(Dark Horse Presents, vol.1 #51-62) (1991-1992, Dark Horse Comics) (írta és rajzolta: Frank Miller) (magyarul: Fumax)

ragadós meleg volt a tegnap éjszaka. elnyűtt szemekkel néztem a polcom felé, jó lenne olvasni valamit, amitől lehűl kicsit az agyam. miközben a ventilátorok nyöszörögve próbálták felkavarni a szobában uralkodó poklot, megakadt a szemem egy fekete-fehér borítón. elutazhatnék a bűn városába, gondoltam, ahol vérfagyasztó gyilkosságot hűtenék le a gyomrom tájékát. hideg lazaság. tömör egysorosok. megkapó látvány. minimalizmus, ez kell most nekem. nem zavart a történet ismerőssége, sőt, örömmel hallgattam a film-változat mondatait visszacsengeni a fülemben. marv nem jó ember, marv egy kíméletlen gyilkológép. de mégis szívesen tölti el az ember vele az idejét, mert a marcona külső alatt vonzónak tetszik a kitartása és a jó értelemben vett férfiassága. és szívből tudunk neki szurkolni, hogy védje meg a rászoruló nőket, hogy kegyetlenül megbüntessen mindenkit, aki megérdemli a halált... az ember azt gondolja, hogy könnyű a noir műfajában alkotni, csak el kell képzelni, ahogy az anti-hős karakterek mély hangon morognak egysoros bölcsességeket, miközben keresztülvágják magukat a fülledt éjszakák minden mocskán, pedig igenis kell stílus-érzék ahhoz, hogy valaki magas szinten űzze a műfajt. és frank miller-nél ekkoriban még ott bújt a bölcsek köve, és az ismert elemekből egy igazán magával-ragadó elegyet kevert ki, gondosan ügyelve arra, hogy ne csak a vibráló színeket űzze messze a művétől, hanem a semleges és átmeneti szürkét is. mert így lesz igazán erős a koncepció, ahogy bűnös táncba kezd a lapokon a tisztának tűnő fehér és a végtelenül mély fekete... (×08.11.)

(2006) (írta: Brandon Sanderson) (magyarul: Delta Vision)

már az ókori mitológiákban létezett az az teremtő lélek, aki beleszeretett a saját alkotásába -brandon sandserson-nál is azt éreztem, hogy annyira a szíve csücskévé vált az általa gondosan kitalált varázslási rendszer, hogy minden mást alárendelt a többszáz oldalas könyvében... mondjuk a majd’ ezer oldal nem szabadna, hogy elriasszon egy olyan többé-kevésbé rutinos fantasy olvasót, mint amilyen én is vagyok, ráadásul sanderson-t (és konkrétan ezt a trilógiát is) melegen ajánlják a stílus rajongói, így nagy kedvvel vágtam bele a vaskos műbe, türelmesen várva, hogy a hosszadalmas alapozás után belevessük magunkat a kissé különc hősökkel együtt a kalandokba. közben azon gondolkoztam, hogy én miként indítottam volna a sztorit, hogyan tettem volna mozgalmasabbá. mert oké, be kell mutatni a világot és a viszonyrendszert, fel kell építeni a főbb karaktereket, de egész egyszerűen azt éreztem, hogy csak vánszorog a könyv, a tervek szövögetésének hálói és a báli forgatagok ruhakölteményei kötik gúzsba, és csak néha szabadul el, hogy lekösse a figyelmünket... persze mire végigrágja magát az ember, kiderül, hogy volt értelme pepecselni a társadalmi viszonyok mélyreható megismerésével, megérte végignézni a hősnő tanulási folyamatát, de akkor sem érzem azt, hogy ez a komótos dramaturgia lett volna a legmegfelelőbb választás ehhez a sztorihoz, még akkor sem, ha a nagyívűséget szándékosan kerülte a szerző végig, például ezért sem harcosok a főszereplői, hanem tolvajok és simliskedők... a hamu-esővel súlyosbított hangulatos világ-bemutatáson túl vin karakter-fejlődése tetszett a legjobban, ahogy egy bizalmatlan, háttérbe húzódó lányból igazi bátor hős vált, úgy, hogy közben rengeteg kétely fortyogott benne, mind önmagát tekintve, mind a nagy ügyet nézve. és jól működött a kapcsolatuk kelsier-rel is, igazi mentor/tanítvány viszony bontakozott ki köztük, ami kapcsán szerencsére sohasem merült fel, hogy romantikussá is formálódhatna ez a kapcsolat... az utolsó fejezetek lendületével és a számtalan nyitottan maradt kérdéssel sanderson elérte, hogy a kezembe akarjam venni a folytatást is, de biztos vagyok benne, hogy most szükségem van arra, hogy kicsit távol tartsam magam luthadel-től, amíg egy kis türelmet gyűjtök a belsőmben az olvasáshoz... (×08.04.)

