Teen Titans -Damian Knows Best (Teen Titans Rebirth, Teen Titans vol.6 #1-7) (2016-17) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jonboy Meyers, Diogenes Neves, Khoi Pham) (eng)

tudjátok rólam, hogy aktívan szoktam szót emelni a kiskorú szuperhősök foglalkoztatása ellen -hogy akkor mégis mit keresnek a tini titánok az olvasási listámban? erre több indokkal is tudok szolgálni: 1. benjamin percy mind a green arrow-val, mind a james bond-dal meggyőzött arról, hogy tehetséges író, így joggal reménykedhettem abban, hogy a titánoknál sem hagy cserben (spoiler: nem hagyott); 2. a komplettség iránt érzett megszállottságom nem hagyott volna nyugodni, ha a hamarosan érkező crossover-nél csak a nyolcadik epizódba kapok bele a szériába; 3. a félelem erős fegyver tud lenni, és jó érzés úrrá lenni rajta, és én komolyan féltem attól, hogy damian wayne arrogáns pöcsfejsége elüldöz a képregénytől... de szerencsére szívesen maradtam, pedig robin tényleg nem egy kedves ember, de igazság szerint pont ettől működik a karaktere, és egyébként is, adnak kellő alapot a morcosságához a családi hátterével, meg egyébként is fel-feltörik néha a mosolytalanság álarcát, ha épp’ egy önfeláldozással léptetik előre a jellemét, vagy csak a böszme denevér-haverját ölelgeti... meglepő módon nem is damian váltotta ki belőlem a legtöbb ciccegést, hanem a beast boy-féle erőltetett vagány-humor... egyébként a csapat jó, ügyesen van kihasználva, hogy mindenkinek van sötét folt a családjában, és tényleg azt érzi az ember, hogy ezeken a lapokon kovácsolódnak igazi csapattá itt a szemünk előtt... mondhatjuk, hogy végre egy rebirth sorozat, amit tényleg oda lehet adni a kezdők kezébe, mert az alapoktól kezd, fokozatosan mutat be mindenkit és hozza be a klasszikus elemeket a képbe (san francisco-i torony!). és eközben pörgős és trendi és fiatalos és tök szerethető... mivel a deathstroke-os crossover (is) kettévágja a következő kötetet, ezért idevettem a hatodik/hetedik részeket is, amik egy újabb ifjú hőst dobnak be a közösbe, egy szándékosan halmozottan hátrányos srácot, aki nem csak színesbőrű és meleg, de meglehetősen magának-való is, egy partra-vetett hal az új-mexikói sivatagban -érezhetően jól be fog illeszkedni az új diszfunkcionális családjába... (hehe, csak nem bírta ki benjamin percy, hogy az alcatraz-t ne hozza be egy kacsintást erejéig, ha már titánok hagyományosan frisco-ban tevékenykednek...) (#10.05.)

Titans -Made in Manhattan (Titans vol.3 #7-10, Annual 1) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Lee Weeks, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

ha már a kölykök megkapták a maguk klasszikus ’t’ alakú tornyát san fransisco-ban, akkor a fiatal felnőtteknek is járt egy a túlparton, nem...? kicsit olyan, mintha poénnak indult volna, hogy a ’manhattan’ szó miatt a srácok átköltöznek a nagy almába, de aztán szépen végig lett vezetve az ötlet, hogy mivel is járna az, ha egy szuperhős csapat egy világváros szívében rendezné be a rezidenciáját -ahol még a láthatatlan repülőt is el kell rejteni... kicsit sajnáltam, hogy már nem wally-n volt a fő hangsúly, mert így veszített a sorozat az érzelmi többletéből, bár azért nem felejtkeztünk el a srác érzelmeiről. de nézhetjük onnan is, hogy így például donna-ra sokkal nagyobb figyelem irányulhatott -egész odáig is elmerészkednék, hogy az annual csak azért íródott, hogy felfedjék a múltjának nagy rejtélyét (de a későbbiekben is volt noszalgia-rohama a csajnak) (ja, és egész véletlenül arzenal drogos múltjára is terelődött némi szó -szóval jócskán kotorásztunk a régi dolgok között)... bevallom, hogy egy kicsit bántam, hogy aztán a fő hangsúly a házaspárral terelődött, mert egy kicsit érdektelenek voltak számomra -még akkor is, ha bőven lehet kipréselni a sztorijukból spirituszt, mondjuk a családi élet vs szuperhősködés ellentétével. a végén viszont jót mosolyogtam, hogy egy klasszikus bond-gonoszi fordulatra futtatta ki dan abnett a sztorijukat (mert ki másnak jutna eszébe, hogy lecsapoljon szuperhősöket, hogy aztán értékesítse a piacon a megszerzett képességeket)... (#10.05.)

