(Monstress #1-6) (Image Comics, 2015-2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Sana Takeda) (eng)

hajlamosak vagyunk alábecsülni a rajzok fontosságát a képregényekben -oké, az nyilvánvaló, hogy a legerősebb művekben a szöveg és a rajz tökéletes egységet alkotnak, ám olyan is előfordul, hogy az ember egy kötet kinézetébe szeret bele igazán elsőre. nekem is elég volt pár oldalt látnom sana takeda munkájából, hogy azonnal bele akarjak merülni a monstress világába... mert igazán hatásos elegyet alkalmaz, úgy nagyon távol-keleti, hogy közben európainak is hat. de ez az egészséges mixelős hozzáállás a képregény egészére is igaz, egyszerre érződik steampunk-nak és fantasy-nak, ismerős elemeket vesz kölcsön az ókori egyiptomon át a viktoriánus kori rémmesékig, és bedobál mindent egy olyan sztoriba, ahol folyton azt érezteti, hogy minden egy nagyobb egész része. nekem ezért is volt elsőre nehezebb befogadni a nagy utazást, mert egy kicsit türelmetlenebb voltam a kelleténél, hogy megértsem végre a nagy összefüggéseket. de idővel sínre kerültem, és most már érdekel, hogy hova fut ki ez a nem hagyományos hős-történet, ami nem csak izgalmas és szemgyönyörködtetően látványos, de számomra kedves üzenetet is hordoz az átlagtól eltérőek elfogadásával kapcsolatban... (ja igen, még egy jól feszítő ellentmondás: a meseszerű külső jó kontrasztban van a véres/fejlevágós erőszakkal és a gyakran alkalmazott fuck-olással.) (##08.17.)

Super Sons -Parent Trap (Super Sons vol.1 #13-16, Annual) (2018) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Carlo Barberi, Brent Peeples, Paul Pelletier) (eng)

super-pets, mi...? és az a rohadt szerencséje peter tomasi-nak, hogy még az ilyen hülye ötleteket is (mint hogy bat és sup állatai mentenek kutyákat egy űrlény karmai közül) szórakoztatóan tudja elővezetni, dacára annak, hogy oldalakon keresztül csak olyan párbeszédeket látsz, hogy ’woof’ meg ’hrrrr’... na de félre a bohókás annual-t, nézzük mivel akart búcsúzni a szerző a srácoktól a fő füzetekben. először is egy személyes családi üggyel -méghozzá anyai vonalon (mind damien-nél, mind jon-nál), mert az apákkal már eleget foglalkoztunk. persze tahlia érdekesebb lois-nál (minden tiszteletet megadva az oknyomozó újságírásnak), de az anya/fiú bunyók mellett jópofa volt az is, ahogy kent-ék lerendezték a ’véletlen’ utcai találkozást. egy kicsivel többet is elbírt volna ez a sztori szerintem, sajnáltam, hogy az utolsó két számban másfele kanyarodtunk -vissza az apákhoz... és vissza a kezdetekhez (az első kötetből importálva egy gonoszt), ahol az volt a lényeg, hogy a srácok is megmutassák, hogy születési év ide-vagy-oda, ők igenis képesek olyan nagy tettekre, mint az isteni magasságokban lévő justice league... (hmmm, ez az utolsó füzetetes keret-történet mi volt? azt értem, hogy a ’vol.2’-es feliratú kötettel a jövőre akart utalni tomasi, de a megöregedett superman(?)-t nem nagyon értettem...) (jó volt látni a srácokat egy olyan hétköznapi helyen, mint egy iskola, ahol ugyanúgy önmaguk voltak, mint a kosztümökben esténként (damien stréber, jon mindenkivel kedves) -de azért annyi extremitás belefért, hogy egy robin-nak repülve kell még a suliba is mennie (mondjuk egy alfred vezette helikopterrel...) (##08.08.)