(Paper Girls #26-30) (2019, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

az előző kötet végén szét lettek dobva a csajok az idősíkok négy sarkába, így most nem lehetett olyan egységesre felhúzni a kötetet, mint az előzőket -viszont bkv van annyira őrült, hogy erényt kovácsolt ebből a daraboltságból, leginkább abban a füzetben, ahol szó szerint minden lapon páthuzamosan vitte előre a négy különböző szálat... hogy tökéletesen kitisztult-e az időutazós timey-wimey meg a nagy háború a végére? nem teljesen, de igazából én például nem is akartam megérteni a nagy összefüggéseket, nekem a négy főszereplőnk (és a köztük lévő kapocs) volt a lényeg mindig is. és szerencsére maga a szerző is így érzett, bevallottan nem akart csimbumm finálét (ezen élcelődött is az egyik párbeszéd-buborékban), egy csendes és intim befejezéssel akart elküldeni minket az utunkra, ahol a csajok megkapják az örök barátságot, csak egy kicsit kevésbé őrült formában, mint ahogy mi megkaptuk velük korábban... (némi filozófiai és vallás-elméleti kérdés is megfért a popkultúrális utalások között, nem mondhatjuk, hogy bkv parlagon hagyná az agyunk a dimenziók közti nagy rohanások közepette...) / még ha nem is vált soha a kedvenc brian k. vaughn írásommá ez a sztori, szokásosan erős írás jellemezte ezt a művét is, ami az összetett őrületével arra ösztönöz, hogy egyszer majd újra nekiessek, hogy minden mozaik-darabot figyelmesebben a helyére illesszek. úgy lenne illendő, hogy akkor már papír-alapon csodáljam a vibráló pasztel-neon színeit, csak az a baj, hogy ha megrendelem az angol köteteket, akkor biztos, hogy egy magyar kiadó bejelenti, hogy elhozzák nekünk ezt a nagyon szerethető történetet az otthonunkba (bár nem bánom, hogy a saga-ból is kétféle verzió csücsül a polcomon)... (×08.03.)

(Archie, vol.2 #28-32) (2018, Archie Comics) (írta: Mark Waid, Ian Flynn; rajzolta: Audrey Mok) (eng)

eddig talán nem írtam itt a blossom családi drámáról -leginkább azért, mert hidegen hagyott, hogy ki az ikrek apja... de tényleg kicsit csalódás, ahogy mark waid cheryl-ékkel bánt, nagy svunggal érkeztek anno, azóta meg parkoló-pályán vannak. így azzal sem sikerült felspanolni, hogy kijött a börtönből az arcoskodó apjuk, és nagy balhét rendezett a tavaszi bálon -az már sokkal érdekesebb volt, hogy miként reagálták le az emberek, hogy a börtön-szökevény egy fegyvert lóbál az arcuk előtt. mert lehet hogy folyton megbotlik a saját lábában, de archie-ban egy igazi hős tigris lakik, aki bármi áron megvédi a szeretteit (az viszont kicsit hirtelen jött, hogy a semmiből felbukkant mr.weatherbee is a színpad előtt -mert hol bujkált addig?)... erre a részlegesen működő drámára húzta fel mr.waid a búcsú-kötetét, egyébként nem nyújtott semmi igazán megrázót mondjuk a magánéleti vonalon, archie próbált továbblépni, de valahogy mindig az aktuális randi-partnere lábára lépett, betty és veronica szoros barátnői szövetséget kötöttek, jughead meg csak szokás szerint beleszart az egészbe... pont akartam emlegetni, hogy hiányoltam a sorozatból a josie and the pussycats nevű kult-formációt, de aztán mégiscsak felbukkantak, hogy húzzák a talpalávalót a bálon... (a végére egész jól megszoktam a ’how??’ poént, azaz archie túlpörgetett bénázásait, most már tudok mosolyogni az ilyen paneleken is.) no, vége egy korszaknak, mark waid megmutatta, hogy érdemes rászánni az időt a rivardale-i tinikre, mert szerethetőre formálta a karaktereket, és jó tempóban mesélt a magánéleti csetléseikről/botlásaikról. most jön egy kis szusszanás (egy nyári szünet), várok egy kicsit, hogy az új író, nick spencer elég tartalmat kreáljon, hogy legyen értelme belevágni az ő korszakába is. (×07.25.)

(Archie, vol.2 #23-27) (2017-2018, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Audrey Mok) (eng)

az egy dolog, hogy nincs elkenés, végigmegyünk betty-vel a gyógyulás útján, de mark waid nagyon következetesen a környezete reagálását is végig közvetítette. betty egy erős és független nő, nem is igazán törik meg, maga akar minden problémát megoldani, amik felmerülnek a sérülése miatt. pedig minden körülötte lévő ember óvná, amennyire csak lehetséges. van aki túlságosan is, mert az apja kifejezetten seggfej módon viselkedik -legfőképp archie-val... a riverdale-i rómeó is maga alatt van (kicsit komolyra fordítva a kötet hangulatát is -igaz, bármikor életveszélybe lehet keverni a srácot, és az (állítólag) vicces) -és a felkavarodott lelke érzelmileg is másképp reagál, mint az utóbbi időben szokott... valahol várható volt, hogy a mark waid kavar egyet a felálláson, mielőtt felállna az írói székből, de nem érződik erőltetettnek, hogy betty és archie újra közelebb sodródnak egymáshoz. még szerencse, hogy nem az lett a kötet vége, hogy mire arch elhatározná magát, addigra a szöszi már mást választ, mert akkor forgattam volna a szemeim erősen (még akkor is, ha ez a ’más’ miatt úgy érezhettem volna, hogy nekünk geek-eknek is van esélyünk az iskola egyik legszebb lányánál)... (jót tesz a vizualitásnak, hogy végre sikerült találni egy állandó alkotót audrey mok személyében, aki ráadásul konzisztensen teszi bele minden panelbe a tehetségét.) (×07.24.)

