(2005, DC Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Doug Mahnke) (magyarul: Kingpin)

ed brubaker-nél megszoktam, hogy a marveles műveiben imád a múltban vájkálni, elfeledett sztorikat a felszínre hozni, a karakterek korábbi cselekedeteihez kötni a jelen eseményeit, és hát miért lenne másképp, ha épp’ a konkurenciánál ragad tollat -vissza is megy a kezdetekig, és bő hatvan oldalban megmutatja, hogy miként történt batman és a joker első komoly összecsapása... brubaker nem szokott csalódást okozni, és most is szerettem, hogy noir-osan merengve szövegelteti a karaktereit, viszont a több évtizedes nemezist viszonyt nem tudta (nem akarta) újszerűen bemutatni. vagy tényleg csak túl sokszor láttuk már, hogy a bűn hercege vigyorgó hullákkal kikövezett úton halad a káosz felé, röhögve próbálja eltörölni gotham-et a föld színéről. szóval ez egy jó joker-es one-shot volt, ami sorra veszi a karakterrel kapcsolatos összetevőket, és működő eleggyé gyúrja azokat, de csak néha-néha lépett túl a sablonokon (igazából csak egyszer, amikor bruce beadja magának a vigyorgó-szert, és őrült látomások közepette próbálja megoldani az ügyet)... (×10.12.)

Detective Comics -On the Outside (Detective Comics vol.1 #982-987) (2018, DC Comics) (írta: Michael Moreci, Brian Hill; rajzolta: Sebastian Fiumara, Miguel Mendonca, Philippe Briones) (eng)

nyitányként kaptunk egy borongós kvázi one-shot-ot, ahol batman összefeszült a természetfelettivel, közepesen izgalmasan. kétségbe is vontam, hogy megérte-e a sorozattal maradni azután, hogy tynion kapitány elhagyta a kissé viharvert hajót, de aztán jött brian hill egy nagyobb lélegzetvételű sztorival -mit jött, belerobbant a képünkbe egy sérült hőssel és egy halott gyerekkel, és én máris azt mondtam, hogy oké, ez érdekel, haladjunk csak tovább gyorsan... a történet alapgondolatait körbejártuk már egy párszor az elmúlt évtizedekben, de nálam most működött, hogy újra-rágtuk batman azon megszállottságát, hogy fiatal gyerekeket toboroz maga mellé, de azzal sem volt bajom, amikor kiderült, hogy a hős tetteinek következménye a gonosz létrejötte (azért batsy nem szarozik, simán ráereszti a madárijesztő-féle gázt az ellenfelére, majd otthagyja a sivatagban denevér-csemegének)... az orphan, barbara, signal trió mellől én kicsit hiányoltam a robinokat, viszont szimpatikus volt a csapatba beemelt black lightning, akit én csak hallomásból ismertem eddig -jól megtestesíti a kemény tanárok eszményét... a gondolatolvasó gonoszunk, karma egész jól tolta a gonoszkodást, lehetett érezni a tétet, volt feszültség, ezért szívesen is haladtam előre a kötetben is lapról-lapra. (×06.14.)

Batman -Cold Days (Batman vol.3 #51-57) (2018, DC Comics) (írta: Tom King; rajzolta: Lee Weeks, Matt Wagner, Tony S. Daniel, Mark Buckingham) (eng)

a szuperhősöket sokszor sérthetetlennek gondoljuk, pedig számtalanszor láttuk már őket a padlón. de az igazi hősök nem maradnak a padlón, hanem felkelnek és újra felveszik a harcot a gonoszok ellen. batman is híres arról, hogy egy szinte végzetes fizikai sérülésből is képes volt felépülni -most viszont a lelkét tépték darabokra, és egy ilyen sérülésből sokszor nehezebb a visszatérés... bruce wayne úgy vezeti le a kudarc érzetét, hogy megkérdőjelezi önmagát -illetve a benne lakó alteregóját. de nem egy sarokban üldögélve teszi mindezt, hanem esküdtként a bíróságon -és tom king egészen a filozofikus szintig viszi le a kérdést, ahogy boncolgatja bruce-t és a körülötte ülő egyre dühösebb tizenegy embert. komoly elmélkedés folyik azügyben, hogy vajon szabad-e egy tévedhetetlen istenségnek látni batman-t, hogy szabad-e kételkedni abban, aki nap-mint-nap megmenti a gotham-iek életét... működött a képregényben ez a komolyabb kérdés-felvetés, sőt, nekem akkor még jobban működött volna, ha nem vágunk ki a beszélgetésekről rendre a mr.freeze-zel való nagy verekedésre... egy összetört szív foltozgatásában nagy segítség lehet egy barát is, ezért ruccan át dick blüdhaven-ből, hogy kicsit vidámabbá tegye az öreg batman borongós napjait. szándékosan túl is túlja vele tom king a viccelődést -hogy aztán bumm, őt is elvegye a hősünk életéből... a lelki rágódásra megoldás lehet, ha fizikai síkra tereljük az érzéseinket, és batman bele is teszi az összes frusztrációját az utolsó füzetek intenzív pofonjaiba, már nincsenek szavak, csak állatias morgások, és fájdalom, és vér. (×06.17.)

Detective Comics -Deface the Face (Detective Comics vol.1 #988-993) (2018-2019, DC Comics) (írta: James Robinson; rajzolta: Stephen Segovia, Carmine Di Giandomenico) (eng)

továbbra is az interregnum állapotában van a sorozat, egy újabb sztori-kitöltés ez a kötet, amíg meg nem érkezik az új rezidens író. és kicsit ehhez méltónak is érződik a történet -nem jelentősnek... míg tom king csoportterápiára küldte bruce wayne-t, hogy feldolgozza a szíve összetörését (lásd feljebb), addig james robinson egy másik módszert választott -látszólag egy nyomozásba temette hősét, mondván, hogy amíg az agyát használja, addig sem kell szedegetnie a lelke darabkáit a sötét sikátorból... azért írtam, hogy ’látszólag’, mert a nyitány hullája csak egy ürügy, messzire csapongunk tőle a végére, van bunyó a firefly-okkal, gonosz terveket szövöget egy kobra nevű szervezet, kiemelten foglalkozunk a harvey dent/két-arc dinamikával (egy kicsit a jó oldalára billentve az érméjét), és a végén még az is kiderül, hogy valami nagy összeesküvés volt a háttérben... robinson írásai talán még sosem találtak el engem megfelelően, majdnem ki is hagytam ezt a kötetet emiatt az olvasási sorból, de aztán a rendszer-mániám győzött, és tulajdonképpen nagy sérelem nem ért azzal, hogy elolvastam. igaz, attól is messze volt, hogy a szívembe zárjam... (carmine di giandomenico szálkásított rajzait megszoktam a flash környékén, de ide sehogysem passzolt az elnagyolt vonalvezetése.) (×06.20.)

Batman -The Tyrant Wing (Batman vol.3 #58-60, Annual #3, Secret Files and Origins #1) (2018- 2019, DC Comics) (írta: Tom King, Tom Taylor, Ram V, Cheryl Lynn Eaton, Jordie Bellaire; rajzolta: Mikel Janín, Jorge Fornés, Otto Schmidt, Elena Casagrande, Jill Thompson, Brad Walker) (eng)

ezt ebben a formában mi értelme volt kiadni, kedves dc...? kaptunk egy csonka sztorit tom king-től, ami építkezik a közelmúlt eseményeire, mert burce meggyőződésévé válik, hogy az átélt drámái összefüggnek, és határozottan a jövő felé is mutat az utolsó képével, bár nem tudom, hogy mennyire vagyok boldog a múltból előrángatott karakter okán... ha jelent nézzük, akkor be kell valljuk, hogy nem szívesen töltjük az időnket batman mellett, mert tom king veszélyes vizekre sodorta őt, már ami a mentális állapotát illeti, most már minden kérdését egy ököl-csapás kíséri, nem kíméli még a szövetségeseit sem -közel lehet már az összeomlási pont... a szolid három füzetes főszálhoz hozzá volt csapva egy one-shot antológia, ami jellegénél fogva nem tudott igazán sokat adni a pár oldalas szösszeneteivel (esetleg a tom king-féle elmélkedés arról, hogy mi lenne, ha batman-nek szuper-ereje lenne). viszont a szintén a kötetbe illesztett annual kifejezetten élvezetes volt -és ezt azzal az egyszerű trükkel érte le, hogy a fókuszát áthelyezte bruce wayne-ről a hűséges komornyikjára, a kvázi nevelő-apjára, alfred-re, és ezzel egy hatalmas érzelmi löketett kapott a felszín alatt lévő átlagos sztori. (×06.21.)