Superman -Bizarroverse (Superman vol.4 #42-45, Special) (2018) (írta: Patrick Gleason, Peter Tomasi; rajzolta: Patrick Gleason, Joe Prado, Doug Mahnke) (eng)

a kifordított világokkal és karakterekkel való játszadozás nekem csak nagyon rövid ideig képes örömet okozni (mondjuk egy filler epizódig egy sorozat esetén), aztán fárasztóvá válik -most a bizarroverse-nél a szokásosnál is gyorsabb folyamatnak éreztem ezt, mert néhány oldal után a hátam közepére sem kívántam a megfordított beszédet meg a sok ’me’-t az ’i’ helyett... persze egy-két momentum így is működött (a szögletes föld mondjuk ilyen volt, de az is lehet, hogy elviselnék egy rövid kalandot a hetyke bajszos nőcsábász robzarro-val), de néhány lapozás után sajnálni kezdtem, hogy peter tomasi egy ilyen sztorival teszi le a lantot az egyébként baromi erős run-ja után. de! elérkeztem a kötet utolsó füzetéhez, és megnyugodott a háborgó lelkem, mert megkaptam a csodás befejezést, ami tényleg egy korszak végének érződik (a nagy búcsúval hamilton-tól), és arra koncentrál, amiben tomasi a legerősebb volt eddig is: a szeretetteljes kent családra... (##08.11.)

Superman 80 (Action Comics vol.1 #1000, Action Comics Special, Superman Special) (2018) (írta: Dan Jurgens, Peter Tomasi, Marv Wolfman, Geoff Johns, Richard Donner, Scott Snyder, Louise Simonson, Paul Dini, Brad Meltzer, Brian Michael Bendis, Mark Russell, Max Landis, Patrick Gleason, Ian Flynn; rajzolta: Dan Jurgens, Patrick Gleason, Curt Swan, Olivier Copiel, Rafael Alburquerque, Jerry Ordway, José Luis García-López, John Cassaday, Jim Lee, Will Conrad, Jill Thompson, Francis Manapul, Scott Godlewski, Bryan Hitch, Kaare Andrews) (eng)

szédítő belegondolni, hogy a legelső, képregényben megjelent szuperhős már nyolcvan éve tartja lázban az arra fogékonyakat, és a dc szerencséjére úgy jött ki a lépés, hogy ezt az ünnepet meg lehetett fejelni egy újabbal, az action comics 1000. számával. és lehetett volna többféleképpen is ünnepelni ezt a dupla kerek számot, ők úgy döntöttek, hogy egy antológia-kiadvány lesz a legmegfelelőbb, ahol bemutathatják, hogy mit jelent az íróknak és az emberiségnek a remény örökös szimbóluma... ahogy egy ilyen kiadványnál lenni szokott, sokféle hozzáállású és színvonalú történet került összeszerkesztésre, van, ami szó szerint az ünnepet tette a középpontjába, van, ami nyakig merült a nosztalgiába, a kezdetektől a legvégéig elkísértük superman-t/clarke kent-et, megnéztük a saját és az emberek szemszögéből is az életét -sőt, a legvégére meg egy kis promóció is belefért, hogy a következő korszakból is kapjunk egy kis ízelítőt... az 1000. számmal egy időben még két hasonló kiadvány jelent meg, amik három-három történetet rejtenek magukban, úgyhogy gondoltam azokat is ideveszem, hogy még emeljem kicsit az ünnep fényét. és hogy lezárjam a szuper-család eddigi kalandjait, mert igazából a két különszám azért jelen(hetet)t meg, hogy az eddigi fő írók, dan jurgens és peter tomasi még egyszer elbúcsúzhassanak a karaktertől -előbbi luthor-t vette elő ismét, utóbbi még egyszer visszakalauzolt minket a dinók földjére... (##08.15.)

(1984) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

bohókás furcsaságoknak tűnnek az előző két rész ötletei ahhoz az őrülethez képest, amit jodorowsky most beledobált nekünk a sav-tóba, egy pillanatig sem gondolva arra, hogy esetleg nem kéne letépni az olvasók arcát a kalandok veszett nagy tempójával (de tényleg, a világ szemetében mindenféle népek élnek, miközben nincs mesze tőlük a földalatti nap sem)... oké, volt egy kitekintésünk a föld alól a nagypolitikára is, de ez inkább előre-mutatott, előkészítve a káoszt, ami a galaxisra vár a közeljövőben... zavarosnak kéne lennie ennek a randomnak tűnő ötletparádénak, de az ember nem gondolkozik az ilyeneken, miközben élvezettel hagyja, hogy sodorják az események. a naiv bája már inkább feltűnik az olvasás közben, hogy a megbékélés és egyesülés szent gondolatait tűzi a zászlajára... (szegény john difool eléggé háttérbe szorult ebben a kötetben, bár a végére fontos szerepe lett, és nem csak az incal-hordozó státusza miatt. de egyébként tök jó, hogy pár panel alatt igazi csapattá formálódott a hét utazó.) a gyors olvasás egyik átka, hogy sokat kell várni a folytatásra -pedig ezek olyan kalandok, amiket szívesen fogyasztana az ember rendszeresebben -akár a tévében is mindennap, mind a 7000 csatornán keresztül... (##08.05.)

