(2016) (írta: Homonnay Gergely)

 (könyvkritika macskaszemmel)

...épp arra vártam a nappaliban, hogy megérkezzen a kétlábú élettársam, és felszolgálja nekem a szokásos esti nyulas jutalom-falatomat, amikor látom ám, hogy beesik az ajtón, és ahelyett, hogy azonnal kiszolgálná az úrnőjét, rohan a wc-re, hóna alatt egy könyvvel, aminek a borítójáról egy szúrós szemű kolléganő néz le rám (egyébként olyan fura szokás az illemhelyre olvasnivalót vinni, nem? én biztos nem szívesen lapozgatnám az alomtálca felett a ’közép-európa madarai’ című étel-határozót)... meglepő volt látni a kezében egy ilyen művet egyébként, amiben tudomásom szerint nem szerepel sem robot sem szuperhős -aztán hamar megtudtam, hogy egy nőnemű személytől kapta ajándékba, és most azért hurcolja magával a toalettre is, mert azt hiszi, hogy azzal imponálhat neki, ha minél hamarabb kiolvassa... aggasztott ez az egész (azon túl is, hogy mikor kapom már meg a jutalom-falatomat), mert veszélynek tűnt a gondolat, hogy esetleg egy harmadik személlyel is meg kell osztanunk az ágyunkat éjszakánként, ráadásul a könyv által egy másik macska is közel kerülhet a kedvenc szolgám szívéhez. úgyhogy az esti olvasásai során többször is meg kellett mutatnom neki, hogy kivel él együtt, ezért addig túrtam a fejem a kezéhez, míg félre nem rakta azt az átkozott könyvet, hogy egy kicsit megszeretgessen. persze közben én is bele-belepislantottam a macskakaparásba, mert érdekelt, hogy a tanult kolléga mennyire fecsegi ki a társadalmunk titkait -és felháborodottan láttam, hogy ott van minden azokon a lapokon, hogy mit szeretünk (tonhal), hogy mi az életünk célja (alvás és világuralom), hogy mennyire lenézzük az embereket -bár az én ízlésem szerint túlságosan elviccelve tálalja a dolgokat (én egy felső-budai úrnőtől több komolyságot várnék). és szerintem nem előnyös az nekünk, hogy minden kétlábú, aki hűséges szolgaként él velünk egy háztartásban, magára ismerhet az összes leírt szituációban. úgy láttam, hogy az én emberem is épp így tett, ilyenkor mindig mosoly bukkant fel a szája szegletében, mert emlékeket kergetett gondolatban, viszont azt is észrevettem, hogy az összes aktuálpolitikai- és bulvár-kiszólásnál rándul egyet a bal combja (fel is riasztott minden alkalommal a szendergésemből ezzel a piszok), biztos soknak érezte ezeket a kikacsintásokat. és azért az is feltűnő volt, hogy néhány fejezet után mindig vágyakozva tekintgetett a könyvespolca irányába, mert láthatóan hiányoztak már neki a robotok meg a szuperhősök... csók, pupilla. (#01.09.)

(2014) (írta: Lena Dunham)

lena dunham-ről az a kép él bennünk a girls-béli karaktere által, hogy egy okos, szellemes, de baromira neurotikus és hisztis, aki szerethető, de nem mindig könnyű elviselni. elolvasva a könyvét csak megerősödött bennem ez a kép, ez a lány önmagát játssza (és írja), csak sokszorosan felnagyítva... én azért szeretem már öt éve a girls-t, mert mindig brutálisan őszintén tolja magát az arcomba, az életszagúságának minden kellemetlen szagával együtt, és szerencsére lena-nak mindegy, hogy script-et ír vagy könyvet, ezt az őszinteséget nem tudja levetkőzni. persze, biztos szépít itt/ott, de azért van, amikor az ember kellemetlen kukkolónak érzi magát. de kellenek ezek a pillanatok, mint amikor a megerőszakolásról van szó, vagy amikor a halálról elmélkedik szomorúan, hogy igazán érezzük ezt az igazi lena-t. amit kicsit sajnálok, hogy a számomra legérdekesebb témába nem ment bele jobban, azaz hiányoltam a bennfentes szaftos pletykákat a girls forgatásáról -vagy hogy jobban kifejtse azt, hogy hogyan kaphatott sorozatot egy huszonéves lány az hbo-tól. de egyébként örömmel csipegettem néhány estén át lena gondolatait. ($$03.07.)

