(Daredevil vol.2 #116-119, Daredevil vol.1 #500) (2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Micahel Lark, Stefano Gaudiano) (eng)

van-e kiút a múlt bűnei elől? jár-e mindenkinek a megváltás, a megtisztulás, a boldogság? wilson fisk számtalan alávaló dolgot követett már el életében, minden elé helyezte a hatalom iránti vágyát, ám most félreállt, és csendesen gyászol. nem akar visszatérni, nem akar újra vezér lenni, megtalálta a boldog kis szigetét. de ed brubaker még ezt is elveszi tőle... a magával-ragadóan hangulatos spanyolországi kezdés után még egy fél füzetet kell várnunk, hogy az álruhás címszereplőnk feltűnjön a paneleken, de igazság szerint nem is hiányzik a vörös ruha, amikor nincs a képen, pont az az erőssége még mindig ennek a sorozatnak, hogy a hős emberi esendőségét épp annyira hangsúlyozza, mint a verekedési képességeit... érdekes az alapfelállás azzal, hogy a nemeziseknek szövetkezniük kell egy nagyobb gonosz ellenében, és a murdock-fisk kézfogás persze egészséges konfliktusokat is szül (főleg foggy kifakadása erős) -de persze az alvilági oldalnak eszében sincs tisztességesen játszani, és betartani az egyességet... épülő feszültségen és természetesnek ható párbeszédeken át jutunk el a végkifejletig, a korábban már belengetett nagy fordulatig -mert ed brubaker egy lehetetlen szituációban vette át brian michael bendis-től az írást (’matt murdock börtönbe kerül, tessék ed, ezzel kezdj valamit!’ (sátáni kacaj)), úgyhogy ő is egy tőr-döféssel felérő új statusquo-val adta át a stafétát az utódjának (’matt murdock, mint a kéz feje! heheh, jó munkát!’)... én viszont borzasztóan sajnálom, hogy mr.brubaker ezzel a kötettel letette a lantot, mert nagyon szerettem elmerülni a pokol-járásában, ahol épp annyira voltak fontosak a háztetőkön való ninjás verekedések, mint az igazi gyomorba-maró lélek-vájkálások. és azt is borzasztóan sajnálom, hogy ennyire lehúzza mindenki a folytatást, mert matt murdock annyira a szívemhez nőt az évek során, hogy eléggé a lelkemre tudom már venni, ha méltatlanul bánnak vele -így azt hiszem az a jó döntés, ha egy időre elszakadok a pokol konyhájától, nem erőltetem az olvasást addig, amíg a közhangulat meg nem változik (és nem arról van szó, hogy ennyire befolyásolható vagyok mások által, elég riasztó az is, amiket a kritikákból ki tudtam mazsolázni a shadowland-es sztoriról. meg egyébként is, kinek van kedve csalódni?)... (×05.04.)

(Daredevil vol.2 #111-115) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Clay Mann, Michael Lark, Tonci Zonjic, Stefano Gaudiano) (eng)

hát valahogy így kell összepárosítani a daredevil történetek két nagy erősségét: a magánélet hangsúlyosságát és a ninjákat... először kicsit bűntudatot éreztem, amiért vonzónak találtam a gondolatot, hogy dakota és matt fizikailag is közel kerülhetnek egymáshoz (hisz’ hősünk egy mentális problémákkal küzdő nő férje), aztán egy múló pillanatig soknak éreztem a megcsalás körül kialakult drámát, de ed brubaker persze tudta, hogy mire akar kilyukadni ezzel az újabb lelki sebbel, amit matt-nek (ismét) el kellett szenvednie, és a végére pozitívan jött ki ebből a szálból is... ugyanígy nézhetünk a távol-keleti horizont felé is, mert a cím azt sugallta, hogy kapunk egy gonosz-klónt, aki csak azért van, hogy összeakaszkodjon az ördöggel, de hamar túllépet ms.célpont ezen a szerepen, még ha abban túl sok meglepő nincsen is, hogy a kéz-nek már megint benne van, khmmm, a keze a dolgokban... (érdekes, hogy a történet-folyam írói mennyire túl akarnak lépni a daredevil-hez tartozó alap-elemeken, hogy tovább akarják őt lökni a pokol konyhájának tetőiről, így vált brian michael bendis alatt az alvilág vezetőjévé, és így talált neki most brubaker egy újabb karrier-célt...) (×04.29.)

(Daredevil vol.2 #106-110) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Greg Rucka; rajzolta: Paul Azaceta, Michael Lark) (eng)

ki kellett mozdítani matt-et abból az idegállapotból, amibe az elmúlt időszak szarságai miatt került -és ehhez ed brubaker (és aktuális tettestársa greg rucka) segítségül hívta a legkacérabb szeretőjét: a krimit... oké, előtte még áthúztunk magunkat egy füzeten, ahol a dühvel átitatott depresszió összes tünetét megvizsgálhattuk, különböző szemszögekből (ben ulrich ilyenkor mindig jól jön, mint morális iránytű), de aztán matt-nek sikerült annyira kitisztítania a fejét, hogy érdekelni kezdje egy ártatlan élet megmentése... bár mondhatjuk, hogy láthattunk már ilyen nyomozós sztorikat, számolatlanul, akár a tévében, akár a batman-füzetek tájékán, de itt is jól működött, ahogy a rejtély-központúsága összefogta a szálakat, ahogy felsejlettek egy tönkretett élet mögött a hatalommal való visszaélés és a korrupció rothadó szálai... és nem csak az volt a jó, ahogy matt megtalálta magában a tüzet arra, hogy ki akarja deríteni az igazságot, de hű magánnyomozója, dakota north is csilloghatott, mint erős és okos nő, aki a (szó szerinti) pofonok ellenére is egy bulldog kitartásával megy előre, ha szagot fogott (és gondolkozás nélkül teremti le az önsajnálatba burkolózó barátját is) -pedig szegény lánynak nem is kellene egy marék jéggel hűtenie a feldagadt száját, mert választhatott volna egyszerűbb életet is, de ő nem akart csupán egy szép (és üres) pofika lenni... a fenegyerek életének ezen pontján nagy szükség volt egy ilyen sztorira, ahol ki lehet futtatni pozitív hangulatúra a befejezést, ahol egy apró mosoly is megjelenhet a túl sokat megélt matt murdock arcán. (×01.03.)