Catwoman -Copycats (Catwoman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Joëlle Jones; rajzolta: Joëlle Jones, Fernando Blanco) (eng)

a nyitó füzetet már olvastam ebből a kötetből, amikor megnyugvást kerestem a szív-fájdítós nem-esküvő után, de csak a zavarom növekedett, amikor azt láttam, hogy némi álmatlanságon túl selina nem bajlódik azzal, hogy elhagyta gotham-et (és a vőlegényét), illetve azt éreztem, hogy joëlle jones-nak inkább ürügy volt ez az alap, hogy a saját ízlése szerint új útra vigye a macskanőt. és először kicsit zavarosnak tűnt a sok macska-kosztümös utánzat meg a bizarrul festő gonosz-néni, de aztán most néhány füzet után kitisztult az, hogy miként is függnek össze a szálak, és egészen élvezetes volt az út, vitt-és-vitt előre a sztori, hamar elértem az utolsó oldalig... jó indokot sikerült találni arra, hogy selina miért ezt a várost választotta, bár a lyukacsos emlékezetemnek kellett pár oldal, hogy leessen, hogy miért is fontos személy selina húga a nagy egészben -de aztán egy flashback-et is kaptunk azokra az elborzasztó eseményekre, amik nekem a képregény-olvasásom hajnalán az első igazi sokkot okozták... de persze nem csak a sztori miatt érdemes selina-val tölteni az időnket, hanem azért is, mert joëlle jones csodálatosan rajzolja is a képregényt, szemet gyönyörködtető minden panel, és úgy érezheted igazán szexisnek selina-t, hogy közben nőiesen visszafogott is. és pont ezért kéne még (sokkal) több női művész a beengedni képregény-iparba... (×06.24.)

(Batman vol.3 #45-50. Prelude to the Wedding: Robin vs Ra's al Ghul / Nightwing vs Hush / Batgirl vs The Riddler / Red Hood vs Anarky / Harley Quinn vs The Joker, Catwoman vol.5 #1, DC Nation #0 (The Joker: You Big Day)) (2018) (írta: Tom King, Tim Seeley, Joelle Jones; rajzolta: Tony S. Daniel, Mikel Janín, José Luis Garcia-López, Becky Cloonan, Jason Fabok, Frank Miller, Lee Bermejo, Neal Adams, Amanda Conner, Rafael Alburquerque, Andy Kubert, Tim Sale, Paul Pope, Mitch Gerads, Clay Mann, Ty Templeton, Joelle Jones, David Finch, Jim Lee, Greg Capullo, Lee Weeks, Brad Walker, Otto Schmidt, Travis Moore, Minkyu Jung, Javi Fernandez, Hugo Petrus, Sami Basri) (eng)

a fontos események mindig túl nagy elvárásokat keltenek az emberben, aztán mindig jön a kiábrándító józanodás, amikor nem tud ezekhez felérni a végeredmény... és most nem csak arról van szó, hogy tom king faképnél hagyta az olvasók kis lelkivilágát, hanem én már a felvezetéssel sem voltam sajnos elégedett. pedig az utóbbi időben eléggé betalált nálam mr.king (és a csodás rajzolói), de ez az alter-jövős kezdés nem akart működni (néhány utalást leszámítva -mert ki ne szeretné viszontlátni a ’batman returns’-féle macskanő-rucit) -igaz, az ilyen típusú sztorik nem is mindig működnek nálam, szóval, oké, még elnéző tudok lenni. de aztán csikorogva végiggörgettem a tim seeley által elkövetett prelude-okat is, és azon kívül, hogy értékeltem joker felháborodását azzal kapcsolatban, hogy nem ő a legfontosabb személy batman életében, feleslegesnek és túlírtnak éreztem ezeket a füzeteket, nem hozták meg az étvágyam a főétel előtt... viszonylag keveset használta eddig a run-jában tom king a bűn hercegét, hát most két füzeten át beszéltette megállás nélkül, és a buborékok nagy része hatásos is volt, főleg a romokon lezajlott macskanős beszélgetés volt igazán átérezhető és drámai... aztán megszólaltak a harangok, jött a jubileumi szám, és vele a hosszas huzavona (a két levéllel és változó színvonalú vendégrajzolók képeivel), pár igazán megkapó párhuzam (kinek ne olvadt volna a szíve, ahogy bruce és alfred összeölelkeztek), és az un-happy-end, ami után csak zavartan ráztam a fejem, hogy ’tényleg ennyi? ezt harangoztátok be hónapokon át...?’ szerettem volna, ha lelkileg sokkal többet ad ez a kötet, hogy a kisebb pukkanások után jön a szívet söprő finálé, de sajnos csak néhány szép kép volt az ajándékos dobozban, hidegen tálalva... (mivel az olvasási listában is feltüntették, valamint a nagy értelem-keresési sokkomhoz is kellett még egy kis adalék, így végigpörgettem a vadiúj catwoman sorozat első füzetét is, de igazán nem lettem okosabb a ’miért’-eket tekintve...) (##08.29.)

Batman -Bride or Bugler? (Batman vol.3 #38-44) (2018) (írta: Tom King; rajzolta: Travis Moore, Joelle Jones, Mikel Janín, Hugo Petrus) (eng)

oh, én azt feltételeztem, hogy egy ilyen kötet-cím alatt több macska lapul majd... de ha selina nem is kapott főszerepet ezekben a füzetekben, azért végig markánsan jelen volt -és ha nem is egy női szempont érvényesült ezúttal, azért az érzelmek és a nők kiemelten fontos szerepet játszottak végig... négy különálló sztorira bomlott szét az egység, így még mielőtt rátértünk volna a női nemre, kicsit megpiszkáltuk bruce wayne detektív-képességeit, ahol is egy (túlságosan nem meglepő fordulatra ráfuttatott) nyomozásban merültünk alá egy megborult elme sötét bugyraiba. aztán jött egy igaz és jó barát, wonder woman, hogy egy nemes küldetésen kerüljön közel bat-hez -szerencsére azért nem túl közel, mert azt nehezen viseltem volna, ha ennél jobban próbára teszik a tökéletesen működő selina/bruce kapcsolatot (egyébként maga a küldetés egy szívfacsaróan szomorú szerelmi történetre és önfeláldozásra alapult). aztán jött poison ivy, hogy behálózza a világot és a szívünket egy hagyományosnak induló sztoriban (azaz hogy egy klasszikus batman-ellenfél uralomra tör), ami aztán látványos pálforduláson esett át a végére, ahol is megint csak az érzelmek segítségével hozták hozzánk közelebb a szerencsétlen sorsú szép vörös lányt. majd csak ezután, levezetésnek vette át az uralmat cat egy cuki kis egyfüzetes erejéig -illetve nem is levezetés volt ez, hanem felvezetés, hiszen a nyakunkon már a nagy esemény, itt volt az ideje, hogy selina a maga módján szerezzen magának egy megfelelő ruhát az esküvőre... egy két-és-fél órás buszút elég volt ahhoz, hogy kényelmes tempóban, el-elidőzve a képeken végezzek a kötettel, mert magukkal ragadtak a lapokon lévő erős érzelmek, és mert tom king van olyan intelligens író, hogy hagyja a rajzolóit is mesélni -és hát milyen rajzolókról is beszélünk: mikel janin és joelle jones verhetetlenek, ha vizuális csodákat kell a képregények lapjaira varázsolni! (most utólag gondolkozom azon, hogy milyen furcsa, hogy az alapvetően hideg batman-t ilyen jól meg lehet közelíteni az érzelmeken keresztül -és valószínűleg ennek az érzelmi bevonódásnak köszönhetem, hogy így hozzám nőtt ez a tom king-féle run.) (##07.06.)