(Archie, vol.2 #18-22) (2017, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Pete Woods) (eng)

a képregényekben megengedőbb vagyok a spoilerekkel, mint mondjuk a mozgóképes rajongásaim tárgyainál, lehet hogy azért, mert a comicokkal mindig komoly lemaradásban vagyok, így esélytelenül próbálnám kikerülni azt, hogy melyik szuperhős patkol el épp ideiglenesen -de valahogy az egész képregény-kultúra úgy van berendezkedve, hogy nem igazán spoiler-fób, mert rendszeresen a borítóra teszik a füzetben/kötetben lévő nagy fordulatokra tett utalásokat. és engem most valamiért zavart egy kicsit, hogy ki lehetett találni (spoiler! spoiler! spoiler!) a felelőtlen autóversenyzés következményeit. mark waid mentségére legyen mondva, hogy azért megtett mindent, hogy ebből a tipikus amerikai-filmes fordulatból kihozza a maximális feszültséget -mondjuk azzal, hogy direkt mellébeszélt, nem mutatta egyből az ütközés utáni perceket, inkább kör-kapcsolt más szereplőkre, és ugyanezt megtette még egyszer, amikor a kórházban aggódtunk magunkat halálra... azt gyanítottam, hogy nem ölheti meg egyik főbb szereplőt sem, de bátor dolognak érzem, hogy egy komoly sérülést bevállalt szerzőként -úgy érzem, ezek után nőhet fel igazán a sorozat... de most a párkapcsolati alapokat is elég jól piszkáltuk, azon elmélkedhettünk, hogy mennyire kell egyeznie egy párnál a gondolkozás-módnak, az érdeklődési körnek -és ha azt nézzük, hogy némi gomolyfelhős rossz nap után kiderült az ég a veronica/archie kapcsolat fölött, akkor azt mondhatjuk, hogy mark waid szerint túlértékelik ezt a közös nevezős elméletet... (×07.23.)

(Archie, vol.2 #13-17) (2016-2017, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Joe Eisma) (eng)

eddig csak egy szőke és egy fekete keringett archie körül, most megérkezett a vörös ciklon is... cheryl leginkább veronica gonosz alteregójának tűnik, aki nem csak elkényeztetett, de rossz ember is. ezért tökéletes ötlet volt egy svájci bentlakásos suliban bemutatni, mert mi átlag-emberek azt gondoljuk, hogy az ilyen elit helyeken csupa ilyen rosszindulatú némber él -és persze azért is jó volt, mert így láthattuk, hogy bár ronnie-nak vannak neveltetési gondjai, sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. simán tudunk szurkolni a szép feketének még akkor is, ha az ő módszerei sem mindig tisztességesek a csatamezőn... de nem csak veronica szenvedi meg, hogy elszakították riverdale-től, az otthoniak is megsínylik az új helyzetet. archie apátiája szórakoztató módon van tálalva -rövid időre jughead-é változik... a fura sapkás barát egyébként végre behúzódott a rivalda-fénybe, így végre átérezhettük a beleszarós stílusát: azért ilyen felszínes a srác, mert fél attól, ha mélyebbre menne az érzelmekben, akkor a végén nagy fájdalmak közepette találná magát... úgy tűnik, hogy kvóta van arra, hogy mennyi panelt szánhatunk a csajokra, ugyanis cheryl érkezésével szegény betty eléggé háttérbe szorult ebben a kötetben... (azért van amikor egész modern dolgokhoz is nyúlunk -az értékelős applikáció félrecsúszását bemutató füzet egy blackmirror epizód is lehetett volna. vagy kínai ellen-propaganda...) (×07.11.)

(Archie, vol.2 #7-12) (2016, Atchie Comics) (írta: Mark Waid; rajzolta: Veronica Fish, Ryan Jampole, Thomas Pitilli) (eng)

az alapok már megvannak, mark waid dolga leginkább az, hogy stílusosan üsse le a labdáit, és ő ezt sikerrel meg is teszi. leginkább a gazdag-lány-a-szegényebbek között sztori-szállal foglalkoztunk, de azért ott volt a háttérben végig az archie és betty közötti bonyolult érzelmi viszony is, az, hogy nehéz elszakadni a megszokott érzésektől és a régi bizalomtól... a szülők is kicsit jobban előtérbe kerültek, így jobban lehetett érezni azt, hogy ez az elképzelhetetlen gazdagság hogyan hajlik karikatúrába, de ez talán azért nem baj, mert így van helye leszállni veronica-nak az igencsak magas lóról, fokozatosan lehet majd emberivé tenni -mármint amint mark waid szeretné majd őt visszahozni riverdale-be, mert most csúnyán kiszakította onnan... továbbra is mesterinek érzem, hogy egy szakítási szakasszal kezdtük a sorozatot, mert így az embernek archie-val együtt kétfelé húzhat a szíve... szerencsére nagy bajom nincs azzal, hogy minden a maximumra van tekerve, nem csak a gazdagok egész-falas tévéje meg az inasaik sora túlzás, de archie-nál is ott ez a faktor, ha hülyeséget csinál, akkor úszik az egész iskolai labor, sőt, betty sem csak egy kis-dobot szed elő, ha le akarja vezetni a frusztrációját, hanem egy igazi taiko dobot kezd izomból püfölni... (azért ha belegondolunk, volt komolyság is a kötetben -például egy egzisztencia is tönkrement egy telefonnal felvett videó miatt -hmm, mennyire mai tud lenni egy majd’ nyolcvan éves múltra visszatekintő képregény, mi...?) (×07.10.)