(Daredevil vol.2 #100-105) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Michael Lark, Marko Djurdjevic, John Romita Sr., Gene Colan, Bill Sienkiewitz, Alex Maleev, Lee Bermejo, Paul Azaceta) (eng)

ha gonosz lennél, és valaki olyan életére törnél, aki már több fontos nőt is elveszített korábban, azt vajon mivel tudnád térde kényszeríteni...? mr.fear-ben nem a maszkja félelmetes (sőt), hanem az a hidegség, ahogy véghezviszi a nagy tervét, hogy az ősellenségének tartott matt murdock-ot megtörje. és mondhatjuk, hogy pont ezért veszélyes, ha egy szuperhősnek van magánélete is, mert a szerettei folytonos fenyegetettségnek vannak kitéve, ugyanakkor tényleg hatással van rád, az olvasóra is, ahogy elszörnyedve látod, hogy (jelen esetben) ed brubaker min húzza keresztül szerencsétlen milla-t. és ezúttal egy pillanatig sem érzed azt, hogy majd megkönnyebbülhetsz a végén, mint ahogy a vérző szuperhősökről tudod, hogy előbb-vagy-utóbb fel fognak állni a padlóról és győzedelmeskednek -nem, itt egy ember élete örökre tönkre lett téve egy értelmetlen bosszú miatt... matt nem is úgy reagál, ahogy a konszolidált szuperhősöktől megszokhattuk, a sarokba hajítja a moralitás utolsó fátylait is, és csonttörő módon halad előre, hogy véget vessen ennek az őrületnek (még a maszkja nélkül, a bíróságon sem tudja türtőztetni magát)... az ember nem jókedvében olvas fenegyerek történeteket, mert nyomasztóan tudnak ezek a borzalmak rátelepedni az élményre, ugyanakkor meg talán mindenkinek szüksége van arra, hogy néha összetörjék a lelkét kicsit -nagyon... (csak mellékesként kaptunk némi alvilági banda-harcot is, csak hogy egy kicsit kapcsolódjunk a korabeli fő irányvonalhoz is, ahol már láthattuk, hogy a hood irányítja a dolgokat a sötét sikátorokban.) (a 100. számba kötelező mindig valami visszaemlékezést csempészni? igaz, itt meg lettek indokolva a bevillanó régi képek matt hallucinációival, kár hogy nem sok újdonságot tartalmaztak, csak a szokásos dd témákat, idősebb murdock-ot, célpontot, elektrát és persze a legjobban vérző sebet: karen-t.) (hmmm, egy ilyen komor sorozatba elhelyezni egy inside-joke-ot? a taxi tetején annak az oceanic airlines-nak a reklámja bukkant fel, akiknek a repülőgépe lezuhant a lost című sorozat nyitányában.) (×01.02.)

(Daredevil vol.2 #94-99) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Lee Weeks, Michael Lark) (eng)

szóval itt az ideje, hogy utánakeressek, mennyi tanulmány készült már arról az utálatról, ami a képregényírók-és-szerkesztők irányából árad a párkapcsolatok és különösen a házasságok irányába... és ha igazán át akarjuk érezni, hogy milyen feleségnek lenni a marvel univerzumban, akkor ez a tökéletes olvasmány, mert ebben a kötetben sokszor mrs.murdock, azaz a vak milla szemszögéből nézhetjük az eseményeket (már ha élhettek ezzel a morbid fordulattal). és át tudjuk érezni, hogy aggódik a férje miatt, aki minden éjszaka másokért kockáztatja az életét, tudjuk jól, hogy milyen szenvedés lehetett neki átélni az elmúlt időszak megpróbáltatásait, és még azt is megértjük, hogy érzékenyebben reagál egy nőre, aki akaratlanul is komoly befolyással bír a férfiemberekre... de ez még nem elég ed brubaker-nek, szegény nő még egy étterembe sem mehet el nyugodtan a férjével, mert egy őrült ott is rájuk talál, aztán még kap is pár pofont, és végül egy szál semmiben le is dobják egy tetőről... matt-nek nem csak ezzel a magánéleti csomóval kell megküzdenie, hanem a már emlegetett őrülttel is, egy önmagából kifordult régi baráttal, aki kifejezetten nagyokat tud ütni, ennek ellenére a régre nyúló kapcsolatuk miatt önmagától is meg kell próbálnia megmenteni... részben talán könnyebbséget jelent, hogy a hell’s kitchen-i rendőrök elnézőek a helyi hősükkel szemben, mert ők pontosan tudják, hogy mennyire fontos szerepe van a környék megtisztításában, viszont az utóbbi idők fenegyerek-ínsége meg felbátorította az összes mocskot, akik most rászabadultak az utcákra, úgyhogy mindig esemény-teli az éjszakai műszak. de könnyű meglátni azt is, hogy az eseményeke összefüggnek, hogy megint van valami igazán alávaló gonosz, aki a háttérből irányítja ezeket az eseményeket... lélek-rágás, narrációval fedett akciók, fokozódó feszültség -ja, és azt ugye mondtam már, hogy mennyire ördögien ért brubaker a cliffhanger-ekhez...? (×01.01.)