Detective Comics -Batmen Eternal (Detective Comics #975-981) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Álvaro Martinez, Javi Fernandez, Eddy Barrows, Eber Ferreira, Philippe Briones, Scot Eaton) (eng)

képes vagyok komoly szomorúságot érezni az elmúlás miatt, de most (nagy bánatomra) nem azért szomorkodom, mert james tynion iv új kihívásokat keres a dc keretein belül, hanem azért, mert a detective comics az egyik kedvenc dc rebirth szériámból leküzdötte magát az ’érdektelen, túl kell rajta esni’ kategóriába... oké, hogy csapat-képregényt kaptunk a kezdetektől, így óhatatlan, hogy batman-re kevesebb rivaldafény esett, de úgy tűnik, hogy tim drake nem tudta őt helyettesíteni -semmilyen szinten... még egy kötetnyi sztorit arra szántunk, hogy a sötét jövő fenyegetettségét elhárítsuk, ezúttal egy újabb gonosszal, a magára csillagot tetováló önjelölt tábornokkal, ulysses-szel... kellett a tudálékos srác, hogy a szétesőben lévő hősöknek össze kelljen fognia, hogy újra befogadják maguk közé batwoman-t (és a vele együtt mozgó külön-utasokat)... de továbbra is ugyanaz a panaszom, mint két kötet óta mindig: túl van magyarázva minden, leginkább szöveg-buborékok formájában (és tudom, hogy a kezdeteknél is ez volt, csak ott ez valószínűleg azért nem zavart, mert sokkal erősebb sztori volt alattuk) (még azt is megkockáztatnám egyébként, hogy orphan azért működik olyan jól a képregényben, mert a természeténél fogva keveset beszél... na jó, meg azért, mert működő drámával támogatják meg a karakterét)... a green arrow után itt is azt lehet érezni, hogy a búcsúzó szerző kitakarít maga után, lezárja az eddigi csapat-sztorit és mindenkinek pozitív célokat ad, hogy az utána következő alkotók a saját szájízük szerint formálják tovább a bat-család kalandjait. (##07.16.)

Batman -The Rules of Engagement (Batman vol.3 #33-37, Annual 2) (2017-2018) (írta: Tom King; rajzolta: Joelle Jones, Lee Weeks, Michael Lark, Clay Mann) (eng)

a minap beszélgettünk az egyik kollégámmal, hogy milyen furcsa batman-t napfényben látni (mondjuk a nolan-féle dark knight rises-ban) -aztán kinyitottam a kötet első füzetét, és szaladtam neki megmutatni, hogy tessék, még a vakító napfényes sivatagban is működhet a bat-kosztüm, ha barna kabát kerül rá... tom king szándékosan kilökte bruce-t a komfortzónájából ezekben a sztorikban, kivette a gotham-i vízköpős/sikátoros képeket az egyenletből, és ami még fontosabb, érzelmileg is ingoványos talajra vitte a főhősét -mert az eljegyzéssel esélye lett a boldogságra, és a különböző nézetek és permanens froclizás ellenére clarke-kal is megerősödhetett a barátságuk... és így lett ez a kötet ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell mindig nagyívűség meg világmegmentés a szuperhősös sztorikba, az okosan megírt karakter-tanulmányok is épp’ annyira tudnak működni... a különszámokat általában tehernek érzem, egy a marketing által hozzáragasztott ballasztnak a kötetek testén, most viszont csodásan kiegészítette a füzeteket ez az annual, amikben megkaptuk a jelen bat/cat kapcsolat szívmelengető állapotát, itt viszont egy csodás ívvel érkezett a történet eleje és a vége, egy örök szerelem szívszaggató meséje -rég volt már olyan, hogy a tabletet becsukva csak megrendültem bámultam magam elé, úgyhogy köszönöm ezt a különleges élményt! (joelle jones és clay mann is szép munkát végeztek rajzolás-fronton -érezhető, hogy nekem kellenek a szépen megrajzolt arcok is, nem csak az elmésen megírt párbeszédek és a szeretet-teljes hangulat.) (##06.27.)

Detective Comics -Fall of the Batmen (Detective Comics vol.1 #969-974) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Joe Bennett, Miguel Mendonça, Jesús Merino, Philippe Briones) (eng)

már a kezdeteknél is szokatlan volt az a morálisan megkérdőjelezhető döntés batman részéről, hogy agyagpofát is beveszi az alakuló csapatába, félrerakva azokat a borzasztó tetteket, amiket korábban elkövetett az emberek ellen. de james tynion tudatosan játszott rá erre, és most aratta le a hosszú munkája eredményét... mert basil végül -külső nyomásra- elveszítette a kontrollt, és az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett frusztrációját gotham lakosságára okádta... és mivel megismertük a karakter jó oldalát, így fájdalmas volt látni, ahogy elveszik újra a régi énjében -főleg úgy, hogy a csapat bizonyos tagjai is komolyan elkezdtek kötődni hozzá, főleg az amúgy is érzékeny orphan... ha nincs a szindikátus aláásó tevékenysége, akkor is rossz állapotban lenne a csapat, tim-et teljesen kifordította magából az, hogy látta, hogy mivé válhat a jövőben (még az sem segít, amikor egy szívdobbantó jelenetben újra találkoznak stephanie-val), és emiatt végérvényesen megromlott a kapcsolata batwoman-nel is... kate egyébként is meghasonlott kicsit a csapata és az apja között, és morálisan megint ingoványos talajra érkezett azzal, hogy semmibe veszi a batman-féle ’nem ölünk’ alap-doktrinát... itt állunk most, a kötet címe helytálló volt, a csapat szétesett a nyomás alatt, és nem látszik az, hogy ez megint egy működő alakulattá válhatna valaha is... (komolyan egyszer lemérem, hogy james tynion-nál tényleg négyszer annyi párbeszéd van-e, mint a tom king-féle batman-ben -mert érzésre megvan ez a különbség...) (##07.01.)

I. Road to Metal  (Dark Days: The Forge, Dark Days: The Casting, Dark Nights: Metal #1-2) (2017) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV; rajzolta: Jim Lee, Andy Kubert, John Romita Jr., Greg Capullo) (eng)

a kezdetek elé: tisztában voltam azzal, hogy ez az esemény masszívan épít korábbi történetekre (elsősorban scott snyder batman-run-jára), de mégiscsak a rebirth-korszak első nagy csimmbumm-járól van szó, nem ugorhattam át csak azért, hogy ’hátha egyszer majd kitisztul a kép’ -plusz el kellett fogadnom azt is, hogy nélkülöznöm kell az érzelmi töltetekre való építkezést... persze kapkodtam is a fejem az elején, főleg, hogy komoly mitológiai mélységekbe mentünk bele (miközben persze a cool-ság faktort sem hagytuk a bat-barlangon kívül, gondolok itt a joker-rel való küzdelemre mondjuk), de aztán az info-heavy-ség elkezdett kitisztulni, így felsejlett az írói szándék is -epikus köntösbe akarja öltöztetni a nagy trükkjét, hogy új színben láttassa batman-t... szeretem azt, amikor átjön a ’valami komoly dolog fog történni’ érzete a panelekből, és remélem, hogy be is váltja majd azokat az ígéreteit ez az univerzum-rengető esemény, amiket most kaptunk tőle... (jim lee és romita jr. közös füzeten dolgozik? leonardo-t és picasso-t mikor kérik fel egy közös team-up-ra...?) (értem én, hogy egységes univerzumban gondolkoznak a dc-nél, ahol nyitott az átjáró a különböző birodalmaik között, de akkor is szokatlan a szuperhősök földjén mondjuk dream-et látni a sandman-ből...) (##06.01.)