(Archie, vol.2 #1-6) (2015-2016, Archie Comics) (írta: Mark Waid; rajzolta: Fiona Staples, Annie Wu, Veronica Fish) (eng)

hiába ágyazódott be a kultúrába majd’ nyolcvan éve a riverdale-i banda, hozzánk nem igen akart begyűrűzni ez az ismertség -azt hiszem, hogy én például kevin smith-nél hallottam először róluk, amikor a képtelen képregény-ben (lánykori nevén chasing amy) arról vitatkoztak a srácok, hogy archie vajon meleg-e (a fordító is megküzdött a jelenet utalás-cunamijával, mert emlékszem, hogy jughead-et sikerült lütyő-nek magyarítani)... már egy ideje kíváncsi voltam, hogy újoncként mennyire fogna meg ez a régi hagyományokra visszanyúló sorozat, ha a neveken és a középsulis környezeten túl nem ismerek igazán semmit belőle előzetesen. ehhez tökéletes belépő pont volt a 2015-ös nagy megújulás, amikor a kiadónál mark waid-et bízták meg a ráncba-szedéssel, mert a szerző gondosan ügyelt arra, hogy mi freshmen-ek is tökéletesen eligazodjunk a riverdale-i gimiben (és mivel mindenhol csak ódákat látok az interneten a régi olvasóktól is, ezért ki merem jelenteni, hogy úgy újított, hogy közben a régi esszenciát is tökéletesen megtartotta)... jó módszernek bizonyult, hogy archie kibeszél hozzánk olvasókhoz, gondosan bemutat minden karaktert, kis háttér-információkat csepegtet -de nincs nehéz dolgunk, amikor a tablóra felkerülő arcokat kell az eszünkbe vésni, mert jól megfeleltethetőek a középiskolás típus-karaktereknek. ugyanakkor azért bőven van bennük annyi eredetiség is, hogy valódi személyiségekké váljanak. és szerintem tök szórakoztató lett a sok kis apró/cseprő mindennapi zűr és lelki vívódás, ami a lapokra került, semmi nagyszabás, nem szúr mélyre, csupán szórakoztat... oké, ha kicsit megkapargatjuk a mutatós rúzsát, azért ki lehet szedegetni a tanulságokat mondjuk a nagy szakításból, vagy az elkényeztetett fruska családi hátteréből... bár egy kicsit talán túl sokat szenvedtünk a titkos akción, ami megakadályozná archie-t, hogy egy rossz kapcsolatba kezdjen bele, élveztem a viszony-rendszer feltérképezését, jó döntésnek tartom azt az érzelmi pontot, ahol beléptünk a sztoriba (egy hosszú kapcsolat befejezése után vagyunk, a következő hajnalán). amivel nehezebben békülök, az archie túltolt bénázása, mert kicsit karikatúrába viszi el a karaktert... mivel idén nincs saga (szipp), ezért ezzel a pár füzettel kell beérnem fiona staples-ből, ami hatalmas tragédia, mert nagyon szeretem a stílusát, és végtelenül lehangolt vagyok, hogy nem volt ideje legalább az első kötetet végigvinni -főleg mert olyanok vették át tőle a stafétát, akik a stilizáltabb ábrázolás hívei... mostanában valamiért nagyon élem a középiskolás életérzést, és az archie ennek a kikönnyített verziója, és pont ezért tök jól esik. (×07.09.)

(2009-2011, IDW Publishing) (írta: Joe Hill, rajzolta: Gabriel Rodriguez) (magyarul: Fumax, 2019)

az első kötettel kinyitottuk a lovecraft házat, de csak az alapokat és néhány szobát térképeztünk fel -most viszont mélyen elmerültünk az összes zegzugában, igaz, kissé cikkcakkban tettük meg a kalandos utunk... ezalatt azt értem, hogy sokféle témát érintettünk, miközben újabb-és-újabb kulcsok bukkantak fel a házban, talán csak a magánéleti dramaturgia tartotta össze a kötetet (amiről persze tudom, hogy igazából két kötet) -meg persze az, hogy a kútház úrnője az omega kulcsra hajt... nagyszerűen sikerült ábrázolni a kamaszok zűrös lelki világát és a csapongó kapcsolataikat, tele volt a kötet szerelemmel és szakítással, féltékenykedéssel és barátságok széthullásával. kinsey kifordult önmagából azzal, hogy nem ismeri már a félelmet és a bánatot, tyler erős támasz akar lenni, de őt még sodorják az érzései, bode meg ugyanaz a kíváncsi kölyök, mint volt; szívbemarkoló látni viszont az anyjuk alkoholizmusát, félelmetesen hitelesen van ábrázolva ez a betegség -lehet hogy még félelmetesebben, mint a rémségek, amik ellen szüntelen harcolniuk kell a srácoknak... a kulcsoknál továbbra is szélesre tárja az ötletes zsákját joe hill, és nem csak arra használja, hogy fegyvert adjon a harcoló felek kezébe, de társadalmi kérdésekben is bátran állást tud foglalni néhánnyal (mondjuk a tükör-kulccsal, ami meg tudja változtatni a bőrszínedet -és így meg tudod tapasztalni fehérként is, hogy milyen érzés lehet színesbőrűként élni a mindennapjaid). de az egész kötet egy nagy kísérlet és ötlet-parádé, néha olyan őrült, hogy még én sem értem, miként keveredtünk bizonyos sarkokba -mondjuk mikor ’kázmér és hubá’-ssá változott a rajz-stílus... de mindenképp emlékezetes olvasmány volt ez a kötet is, egyszerre pörgős és izgalmas, de a szívednek is tud adni bőven, mondjuk amikor a barátságokról és szerelmekről mesél. (és még akkor is merem ezt állítani, ha a hatásos olvasmány-élményeim után is rendre azt érzem, hogy valaki a fej-kulccsal ólálkodik mögöttem, és az olvasás után nem sokkal kiszedegeti a fejemből az emlékeket -most is át kellett lapoznom az első kötetet frissítésül, pedig nem is volt olyan rég, hogy a kezemben tartottam...) (×07.07.)