(Daredevil vol.2 #88-93) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Michael Lark) (eng)

az előző kötet szívdobbantó befejezése után foglalkoznunk kellett foggy nelson-nal egy kicsit, úgyhogy a nyitányt rá is szántuk -egy eléggé nyomasztó füzet erejéig, amit eléggé szétvetett a tehetetlenség, ahogy foggy próbálta elérni az ismerőseit, hogy tudassa velük, hogy él (david aja erőteljes ceruza-vonásait nagyon feldobta a piros szín meghatározó jelenléte)... aztán jött a fő attrakció, amiben matt james bond módjára turnézta végig európát -igaz, a brubaker-i hagyományokhoz mérten nem a kém-történetek voltak a minta-adók, vagy legalábbis most is teletömte noir-vonásokkal a sztoriját (van nyomozás, kemény kikérdezésekkel sötét sikátorokban; van femme fatale, aki összezavarja a hős fejét; van hentchman, aki a testi erejével majdnem felülkerekedik a hősön; és van egy mastermind a háttérben, aki bármilyen szálat meg tud mozgatni, hogy elérje a célját)... igazából mondhatjuk azt, hogy kellett ez a kötet, hogy brubaker vissza tudjon állítani sok elemet, amiket bendis-szel karöltve félreraktak az utóbbi időben -mert nem lehetett matt feje körül örökké a wanted felirat, mint ahogy wilson fisk-ket sem rejtegethették örökké a rácsok mögött. és ez utóbbitól lesz igazán mélysége a fordulatnak, mert matt-nek a lelkére kellett venni azt a terhet, hogy mostantól a vezér összes elkövetett tettéért felelősséget kell vállalnia... a végén nagyon jó érzés volt látni matt mosolyát, ahogy összeölelkezett a legjobb barátjával, ugyanakkor a tönkrement életek sötét drámájának felhői még mindig hosszú árnyékot vetnek a new york feletti égről... (##12.23.)

(Daredevil vol.2 #82-87) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Michael Lark) (eng)

lehet hogy közelebb kéne helyezni egymáshoz a borítón a ’félelem nélküli ember’ alcímet és ed brubaker író nevét, mert megérdemelné, hogy ő is megkapja ezt az állandó jelzőt azért, amilyen kíméletlenséggel vette fel az elődje által eldobott fonalat... még úgy is, hogy igazán nem akart újítani, noir-ba mártja ő is a hangulatot, végig morog a narráció, sötét és nyálkás minden -sőt, a panel-rendezéssel is visszább lép egy korszakot azzal, hogy sok helyen a klasszikus kilenc-paneles felállást alkalmazza. és persze ő sem hagyhatja nyugodni a főhősét, lelki és fizikai terroron húzza keresztül, mindent elvesz tőle, hogy igazán mélyen magába kelljen néznie (a ’minden’-be beletartoznak az utolsó még élő szerettei is)... kihasználja a helyzetet, amit örökül kapott, és belepréseli ebbe a hat füzetbe az összes börtön-toposzt, amik eszébe jutnak az embernek a rács mögötti életről. kíméletlen és nyomasztó a környezet, a szituáció, ezért egyfelől megterhelő olvasni, másrészről viszont olyan magas színvonalat képvisel, hogy az ember nem akarja elengedni, amíg az utolsó, sokkoló relevációval kecsegtető oldalig el nem ér... de előtte is akadnak már jól működő csavarok az úton, a rejtélyek is megfelelően gördülnek előre, hogy végig izgalomba tartsa az agyunkat is, miközben legyalulja a lelkünket... (hehe, olyat se láttam még, hogy egy író bocsánatot kér az egyik fordulatáért egy utószóban...) (ha brubaker miatt nem is aggódtam, azért gyanítottam, hogy alex maleev rajzai után nehéz lesz bármelyik művésznek felpróbálnia ezt a cipőt, de michael lark jó munkát végzett, jól illik az ő stílusa is a koncepcióhoz, még ha kevésbé egyéni is, mint maleev zsenije.) (##12.14.)

(Daredevil vol.2 #76-81) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

brian michael bendis érezhetően készült a búcsúra, és úgy építette fel az utolsó kötetét, hogy tényleg érezzük, hogy lezárja az eddigi run-ját -leginkább azzal, hogy visszahozott mindenkit, aki fontos volt korábban... ben ulrich-ra újra vetülhetett egy kis reflektor-fény, és nem csak azzal, hogy egy füzetben újra megkapta a narrátor-szerepet, de a sztori egészében is fontos szerepe lett... gonoszkodásra vissza kellett térnie a vezérnek, kellett még egy ásznak lennie a zsebében -és tetszett is, ahogy a drótokat rángatta a háttérből, igazán fisk-es megoldás volt. az viszont végtelen elégedettséggel tudott eltölteni, hogy a végén elvágták a drótjait, és bár diadalt aratott, a csatát elbukta... bár az utóbbi időben inkább a hiányával tüntetett, azért egy ilyen esemény közepén illett célpontnak is megfordulnia egy kört, méghozzá egy feszült élet-halál-harc erejéig... a leglátványosabban az ’all-star-ság’ a női karaktereknél volt tetten érhető, mert mindenki visszatért, aki fontos matt murdock életében (és épp életben van), milla az érzelmi gócpontot gyújtotta fel, elektra és az özvegy viszont inkább az akciókból vették ki a részüket... meglepő, hogy az fbi és főleg annak a vezetője ilyen negatív színben van ábrázolva végig, de végülis a noir hangulathoz passzol a bizalmatlanság a hatóságokban... egyetlen dologba tudnék talán belekötni -a feleslegesnek érződő álom-jelenetbe a bírósági tárgyaláson, mert túl egyértelmű volt, hogy nem igaz az a nagy menekülés, amire rászántunk jó pár oldalt... nem, mert bendis inkább egy lehetetlen szituációban adta át a stafétát, ami nem fair dolog egy író részéről, bár a búcsú-oldal szerint megbeszélte az utódjával, aki még örült is neki, hogy erről a mélypontról kezdhet építkezni. még akár tartanék is a folytatástól, ha nem az egyik kedvenc szerzőm, ed brubaker venné át a papírt meg a tollat. mondjuk az biztos, hogy alex maleev csodálatos rajzai hiányozni fognak... (##12.08.)