II. Gotham Resistance (Teen Titans vol.6 #12, Nightwing vol.4 #29, Suicide Squad vol.5 #26, Green Arrow vol.6 #32) (2017) (írta: Benjamin Percy, Tim Seeley, Rob Williams, Joshua Williamson; rajzolta: Mirka Andolfo, Paul Pelletier, Stjepan Šejić, Juan Ferreyra) (eng)

dimenziókon átívelő, elképzelhetetlen méretű, ősidőkbe visszanyúló fenyegetés -kicsit magasan szált a crossover nyitánya, így ezek után jól esett, hogy ebben a kapcsolódó sztoriban leszálltunk a földre annyira, amennyire egy ilyen típusú történet engedi... az első gondolatom az volt, hogy csak azokat a füzeteket olvasom el, amik egyébként is az étlapon lennének, de aztán rávettem magam a többi sorozatból kapcsolódó lapokra is, és nem bántam meg, mert ez a négyes egy szép egységet alkotott, és szerencsére az írók sem erőltették azokat a szálakat, amikhez ismerni kellett volna a nightwings vagy a suicidal squad aktuális történéseit... viszont meglepő csapatot sikerült összeépíteni viszonylag hamar, akik között azért ment a verbális adok/kapok is (főleg a koravén tini damien és az örökké gyereklelkű harley között). a sztori a maga egyszerűségében működött, fogott egy maréknyi batman-gonoszt, felerősítette őket, és körökre osztotta a képregényben töltött idejüket -így a tempó megfelelő volt, bár néha nem értettem, hogy az alapvetően a bunyóra építő sztorit minek megterhelni ennyi narrációval... egy ilyen átívelő szerkezetnél óhatatlan, hogy hullámozni fog a rajzok minősége, de stjepan šejić sajnos olyan magasra rakta a lécet a squad-ban, hogy onnan csak lefele vezethetett az út, ráadásul a green arrow-ban a szokásosnál furcsább volt a vizualitás, főleg a panel-elrendezés bántotta a szemem, mert meglehetősen véletlenszerűnek tűnt, ahogy rá vannak hányva a lapokra... (##06.04.)

III. Dark Knights Rising (Batman: The Red Death, Batman: The Murder Machine, Batman: The Dawnbreaker, Batman: The Drowned, Batman: The Mercilles, Dark Nights: Metal #3, Batman: The Devastator, The Batman Who Laughs) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Frank Tieri, James Tynion IV, Sam Humphries, Dan Abnett, Peter Tomasi, Scott Snyder; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Riccardo Frederici, Ethan Van Sciver, Philip Tan, Tyler Kirkham, Francis Manapul, Greg Capullo, Tony S. Daniel, Riley Rossmo) (eng)

az alternatív-univerzumos sztorik mindig jó játszóteret jelentenek az íróknak, mert következmények nélkül kipróbálhatják a vad ötleteiket -mondjuk azt a frusztrációjukat, hogy batman-t nem terelhetik a gyilkolás sötét útjára... hét bat-változat bukkant fel a fő esemény első csúcspontján, és most mindegyikük megkapta a maga eredettörténetét -egy kicsit talán repetitív is volt, hogy az összes one-shot hasonlóan felépített dramaturgiával dolgozott, de meglepő módon nekem minden alkalommal működött az aktuális bruce wayne elbukás-története. lehet hogy azért, mert különböző dc hősökkel párosították mindenhol -és sok esetben érthetjük szó szerint is a ’párododás’-t, mert úgy jöttek létre a sötét batman-ek, hogy egyesült bennünk valaki más képessége bruce megtört személyiségével, megromlott formájában eltorzítva a hatalmas erőket, tönkretéve a környezetet, az univerzumot. azért is működhettek ezek a sztorik, mert mind bruce wayne félelmeire épültek, és mindben a már emlegetett határ-átlépések voltak a kulcsok. és ezek után tényleg csodálkozhatunk azon, hogy a mi világunk bruce wayne-e nem őrült meg a szülei halálától, hogy nem hajlandó továbbra sem az ellenségei vérébe mártani a kezét... a különböző írók hozták a saját stílusukat az adott keretek között, igazodtak is kicsit a batman-nel összeolvadó hősökhöz, mondjuk a gyorsan futó red death füzet flash-hangulatot árasztott, a joker/batman szimbiózis meg pont olyan felkavaró lett, mint amilyennek ez az ötlet elsőre hangzik (és voltak érdekes csavarok is a háttérben, például amikor nem egy hőssel történt az összeolvadás, hanem annak egy ellenségével, és azt is megérhettük, hogy bruce wayne nemet váltott)... kronológiailag ide tartozott a fő metal-mini harmadik száma is, amiben brutálisan nyomasztó volt érezni a vereség súlyát, hogy még a maroknyi talpon lévő hős sem tudja, hogy miként lehetne lerázni a sötét multiverzum béklyóját, hogy miként menthetnék meg a szeretteiket, az emberiséget... (##06.07.)

IV. Bats Out of Hell (The Flash vol.5 #33, Justice League vol.3 #32-33, Hal Jordan and the Green Lantern Corps #32) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Robert Venditti; rajzolta: Howard Porter, Liam Sharp, Ethan Van Sciver, Tyler Kirkham, Mikel Janín) (eng)

egy újabb szelete a crossover-nek, amibe előzetesen vonakodtam belefogni, mert alapjáraton csak a flash-t követem az itt lévő füzetekből -de szerencsére egy újabb pozitív csalódás ért, mert ez a sztori is szépen követhető volt zöldfülüként is... az sem jelentett problémát, hogy egy általam kevésbé ismert karakter, cyborg vette fel a narráció fonalát, sőt, nekem működött a focis analógiája, ami végigkísérte a mondandóját a négy füzeten át -és persze az is hatásos volt, ahogy átvette a főhős szerepet a végén (lángok között, hogy máshogy)... egyébként az alapkoncepció itt is meghatározó volt, a sötét batmen-ek játszadoztak a liga elérhető tagjaival, szétválasztva őket, hogy mindenki megküzdhessen egy hozzá kapcsolódó sötét-sötét lovaggal. és valószínűleg azért működött olyan jól, amikor a végén sikerült összeállni csapatként, mert ki voltunk már éheztetve arra, hogy együtt lássuk küzdeni a hőseinket... így már jöhet a végkifejlet, az eddig elfogyasztott füzetek felkészítettek a nagy csihipuhira! (##06.08.)

V. Metal! (Batman: Lost, Dark Nights: Metal #4-6, Dark Knights Rising: The Wild Hunt, Hawkman: Found) (2018) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV, Joshua Williamson, Jeff Lemire, Grant Morrison; rajzolta: Greg Capullo, Brian Hitch, Howard Porter, Doug Mahnke, Yaninck Paquette, Jorge Jiménez) (eng)

ettől féltem, hogy az epikus konklúzió végét elméleti meta-ötletekbe borítják, amikben úgy elveszek, hogy kiszalad belőlem az összes lelkesítő érdeklődés (jártunk a világok kohójában, mindent uraltak a különleges fémek, és az egész föld fizikailag csúszott bele a sötétségbe)... nem tudom, lehet hogy tényleg ilyen begyöpösödött földhözragadt férfiember vagyok, akinek az fekszik, ha egyenes vonalban vezetik a kezét és a szemét -bár fél szemmel rápillantva a netes értékelésekre azt látom, hogy van egy hangos elégedetlenkedő réteg, aki hasonlóan elveszett a nagy világmegmentés közepette, mint én... némiképp kompenzálva lettem a cool pillanatokkal és a felfokozott hangulattal, de jobb szeretem, ha azért piszkál az előrehaladás késztetése, mert érdekel, hogy hova fog kifutni a történet, mi lesz a karakterek sorsa, és nem azért, mert túl akarok lenni az egészen, és már az sem dob föl, ha a nagy kavarodásban a hősök legyőzik a nagyon gonoszokat (btw, cool pillanatok: a tizedik fémmel (nem is kérdezd) felruházott justice league odacsap, az 53. univerzum csapatainak megérkeznek a csatatérre -és a joker-sárkány!)... az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes kiegészítő/hozzáragasztott mellék-sztorit és kapcsolódó füzetet jobban élveztem, mint a fő attrakciót, ezért felemás szívvel fogok visszaemlékezni a rebirth korszak első igazi szélesvásznú monstre eseményére... (##06.12.)