(James Bond -The Body #1-6) (2018) (írta: Ales Kot; rajzolta: Luca Casalanguida, Antonio Fuso, Rapha Lobosco, Eoin Marron, Hayden Sherman) (eng)

nem kell fenyegetés és igazságszérum, hogy bevalljam, hogy elsőre összezavart ezt a bond-mini -mert három füzet után nem tűnt mini-sorozatnak, sokkal inkább önálló sztorik füzérének, ahol csak a szerző az összekötő kapocs, mert még a rajz-technikák is igencsak különböznek egymástól (a második füzetnél komolyan el kellett gondolkoznom, hogy bond-ot látom-e egyáltalán, olyan jófiúsan nézett ki a kikérdezés alatt)... és sztoriban, felépítésben is nagyon szélsőséges pályán mozogtunk, volt flashback-ek szerkezet, volt párbeszéd-heavy kikérdezés, volt tök egyenes akciós epizód (igencsak buta és homoerotikus neonácikkal), volt olyan szám, ahol az akciók helyett a kapcsolat-építésre helyeztük a hangsúlyt, volt lelkizős elmélkedés egy hosszú hajsza közben, és volt a lezárás, ami megpróbálta egységbe fogni ezt a sokszínűséget -több/kevesebb sikerrel... furcsa egy hozzáállás egy író részéről, hogy nem nagyívű, látványos világmegmentős kalandokban gondolkozik a 007-es kapcsán, hanem inkább a betonkemény külső alatti folyamatokra akar koncentrálni... (tudom, hogy a karakter mindig aktuális, de akkor is furcsa volt leírva látni a ’brexit’ szót egy bond képregényben...) (##08.03.)

(The Walking Dead #31-36) (2006-2007) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2013)

miért van ennyire beágyazódva a kultúrákba a bosszú motívuma? de tovább is mehetünk ezen a filozofikus úton: miért fűti még a felvilágosult modern embert is az az érzés, hogy kötelessége megtorolni az őt ért sérelmeket? persze van az a szint, amikor már képtelenség józanul gondolkozni -és olyankor jön elő mindenkiből az állat... gondolhatná az ember, hogy még több zombit hentelnek a srácok, azért változott át a borítón az eddigi sárga karika piros 18-assá, de nem, michonne tehet az egészről... mert mi olvasók szépen komótosan végigmegyünk vele ezen a gyomorforgató lelki úton, ahogy módszeresen teszi tönkre a kormányzó testét, százszorosan visszaadva azokat a sebeket, amiket az a vadállat ejtett rajta... nem csoda, hogy a kötet végére csak egy sarokban motyogó roncs marad belőle, mert azt nehéz kezelnie bárkinek is, ha egyszer kitör belőle az állat. ugyanígy rick is meghasonlik önmagával, mert meg kell kérdőjeleznie a belé-nevelt morált, mert úgy érzi, hogy már megszűnt jó embernek lenni azzal, hogy (a családja védelmében) gondolkozás nélkül elveszi bárkinek az életét... (kicsit másabb volt így a dramaturgia, hogy a böriben lévőket félreraktuk a kötet nagyrészére, és rick-ék túlélésére koncentráltunk.) (##08.02.)

(The Walking Dead #25-30) (2005-2006) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

tényleg csak egy szuszanyásnyi időt hagy robert kirkman a karaktereknek a rácsok között, hogy egy kicsit rendezzék az összezavarodott érzéseiket (lásd carol-t, aki a bigámiában látja a megoldást), aztán hamar jön egy kaland, ami rövid időn belül rémálommá változik... nem is emlékeztem már, hogy ilyen közel van woodbury a börtönhöz, de nem is a helyszín az érdekes, hanem hogy ott találkozhattunk a képregény első igazi gecijével, a kormányzóval, aki gyomorforgatóan mutatja be, hogy miként tud elkorcsosulni egy ember, ha hirtelen hatalmat érez a kezében. és ehhez a szerzőnek (megint) sokkolnia kellett minket, de durván (van itt bőven testi és lelki megaláztatás, zombi-gyűjtés és a rómaiaktól elorozott ’kenyeret és cirkuszt a népnek’ elmélete alapján bedobott helyszín, a vérgőzös aréna...) (##07.31.)