(Blackbird #1-6) (2018-2019, Image Comics) (írta: Sam Humphries, rajzolta: Jen Bartel) (eng)

néha meg kell cáfolni a közmondásokat, a népi igazságokat -mondjuk azzal, hogy a tiltás ellenére a borítója alapján ítélsz meg egy könyvet... mert amikor megláttam a (khmmm) beszerzőhelyemen, hogy milyen csodás rajzok vannak a sorozat füzetein, már tudtam, hogy be kell olvasnom ebbe a történetbe. és szerencsére a belső rajzok is felérnek a külcsínhez, az egyik legszebben rajzolt kötet ez, amihez valaha szerencsém volt -plusz nagyon sokat hozzáadnak a hangulati élményhez a vibráló neon-színei is (az összhatásnak eléggé ’the wicked+the divine’ hangulata van)... egy ilyen erős vizuális megjelenés mellett elsikkadhatna az elmesélt történet, de szerencsére sam humphries is jól meg tudta ragadni a figyelmemet, pedig a klasszikus ’ráérős-magyarázat-adagolós’ dramaturgiát alkalmazta, azaz hogy nem öntötte ránk a kellő háttér-tudást már az elején, hanem oldalról-oldalra tudhattunk meg egyre többet a sorozat mitológiájáról, a bandákba tömörülő los angeles-i varázslókról. és könnyű lenne elveszni egy ilyen típusú dramaturgiában, főleg, ha túlságosan kapkodnia kell a fejét az embernek, de én cseppet sem éreztem zavarosnak a háttér-infókat. pont elég volt az alapozás ahhoz, hogy minden tiszta legyen, hogy ezekre az erős alapokra lehessen építkezni a későbbiekben -az érzelmi vetület egyébként is jól kitöltötte az esetleges döccenőket... mert teljes szívből együtt lehet érezni hősnőnkkel, akit majdnem maga alá gyűrtek a családi problémái és a meg-nem-értettsége, és akkor is lehet őt követni, amikor a megingásait és fájdalmait a dühébe csatornázza át... nagy a csönd a folytatást illetően, pedig szívesen olvasnék máris tovább a varázsló-körök összefeszüléseiről... (×07.05.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #54-59) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

én bírom azt, ha valami meta, ha kacsingat rám az író, de vannak olyan sztorik, amik ledobják magukról az ilyenfajta játékosságot -vagy csak túlságosan erőltette ezúttal b.m.bendis a spidey-filmek kereszt-promóját azzal, hogy nem csak emlegette a filmforgatást, de a sam raimi / avi arad / toby maguire trió személyesen is megjelent rajzolt formában a paneleken... maga a sztori egyébként egy sima összefeszülés volt oki dokival, már megint, az öreg nyolckarú nehezen viseli a bezártságot, úgyhogy ismét kereket oldott, hogy kilazítsa peter fogait (és hogy valamilyen indokkal elhurcolja őt brazíliába)... elsőre nem tudtam, hogy mit érezzek gwen hisztije miatt (mármint hogy az a meggyőződés fúrta a lelkét a szöszinek, hogy pókember tehet az apja haláláról), de aztán jól jött ki bendis ebből a kétesélyes szálból is, vagy csak én lettem megértőbb a végére (főleg mert tök életszerű és hangulatos volt, ahogy a három tini feküdt az ágyon, és úgy beszélgettek az élet nagy kérdéseiről)... (×07.04.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #46, Ultimate Six #1-7) (2003-2204, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Joe Quesada, Trevor Hairsine)

egyszer utána kéne néznem, hogy mikor érezte először úgy egy képregény-író, hogy az már unalmas, ha egy hős egyetlen gonosszal csap össze, emelni kell a tétet gonosz-szövetségekkel... szegény pókembernek is mindig meg kell feszülnie, amikor több ellensége egyszerre támad rá -igaz, brian michael bendis annyi mentőövet nyújtott neki ezúttal, hogy mellé terelte a helyi bosszú angyalait támogatásul... sőt, igazából peter eléggé háttérbe szorult ezúttal, hiába adták el ezt a sztorit ultimate spider-man kötetként... már abban az egy füzetben is, ami a fő címen jelent meg, nem peter-en volt a fókusz, hanem sharon carter-en (aki továbbra is alig felismerhető az univerzum ezen szegletében), majd a mini-sorozatban is csak sodródott az eseményekkel szegény póki, inkább a gonosz ötösre fókuszáltunk, meg a shield kétségbeesésére, hiszen ők azok, akik képtelenek kordában tartani a fogjaikat... kicsit pedzegetjük a gén-módosításokat, és a szuperkatonák gyártására létrehozott programokat is, de bendis ezúttal nem akart mélyre menni, csak össze akart ereszteni a két csapatot egy nagy bunyóra, igaz, előtte még rengeteget beszéltette osborn-ékat, hogy nehogy hiányoljuk a bendis-féle-burjánzó-buborékokat... én már csak olyan fura szerzet vagyok, hogy egy ilyen műből is hiányolom a magánéletet, ami a pókember sztorik igazi lelke, ez a kötet viszont csak darált előre, mindenféle érzelmi hullámzást mellőzve. ezzel ellentétben a rajz-stílus viszont eléggé hullámzó volt, és nem a jó irányba voltak igazán nagy kiugrásai... (×07.02.)