Batman -The War of Jokes and Riddles (Batman vol.3 #25-32) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: Mikel Janin, Clay Mann) (eng)

tom king fokozatosan akarja felépíteni a saját batman-es játszóterét -először új hősöket hozott gotham-be, majd csapatot formált batman köré, aztán nem riadt vissza az igazi fizikai erőszaktól sem. és most jött el szerinte az az idő, amikor előhúzza a zsebéből a két jollyjoker-ét, és keményen odavágyja az asztalra... a cím már sejtette, hogy nagy csatározásba torkollik batman két legnépszerűbb ellenfelének a szembenállása -arra viszont nem számítottam, hogy ennek a csatának a fizikai részével nem nagyon fogunk foglalkozni... mert a szerző nem tartotta fontosnak, hogy a kettéosztott bűnöző-csapat végeláthatatlan bunyójával foglalja a helyet más fontosabb témák elől, úgyhogy ezeket letudtuk a néhány látványos dupla-oldalban. mert a kedves írót a szellemi csatározás és a lelki folyamatok sokkal jobban izgatták, mint a könnyen unalomba vezethető verekedések... érdekesen lettek kiforgatva joker és riddle, mert míg a nevetés hercege faarccal, alig pár szót szólva komorkodta végig a füzeteket, addig nygma szájából nem csupán a rejtvények pattantak ki, de megállás nélkül monologizált is... a véres események élét maximum az a tudat veheti el, hogy az egészet csak bruce meséli selina-nak (mondjuk én elsőre nem fogtam fel, hogy mennyire régen is történtek ezek az események) -és érdekes az egész visszaemlékezésnek a háttere is: hogy batman azt akarja bizonyítani élete szerelmének, hogy ő nem jó ember, mert a hősködése hajnalán tett morálisan megkérdőjelezhető dolgokat is... (először fura volt, hogy egy olyan zs-kategóriás negatív szereplő kap két füzetes kiemelést, mint kite man (hell yeah!), de aztán olyan szívfacsaróan lett kerekítve az ő sztorija is, hogy megláttam ebben a húzásban is az írói nagyságot.) eleve baromi erős hangulatot hozott mind a narráció, mind a háború tétje, de ezt még tudta fokozni mikel janín a rajzaival, amiktől válik igazán emlékezetessé ez a kötet (a joker ábrázolásának szerintem bele kéne égnie a popkultúrális alap-tudatba, annyira esszenciálisan elkapta a bűn hercegét). (##05.04.)

Detective Comics -A Lonely Place of Living (Detective Comics vol.1 #963-968) (2017-2018) (írta: James Tynion IV, Christopher Sebela; rajzolta: Carmen Carnero, Eddy Barrows, Álvaro Martínez) (eng)

szerintem a punkok tehetnek arról, hogy a világ félreértelmezi az anarchizmus eszméjét, hogy az emberek fejében a káoszhoz kötődik ez a fogalom, úgyhogy hatalmas pozitív meglepetés volt számomra, hogy james tynion anarky karakterén keresztül tisztázta ezt a félreértést az olvasóinak, bemutatva azt az utópisztikus közösséget, ami (szó szerint) egy földalatti mozgalommá akar fejlődni, önellátó módon, függetlenség zászlaja alatt (bocs a tudományos hablatyért, de a főiskolán részletesen foglalkoztam az anarchizmussal, mondhatjuk, hogy a szenvedélyem volt a téma...) mostanában úgy tűnik, hogy trend lett a dc-nél, hogy nem töltik ki a hat-füzetes keretet egy-egy sztorival, hanem a mellék-szálaknak is jut hely (gondolom elsősorban logisztikai okokból, itt is meg kellett várni, amíg az action-ben felfedik mr.oz kilétét, azért kellett két számon át ’húzni’ az időt...) -de tulajdonképpen abból csak jól jöhetünk ki, ha így arra is van hely, hogy a máskor kicsit háttérbe szoruló alakokkal is foglalkozzunk (mondjuk agyag-pofával és spoiler-rel)... maga a címadó fő-sztori egy szükséges lépés volt (visszahozni tim-et a ’halála’ után), de egy egészséges csavarral sikerült tálalni ezt. bár az időutazást már nem nevezném túlságosan eredeti megoldásnak, de a sötét jövővel riogató új batman azért itt működött -mert megértettük, hogy tim miként juthat ebbe a sötét lelki állapotba, hogy miként roppanthat valakit össze a felelősség súlya. és azért az sem volt semmi, ahogy az összes robin egyszerre esett neki az ellenségesen viselkedő jövőképnek... (felderengett, hogy tavaly volt egy batwoman szám, ami egy sötét jövőben játszódott -az ide kapcsolódott volna? mert ott magában nem sok értelme volt...) (##05.09.)

(DC Rebirth Holiday Special vol.1, Harley Quinn vol.3 #10, Batman vol.3 Annual 1) (2016) (írta: Paul Dini, Tim Seeley, Eric Esquivel, Heath Corson, Gustavo Duerte, Mariko Tamaki, James Tynion IV, Gene Luen Yang, Kate Perkins, James Asmus, Bill Freiberger, Steve Orlando, Vita Ayala, Jimmy Palmiotti, Amanda Conner, Tom King, Scott Snyder, Ray Fawkes, Scott Brian Wilson; rajzolta: Elsa Charretier, Ian Churchill, Dan Jurgens, Gustavo Duarte, Matías Bergara, Robbi Rodriguez, Andrea Mutti, Paolo Pantalena, Reilly Brown, Thomas Pitilli, V.Ken Marion, Moritat, Joseph Michael Linsner, Bret Blevins, Inaki Miranda, David Finch, Declan Shalvey, Neal Adams, Riley Rossmo, Bliquis Evely)

talán a dc-nél rájöttek, hogy miként lehet szemléletesen prezentálni az ünnep szellemét -a sok kis sztori-töredék olyan, mint egy karácsonyi telített asztal, amiről az ember betegre zabálhatja magát... bár azt nem mondanám, hogy bármelyik falat igazán lenyűgözte volna az ízlelőbimbómat, inkább csak habzsoltam az egészet az ünnep szellemében. először a főfogások érkeztek, mert kent-ék és wayne-ék voltak a középpontban, de aztán az univerzum egyéb hősei (mondjuk john constantine) is becsatlakoztak az ünnepi hangulatba. aztán nagyobb falatként érkezett egy harley quinn sor-füzet, ami kellően bizarr volt, ahogy santa elborult elméjében bóklászott, viszont megerősített abban, hogy az őrült karakterek és elszállt ötletek nekem képregényben csak visszafogottabb mértékben működnek... aztán még egy kicsit alámerültünk a hóval borított gotham sikátoraiban is, és innen egyből a legelső (és egyébként eisner díjjal jutalmazott) kutyás sztori maradt a legemlékezetesebb... idén másodszor tartogattam egy dc képregényt karácsonyra, és bár nem ezek a legtartalmasabb olvasásaim az évben, azért jópofa lenne minden karácsonyra találni valami csillogó hógömböt a kiadótól... (#12.25.)

Batwoman -Many Arms of Death (Batwoman Rebirth, Batwoman vol.3 #1-6) (2017) (írta: Marguerite Bennett, James Tynion IV; rajzolta: Steve Epting, Stephanie Hans, Renato Arlem) (eng)

az új dc-s korszakom egyik nagy pozitívuma, hogy közel hozta hozzám batwoman karakterét -mert kifejezetten erős és kompetens női szuperhősként írja őt james tynion iv a detective-ben, úgyhogy már vártam, hogy mikor gyűlik össze egy kötetnyi az önálló füzeteiből, hogy még több időt tölthessek vele... logikusnak érződik a külön kaland a csapattól, legalábbis nekem elég indok a szörnypusztítás utáni küldetés, de persze ez csak egy ugródeszka az íróknak, hogy mélyebben elmerüljünk a karakter mitológiájában... már a rebirth számot is arra használták, hogy a drámai múlttal alapozzanak (elvesztett (iker)testvér, megaláztatás a katonai akadémián), de aztán a fő sztorit is végig két szálon tartották, mindig aláhúzva a jelen cselekményét a múlt drámájával. aztán még egy egész füzet flashback várt ránk, hogy minden porcikánkkal átélhessük ezt az édesbús történetet, szerelemmel, árulással, romantikával és féltékenységgel telve. és bár lehet hogy egy kicsit túl van beszélve az egész (főleg a narrációk ludasak ebben), de szerintem az sosem baj, ha nem csak a főszereplőt ismerjük meg mélyebben egy történetből. (btw, tudom, hogy milyen meghatározó kate nemi identitása, de néha nagyon sután tudják kezelni a leszbikus vonalat, lehetne ezt sokkal természetesebben is...) annak mindenképp örülök, hogy egy nagy adag hátteret kaphattam batwoman-hez, hogy tölthettem vele egy kicsivel több időt, bár nem bántam volna, ha kevésbé sötét körülötte a környezet -lehetett volna ez egy lazább kalandozás is ez a saját pennyworth-ével... (viszont az jól kidomborodott, hogy az unokatestvérével szemben kate könnyedebben mozog a morális szürke-zónában, kevésbé kötik az erkölcsök, mint batman-t.) (az utolsó füzetet először nem tudtam hova tenni a sötét anti-utópiájával, aztán rájöttem, hogy ez csak egy kvázi promó egy közelgő detective-es eseményhez -de sajnos nagyon kilógott a kötet egészéből (vizuálisan is, mert addig kifejezetten szép képeket (esetenként festett paneleket) kaptunk).) (#11.14.)