(Daredevil vol.2 #71-75) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

nehezen engedjük el azt az egy évet, amit ugrottunk a bendis-éra alatt, vissza-visszatérünk ahhoz a mindent megváltoztató pillanathoz, amikor matt kikiáltotta magát az új vezérnek. ezúttal új szemszög került a fókuszba, az átlag-emberek szemén át láthattuk ezt a momentumot, és úgy általánosságban azt, hogy mit jelent a közösségnek a félelem nélküli ember tevékenysége... és azt hinnéd, hogy érdektelenek ezek a mini-sztorik, amikben a főhős csak apróbb feltűnéseket ejt meg, de jól fel vannak fűzve arra az általános ívre, hogy milyen kevés kell az utca emberének ahhoz, hogy végleg megváltozzon az élete... és a beszélgetésnek valahogy olyan furcsa, nyomasztó hangulata van, lehet hogy nem egy templom alagsorában kéne tartani egy ilyen mítingeket -de lehet hogy csak a rejtély-faktor miatt érezte azt az olvasó, hogy a furcsa hangulat nemsokára creepy-be megy át... és azt kell hogy mondjam, hogy a természetfelettivel való kacérkodással egy kicsit elveszített bendis a végére (hand érintettség ide-vagy-oda), mert nálam mindig jobban fekszenek az olyan földhözragadtabb dolgok, mint egy kurva jó útra térése, vagy ha egy súlyos családi múlttal rendelkező ember lerobbantja magáról a bűnök terheit... (##12.02.)

(Daredevil vol.2 #66-70) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

azt hiszitek, hogy a jelenkor gengsztereitől kell tartani? pedig a régi arcok sokkal keményebbek voltak... a kötet legnagyobb erénye, hogy jól kézben tartja a széttartó idő-kezelését, hogy apró trükkökkel eléri, hogy mindig pontosan képben legyünk, hogy mikor is vagyunk. ehhez kellett a vizualitásért felelős csapat is, akik egyértelműen elkülönítik az idősíkok egy részét -a korai időszak letisztult fekete/fehérben sötétlik, az ezüstkorhoz meg előszedték a klasszikus nyomdatechnikát a pöttyölős színezéssel (és még arra is figyeltek, hogy a színek ne mindig maradjanak a vonalon belül)... viszont a jelen sem egyenes vonalú, de ezt a technikát meg leginkább a feszültség növelésére használja b.m.bendis, hogy arra koncentráljunk először, hogy matt szarban van, ne arra, hogy miként került bele... mert bizony hősünk megint beleszaladt egy nagy pofonba abból kifolyólag, hogy kiskirálynak kiáltotta ki magát (az ilyen hatalom-átvételek mindig vérrel és könnyel járnak együtt az alvilágban)... szóval ha csak a felszínt néznék, akkor ez egy nem túl eredeti gengszter-bosszú-sztori lenne csupán, de a dramaturgia csavar rajta annyit, hogy érdekes legyen... (bírom azt, hogy vannak elemek, amik vissza-visszatérnek, amitől tényleg egy nagy folyamnak tűnik az egész sorozat -ilyen mondjuk a mutánsokból nyert drog. vagy akár ebben a kötetben visszatérő fehér tigris ügy is, ami érdekes fordulatot vett egy leszármazottal és az ő tanításával.) (##12.01.)

(Daredevil vol.2 #61-65) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Michael Golden, Greg Horn, P.Craig Russell, Phil Hester, Chris Bachaki, Jae Lee, David Finch, Frank Quietly)

de tényleg, mi bajuk van a képregény-íróknak/szerkesztőknek a házassággal...? egy hős miért nem kaphatja meg azt a boldogságot, ami az átlagembereknek elérhető...? de mondhatjuk azt (kicsit rosszmájúan), hogy nem baj, hogy becsődölt matt kapcsolata a vak lánnyal, mert jött helyette egy dögös vörös... egyfelől persze minőségi csere volt ez, hiszen natasha hozta magával a kémes hátterét, plusz egy a cia által fizetett bérgyilkost is, és az összes szexis kisugárzását (egy szál törölközőben, vizes hajjal, franciául beszélve mosolyog a rosszfiúkra -nekem ennyi elég a szerelemhez), ugyanakkor matt jelenlegi lelkiállapotában szó sem lehetett arról, hogy visszacsempésszék a régi idők intimségét a kapcsolatukba (itt inkább a lelki dolgokra gondoltam, bár a testiségig sem jutottak el -a szerk.). de hé, legalább jól ellátták a punisher-től importált jigsaw baját... (nem tudom, hogy minek erőltetik ezeket az évfordulós külön-kiadásokat, mert ritkán működik az, hogy összeterelnek egy marék különböző rajzolót, hogy vessenek valamit a papírra, mert óhatatlanul döcögni fog a hangulat. egyébként nem lett volna rossz ötlet, hogy visszanézzünk különböző szemszögekből a (nagyjából átugrott) elmúlt egy évre, de már az elején elvesztettek azzal, hogy pókembernek kényszeres szófosása volt, így nem is tudtam igazán beleélni magam...) (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #56-60) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2018/4 különszám)

