(The Wicked + The Divine #29-33, Christmas Annual) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Carla Speed McNeil, Chynna Clugston Flores, Emma Vieceli, Kris Anka, Rachael Stott) (eng)

most már értem, hogy mit gondolt kieron gillen az alatt, hogy mindig is egy dupla albumként tekintett erre a két kötetre -úgy képzelte szerintem, mint amikor mondjuk a foo fighters kiadványánál az egyik lemezen vannak az akusztikus dalok, a másikon meg a zúzás. mert bizony az első fél kötet alapozása után eljött a zúzás ideje. de durván... a vonaton olvastam a füzetek nagyrészét, jól eltalálva az ilyen esetekben kötelező zenei körítést is (én nem is értem, hogy miért olyan hangosak az emberek közlekedés közben, ezek az új kocsik tök halkan suhannak, nem kell túlkiabálni a zakatolást...), így baromi élvezetes volt, ahogy fokozódtak fel az események, ahogy sorra szaródtak el az optimistán indult dolgok, ahogy egyre több isteni arc borult vörösbe az összefoglaló nyitó-oldalon... de azért a fékevesztett tempó és a komoly vérengzés mellett jutott hely a dobogó szívnek is, amit most elsősorban dio képviselt, aki nem csak a rave-partik isteneként élhet ezentúl a szívünkben, hanem az emberi jóság szikráit szedegető, önzetlen srácként is... az utolsó füzetben már lenyugodott a tempó, és sokkal inkább arra volt szánva az összes panel, hogy egyre feljebb húzzuk a szemöldökünket olvasás közben, mert agy-ékszíj-ledobó fordulatok adták egymásnak a kilincset, hogy nehogy úgy menjünk szünetre, hogy ne birizgálná a sorozat a kisagyunk hátulját a pihenő alatt is. (ismét hozzácsaptam az aktuális különszámot a kötethez -azért is, mert gondoltam így karácsony után nem sokkal még megfelelő hangulatba hozhat egy ünnepi különszám. viszont hamar kiderült, hogy semmi karácsonyos sincs benne... sokkal inkább azokra a karakter-pillanatokra koncentráltunk (néhány oldalanként váltva a szemszöget), amikre a fő sorozatban nem juthatott eddig fény -legtöbbször azért, mert annak az idővonala előtt történtek meg ezek... de tök jó volt átélni ezt a csokornyi érzelmes pillanatot. (és ha azt írtam a kötetnél, hogy jó volt utazás közben olvasni, most zavartan hozzá kell tennem, hogy azért a szemléletes melegszex-jelenetnél egy kicsit takargatnom kellett a tablet képernyőjét...)) (#12.30.)

(The Wicked + The Divine #23-28, 455AD) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Kevin Wada, André Lima Araújo)

kieron gillen makacsul próbál a konvenciók ellen menni, és ezek a reformtörekvései változatos százalékban működnek az olvasóknál. én például piszok nehezen rágtam át magam a nyitó újság-formátumú számon, mert túl tömény volt a képregényhez szokott agyamnak a rengeteg szöveg, ráadásul nem sok újdonságot lehetett kimazsolázni a fiktív interjúkból... aztán jöttek a hagyományos paneleket tartalmazó füzetek, de itt is rendre valami disszonanciával találkozhattunk, hol arra kellett figyelni, hogy a dupla-oldalaknál melyik kocka körül milyen színű keret van, hogy el ne tévedjünk a panel-rengetegben, hol a dramaturgiai húzások merítették ki a kiszámíthatatlanság fogalmát. mert a gyilkos hajlamú öreglány legyőzése után megérkeztek az ultimate gonoszok, a nagy sötétség kivetülései, így mindenki arra számított, hogy hőseink (ahogy az meg van írva a sorsukban) majd jól összefognak, hogy legyőzzék őket -hát a lófaszt... mert a srácok-és-lányok nem világmegváltó istenségek, főleg úgy nem, hogy damoklész kardjaként lebeg a fejük felett a haláluk órája. így inkább úgy gondolják, hogy ezt a kis időt ki lehet húzni a hedonizmus falig tolásával is. mint amikor a római birodalom elért a csúcsára, ahol aztán belefulladt az élvezetekbe és összeomlott... (nem véletlen, hogy a kötet után jelent meg az a különszám, ami róma végnapjaiban játszódik, és ahol az őrület jeleit mutató lucifer végigjárta a halála előtt a császárság összes fázisát, caesar-tól nero-n át caligula-ig...) (fura belegondolni abba is, hogy a kezdetektől laura-ra főhősnőként tekintünk -és mégis talán ő viselkedik a legkevésbé hősiesként jelenleg, ugyanis a legfőbb gondja csupán az, hogy a pantheon összes tagjának begyűjtse a (szexuális) skalpját...) (#12.29.)

