagadt arcokkal... és nem véletlenül hozom fel aquaman lilás-bucira vert arcát, mert már a komolyabb harcok kitörése előtt úgy érezhette az ember a szőrös szörny komoly ütései alatt, hogy a hőse egy gyarló ember -ezt ellensúlyozandó a finálé nagy összecsapását dan abnett leredukálta rá és black manta-ra, mert úgy illett, hogy a főhős hozzon megoldást a nehezen megoldható konfliktusba... de nem csak arthur curry kapott kiemelt szerepet a saját füzetében, hanem a kedvese, mera is, aki körül nagyon szépen keverték a vizet a misztikus mitológiai háttérrel, egy sötét jóslattal (btw, egy hozzám hasonló casual aquaman-olvasó simán hihette azt, hogy arthur és mera már rég házasok)... a segítségével az atlantis-i tradíciókról is többet megtudtunk (ahogy a számtalan harcászati vezető is segítették ezt), de arthur egy fiatal király, aki előnyben részesíti a progressziót a tradíciókkal szemben... talán az sem meglepő egy szuperhősös képregényben, hogy a szövetségesek (jelen esetben a justice league) felbukkannak a lapokon, bár most talán egy fokkal érdekesebb volt a szituáció, hogy a deklarált háború közepette nem volt meg az a bizalom a hős-társ felé, amit egy szövetségnél elvárna az ember... (bár a kötet vizualitásával alapvetően elégedett voltam, azért volt olyan rajzoló a maréknyi csapatban, aki nem büszkélkedhet az inkonzisztens arc-ábrázolásával...) so, aki szereti, hogy az akció-orientáltság mellett a taktika is szerepet játszik, az tegyen egy próbát a kötettel, mert pont olyan kellemesen fogja eltölteni vele az időt, mint én (és még úgy is élveztem, hogy három-és-fél füzetet az autópályán utazva tudtam le, miközben szólt a szutyok a rádióból)... (ez a bejegyzés a bizonyíték arra, hogy le lehet ülni két sör meg egy pálinka után is alkotni...) (#08.15.)

(Aquaman Rebirth, Aquaman vol.8 #1-6) (2016) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scot Eaton, Philippe Briones) (eng)

bár arthur curry ugyanúgy az aranykor szülötte, mint a dc pantheon nagy tagjai, mégsem sikerült még kivívnia magának azt a kellő tiszteletet, ami kijárna neki -mert még ennyi évtized után is azon megy a viccelődés, hogy ő a vízi-ember, aki a halakkal beszélget... pedig az ereje a legnagyobb hősökéhez mérhető (bár bizonyos képességeivel én magam is bajban vagyok, mert például ezekben a füzetekben is átszúrtak rajta egy szigonyt, aztán két számmal később már lepattantak a bőréről a golyók) -és a hősködésen túl egy még nagyobb felelősség nyomja a vállát: ő a tengerek királya (hasonlóan tudnak játszani az írók ezzel a felelősséggel, mint a fekete párduc esetén -például meg lehet piszkálni azt, hogy egy vezető mennyire felelős az alattvalói tetteiért)... és úgy éreztem, hogy dan abnett jól fogta meg a karakter összes aspektusát, mert nem csak a rosszfiúkat verette vele a fövenyen, hanem a politika középpontjába is bedobta, mint uralkodót. tetszett az az uralkodói törekvése, hogy megbékítse a két népet, hogy egy követséggel párbeszédet kezdeményezzen a felszínen lakókkal -kicsit sajnáltam is, hogy meg kellett érkeznie a gonosznak, aki az ünnepség közepén hugyozott bele a puncsos-tálba... bár más aspektusaiban nem zavart, mint gonosz, mert tökéletes nemezisnek tűnik, főleg azzal, hogy csak a hőshöz képest képes definiálni önmagát. de majd meglátjuk, mit hoznak ki még belőle, mert persze az első nagy összecsapás után tartalékra kellett rakni -illetve inkább beillesztették az átívelésbe, amit egy james bond filmbe illő, világuralmi terveket dédelgető csapat jelent... persze az, hogy hamar elértük black manta-val az érzelmi csúcspontot, még nem azt jelenti, hogy nem volt mivel kitölteni a füzeteket -mondjuk lehetett amortizálni az amerikai hadsereg felszereléseit, meg jól be lehetett húzni a kiscserkészi szerepben tetszelgő superman-nek is... mindezt persze baromi dinamikusan, szépen rajzolva (bár az arcokkal voltak problémáim), ügyesen imitálva a vízi környezetet... no, én nem bántam meg, hogy a halételt is felvettem az étlapomra, és remélem meggyőztem minden kedves olvasómat, hogy vegye komolyan ezt a kicsit lesajnált hőst... (#06.16.)