Deathstroke -Twilight (Deathstroke vol.4 #12-18) (2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Joe Bennett, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava) (eng)

oh, mr.priest, azt hiszem, már sohasem leszek az ön híve... igaz, már nekem ciki felhozni minden egyes vonatkozó írásomnál, hogy milyen nehezen tudom összekattintani a darabkákat -pedig őszintén mondom, hogy nem szoktam igényelni, hogy a számba rágják a dolgokat, de úgy látszik az már meghaladja a képességeimet, ha ennyiféle utalást és sugalmazást könnyed folyammá állítsak össze a fejemben... ráadásul látszik a szándék arra, hogy az egész sorozatot egyetlen nagy egységként kezelje, de a rengeteg visszautalás a casual olvasókat csak fejcsóválásra kényszeríti, mert képtelenség ennyi kis apróságra emlékezni -főleg ha az ember számtalan más sztorit is olvas és néz emellett... és persze, szoktam mondani, hogy ’majd összeáll a végére’, na de milyen áron... mert mire a végére ér az ember a kötetnek, már belátja az írói szándékok egy részét -de én ennek ellenére vallom, hogy jobban működne az egész, ha nem nézegetnék ki folyton a wilson család többi tagjára, vagy legalábbis nem ilyen hangsúllyal (és szerencsére lett értelme annak is, hogy deathstroke levarrta a fia menyasszonyát, nem csak egy ’leszarom, én rosszfiú vagyok, bármilyen kemény dolgot megtehetek’ gesztus lett belőle)... de a következményekkel kicsit azért hadilábon is áll a szerző, mert a például vakságot semmilyen szinten nem használja ki, hisz’ deathstroke nincs akadályozva általa, ugyanúgy szétrúgja mindenkinek a seggét, és nincs drámaiság sem a látás elvesztéséből... a néger kiscsaj feldobta egy kicsit a sötétebb hangulatot, nála meg az okozott csalódást, mikor kiderült, hogy nem egy friss karakter, hanem egy tini titán lett ideimportálva (az már egy más kérdés, hogy egy realistább sztoriba mennyire passzol egy óriás méretűvé változni képes lány)... szerintem ti is érzitek, hogy közel a kenyértörés ideje, és be is vallom, hogy csak azért maradtam a sorozattal, hogy eljussak a közelgő crossover-ig, ami után könnyed búcsút veszünk egymástól... (#10.07.)