(The Walking Dead #19-24) (2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

szerintem michonne a belépője miatt lett olyan kultikus karakter a dead-univerzumban -mert a láncos-zombis/katana-lengetős felbukkanása után elég ellentmondásos karakterként csatlakozott a csapathoz, első mozdulatra komoly konfliktust okozva egy ártatlannak induló szopással... elég jól lefedi a cím a kötetet, ami meleg szívvel fogadta be a melodramatizmust, a szappanoperai kapcsolati túltengést a zombi-hentelések közé, a legtöbb konfliktust magánéleti veszekedésekből vezetve le... mindenkinek máshogy megy el az esze az ilyen embertelen körülmények között, azonban talán rick-et a legkönnyebb megérteni (persze, hiszen egy hatásos nagybeszédet is kap, hogy ránk öntse a teljes filozófiai szemléletét), mert azt könnyű belátni nekünk kívül álló olvasóknak, hogy egy ilyen eltorzult világból már nincs visszaút, alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez. csakhogy az sosem szerencsés, ha elveszed az emberektől a bennük élő naiv reményeket... (##07.28.)

(The Walking Dead #13-18) (2004-2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

oh, a börtönös részek! pont az a korszak az egykor szépreményű walking dead sorozatból, ami élénkebben megmaradt a fejemben, plusz ugye ez még az a kötet, amit olvastam is már évekkel ezelőtt -és mégis tudott sokkolni jó pár pontján (mondjuk a öngyilkosság/gyilkosság kombójával, vagy az eszét vesztett rabbal)... de egyébként is érezhető, hogy az volt robert kirkman (jól működő) technikája, hogy csendes karakter-pillanatokkal pöttyözi tele a brutálisabb szekvenciákat... kezdenek körvonalazódni a hosszabb-távon velünk maradó témák is, hogy milyen határokat kell átlépnie az embereknek az embertelenség útján, hogy milyen szabályokat kell lefektetni, hogy a moralitást hozzá lehessen igazítani az új világrendhez. és ugye rick itt válik végleg határozott vezetővé... (##07.26.)

(Saga #49-54) (2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy a legkönnyedebb napokon, mondjuk egy tengerparton lazázva is azon parázunk, hogy mikor üt be a krach, és a megnyugtató hullámok helyett az eget kémleljük, hogy mikor érkeznek meg a kurva felhők -mondjuk brian k. vaughan mindig is két kézzel szórta a muníciót ehhez a paranoiához... mindig fel vagyok spanolva, amikor tudom, hogy közeledik az év újabb piros-betűs ünnepe, azaz amikor kijön a következő saga adag utolsó füzete, és mindig megnyugszom, amikor végre újra belemerülhetek ebbe a folyton újdonságokat kínáló, mégis minden pillanatában ismerős világba -még akkor is, ha egyből az első oldalon egy himbálózó pöcs fogad... baromi jól állt ez a tengerparti környezet ennek a kötetnek, egyfajta lebegés érzését hozta, egy apró üdítő megnyugvást, nagyszerű karakter-pillanatokkal húzva alá a hangulatot -bár ezek közül jó volt nézni hazel-t, ahogy minden nap tanul valamit, de leginkább az gondolkodtatott el, hogy az egyedi testére mindig büszke petrichor képes lenne a radikális változásra, ha ezzel nyugalom költözne az életébe. viszont az igazi csúcspont alana és marko TÖKÉLETESEN ábrázolt erotikus és romantikus nagyjelenete volt, aminek minden pillanata igazinak érződött és olvasztotta az olvasói szívet... nem véletlenül emlegettem a mondandóm elején a felhőket a horizonton, mert végig ott dohogott a felszín alatt a feszültség, tudhatta minden olvasó, hogy ez a törékeny idill nem tarthat sokáig, hogy brian-nek rövid időn belül vérbe borul az agya, és néhány jól irányzott lépéssel kitépi a szívünket és ott hagy minket az utolsó oldalon vérbe-fagyva... és az írói nagyságát mutatja, hogy nem váltunk immunissá ezekre a sokkolásokra az évek során, mivel el tudja érni, hogy tényleg törődjünk a karakterekkel, ráadásul most is úgy dramatizálja a végső halált, hogy a sokk után egyből visszadob minket egy aranyos flashback-be, hogy szivárvány-effektust játsszon az arcunk: úgy potyogjanak a könnyeink, hogy közben mosolyra húzódik a szánk... (nekem az igazi sokkot nem is az utolsó rajzolt oldalak jelentették, hanem az utánuk következő bejelentés, miszerint legalább egy év szünetet tart ezután a sorozat -avengers, trónok harca, starwars, ide-vagy-oda, szomorú popkulturális év lesz így 2019...) (##07.25.)