Detective Comics -Deus Ex Machina (Detective Comics vol.1 #957-962) (2017) (írta: James Tynion IV, Christopher Sebela; rajzolta: Carmen Carnero, Álvaro Martínez) (eng)

egy kicsit meghasonlottam ezzel a kötettel, mert tudom, hogy bizonyos aspektusai miatt le kellett volna, hogy kössön, de mégsem tudott magával ragadni... de kezdjük az elején, mert az első füzet alapján is mást vártam, mint amit a későbbiekben kaptunk: ugyanis a nyitányban spoiler-re koncentráltunk, ami még akkor is pozitívum, ha nem teljesen értettem egyet a karakter motivációjával, amikor elhagyta a csapatot -de érdekes nézni egy batman-étől eltérő felfogást gotham-ben (még ha kicsit túl is arcoskodja a kiscsaj a tevékenységét)... ezután érkezett meg a főszál, illetve főszálak, mert volt itt svájci templomból eredő mesterséges intelligencia meg varázsvilág is, és sajnos nem is akart összeállni szépen az egész, szenvedtünk egy sort azrael fejében, miközben zatanna-val nosztalgiáztunk a bruce-szal való hosszú múltra visszatekintő kapcsolatára, miközben batwing kütyüi is rendre bekerültek a képbe -és tudom én vagyok finnyás, de nekem széteső lett a sokfelé húzástól a sztori. és hogy miért is hasonlottam meg magammal? mert alapvetően értékelem, hogy a második számú batman sorozatot arra használják, hogy a batman körüli csapat tagjaira eshessen egy kis megvilágítás, és igenis örülök annak, hogy olyan hősökről olvashatok, akik eddig kívül estek a látókörömön -zatanna-ról, azrael-ről, batwing-ről, ugyanakkor szomorúan kell bevallanom, hogy nem tudtak annyira lekötni a velük kapcsolatos történések és drámák, mint amikor az alap-csapattal kezdtük meg a nagy kalandot... (bár ez lehet hogy igazságtalan részemről, mert eléggé odavoltam a sorozatért akkoriban, így a méretes lécet nem könnyű átugrani -báááááár egy író dolga az kéne hogy legyen, hogy dacol a lehetetlenekkel...) (egy picit úgy érzem, hogy csak azért dobta be tim nevét james tyion iv a végén, hogy ne érezzük igazán azt, hogy ez a kötet csak a fő sztori mellékvágánya volt csupán...) (#11.15.)

Batman -I am Bane (Batman vol.3 #16-20, 23-24) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: David Finch, Mitch Gerads, Clay Mann, Seth Mann) (eng)

nem kell túl sokat analizálni, hogy megértsük bane-t... egy egyszerű verő-gép ő, aki csak a fizikai erőt ismeri a céljai eléréséhez. és még azt sem mondhatjuk, hogy batman és az ő külön bejáratú öngyilkos csapata ne szolgáltattak volna indokot arra, hogy a megállíthatatlan erő bosszúra szomjazva nekilendüljön... mondhatnák, hogy a könyökünkön jön már ki, hogy megint előszedik a szakadt gyöngy-nyakláncos szülő-gyilkosságot, de mivel csak arra kellett a flashback, hogy összehasonlítási alapot adjon bane életútjához képest, így nem volt zavaró, hogy ismételnünk kellett bruce sanyarú gyerekkorát (még úgy sem, hogy a víz-börtönös bane fejlődésről is volt már szó). de arra is lehetett használni a múltbéli képsorokat, hogy megtörjék kicsit a nagy verekedés ívét, mert baromi vontatott tud lenni, ha panelről/panelre, oldalról/oldalra csak erős férfiakat nézünk, akik püfölik egymást... ezért működött az a füzet is, ahol bane videojátékos módszerrel küzdötte magát végig az arkham-i elmegyógyintézet ranglétráján, felvillantva akár csak egy-egy kockára is a (szinte teljes) batman panoptikumot... aztán persze jöhetett a végső boss-fight, ahol azért bruce wayne megint fájdalmas módon bizonyíthatta ember-hősi mivoltát, ahogy gyűltek a zúzódások a teste különböző pontjain. azzal meg végképp emberivé tették, hogy az anyja szelleme adott neki plusz lelki erőt. mert egy denevér-ruhába öltözött embernek is vannak érzései, miközben véresre üti őt egy gyilkos droggal megerősített lelki roncs... (és azt hiszem ennél tökéletesebben nem lehet elhelyezni az ’i am batman!’ mondatot, mint itt, és biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan minden egyes olvasó hangosan ki is mondta, amikor meglátta azt az egész oldalas képet a méretes szövegbuborékkal)... a levezető-sztoriban is az érzelmek vették át a terepet, valamint az elmélkedés arról, hogy megéri-e a sok lemondás azért, hogy valaki a bűnüldözés eme kétes útjára lépjen. és persze baromi érdekes lesz nézni, hogy merik-e tényleg lépni, hogy bruce és selina kapcsolatát újabb szintre emelik, vagy ez megint csak egy olyan cliffhanger volt, amit után majd visszakoznak, mert a szerkesztők még mindig kötik magukat ahhoz a dogmához, hogy az olvasók nem szeretik a tartós kapcsolatban élő szuperhősöket... (a swamp-thing-es noir-os nyomozós füzet kellemes olvasmány volt, de nehezen hessegette el az ember a gondolatot, hogy csak helykitöltésként született, amíg ki nem fut a flash-sel közös kaland (lásd alább)...) (#09.16.)

The Button (Batman vol.3 #21-22, The Flash vol.5 #21-22) (2017) (írta: Tom King, Joshua Williamson; rajzolta: Jason Fabok, Howard Porter) (eng)

a rebirth-ben még egy kicsit marketing-szagúnak érződött a watchmen-kapcsolat (’úh, dobjunk bele a végére valami durvát, amitől felbolydul az internet!’), de azóta szépen csöpögtetik a háttérbe az írók a rejtélyes csuklyás alakot, aki rejtélyes dolgokat művel. és most itt van ez a mini-crossover, ahol megint nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, inkább csak újabb falatokat kaptunk vele a főétel előtt (ami gondolom geoff johns doomsday clock-ja lesz nemsokára)... inkább arra használták a kiemeltebb figyelmet, hogy a szülő-drámákra összpontosítsunk, és erre a legalkalmasabb helyszín a flashpoint visszahozása volt, mert az barry anyukája miatt jött létre, és ott él(t) még thomas wayne, bruce apja. még az a szerencse, hogy legalább rajzfilm-változatot láttam, így nem voltam elveszve ebben az alter-univerzumban... de egyébként egy nagy rohanás volt ez a négy füzet, illetve sok esetben suhanás, mert szeltük az idő-folyam habjait egyre előre és hátra... btw, idő, még mindig nagyon tud működni, ha egy órát teszel a képkockák alsó sarkába egy visszaszámlálóval, mert hatalmas feszültséget tud generálni, hogy ha tudod, hogy mennyi idő kell még, hogy megérkezzen a felmentő-sereg. mert tudjuk jól, hogy bruce komoly pofonokat kapott nem is olyan régen bane-től, biztos nem estek neki jól az újabbak eoban thrawne-tól... tudom, hogy az elmúlt évtizedekben nem egy nagy tett az íróktól, ha megölnek egy karaktert, de azért egész drámaira sikerült a fordított-flash elmúlása... (#09.16.)