(2016) (írta: Mark Lawrence)

mark lawrence odavan a filmszerű kezdésekért -ezt a kötet-nyitányt is simán el tudnám képzelni mondjuk egy damon lindelof sorozat szezon-kezdésének, ahol kíváncsian várod, hogy megértsd, hogy mit is látsz az első, zavarba-ejtő percekben, majd bumm, berobban a főszereplő... a kötet dramaturgiája ezután a szerzőre jellemző módon lett felépítve, azaz utazunk jalan-nal keresztül/kasul a széthullott birodalomban, miközben a megfelelő pontokra elhelyezett flashback-ekből megtudhatjuk a srácok pokol-béli víg napjait... ami talán újdonság volt, az a kötet közepére időzített brutális ostrom jelenet, ahol a soha el nem fogyó zombik és egyéb rémségek fokozták fel az égig a feszültséget... a tövisek császára után már nem lepődtem meg azon, hogy a trilógia zárása itt sem egy epikus fináléba torkollott, de azért azt sem mondhatjuk, hogy lagymatag lett volna a befejezés, mert megkaptunk minden fontos elemet összesűrítve, jalan-ból igazi hős lett, és a világ (valószínűsíthető) megmentése közben leszámolhatott az ős-ellenségével is... ’hős’, mondom a vöröshatári hercegre, de azért kellően gyáva és simlis maradt ahhoz, hogy ne legyen hiteltelen a karakter-fejlődése (és a lelke sem kérgesedett annyit az út során, hogy egy (szükségszerű) gyilkosság ne viselje meg azt)... a csapat többi része a kötet utolsó harmadáig parkolópályára került, de azért azt nem merte megtenni a szerző, hogy ne küldje őket el még egy utolsó közös kalandra... de én élveztem a jalan-centrikus részeket is, az afrikai kalandot, ahol az eddigi legnagyobb kacsintásokat ejtettük meg a tövis-trilógiára, a kalóz-szigeteki kitérőt és az azt követő kocsikázást, és örültem, hogy cinóberben ezúttal sokkal alaposabban megismerhettük jalan családját is -főleg mert minden eddigi morgása ellenére a srác igenis kötődött a közeli hozzátartozóihoz... a sztori kanyarjaiból következett, hogy mindent eluralt a természetfeletti, és nem csak a pokolban tapicskolhattunk a horror-elemekben, de a felszín is tele volt halott emberek testrészéből összeálló bizarr torzókkal. plusz a fináléra a scifi vonások is dominánssá váltak, de ezek kellettek, hogy igazán megértsük, hogy mit is műveltek az építők 1000 évvel ezelőtt, amikor széttépték a valóság szövetét (és nem csak a kerékre, azaz a lipcsei kísérletre derült fény, de például dr.karógyökér múltjára is)... mindig is közel állt a szívemhez jalan a jellem(telenség)e miatt, így elégedetten olvastam az utolsó lapokon, hogy hiába a sok megpróbáltatás meg a világ megmentése, azért az álnok szoknyapecérségét képtelen volt hátrahagyni. de miért is tenné? a birodalom elég hervasztó hely tud lenni, hát még ha meg is tagadjuk magunktól azokat az örömöket, amiket nyújtani tud... (×06.30.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #47-53) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

b.m.bendis mindenkit igyekszik emberibbé formálni a sorozatban -ezért lehet például j.jonah jameson egy pöcs, aki nem csak pókembert pocskondiázza, de simán lefeküdne egy korrupt államügyész-jelöltnek is, ha az pocskondiázza pókembert. de! aztán kiderült, hogy a kontrollálhatatlan frusztráltsága a gyászból ered, így lesz emberibb arca... kezdetben csak egy dögös álruhás tolvajnak tűnik a fekete macska, de aztán drámai családi hátteret kapott, így a motivációja emberivé tette... mj ezúttal is kisírt szemmel búslakodta végig a kötetet, de átérezhetőek a problémái (amiket elsősorban az apja generál), és nagyon működnek az intimen beszélgetős pillanatai peter-rel... a kötet végére még a vezér is kapott egy emberi coda-t -tulajdonképpen csak a nála kötelező elemet illesztette be a képbe bendis vanessa-val (és sikerül megmagyaráznia a végén azt is, hogy minek hajkurászik egy newyork-i gengszter egy ékírásos kőtáblát)... igazából csak elektra marad vázlatos a kötetben, belőle csak annyit láthattunk, hogy keményen néz, és keményen küzd a hagyományos fegyvereivel... bendis sosem fukarkodik a párbeszédekkel, mégis mindig jó tempóban tudok haladni az ifjú spidey köteteiben, de lehet, hogy csak szeretem olvasni ezeket a sztorikat, ebben a tálalásban... (×06.27.)

(2015) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax)

mint egy ócska ladikot a karlswater retteget hullámai, úgy dobálta az író szeszély ennek a kötetnek a dramaturgiáját... a kezdést tökéletesnek éreztem, ahogy az északon berendezkedett jalan herceg egy harcias viking asszonyság miatt fel kell hogy kösse a nyúlcipőt -mert baromi szórakoztató volt ez a nyitány, ráadásul tűpontosan passzolt hősnk jelleméhez... aztán nekivágtunk a déli útnak, és a szerző eléggé bele-beleragasztott minket minden sáros pocsolyába, nehezen akarta beindítani úgy igazán a cselekményt... a kóborlások során sor került némi csapat-bővítésre is, kellett már egy erős (és formás nő) jalan mellé, kár, hogy sosem bimbózhatott ki igazán a kapcsolatuk... bár a holt király által küldött üldözők néha feljebb tekerték az izgalom-faktort, azért viszonylag eseménytelenül haladtunk egyre közelebb a déli célok felé (nekem is napokon át tartott, mire kiverekedtem magam a trollokkal dúsított erdőből)... aztán jött egy újabb érdekes írói döntés, amikor is szétszedte a csapatot, hogy többet foglalkozhasson jalan-nal, aki persze otthon előkaparta a szíve mélyéről az összes önzőségét, valamint feltüzelte az új szenvedélye is -a brókerkedés... a végére azért sikerült még egyszer feltekerni az epikusságot, ahol újabb táncot járhattunk a sötét természetfelettivel... és az az érdekes, hogy ez most egy hosszú panaszáradatnak tűnik, pedig őszintén mondhatom, hogy élveztem az olvasást, csak frusztrált kicsit, hogy nem tudok olyan tempóban haladni, mint ahogy szeretnék, és lehet, hogy nehezebben tettem volna le a könyvet, ha a mozgalmassága mindig továbblendített volna a következő fejezetre... (mark lawrence-nek mániája az időrendi többfenekűség, így most is kellett egy újabb trükk, hogy szélesítse az ismereteinket a múltról -és örömmel üdvözöltem, hogy a vörös királynő végre közelebb léphetett hozzánk, nem csak egy távoli fenyegető alakként sötétlett a történet peremén. és vele együtt a nagy-hatalmú varázslókról is többet tudattunk meg.) (érezhető, hogy a szerző imádja a világ-építést, ezért is időzik olyan sokat a pénzügyi machinációk magyarázatánál. ugyanígy szeret ránk kacsintani a mai világból felbukkanó tárgyakkal is -néha talán túlzásokba is esik, mondjuk az istennel való beszélgetésre használt okostelefon-töredék talán már a vékony határvonal túloldalán volt. a robotok viszont mindig menők, ők nem zavartak...) (×06.22.)