(2017) (írta: Delilah S. Dawson) (magyarul: Szukits, 2017) (after 28ABY)

phasma százados sok embernek csalódást okozott... mármint nem csak az univerzumon belül, ahol elárulta az első rendet azzal, hogy a saját életét helyezte előtérbe, amikor finn-ék elfogták a starkiller bázison, de a való életben is, ahol rajongók tömegeit tüzelték fel a krómszínű páncéljával, hogy aztán ne használják ki a karakterben rejlő potenciát... úgyhogy logikus döntés volt az ő eredet-történetét egy regényben bemutatni, ugyanakkor könnyen elveszítheti a varázsát egy olyan karakter, akinek a lételeme a rejtélyesség (sőt, még az is előfordulhat, ha lerántják róla leplet, hogy nem lesz alatta semmi érdekes)... dramaturgiailag ezért jó ötlet, hogy közvetve kapjuk meg a múltbéli eseményeket, egy olyan karaktertől, aki bevallottan még színezi is kicsit az eseményeket, hogy ezzel a saját irháját mentse, így phasma meg tudott maradni legendának. ugyanakkor mivel phasma-t folyton más szemszögéből láthatjuk, igazán nem is tudunk a páncélja mögé nézni, hogy mitől lett ilyen hideg és kegyetlen és számító... persze a felnövése sok mindenre fényt derít, mert az univerzum nehezen élhető bolygói közül ez a poszt-apokaliptikus rémálom az egyik legkegyetlenebb mind közül, változatos borzalmak várnak az itt vegetáló szerencsétlenekre, ahol minden pillanatban a túlélésre kell koncentrálniuk... elsőre kicsit furcsának tűnt ez a törzsi barbár világ a starwars galaxisában, de aztán érdekessé vált, hogy mindent ebből a primitívebb szemszögből láttunk... a sorozat történelmét ismerve nem maradhatott ki a kegyetlen helyszínek közül a sivatag sem, de sajnos túl sokáig tartott, amíg a végtelen homokdűnék között bolyongtunk, legalábbis én szívesebben jutottam volna át hamarabb ezen a területen (igaz, én már gyerekkoromban is untam azt a részt a new hope-ból, amikor a két droid szeli át a végtelen sivatagot)... az utóhatás-ban csak érintőlegesen szerepelt az idősebbik hux, most viszont megismerhettünk a személyiségét, és cseppet sem lett szimpatikusabb, mint a kifejezetten ellenszenves fiacskája... pedig az első rend-ben is szolgálnak olyanok, akik a páncél és az egyenruha alatt meg tudják őrizni az emberségüket, hiába a szigorú fegyelem és az éjjel/nappal folyó agymosás -és ezért lett egyre érdekesebb oldalról/oldalra a jelen-szálban megismert cardinal százados (aki szintén kapott egy fehértől eltérő páncélt, mert az menő)... elég szolidan pörgött végig a kötet, így nem is tudott igazán behúzni (főleg a közepén, ahol le is ült egy kicsit a sivatagban), de összességében ismét egy jó karakter-rajzot kaptunk egy kisebb szereplőről, és én pont ezt várom el az ügyesen kézben tartott kiterjesztett univerzumtól. (##07.22)

Titans -Titans Apart (Titans vol.3 #19-22, Annual 2) (2018) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Paul Pelletier, Tom Grummett, Tom Derenick) (eng)

a legutóbbi jövő-donna-s összecsapás komoly sebeket ejtett a titánokon, erre most jön a justice league, akik jól megdorgálják a srácokat, pedig rég kinőttek már a serdülőkorból -és ez jól meg is töri a csapat-egységet... nem egy vidám hangulatú kötet volt ez a sok veszekedéssel, a konfliktusokkal a felnőtt-lét határán, a barátságok és bizalmak megingásával, nem is esett most annyira jól ez a maréknyi füzet. ráadásul fárasztó volt, ahogy a nagy gonosz agy megállás nélkül csak pofázott-és-pofázott (viszont az jól működött, ahogy a gonoszok közti kapcsolat is megtört a szuper-elme fejlődése során)... örültem viszont annak, hogy roy harper-re vetülhetett egy kis rivaldafény, mert önállóan is érdekes karakter ő (a múltjával és a lelki bajai súlyával együtt)... a csapat széttörésének ott lett meg a haszna, amikor felülkerekedtek a srácok/lányok az akadályokon, és együttes erővel verekedték át magukat az elme kihívásain -megmutatva ezzel a nagyképű öregeknek, hogy igenis van potenciál a fiatalabb generációban is... (##07.20.)