(2014) (írta: Amanda Palmer)

azt hiszem, a ’amanda palmer goes down under’ idején találkoztam először a művésznő nevével -vagyis valószínűleg akkor is a bugyiba dugott útlevélre figyeltem fel a borítón... de leszedtem a lemezt, és jókat mosolyogtam a lükeségein. aztán a ’killing type’ klipp után kezdtem jobban beleásni magam az életművébe -és szinte éreztem, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a szívemhez. valószínűleg az ezernyi ellentmondás vonzott benne a leginkább. hogy úgy vagány, hogy közben képes megszakítani a szívedet. hogy nem szép, mégis vonz a kisugárzása. hogy a szemöldökét borotválja, a hónaljszőrét viszont szabadon hagyja nőni. hogy harcias individualista feminista, mégis hozzáment neil gaiman-hez. hogy biszexuális. hogy tökéletesen házasítja brecht szellemiségét a popzenével. hogy eltaszít és magához ölel. hogy a legvidámabb dal írta a nemi erőszakról és az abortuszról... nem is volt kérdés, hogy azonnal a kosárba kellett raknom a könyvét, amint tudomást szereztem róla, hogy megjelent. pedig a fülszövegből tudtam már, hogy nem egy hagyományos önéletrajzot kapok majd. és félnem kellett volna, mert viszolygok a kompakt (ál)bölcseleteket felböfögő könyvektől, a cohello-né oravecz nórák hamis ürességeitől, a működésképtelen önsegélyezéstől. és ez a kérés témakörének körüljárásának ígérete ezt az érzetet keltette bennem. pedig bízhatnék jobban is amanda-ban... mert egyáltalán nem fájt az, hogy tanítani akart valami fontosra, pontosan olyan természetességgel fűzte bele a sok történet közé a lényeget, hogy az ne akadjon meg a torkomon -ráadásul apránként olvastam a könyvet (naponta pár oldalt, leginkább a wc-n vagy elalvás előtt), így azt éreztem, hogy minden napra jut egy kis amanda-bölcselet. és közben sokat megérthettem a dalai hátteréből, miközben kíméletlen őszinteséggel mesélte el a felemelő és elborzasztó történeteit. és az ilyen őszinteségért én mindig hálás vagyok. úgyhogy köszönöm, hogy így állsz hozzánk, rajongókhoz, hogy oda engedsz magad mellé, hogy tényleg úgy érezhetjük, hogy az életünk része vagy. és hogy megmutattad, hogy benned is ugyanaz a biztos bizonytalanság van, mint bennünk... ($08.05.)

(2014) (írta: Lévai Balázs)

sosem sikerült megszeretnem a kispált. pedig próbálkoztam rendszeresen, az egyik kollégiumi szobatársam megszállottan próbálta átragasztania a mániáját rám is, sikertelenül (azért köszi, tomi!). talán nem jó életszakaszban kaptak el a dalok. talán nem éreztem azt a pezsgést, amit sokszor keresek a zenében. mindig is egy korrekt, jófiús valaminek tartottam, jól elvoltam a slágerekkel, nem bántottuk egymást. kevés nosztalgikus emlék fűz hozzájuk, pedig most akár benne is lehetnék a könyvben, mert a 2001-es más klubos nagy találkozás (lovi és szabó attila hegedűs itt talált egymásra) idején én is folyton ott lebzseltem, de tuti, hogy azt a koncertet (is) egy kocsmában bekkeltük ki. bocs, kalandozom, sztorizom, de életrajz mindig ilyesmit hoz ki az emberből. so, a zene kevésbé, de maga lovasi érdekelt annyira, hogy megvegyem a könyvet (érdekes mellékesként ideszúrnám, hogy fura módon a bandi-lemezt viszont kurvasokszor hallgattam egy időben, az valahogy betalált). sokat segített ebben lévai balázs személye is, aki szerintem a legjobb tévés műsorokat készítette egy időben, még azt is elnézem neki, hogy jets szurkoló... életrajz sucker-ként jó pár zenészekkel foglalkozó mű landolt már a kezemben, kiismertem a sémáikat, itt is vártam, hogy a gyerekkor-bandaösszeállás-kissikerek-nagysikerek-összeomlás-talpraállás minta fog kirajzolódni, de ez persze csak kisebb hullámveréssel lehetett itt. nem egy tipikus rákendroll könyv. szerencsére. annál sokkal őszintébb. nem tudom, hogy ebből a két szerző közül melyiknek mennyi az érdeme, de nagyon jól állt a közvetlenség a kötetnek. tényleg olyan, mintha csak orfűn ülnél a kicsit becsiccsentve sztorizgató lovasival egy rozéfröccs mellett. aki nem szarozik, kimondja azt is, ami bassza a csőrét, majd maximum másnap bocsánatot kér. és örömmel olvastam ezt a keserédes kicsi történetet, akkor is követelte, hogy kézbe vegyem, ha tudtam is előre nagy vonalakban, hogy mikor jön a következő lemez vagy a doboscsere. és tudjátok mit? pár napja újra próbálkozom, hogy megszeressem a kispál zenéjét, és talán most célba érek...(++08.02.)