Detective Comics -On the Outside (Detective Comics vol.1 #982-987) (2018, DC Comics) (írta: Michael Moreci, Brian Hill; rajzolta: Sebastian Fiumara, Miguel Mendonca, Philippe Briones) (eng)

nyitányként kaptunk egy borongós kvázi one-shot-ot, ahol batman összefeszült a természetfelettivel, közepesen izgalmasan. kétségbe is vontam, hogy megérte-e a sorozattal maradni azután, hogy tynion kapitány elhagyta a kissé viharvert hajót, de aztán jött brian hill egy nagyobb lélegzetvételű sztorival -mit jött, belerobbant a képünkbe egy sérült hőssel és egy halott gyerekkel, és én máris azt mondtam, hogy oké, ez érdekel, haladjunk csak tovább gyorsan... a történet alapgondolatait körbejártuk már egy párszor az elmúlt évtizedekben, de nálam most működött, hogy újra-rágtuk batman azon megszállottságát, hogy fiatal gyerekeket toboroz maga mellé, de azzal sem volt bajom, amikor kiderült, hogy a hős tetteinek következménye a gonosz létrejötte (azért batsy nem szarozik, simán ráereszti a madárijesztő-féle gázt az ellenfelére, majd otthagyja a sivatagban denevér-csemegének)... az orphan, barbara, signal trió mellől én kicsit hiányoltam a robinokat, viszont szimpatikus volt a csapatba beemelt black lightning, akit én csak hallomásból ismertem eddig -jól megtestesíti a kemény tanárok eszményét... a gondolatolvasó gonoszunk, karma egész jól tolta a gonoszkodást, lehetett érezni a tétet, volt feszültség, ezért szívesen is haladtam előre a kötetben is lapról-lapra. (×06.14.)

Batman -Cold Days (Batman vol.3 #51-57) (2018, DC Comics) (írta: Tom King; rajzolta: Lee Weeks, Matt Wagner, Tony S. Daniel, Mark Buckingham) (eng)

a szuperhősöket sokszor sérthetetlennek gondoljuk, pedig számtalanszor láttuk már őket a padlón. de az igazi hősök nem maradnak a padlón, hanem felkelnek és újra felveszik a harcot a gonoszok ellen. batman is híres arról, hogy egy szinte végzetes fizikai sérülésből is képes volt felépülni -most viszont a lelkét tépték darabokra, és egy ilyen sérülésből sokszor nehezebb a visszatérés... bruce wayne úgy vezeti le a kudarc érzetét, hogy megkérdőjelezi önmagát -illetve a benne lakó alteregóját. de nem egy sarokban üldögélve teszi mindezt, hanem esküdtként a bíróságon -és tom king egészen a filozofikus szintig viszi le a kérdést, ahogy boncolgatja bruce-t és a körülötte ülő egyre dühösebb tizenegy embert. komoly elmélkedés folyik azügyben, hogy vajon szabad-e egy tévedhetetlen istenségnek látni batman-t, hogy szabad-e kételkedni abban, aki nap-mint-nap megmenti a gotham-iek életét... működött a képregényben ez a komolyabb kérdés-felvetés, sőt, nekem akkor még jobban működött volna, ha nem vágunk ki a beszélgetésekről rendre a mr.freeze-zel való nagy verekedésre... egy összetört szív foltozgatásában nagy segítség lehet egy barát is, ezért ruccan át dick blüdhaven-ből, hogy kicsit vidámabbá tegye az öreg batman borongós napjait. szándékosan túl is túlja vele tom king a viccelődést -hogy aztán bumm, őt is elvegye a hősünk életéből... a lelki rágódásra megoldás lehet, ha fizikai síkra tereljük az érzéseinket, és batman bele is teszi az összes frusztrációját az utolsó füzetek intenzív pofonjaiba, már nincsenek szavak, csak állatias morgások, és fájdalom, és vér. (×06.17.)