(Teen Titans vol.6 #16-19) (2018) (írta: Benjamin Percy, Marv Wolfman; rajzolta: Scot Eaton, Tom Derenick) (eng)

meglepő lehet egy ilyen modernkedős sztori, amiben influencerekről és a vr-ról is bőven esik szó, de egyrészről a ’teen’-ség is predesztinálja a szerzőt arra, hogy úgy szóljon az ifjakhoz, hogy azt meg is értsék, másrészről a történet magja ősi toposzokat tartalmaz, a kívülállók, a gyengék panaszait, akik az erősebbek, a bully-k elnyomásától szenvednek (legyenek azok az osztályukban vagy a saját családjuk körében), és mindent megtesznek azért, hogy elmenekülhessenek a fájdalmas jelenből. erről szólt a pán péter is száz évvel ezelőtt, és erről szól a legtöbb számítógépes játék is... gar-ban maximum a zöld színe miatt alakulhat ki a kiközösítettség érzése, mert a nagyszájú személyiségével igenis közkedvelt személy (a neten is követik a rajongói), úgyhogy kicsit furcsa, hogy pont ő keveredik ebbe a körbe, de hát igazából egy nő miatt történik a dolog, aki csak egy kicsit megsimogatja az egóját, és máris szerelem csiholódik a kémhatásból... (jópofák voltak az inkognitós oldalak, amikor mindenki a jelmeze nélkül vegyült el a fiatalok között -igen, még damien is... és persze hogy raven jó csaj a csuklyája nélkül...) (ööö, igen, volt még egy starfire fókuszáló füzet is, de szegény olyan érdektelen volt, hogy még ezt az egy mondatot sem érdemli meg igazából...) (benjamin percy ettől a címtől is távozott -hogy be tudjanak csatlakozni a titánok egy újabb crossover-be...? sajnálom, mert tök jópofán írta végig a tiniket -és ami még fontosabb, könnyedén eladott nekem egy olyan generációt, amivel alapvetően szoktak gondjaim lenni...) (##07.23.)

(The Flash vol.5 #39-45) (2018) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Carlos D'Anda, Dan Panosian, Christian Duce) (eng)

ha egy író veszi a bátorságot, és előszed egy hírhedten erős ellenfelet a bestiáriumból, akkor az olvasók elvárják, hogy üssön a belépő, és azt hiszem joshua williamson jól eltalálta a ’wow!’-pontunkat a gorilla grodd által kiosztott gyomrosokkal... de persze az nem lehetett, hogy a gondos tervezése és mérhetetlen ereje segítségével eléri a célját, és magáévá teszi a speedforce-ot (és nem mellékesen lerombolja central city-t) -ezért kellett egy speedster-csapat, akikkel látványos összecsapásokat lehetett vívni a cikázó villámok fényében... azért is kellett egy csapat, mert barry elveszítette a képességét egy rövid időre, ami még rendben is lenne, szeretnek ilyen piszkos trükkökkel játszani az írók, csakhogy átlagember barry sokkal nagyobb seggfej, mint gyorsan-futkosós barry -és önző is egy kicsit, hiszen nem tudja másképp elképzelni a világmegmentést, csak ha ő maga áll a vihar szemének közepén... de azért szerencsére hamar észhez tért, és máris full önfeláldozó módba kapcsolt -és ekkor jönnek a társak az oldalára, hogy egy baromi hatásos jelenetben véget vessenek az eljövendő majom-uralomnak... még mindig furcsa fejben rendbe-rakni a különbségeket a sorozathoz képest, viszont nagyon érdekes átérezni, ahogy barry küzd a nagy titkával és az iris-hoz fűződő kapcsolatával -főleg (a nem mellesleg csodaszépen rajzolt) utolsó füzetben volt hangsúlyos ez, ami egy szív-olvasztós érzelmi levezetés volt a többi rész zúzásához. (##07.19.)