(Dark Avengers vol.1 #9-12) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mike Deodato Jr, Greg Horn) (eng)

mivel a szűkös időkeretem még mindig nem teszi lehetővé, hogy belemásszak abba sűrű gubancba, ami jellemzi az x-men füzeteket, így kihagytam ebből a sorozatból is azt a két számot, ami oda kapcsolódott, és ugrottam egy kötetet, mert érdekelt, hogy bendis mit akar kihozni a koncepcióból... az első füzettel leginkább a secret warriors-hoz, és az ott lévő árész-phobos kapcsolathoz adott kiegészítést, aztán tértünk csak rá a hivatalos angyalok mindennapjaira, a nem túl izgalmas rutin-feladataikra. egy kicsit sajnálom, hogy bendis nem akarta erősebb kontraszttal bemutatni, hogy miben más ez a gonoszokból verbuvált csapat, mint a többi angyal (vagy akár a mennydörgők) -mert az azért kevés a ’dark’-sághoz, hogy moonstone néha kívánós lesz, és akkor levarrja az aktuális csapattársát... maga a fő küldetés nem rossz, a mélyről előásott fantastic four gonosszal is lehetett lelkizni egy kicsit, plusz az is jó volt, ahogy belemásztunk norman fejébe, és végre (végre!) érdekesebbé sikerült tenni számomra is sentry-t (igaz ehhez kellett, hogy ma arcba-lőjék és darabokra tépjék). a karakterek gazdagítását meg mindig üdvözlöm, így szívesen olvastam victoria hand háttér-történetét is, tetszik, ahogy bendis kompetens karakterré tette őt, nem csak egy osborn-nak dolgozó bólogatójános végre... deodato rajzai mindig jól esnek az ember szemének (formás női testekben kifejezetten erős), és ez a pár füzet is úgy alapvetően is jól esett, semmi kiugrás, csak olyan ’okés’ szuperhősködés... (×05.07.)

(Dark Avengers vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

nem új koncepció az, hogy a negatív karakterek maskarát öltenek, és eljátsszák, hogy ők a jófiúk, mondjuk a marvel szerkesztői nem is akarják titkolni az újrafelhasználást, hiszen norman osborn kicsiny csapatát az azonos koncepcióval rendelkező thunderbolts-ból növesztették ki. a kérdés az ilyen felállásoknál leginkább az, hogy érdekel-e minket ezeknek az amorális karaktereknek a sorsa annyira, hogy követni akarjuk őket a külön kalandjaik során. és bár nem minden döntésével értettem egyet brian michael bendis-nek, azért azt kell mondanom, hogy kellőképpen felrázta a formulát ahhoz, hogy még kicsit ezekkel az átfazonírozott angyalokkal maradjak a későbbiekben is... annak mondjuk örültem volna, ha a szerző egy (de tényleg csak egy) fokkal nagyobb tököket növeszt, és bevállalja a sokkoló halálokat már itt az első kötetben, de mind a két halált visszacsinálta, amiktől felszaladt a homlokomra a ’meglepetés-szemöldök’-öm olvasás közben (’mert tudjátok, izé, időutazás!’ ’ja, ő meg csak visszatért, mert, izé, csak!’)... a csapat-összehozást hangulatosnak találtam az elején, nem is várom el soha, hogy egyből egy akció közepébe dobja egy író az újoncokat, de aztán később azért még nekem is túl volt beszélve egy kicsit a kötet, főleg a tévés interjú nyúlt végtelenül hosszúra, főleg úgy, hogy nem sok újdonságot tartalmazott... igazából a bunyóval sem voltam maximálisan elégedett, nem lehetett szépen követni, hogy mi is folyik a csatatéren, de ez van, ha az ember mindenféle mágikus lénnyel harcol (apropó, mi van bendis-szel, hogy itt is és a new avengers-ben is ilyen hangsúlyosan szerepelteti a mágiát? új érdeklődési kör?)... a végére azért talált még némi tesztoszteront bendis a raktárban, mert bevállalta azt, hogy komolyabb összecsapásokat készít elő az atlantisziakkal. és persze ott van a kezében a leghalálosabb ketyegő bomba is -a zöld manó átka... (jaj, képtelen voltam megszokni, hogy osborn ennyire hajaz tommy lee jones-ra, mindig kizökkentett az arca az olvasási élményből.) (×05.03.)