nem volt elég a borongós hangulat az eső-áztatta utcák képével, az alvilág tombolásával, kellett még az is, hogy egy újságíró narrálja végig a kötet nagyrészét, hogy biztos, hogy meglegyen a kellő noir-os hangulatunk... érdekes kérdések vetődnek fel, miközben matt-ből kiverik a szart is a (sötétben is feltűnő tetkókban feszítő) yakuza-tagok -morális kérdések, hogy meddig mehet el egy hős, hogy megtisztítsa az emberi mocsoktól az utcákat, hogy van-e határ a statuálásban, és hogy van-e értelme elüldözni egy bizonyos területről a kényelmetlen alakokat, ha azok könnyedén tanyát vernek máshol utána; az is érdekes gondolat, hogy matt a feldolgozatlan gyász miatt váltott-e tempót, és azért tette pokollá a hell’s kitchen-béli gengszterek életét... brian michael bendis-nek nagyon megy az, hogy emberivé tegye a hőseit -testileg (hagyja őket vérezni) és lelkileg egyaránt (barátságok torzulnak és szívek törnek a lapokon). és hát mindezt persze alex maleev festi a feketénél is feketébbre... valahogy azt érzem ennél a daredevil run-nál, hogy le kell lassítanom kicsit a szokásos olvasási tempómat, mert megérdemli, hogy tényleg odafigyeljek minden mondatra... (a komolykodásban igazán felvillanyozó volt az a pár poén, ami valahogy gyökeret vert az éjfekete lapokon -és abban semmi meglepő nincs, hogy ezen viccek majdnem mind pókembertől érkeztek...) (óh, egy night nurse! a marvel univerzum névtelen hőseinek egyike!) (sokáig nagy feneket akartam keríteni annak, ha elérem a 616-os univerzum 100. bejegyzését (volt olyan ötletem, hogy egy száz füzetes mini-sorozat gyűjteménnyel ünnepelek, aztán inkább mégis a csendesebb utat választottam -hosszú út volt, mire elértem erre a csúcsra, de nincs megállás, rohanunk is tovább. boldog 100-at, előre a kétszázért!) (##11.29.)

(Daredevil vol.2 #51-55) (2003-2004) (írta és rajzolta: David Mack) (eng)

ahogy arra számítottam pár hónappal ezelőtt, echo visszatért a sorozatba, de nem egészen olyan formában, amire én gondoltam anno, nem egy közös kalandra matt murdock-kal -hanem konkrétan öt részre átvette az uralmat a füzetek felett... így daredevil nem hogy mellékszereplővé redukálódott a saját címében, hanem vendégszereplőként köszönt csak be, még a dramaturgiailag megfelelő ponton belépő wolverine is több panelt kapott, mint ő... és ezzel nem lenne baj, mert echo egy kellően érdekes karakter (főleg megtámogatva ezzel az egyedi vizualitással), de sajnos david mack-nek esze ágában sincs érdekesen használni őt, inkább újra elmesélte a lány szomorú históriáját, majd egy kis lelki útra küldte. és értem én, hogy az összes ritmikusan visszatérő elem szándékosan volt elhelyezve a nagy egészbe, ugyanakkor dobogva hajtogattam az olvasás közben, hogy ’értjük ezt, haladjunk már!’... arra viszont mindenképp alkalmas ez a kitekintő kanyar, hogy az emberben felszítsa a tüzet az indián kultúra iránt, hogy berakjon egy kis autentikus zenét ráhangolódásként, hogy gondoljon arra, hogy milyen érzés volt , amikor testileg/lelkileg megtisztulva lépett ki egy szaunából -és persze arra is alkalmasak a füzetek, hogy kényeztessék a szemet a vizuális orgiáikkal (vagy a kultúr-történeti ötletparádéikkal, lásd pl. a picasso vagy van gogh utalásokat). (##02.02.)

(Daredevil vol.2 #46-50) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2017/4 különszám)

nem kérdés, hogy a bűnszervezetek és a társadalom szimbiózisban élnek egymással, könnyen meg lehet érezni, ha forrong az alvilág, ha hatalmi átrendeződések zajlanak a felszín alatt... örülök annak, hogy a vezér nem csupán egy nagydarab pofozógép, hanem egy intelligens bűnöző-elmének van beállítva -aki a visszatérését sem izomból akarja megoldani, hanem terveket sző arra, hogy hatásosan vegye vissza a területét, hogy visszaállítsa a reputációját (persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne benne agresszió, bár ma többször láthattuk inkább sötét sarkokban ülni, mint erőt demonstrálni). érdekes, hogy ezzel szemben ma matt-nek sokkal inkább kellett a fizikai erejével küzdenie, mint az intelligenciájával, de nem volt más út, ha túl akarta élni az elé állított próbatételeket, tífusz mary-t és célpontot. ám míg az első egy kétségbeesett túlélő-harc volt (amihez megadta az alapot a tüzes kezdés, és amit nem is sikerült volna befejezni segítség nélkül (köszi jessica és luke!)), addig a célpont elleni küzdelem már inkább az érzelmekről szólt -és az sosem baj, ha egy hőst esendően dühösnek látunk, aki a korábbi fájdalmaiból meríti az összes ököllendítéshez az erejét (azért az csúnya lett volna, ha hagyja neki bendis, hogy egy harmadik nőt is elvegyen matt mellől)... és ez a dühös feszültség megmaradt a harmadik nagy verekedésre is, hisz’ épp’ ez hajtotta a vezérhez a fenegyereket, hogy egyszer-és-mindenkorra kiverje belőle a szart... és jól is működött a gigászi összecsapás -egész addig, amíg nem jöttek azok a panelek, amiket alex maleev engedékenyen átadott más rajzolóknak (gondolom ezzel akarták ünnepelni az ötvenedik számot), mert a karikaturisztikusabb ábrázolások kidobtak az egyébként magával-sodródóan működő hangulatból... az utolsó oldalak után az alvilág ismét megremeghet, egy új status quo érkezik a betöltetlen űrbe, ami rengeteg lehetőséget rejt magában... (azért azt nem szívesen hallgatnám el, hogy a sok verekedés mellett az intim percek is pazarul működtek milla és matt között -és szerintem most először láthattuk ennyire kiemelten a két vak karakter szemeit is.) (##01.21.)