Detective Comics -League of Shadows (Detective Comics vol.1 #950-956) (2017) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Marcio Takara, Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Christian Duce, Fernando Blanco) (eng)

ha valakinek mostanáig meséltem volna a detective comics ezen friss korszakáról, akkor biztos, hogy a csapat-képregény jelleget emeltem volna ki, majd elkezdtem volna sorolni a karaktereket, hogy ’benne van az egyik robin, batwoman, spoiler, igen, ez a neve, agyagpofa, meg ööö... meg van még a csaj, akit viszont nem tudom, hogy hogy hívnak...’ -na, ez változott meg most, mert azzal, hogy így kiemelkedett ebből a kötetből orphan, talán egy életre megjegyeztem cassandra cain nevét... főleg mert annyira tetszett az az út, amit végigjárt ezekben a füzetekben, ahogy kihangsúlyozták a visszafogott verbális kommunikációját a mozgáskultúrájának bemutatásával, ahogy az aktuális gonoszt a múltjához kapcsolták, és ahogy az árvaságából és szomorú gyerekkorából eredő traumák néha érzelmi kitörésekbe sűrűsödtek össze (lásd még a különböző karakterek váratlan megölelését)... és ezek egy csomó nagyszerű jelenetet szültek, működött a balettos kapcsolat, a konfrontáció az anyjával és a ninja-seregen levezetett frusztrációja is (bár ez utóbbi nekem még jobban működött volna, ha nem zsúfolják tele a dupla-oldalakat a zúzásaival, hanem hagyják az ember szemét egy kicsit szellőzni -bár pont ezeknél a füzeteknél történt, hogy egy sokkal hanyagabb rajz-stílusra váltottunk, így már eleve rosszul kezeltem a képregény vizuális oldalát)... bár orphan a legügyesebb harcos a csapatban, azért meglepő volt, hogy az ellenség ilyen könnyen legyőzte a többieket -bár kétségtelenül erősre és hatásosra sikerült megírni az árnyak ligáját és annak a vezetőjét, shiva-t. eleve erős volt már a belépőjük is a polgármester kiiktatásával, de utána sem kímélték sem a hősöket, sem a város lakosságát, így jól működött a borongós hangulat és a káoszba fuldokló utcakép is... persze mindig kell lennie egy még nagyobb halnak, úgyhogy be lett lengetve, hogy még csak egy kis szeletét kaptuk meg a veszedelmeknek, amik gotham-re és a belfry-csapatra várnak. bár attól előre remegek, hogy behozzák a varázslást is batman közelébe, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy a realista bőregér történeteiben működnek az ilyen fantasztikus elemek, de oké, tegyünk egy próbát... (#09.18.)

Batman -I am Suicide (Batman vol.3 #9-15) (2016-2017) (írta: Tom King; rajzolta: Mikel Janin, Mitch Gerads) (eng)

úgy látszik, mostanság az kattant be az íróknak, hogy batman-ből csapatjátékost csinálnak -de ez nem baj, mert a detective-ben is működik, hogy nem egyedül harcol a bűnös város ellen, és itt is logikus, hogy egy öngyilkos küldetéshez egy saját osztagot szed össze az arkham-i cellák sötétjéből... a sötétségből szép színes csapat emelkedett ki, egy drogtól megtépázott erőember, egy csendes őrült, egy idegesítő harley/joker wannabe páros, és macskanő, akinek mindig is nagyon szerettem a kapcsolatát a denevérrel, és szerencsére itt is sikerült gyönyörűen továbbgörgetni ezt a bonyolult viszonyt. különösen azért, mert nem csak a fő küldetés közben mehetett az évelődés (meg a nagy terv részéhez tartozó színjáték), hanem két füzetet is rászántunk a város legfelső szintjén zajló randira, aminek minden aspektusa gyönyörűen működött, a csendes meghittség és az aktív időeltöltés is. és ugye nem véletlen, hogy a macska és a denevér ennyire tökéletesen passzolnak egymáshoz, mert a sérült lelkek könnyen találnak egymásra, és a kvázi narrációval, a börtön-levelekkel jól érzékeltették is ezt a hasonlóságot. és emellé hozott egy újabb réteget az, hogy bane is egy hozzájuk hasonló sérült lélek. úgyhogy térjünk vissza a lehetetlen küldetésre, mert volt elég izgalom a bane kastélya elleni akciózásban is -még ha batman látszólag csak ököllel haladt előre ezekben a részekben... eleve nekem megfelelő indok volt gotham girl életének jobbá tétele, hogy elhiggyem, hogy bruce vállalkozna ennyi fájdalomra és veszélyre. egy picit sikerült bane-t is megváltoztatni azzal, hogy leszoktatták a drogról, bár igazság szerint ő mindig is az a karakter lesz, akinek egyszer sikerült fizikailag megtörnie batman-t. plusz ugye a kötet végére elkezdték őt visszatéríteni a klasszikusabb irányba, majd legközelebb meglátjuk, hogy a fenyegető jelenléte mennyire fog működni... nem tudom, hogy a ’batman’s suicide squad’ ötlete, vagy az írási stílus letisztulása okozta-e, de számomra ez a kötet sokkal jobban működött, mint az előző, úgyhogy reméljük a következőkben ez lesz a zsinórmértéke a bat-sztoriknak. (#07.08.)

Detective Comics -The Victim Syndicate (Detective Comics vol.1 #943-949) (2016-2017) (írta: James Tynion IV, Marguerite Bennett; rajzolta: Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Al Barrionuevo, Carmen Carnero, Ben Oliver, Szymon Kudranski) (eng)

vannak sebek, amik nehezen gyógyulnak -és a rohanó képregény-világban, ahol mindig felbukkan egy új fenyegetés, nem mindig van idő megállni, vagy csak továbbra is szem előtt tartani a közelmúlt fájó pontjait... ezért is üdvözülendő, hogy robin ekkora árnyékot vet még mindig a csapatra, és az is tetszett, hogy az óriás-szörnyek rombolása sem múlt el nyomtalanul -sőt, ők maguk sem tűntek el a süllyesztőben, hiszen ideális alapanyagok arra, hogy valaki fegyvert gyártson a maradványaikból... de a múlt egyébként is fontos szerepet játszott a kötetben, mert a most felbukkant gonosz-csoport összes tagja batman egy-egy ellenségéhez köthető, mindannyian a gonoszokkal való összecsapások melléktermékei, akik jogosnak érzik azt, hogy bosszút álljanak a denevéren. sőt, arra akarják kényszeríteni, hogy szögre akassza a köpenyt... érdekes elmélet ez, ami felütötte a fejét a lapokon, azaz hogy a szuperhősök nem javítják a város élhetőségét a tevékenységükkel, hanem csak rosszabbá teszik, és mindenkinek jobb lenne, ha eltűnnének... viszont. az egy kicsit bántott, hogy az ehhez hasonló kinyilatkoztatásokat spoiler szájába adták, mert erőltetettnek éreztem a drámáját, vagy amit abból akartak kihozni, hogy a többiek ellen fordítják őt... de egyébként más bajom nem volt a sztorival, james tynion iv megint rengeteg szöveget adott a karakterek szájába, mégis élvezettel időztem a buborékokban, és a szindikátus által hozott horror-vibe is elég jól működött... sorozat-szerkesztési szempontból kicsit furán jött ki, hogy mindent félreraktunk, hogy két füzetben megágyazzunk a szóló batwoman szériának, de azért nem bántam ezt a kissé éles váltást, mert elég közel érzem magamhoz kate karakterét, hogy örüljek annak, hogy nagyobb fókusz esik rá, plusz itt is hangsúlyos volt a múlt, azaz az apjához (és annak katonai szervezetéhez) való kötődése... sok lelkizés, amik között dörren néha az akció -nálam valami ilyesmi a megfelelő arányú batman sztori tálalása... (#07.15.)

(kicsit csonka család lett ez a bejegyzés így két kötettel, de nightwing-től már múltkor elköszöntem, a batgirl valamint a batgirl and the bird of prey egy-egy füzetig húzta, az all-star batman-nél már kettőig jutottam, de baromira nem akart kattanni nálam a zavaros történetvezetésével és romita jr. szokásosan szálkásan csúnya rajzaival, úgyhogy lemondtam róla, mert ezen a szoros időbeosztással megvert nyáron nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan képregényekkel töltsem az időm, amik nem szórakoztatnak...)