(The Wicked + The Divine #18-22; The Wicked + The Divine: 1831 (one-shot)) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Stephanie Hans) (eng)

aha, szóval a kötetek címei jól predesztinálnak, a félresiklott harmadik felvonás (’anyagi öngyilkosság’) után most akciót ígér, és akciót is nyújt -nagy mennyiségben... mert kieron gillen végre kihasználja, hogy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező isteneket vett kölcsön a világ kultúráiból, így most egymásnak ereszti ezeket az erős túlvilági lényeket, több alkalommal is, frakciókra osztva onthatják egymásra az áldást, mélyítve csak egyre a karmok okozta sebeket... ezzel, hogy összeeresztette a teljes pantheon-t, nem csak a tempóváltást segítette elő, de a plot is megtisztult a mellék-vágányok többségétől, és elkezdtek a szálak egy irányba mutatni -ami által egyre jobban szorulhatott a gonosz nyakán a hurok... illetve... nehéz megállapítani, hogy ki is igazán a gonosz, baphomet most ment át egy komolyan retcon-on, hogy levegyük a válláról a gyilkosságok terhét, ananke meg úgy tűnik, hogy egy nagyobb jó érdekében cselekszik elítélendő dolgokat (én legalábbis arra számítok, hogy a tinikből ifjú felnőtté érő pantheon-tagoknak a nagy finálé előtt tényleg szembe kell majd néznie egy sötét hatalommal). de még az istenként sötét aurát magára öltő laura-nak sem tiszta minden lépése... nincs túlmagyarázva hősnőnk visszatérése, de látunk épp eleget, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy a második kötet sokkoló befejezése után újra itt van köztünk... de nem hiszem, hogy bármit is túl kéne magyarázni, főleg nem egy ilyen akció-vezérelt kötetben, ahol nagy élvezettel vet bele minket az összecsapásokba (mondjuk egy hatalmassá növelt valkűr-gólemmel), ahelyett hogy kibogozná tettek mögöttes motivációit... (nem a kötet része, de ebben az időszakban jelent meg a sorozathoz tartozó első one-shot is, ami a pantheon 1830-as évek-béli utolsó tetteit mutatta be, és ami hangulatában és képi világában pont passzolt ehhez a szomorkás október-végi halloween-közeli időszakhoz. arra is jó volt még, hogy érzékelhessük, hogy kieron gillen milyen alattomosan játszik a nemiséggel, hogy teljes természetességgel forgatja az isteneket ide-vagy-oda...) (#10.22.)