(Daredevil vol.2 #41-45) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2016/4 különszám)

jól érezhető, hogy brian michael bendis hosszútávon gondolkozik, az egész dd run-ja egy nagy folyam, és ahogy minden nagyobb lélegzetvételű történetben, is itt jól megfigyelhetőek a hullámzások, a csúcspontok és az átmeneti időszakok. ez a kötet az utóbbit képviseli, de olyan minőségi szinten, hogy nem hiszem, hogy bárki is bánná, hogy most inkább alapozunk, mint hogy bekapjunk pár újabb gyomrost... mert miután az élete veszélybe került és identitás-válságba keveredett, miért ne kaphatna matt murdock egy kis napfényt is az életébe -egy hozzá hasonlóan vak lány személyében. nagyon érdekes megfigyelni egy kapcsolat kialakítását, ahol a külső szó szerint semmit sem számít (de azért egyéb szervek be vannak vonva a vonzódás kialakulásába -például az illatok), ahol hosszú beszélgetések alatt alapozódik meg a kötődés (és az is okos dolog volt, hogy a helytörténeti múlt ismerőjeként milla betekintést tud nyújtani a sorozat szempontjából oly’ fontos hell’s kitchen hátterébe is)... de persze azért matt nem járkálhat nyugodtan a fellegekben, a firkászok még mindig a nyomában loholnak, ráadásul még a zsaruk is rászállnak -persze jogtalanul, egy alvilági keménykedésnek köszönhetően... mert persze még mindig túl vonzó az az űr, amit a vezér (átmeneti) hiánya okoz, így felbukkant egy aktuális kemény-legény, aki egy új droggal akarja megalapozni a karrierjét -meg azzal, hogy letépi egy ember fejét, aki kapcsolatba hozható matt-tel... a daredevil gúnyába öltözött hősünk most sem ismer könyörületet, autót borít fel, háztetőkről lógat le embereket, és persze az önjelölt kiskirály is több oldalnyi panelen keresztül kapja tőle a pofonokat. hőstársa, luke cage mégsem ezért moralizál vele, hanem mert gyáva tettnek véli, hogy matt nem vállalja fel a valódi énjét, hogy képes hazugságban élni... (btw, egyfelől működik a tömbösítve olvasós tervem, másfelől bassza a csőröm, hogy nem a listámon hamarosan következő alias-ban olvashattam először jessica jones-ról, hanem már itt is feltűnt a karakter pár oldalon...) (##01.20.)

(Daredevil vol.2 #32-40) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Manuel Gutierrez, Terry Dodson) (magyarul: Marvel+ 2014/3, 2015/4 különszámok)

a titkos identitás a legtöbb szuperhős életének elengedhetetlen része -maszkot húzva védik a magánéletüket, a személyiségüket. mivel mi olvasók tisztában vagyunk az álarc mögötti titkokkal, ezért talán nem könnyű átéreznünk azt, ha valaki kompromitálódik (plusz idevenném a marvel filmes univerzum hatását is, ahol a hősök nem nagyon titkolják az igazi valójukat) -de brian michael bendis most komolyan végigrángat minket a fájdalmas úton, hogy igazán érezzük egy lelepleződés következményeit (még úgy is, hogy azért a közvéleményt kételyek között hagyja)... mert túl sok a vesztenivaló, és matt murdock-nak nem csak az újságíró hiénákkal vagy a lesben-álló paparazzikkal kell megbirkóznia, de a civil szakmájára is komolyan kihathat, ha bebizonyosodik, hogy éjszakánként sztreccs-ruhában osztja az igazságot a háztetőkről, mert hiteltelenítheti az ügyvédi munkáját... jól érzékelhető a tépelődés a szuperhős-lét szeretete és a veszélyessége között, még jó, hogy matt körül vannak emberek (és szuperhősök), akik segítenek neki végigmenni ezen a lelki úton, legyen az peter parker, ben ulrich, foggy nelson, a fekete özvegy vagy az örök és múlhatatlan szerelem, elektra... meglepő írói húzásnak gondolom, hogy matt végül nem az igazság oldalára állt, és a tagadással megtámogatott ellentámadást választotta... bár magyarul két különszámban jelent meg, de angolul egy kötetet képezett ez a kilenc füzet, úgyhogy beszélnünk kell az évszázad peréről is... mert az ide kapcsolódó második sztori szinte végig a bíróságon játszódik, tehát ismét csak matt murdock áll a középpontjában és nem a fenegyerek, de szerintem ezt nem sokan bánhatják -főleg azok nem, akik hozzám hasonlóan szeretik a bírósági drámákat a moziban és a tévében, és mr.bendis egész kiválóan imitálja ezeket, végig pörögnek a tanú-kihallgatások, jól megírtak a vád-és-véd-beszédek. és trükkösen van felépítve az egész, mert egy kevésbé ismert szuperhős ül a vádlottak padján, ám az identitás és a felelősség kérdésében szép egyenes vonalakat lehet húzni a fenegyerek irányába... alex maleev a kötet első felében hozta a rá jellemző borongósságot, az utolsó három füzet két rajzolója nem is érhettek fel hozzá, bár a napfénnyel áttört bírósági levegő nem is igényelte, hogy igazán sötét színekkel mázolják össze a képet... (ismerve a netflix-es ’street-level’ marvel-sorozatokat, örömteli volt jessica jones-t, luke cage-et, danny rand-et és matt murdock-ot egy oldalon látni itt a képregényben is.) (##01.17.)