Detective Comics -Deface the Face (Detective Comics vol.1 #988-993) (2018-2019, DC Comics) (írta: James Robinson; rajzolta: Stephen Segovia, Carmine Di Giandomenico) (eng)

továbbra is az interregnum állapotában van a sorozat, egy újabb sztori-kitöltés ez a kötet, amíg meg nem érkezik az új rezidens író. és kicsit ehhez méltónak is érződik a történet -nem jelentősnek... míg tom king csoportterápiára küldte bruce wayne-t, hogy feldolgozza a szíve összetörését (lásd feljebb), addig james robinson egy másik módszert választott -látszólag egy nyomozásba temette hősét, mondván, hogy amíg az agyát használja, addig sem kell szedegetnie a lelke darabkáit a sötét sikátorból... azért írtam, hogy ’látszólag’, mert a nyitány hullája csak egy ürügy, messzire csapongunk tőle a végére, van bunyó a firefly-okkal, gonosz terveket szövöget egy kobra nevű szervezet, kiemelten foglalkozunk a harvey dent/két-arc dinamikával (egy kicsit a jó oldalára billentve az érméjét), és a végén még az is kiderül, hogy valami nagy összeesküvés volt a háttérben... robinson írásai talán még sosem találtak el engem megfelelően, majdnem ki is hagytam ezt a kötetet emiatt az olvasási sorból, de aztán a rendszer-mániám győzött, és tulajdonképpen nagy sérelem nem ért azzal, hogy elolvastam. igaz, attól is messze volt, hogy a szívembe zárjam... (carmine di giandomenico szálkásított rajzait megszoktam a flash környékén, de ide sehogysem passzolt az elnagyolt vonalvezetése.) (×06.20.)

Batman -The Tyrant Wing (Batman vol.3 #58-60, Annual #3, Secret Files and Origins #1) (2018- 2019, DC Comics) (írta: Tom King, Tom Taylor, Ram V, Cheryl Lynn Eaton, Jordie Bellaire; rajzolta: Mikel Janín, Jorge Fornés, Otto Schmidt, Elena Casagrande, Jill Thompson, Brad Walker) (eng)

ezt ebben a formában mi értelme volt kiadni, kedves dc...? kaptunk egy csonka sztorit tom king-től, ami építkezik a közelmúlt eseményeire, mert burce meggyőződésévé válik, hogy az átélt drámái összefüggnek, és határozottan a jövő felé is mutat az utolsó képével, bár nem tudom, hogy mennyire vagyok boldog a múltból előrángatott karakter okán... ha jelent nézzük, akkor be kell valljuk, hogy nem szívesen töltjük az időnket batman mellett, mert tom king veszélyes vizekre sodorta őt, már ami a mentális állapotát illeti, most már minden kérdését egy ököl-csapás kíséri, nem kíméli még a szövetségeseit sem -közel lehet már az összeomlási pont... a szolid három füzetes főszálhoz hozzá volt csapva egy one-shot antológia, ami jellegénél fogva nem tudott igazán sokat adni a pár oldalas szösszeneteivel (esetleg a tom king-féle elmélkedés arról, hogy mi lenne, ha batman-nek szuper-ereje lenne). viszont a szintén a kötetbe illesztett annual kifejezetten élvezetes volt -és ezt azzal az egyszerű trükkel érte le, hogy a fókuszát áthelyezte bruce wayne-ről a hűséges komornyikjára, a kvázi nevelő-apjára, alfred-re, és ezzel egy hatalmas érzelmi löketett kapott a felszín alatt lévő átlagos sztori. (×06.21.)

Catwoman -Copycats (Catwoman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Joëlle Jones; rajzolta: Joëlle Jones, Fernando Blanco) (eng)

a nyitó füzetet már olvastam ebből a kötetből, amikor megnyugvást kerestem a szív-fájdítós nem-esküvő után, de csak a zavarom növekedett, amikor azt láttam, hogy némi álmatlanságon túl selina nem bajlódik azzal, hogy elhagyta gotham-et (és a vőlegényét), illetve azt éreztem, hogy joëlle jones-nak inkább ürügy volt ez az alap, hogy a saját ízlése szerint új útra vigye a macskanőt. és először kicsit zavarosnak tűnt a sok macska-kosztümös utánzat meg a bizarrul festő gonosz-néni, de aztán most néhány füzet után kitisztult az, hogy miként is függnek össze a szálak, és egészen élvezetes volt az út, vitt-és-vitt előre a sztori, hamar elértem az utolsó oldalig... jó indokot sikerült találni arra, hogy selina miért ezt a várost választotta, bár a lyukacsos emlékezetemnek kellett pár oldal, hogy leessen, hogy miért is fontos személy selina húga a nagy egészben -de aztán egy flashback-et is kaptunk azokra az elborzasztó eseményekre, amik nekem a képregény-olvasásom hajnalán az első igazi sokkot okozták... de persze nem csak a sztori miatt érdemes selina-val tölteni az időnket, hanem azért is, mert joëlle jones csodálatosan rajzolja is a képregényt, szemet gyönyörködtető minden panel, és úgy érezheted igazán szexisnek selina-t, hogy közben nőiesen visszafogott is. és pont ezért kéne még (sokkal) több női művész a beengedni képregény-iparba... (×06.24.)

(2018, Dynamite Comics) (írta: Declan Shalvey, rajzolta: PJ Holden) (eng)

m mindig csak egy végszavazó karakternek tűnt bond mellett, aki kicsit morog, mielőtt kiadja az utasításait (bár azért akadt olyan bond film a közelmúltban, ami tett azért, hogy ez a kép megváltozzon) -ezért talán szkeptikusan álltam a róla szóló one-shot füzethez az olvasás előtt, aztán igencsak meglepődtem, hogy mennyire kompetens sztorit sikerült írni neki úgy, hogy britanniának egy achilles pontját is nagyon erősen sikerült behozni mellé a képbe... mert az itt látható m verzió észak-írországban szolgált a legnagyobb összecsapások idején, és ott edzette meg a lelkét annyira, hogy aztán az mi6 vezetői székéig jusson fel... és nagyon átélhetően van ábrázolva a képregényben mind a korabeli véres konfliktus, mind a mai helyzet, és meglepő módon a protestánsokról fest csúnyább képet végül... ha ilyen erős kiegészítő történeteket képesek tető alá hozni a kiadónál, akkor állok még elébük bátran, nem fogom előre lekicsinyleni őket ezentúl, ígérem. (×06.10.)