(The Wicked + The Divine #6-11) (2014-2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

az istenek is halandók... mármint ebben a rövid időszakban, amit egy-egy ciklus során a földön töltenek, az emberi porhüvelyük megölhető, így tényleg tudunk aggódni értük -főleg hogy két makacs legenda is felütötte a fejét: 1. ha emberként ölöd meg őket, akkor átszáll rád az erejük; 2. ha istenként vetsz véget az életüknek, akkor a te időt meghosszabbodik ebben a ciklusban... és két év nagyon kevés az életre, úgyhogy mindenki többre vágyik, vagy úgy van vele, hogy ki kell használnia minden pillanatát. ez utóbbira most bőven láthattunk példát, mert egymást érték a vizuálisan megkapó party-jelenetek, ahol a hedonizmus csak úgy folyt le a képregény-panelek szélein. igazi dionüszoszi bacchanáliák voltak ezek... persze direkt választottam ezeket a szavakat, és kevertem össze a görög és római mitológiai elemeket, mert kieron gillen is ezt teszi a sztorijában, a rave-partiban őrjöngő ógörög isten adja a kilincset a digitális vikingeknek, és pont ettől a kvázi multikultitól válik működővé az egész... meg persze az emberi oldaltól, mert hősnőnk, laura nem csak az idoljai lerombolásával küzd, de a gyász is mardossa belülről, valamint az az emberi vágy is, hogy a mindenható istenekhez hasonlatossá váljék -baromi kíváncsi leszek, hogy a gyomorszájon vágó cliffhanger után mit tervez a szerző az ő szálán, mert jelenleg elképzelni sem tudom, hogy erről a pontról hogyan fogunk továbblépni... (az is baromi jól működik a képregényben, ahogy a mitológia-bővítés mellé beemeli a popkult elemeket is, luci bowie-s androgünsége után itt van a mezopotámiából importált inanna, aki komoly helyezést érhetne el egy prince hasonmásversenyen...) (az is jó, hogy minden szinten olyan ötlet-parádéval bombáz a képregény, hogy még akkor is jól szórakozom rajta, ha épp kapkodva forgatom a fejem, hogy valami magyarázat-félébe tudjak kapaszkodni. például jót mosolyogtam a fan con abszurd realitásán, de az olyan vizuális gegeket is nagyon értékeltem, mint mikor megláthattuk laura szobáját -az összes tárgy magyarázatával, szépen pontokba szedve, pont úgy, ahogy egy bravo-magazinban is szerepelne egy ilyen kép...) (#10.18.)

(The Wicked + The Divine #1-5) (2014) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

a rajongóik szemében a popsztárok valóságos istenek -miért ne lehetne ezt az alapigazságot továbbgondolni azzal, hogy ténylegesen isteneket öltöztetünk flitterbe és teszünk reflektor-fénybe...? kieron gillen-t a darth vader óta bírom, tetszett az alapötlete is a 90 évente reinkarnálódó istenekkel, az image comics is garancia a minőségre (és a káromkodás/vér/szexualitás szentháromságra), így nem lőhettem nagyon mellé azzal, ha bevállalom ezt a sorozatot -és nem is kellett csalódnom... bár nem túl forradalmi ötlet, hogy egy külső szemlélővel dobnak be minket a nyúl üregébe, ennek ellenére jól működik, hogy egy emberi karakter a vezetőnk, mert így mi is kapkodhatjuk a fejünk vele együtt az isteni játszmák közepén... és néha bizony szédítő tempóban kanyarog a fejünk, mert (szerencsére) nincs túlmagyarázva a mitológia, komótosan épülnek fel az alapok, ugyanakkor nagyon hamar a bonyodalmak kereszttüzében találjuk magunkat, úgyhogy a tempóra igazán nem lehet panasz. de főleg az utolsó füzetben pörög fel igazán minden, a hatalmi harcok valóságos küzdelemmé forrósodnak, mjg hősnők az önfeláldozás szélére sodródik -és aztán arcul-csap egy hirtelen halál-eset, aminél az ember először felhúzza magát, mert az addigi legerősebb és legszórakoztatóbb karakternek gondolta az áldozatot, aztán belátja, hogy igenis kijöhet jól még az író ebből a fordulatból, mert új dinamika alakulhat ki a megváltozott felállásból... nem csak a sztorival, de a körítéssel is elégedett vagyok, különösen a kissé művészieskedő panel-használattal, de hé, nagyhatalmú pop-istenekről van itt szó, a művészkedés hozzátartozik az imidzshez... (#10.14.)