(Daredevil vol.2 #26-31) (2001-2002) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Kingpin, 2013)

tudom, hogy a mai napig sokak szemében a szuperhősös történetek olvasása gyerekes szokásként van elkönyvelve (látom én is a tekintetüket, amikor elmesélem nekik, hogy képregényeket olvasok), pedig az elmúlt nyolcvan év során gyönyörűen differenciálódott a zsáner, az olvasók generációival együtt nőtt fel, így nehezen érthető, hogy miért nem tudják levenni az emberek a szemfedőt, és belátni, hogy a sztreccs-ruhás mesék között ott bújnak azok a sötét gyöngyszemek, amik még az ő ’kifinomultabb’ ízlésének is megfelelnének... mert brian michael bendis számára daredevil vörös kosztümje csak egy álca, őt nem a reménnyel teli pozitív történetek érdeklik, amikor az úgynevezett ’street level’ hősöket írja, hanem alá akar szállni a város sikátoraiba, és olyan sötétre festeni a képet, amennyire csak lehet. igazi drámai gengszter-történet ez, ahol julius caesar elárulása a példamutató, ahol a hatalom megragadása még az anyagiaknál is fontosabb -és ahol a bosszú még hidegebb, mint az odakinn szüntelenül szakadó eső... és daredevil az a hős, akinek kifejezetten jól áll ez a borongás, akinek elhisszük, hogy kioszt néhány keményebb pofont is, miközben az igazságot hajkurássza (és talán ő az a hős, akinek a legjobban áll a némaság is -mert pont erre a kötetre esett a marvel ’nuff said kezdeményezése, ahol párbeszédek nélkül kellett az alkotóknak továbbszőni a történeteket). mivel dd-nél a nyilvános alteregó is fontos, ezért érdekes lesz látni, hogy miképp fog összeomlani az élete, amikor a világ számára kiderül a kettős identitás titka -mert ne feledjük, hogy ez a kötet még csak a bemelegítés volt, még csak most fogják igazán begyújtani a tüzeket a pokol konyhájában... (nem mehetünk el szó nélkül alex maleev rajzai mellett sem, amik tökéletes szimbiózisban élnek bendis történetével, a sötét színek, az eső ábrázolása, a panel-kezelése (és gyakori ismétlései) mind a noir hangulat nyomasztó felerősödését szolgálják.) (##01.13.)

(új év, új tervek -mert be kell vallanom, tavaly kudarcot vallottam a marvel olvasási listámmal. úgyhogy most kísérletképp kipróbálom, hogy tömbösítem a köteteket, és kíméletlenül kidobom a sorból, ami nem szórakoztat...)

(Daredevil vol.2 #20-25) (2001) (írta: Bob Gale; rajzolta: Phil Winslade, David Ross)

ahogy a kötetben is elhangzik, minden helynek van valami speciális veszélyforrása -hol a földrengések, máshol a hurrikánok, new york-ban meg a szuperhősök és szuperbűnözők... így időről/időre felmerül az írókban, hogy mi történik, ha egy balul elsült akcióból károk származnak, vagy az, hogy ki takarít el a hősök után. itt viszont egy újabb szempont került előtérbe -mi történik, ha valaki az anyagi kártérítését peres úton akarja érvényre juttatni. de egy sztoriban, ahol magasra hág az egy főre jutó ügyvédek száma, mi más lenne a téma... így lehet kidomborítani matt tárgyalótermi oldalát is a vörös ruhás akciózás mellett. persze azért ennél bonyolultabb volt a történet-vezetés, meg lett szórva néhány piti bűnözővel, de azért nem kellett túlságosan sem a szívünkre venni... a legjobban talán a média aspektusát sikerült a felszínre hozni, mert egy ilyen horderejű ügyet természetesen erős figyelemmel követtek a tévések és a firkászok, és kaptunk ’bejátszókat’ is interjúkból és egyéb műsorokból... úgy érzem, hogy végig lett gondolva a daredevil elleni per többféle aspektusból is -például hogy miként jelenik meg mr.murdock egyszerre két szerepben a tisztelt bíróság előtt... hmm, látom a neten, hogy nagy az elutasítottsága ennek a sztorinak, de szerintem olvastatta magát -valószínűleg az a baja vele sokaknak, hogy túlságosan könnyűszívű és színekkel teli a körülötte lévő füzetekhez képest... (#05.25.)

(Daredevil vol.2 #16-19) (2001) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Mack) (eng)

a képzőművészetnek van az a határa, amit már nehezen lépek át, mert sajnos bizonyos ágakban bántóan hiányzik a kulturális tudásom -így amíg az előző kötetben még dicsérni tudtam a merész vizuális koncepciót, ezek a füzetek már majdnem megfeküdték a gyomromat, mert nehezen tudtam kihámozni a vízfestékkel meg krétával megalkotott sűrű kollázsokból a lényeget... és mondom, ez valószínűleg elsősorban az én hibám, mert nincs elég tudásom az absztraktabb képek dekódolásához (ennek ellenére annak tudtam örülni, hogy a történetben kardinális gyerekrajzok alapján össze tudtam rakni a sztori későbbi nagy fordulatát). maga a történet is formabontó volt azzal, hogy a címszereplő csak mellékszereplő a saját füzeteiben, és egy oknyomozó újságírót követünk a sokkoló következtetései mentén haladva. és igazából akkor fogott csak meg ez a sztori, amikor kiderültek a szívbemarkoló múltbéli események -és talán az volt az a pont is, amikor jobban kezdtem értékelni a rajzolt körítését is... (oké, hogy kollázsokból állnak a lapok, amikben elférnek kacsintós utalások is (taxisofőr a moziban) -de arra mi magyarázat van, hogy bizonyos karakterek leonardo dicaprio és kate moss arcát kapták meg...?) (#04.08.)