The Lazarus Contract (Titans vol.3 #11, Teen Titans vol.6 #8, Lazarus Contract Special, Deathstroke vol.4 #19-20) (2017) (írta: Christopher Priest, Benjamin Percy, Dan Abnett; rajzolta: Brett Booth, Phil Hester, Khoi Pham, Larry Hama, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava, Paul Pelletier) (eng)

egy kicsit fentebb láthatjátok, hogy arról elmélkedek nem túl vidám hangulatban, hogy mennyire csak egy gimmick volt deathstroke megvakulása, hogy nem volt igazán semmilyen következménye a karakterre meg az eseményekre -erre most a crossover azzal kezdődik, hogy ’ja, slade szeme már jobban van’... bár gyanítom, hogy a kórházi lét is csak azért kellett, hogy beindíthassák az eseményeket egy kómában (?) töltött látomással... egy picit sajnálom, hogy a nagy crossover ennyire deathstroke-központúvá vált, hogy a kétféle titán-csapat csak asszisztált slade-nek -egy nem túl felvillanyozó múlt-megváltoztatós sztoriban... mert érzelmileg eddig sem tudott megérinteni a wilson-családi dráma, és ez most sem változott érdemben... az volt az érzésem, hogy ezt a crossover-t christopher priest erőltette, a többiek meg lemondóan belementek a közös sztoriba, és ugye láthatjátok, hogy mennyire a kriptonitom mostanság ez az alak, úgyhogy sajnos igazán még esélyt sem adta arra, hogy szórakoztasson, csak túl akartam lenni rajta minél gyorsabban (és az a durva, hogy a máskor szórakoztatóan arrogáns damian wayne az ő kezében egy elviselhetetlen ütnivaló köcsög lett)... (tudom, hogy priest-nek mániája ez az ’elmosódott a határ a hősök és a rosszfiúk között’, de ki akarna egy jó útra tért deathstroke-ról olvasni...?) (viszont, áááhhh, egy dark titans sztori érdekelne, de erősnek kell lennem, és most megállni az olvasással, minthogy megint itt hosszú sorokon át kelljen húzni a számat...) (#10.07.)

(Titans Rebirth, Titans vol.3 #1-6) (2016-2017) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Brett Booth) (eng)

már a nyitó one-shot óta azon van a hangsúly a nagy tűzijátékkal bevezetett újraindulásnál, hogy visszacsempésszék az univerzumba a könnyebbséget és a szerethetőséget. és mivel az egész esemény wally west futásával kezdődött, így nem véletlen, hogy a hozzá szorosan kapcsolódó titánokban teljesedett ki az egész koncepció -egész odáig elmerészkedve, hogy a szeretetet tegyék meg az élet legfontosabb mozgatójának. de hé, ennyi idealizmus belefér, nem...? az a jó, hogy mi új olvasók sem tudunk azzal vitatkozni, hogy mennyire erős a baráti szereteten alapuló kötelék a titánok között, mert flashback-ek segítségével tökéletesen érzékeltette dan abnett ezt, ahogy azt is könnyen megértettük, hogy miért (volt) wally a csapat lelke, a bohókás srác, aki nem veszi túl komolyan a mindennapokat, ugyanakkor a szíve nagyon is a helyén van. és így azt is el tudjuk fogadni, hogy ez egy olyan csapat-képregény, ahol az egyik hős kicsit kiemelkedik a többiek közül... maguk az események hagyományos mederben folytak, újra össze kellett kovácsolni a csapatot, felbukkant egy régi (flash) ellenség, aki miatt az alternatív verzióikkal is meg kellett küzdeni a srácoknak, majd jött a lehetetlen küldetés, ami látszólag a gonosz győzelmével és a hős elbukásával végződött (a ’limbó’-ban merengés mennyire filmes volt már!), aztán persze hirtelen berobbant a happiend... egy pár évvel ezelőtt már elmélkedtem azon, hogy mennyire szokatlan gondolat számomra az, hogy tini-gyerekek összeállnak világot menteni az életük kockáztatásával, így megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy itt felnőttek a srácok... elviccelem, de tényleg jobban működött számomra ez a fiatal felnőtt verziója a titánoknak. a klasszikus felállással. az igazi wally west-tel... (én nem tudom, hogy mi történt, de alig bírtam összerakni ezt a pár mondatot, és az átolvasás után is utálom az egészet, de így hagyom, őszintén kitárom a zavaromat...) (#07.04.)