(DareDevil vol.2 #9-15) (1999-2001) (írta: David Mack, Jimmy Palmiotti; rajzolta: Joe Quesada, Rob Haynes, David Ross) (eng)

sokan vitatják, hogy egy képregény lehet művészeti alkotás is (tudjátok, ők azok a korlátolt véglények, akik sosem jutottak túl a garfield kockákon) -pedig még egy szuperhős történetben is lehet vizuálisan izgalmas összhatást létrehozni. bár kell hozzá némi bátorság, mert nem minden képregény-olvasó vevő az ilyen artisztikusabb megoldásokra, az absztrakt analógiák végiggondolására, pedig jól tud működni ha valaki átlép a hagyományos panel-kezelés és szövegbuborék-használat láncain. és még oka is van erre, nem csak az, hogy a feje a fellegek fölé ér... mert ezzel akarja rajzolt formában ábrázolni a látáson túli érzékeléseket, hogy matt murdock mennyire másképp látja a világot vakon (nem véletlenül hangsúlyos a zeneiség is a füzetekben) -plusz hősünk ellentét-párjának, egy süket lánynak érzékelésébe is belepillanthatunk (aki ráadásul indián származású, így a kulturális hagyatékukat is bele lehetett építeni a vizualitásba)... találkozik egy vak és egy süket -mint valami rossz vicc kezdete, pedig jól kitalált páros ez, mert működik a kapcsolat-építésük (a romantikus felhangokkal együtt), és tetszett az is, ahogy a harcok során is kiegészítik egymást (btw, piszok nehéz lehet egy olyannal verekedni, aki nem csak a te mozdulataidat utánozza le, de bármit, amit korábban látott)... a kezdeti rajzolt tobzódás után sokkoló volt a középső füzet stílusa, ráadásul eddig nem nagyon tapasztaltam olyat, hogy egy képregény-sorozatban filler-epizódot kaptunk volna, de úgy tűnik, nem csak a tévésorozatoknál létezik ez a fogalom -igaz, nem panaszkodhatunk, mert ha már meg kellett állnunk (gondolom kényszerűségből, pedig azt hittem, hogy a rajzolás miatt csúsztak el ennyire a megjelenésekkel), akkor legalább érdekesen kaptunk egy átfogó képet a hell’s kitchen-iek mindennapjairól... no de vissza a fő vonalhoz, és vissza a klasszikus daredevil-i vonásokhoz, azaz a tárgyalótermi drámához és wilson fisk-hez... nekem, aki csak tévében látott eddig tárgyalást, hitelesnek tűntek foggy bírósági jelenetei, jó látni őt munka közben (maximum azért nem jó őt látni, mert joe quesada kifejezetten csúnyára tudja őt rajzolni...) -és ki mást ültetett volna a vádlottak padjára, ha nem magát a vezért... meglepődtem, hogy ennyit építettük a hatalmas gonoszt, gyerekkori traumákkal, ahogy általában szokás, már-már elhittem, hogy a kezdetek bemutatása után eljött számára a vég -de nem, csak hasonlatossá tették a nemezist a hőshöz, és azért ehhez is kellett némi kurázsi... eddig is közel állt hozzám a fenegyerek, de ezek a füzetek még közelebb húzták a szívemhez a karaktert -köszönhetően annak is, hogy a művészi koncepcióval még erősebb hangulatot tudtak létrehozni köré. (szeretném, ha echo vissza-visszatérne a sorozatba, mert mindig érdekes látni, amikor matt rágja magát egy nő miatt...) (szép főhajtás volt kevin smith-nek, hogy a videotékában randal és dante fogadták matt-et -bár nem tudom, hogy a két lókötő mikor költözött át jersey-ből new york-ba...) (#01.17.)

(Daredevil vol.2 #1-8) (1998-99) (írta: Kevin Smith, rajzolta: Joe Quesada)

mi a közös pont kevin smith-ben és matt murdock-ben? a katolikus neveltetés, és a hithez való kritikus hozzáállás... érdekes látni, hogy ezt kábé a dogmá-val egyidőben írhatta mindenki (második) kedvenc videotékása, de míg oda a vallás-kritika humoros oldalával fordult, ide (néhány cinikus narrációt leszámítva) a komorabb énjét hozta. mert ez illik a pokol konyhájának ördögéhez -aki egyébként sincs jó passzban már a történet elején sem, de sikerül brutális módon még lejjebb húzni lelkileg. először mindenki bajba kerül körülötte, aztán meg jön a brutális dráma, amit nem lehet kiheverni egyhamar (csodálom is, hogy egy újoncként érkező külsősnek ennyire szabad kezet adtak abban, hogy kinél suhinthatja meg a nagy kaszát)... a hitről való elmélkedés nem áll meg a gyóntató-fülkében, még rá is játszik a sok ködös misztikummal a sztori elején (titkos szervezetek! megváltó! antikrisztus!), hogy aztán a végére realista módon magyarázatot adjon mindenre (egy filmes gonosszal, aki passzol is így kevin-hez. btw, hogyan máshogy tudnánk meg a véghezvitt trükkök hátterét, ha nem egy gonosz-monológból!)... azt kell hogy mondjam, hogy gyakrabban is összeállhatnának úgy a csillagok, hogy a világ legnagyobb szájú csendes fickója papíron is megmutathatja, hogy mennyire érti a képregény-kultúrát. mert tök jól olvastatta magát ez a nyolc füzet, átgondolt volt, íve volt, lehetett örülni a vendég-szereplőknek (stan lee shot!), és figyelt arra is, hogy a szívünk megfelelő ritmusban dobogjon -lehetőleg úgy, hogy már fájjon minden dobbanás... (azt viszont be kell vallanom, hogy évekkel ezelőtt már olvastam ezt a sztorit, és rohadtul nem emlékeztem semmire belőle...) ($$08.01.)