Batman -I am Gotham (Batman Rebirth, Batman vol.3 #1-6) (2016) (írta: Tom King, Scott Snyder; rajzolta: David Finch, Mikel Janin, Ivan Reis) (eng)

minden városnak olyan szuperhőse van, amilyet megérdemel? a sötét sikátorokkal teli gotham-et tökéletesen reprezentálja batman, de tudjuk jól, hogy azért bruce wayne nem egy tipikus szuperhős, mert bár kifogyhatatlannak tűnő pénz-készletekkel és menő kütyükkel rendelkezik, azért mégiscsak egy ember, akinek megvannak a korlátai. így előfordulhat, hogy a köpenyes igazságosztó mellé egy fizikailag erősebb szuper-hős is elkélne -mondjuk amikor meg kell állítani egy a város központja felé zuhanó repülőt... mert ez egy tipikus super-szuperhős feladat (nem véletlen, hogy az elmúlt években mozgóképen ezzel mutatkozott be superman és supergirl is), és bár szegény batman megtesz mindent az életmentésért, még meg is lovagolja azt a lángoló 747-est, de egy új hőspáros nélkül szomorú véget érne a küldetés... először azt gondoltam, hogy gotham és gotham girl csak a batman-tanítványok sorát bővítik majd, besorolódnak majd a számtalan robin közé (btw, bőven értek meglepetések itt az első számokban -például a fekete ’robin’), de tom king-nek más szándéka volt velük: példát statuálni... meg akarta mutatni, hogy gotham egy olyan város, ami nem tűri az ártatlan naivitást, a puszta jóságot, és pillanatok alatt derékbe tör mindenkit... megleptek azzal, hogy ennyire működött az új karakterek drámája, mert alig ismertük meg őket, mégis elérték, hogy a végére megszakadjon a szívünk értük -főleg az események hatására meghasadt elméjű gotham girl-ért (de már az eredet-történetük is megkapó lett az önfeláldozó aspektusa miatt. viszont azzal nem jutok dűlőre, hogy zseniális vagy meh ötlet-e az, hogy az ő létrejöttükben is szerepet játszott egy sikátor-béli fegyveres rablás)... azért persze a denevért sem kellett nélkülöznünk a panelokról, ahogy illik, cool módon tűnt fel-és-el, és rezignáltan vette tudomásul, ha épp’ felrobbant egy batmobilja, már megint... az átívelés majd később válhat igazán fontossá, most csak azt tűnt fel, hogy az első füzetek különböző bűnügyeit milyen gyorsan fűzték egybe, és hozták be a fő gonoszokat -meg amanda waller-t, akivel sosem tudom, hogy hányadán kell állni, főleg akkor nem, amikor így kavarja a málnaszőrt... no, kezdem megszokni, hogy egyik rebirth cím sem jó beugrási pont (a gusztustalan főnix-sztoriba torkolló calendar man-es füzetnél még igencsak kapkodtam a fejem), viszont élvezem az olvasást nagyon, úgyhogy át tudok ugrani a homályos foltokon gond nélkül. (#06.06.)

Detective Comics -Rise of the Batmen (Detective Comics vol.1 #934-940) (2016) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Eddy Barrows, Álvaro Martinez, Al Barrionuevo) (eng)

mindig is voltak batman mellett kisegítő karakterek, sidekick-ek, akár többen is, csapatban, bat-családként funkcionálva, mert bruce wayne fontosnak érzi azt, hogy átadja a tudását -de mi van akkor, ha valaki ellopja ezt a tudást, és katonai célokra használja? hát össze kell szedni egy új csapatot, és mehet a zúzda ellenük... bár igazság szerint ez egy olyan zúzda, ami időnként megáll, körülnéz, és építkezik -de pont ez az erőssége, okosan van felépítve, jól játszik a sok párbeszédes dupla-oldalak és a kevés szöveges gyors akciók dinamikus váltogatásával... nem bántam, hogy nem batman a domináns a kötetben, hanem a csapat tagjaira fókuszáltunk, különösen batwoman-re és robin#3-ra, azaz red robin-ra. kate kane-nel még nem találkoztam a szerény méretű dc-s olvasásom során, de most hamar a szívembe zártam -könnyű volt, mert nála mentünk a legmélyebbre a karakter-építésben, a fontos eseményeket is a múltjához és a családi hátteréhez kötöttük (btw, az is okos volt, hogy nem kellett újranéznünk a gyöngy-szakadós wayne-családi tragédiát, de azért meghatározó alapokat adott a jelenhez). de kate jelleme is szimpatikus, és jól színesíti a karakterét a szexuális beállítottsága is... tim drake-nek is jutottak bőven magánéleti pillanatok, de a benne dúló tini-dacot jól ellensúlyozták a zseniségével, mert egy-két ötleténél könnyen szaladt ki az olvasóból a meglepett ’wow’ (pl. a föld alatti közlekedés megfelelő kihasználásnál)... a többiek még vázlatosabbak maradtak, de ez még csak az első kötet volt, meg egyébként is baromi nehéz lehet egy csapat-képregénynél mindenkire elég fényt engedni. a lényeg inkább az, hogy csapatként legyenek érdekesek, és azzal nem volt gond (hehe, az elején az építkezés nem csak filmes érzetet keltett, de volt egy erős x-men vibe is benne). ...szóval katonai célokra, mi...? bár igazából nem a kütyühasználat miatt volt érdekes a katonai szál, hanem a személyes aspektus érzelmi többlete miatt. mint ahogy a finálé is az érzelmi többlet miatt működött, nem a legyőzött ellensége száma miatt. milyen kár, hogy a végén elvették a súlyát ennek az érzelmi sokknak holmi rejtélyes átívelés miatt... bár ezen kellett eddig a legtöbbet rágódnom a rebirth kötetek közül a masszívabb párbeszéd-cunamik miatt, mégis ezt élveztem eddig a legjobban. (#06.07.)

Night of the Monster Men (Batman vol.3 #7-8, Nightwing vol.4 #5-6, Detective Comics vol.1 #941-942) (2016) (írta: Steve Orlando, Tom King, Tim Seeley, James Tynion IV; rajzolta: Riley Rossmo, Roge Antonio, Andy MacDonald) (eng)

kaiju-k gotham-ba? miért ne lehetne egy ilyen fenyegetettségnek kitenni a várost? oh, de ez még kevés, tegyük hozzá az évszázad viharát, meg némi áradás miatti fenyegetettséget is, hogy igazán érezzük a baljóslatú fenyegetettség súlyát... főleg mert ez az időjárás és a szűkebb időtényező nagyban emelték a hangulatot, végig lehetett érezni egy nagyfokú feszültséget a lapokról, amik izgalomként transzformálódtak az olvasóban... na az ilyen típusú crossover-eket bírom, amikor indokolt az átívelés a különböző címeken, mert egy ekkora veszélynél természetes, hogy összerántják a teljes bat-családot (az már egy más kérdés, hogy igazából emiatt az összefonódás miatt vettem csak bele az olvasási listámba nightwing sorozatát, kicsit lejjebb mindjárt írok is róla, nem lesz benne köszönet...). és jól is működött a kiscsapat, szét lehetett őket osztani a különböző problémákhoz és bunyókhoz -az mondjuk meglepő volt, hogy a nyomozós feladatot nightwing kapta batman helyett. annak is örültem, hogy nem fejeltettük el a nagy csaták között a közelmúlt drámáit, például gotham girl továbbra sincs jól, és fájó sebként még ott tátong tim hiánya... a sztori szerkezetét egyszerre éreztem filmesnek és game-esnek, mert ahogy váltogattunk a helyszínek között, az a vászonról köszönt vissza, a ’nagy-szörny, nagy-szörny, még-nagyobb-szörny, boss-fight!’ szerkezet meg a játékok sajátossága... bevallom, hogy maga a végkövetkeztetés nem nagyon ragadott magával (hogy a szörnyek batman egy-egy tulajdonságát reprezentálták, valamint hogy dr.strange eljutott arra a szintre az őrületében, hogy ő szeretne batman-né változni), de ez most nem zavart, mert a tempó, az akciók, a badass pózok és a hangulat könnyen eladták nekem ezt a hat füzetet. (#06.11.)

Nightwing -Better Than Batman (Nightwing Rebirth, Nightwing vol.4 #1-4,7-8) (2016-2017) (írta: Tim Seeley; rajzolta: Yanick Paquette, Javi Fernandez, Roge Antonio, Riley Rossmo) (eng)

azon gondolkozom, hogy kinek való egy nightwing szóló sorozat -olyannak, aki egy light-osabb, hip-ebb batman szeretne? abban mi az érdekes? hát épp’ ez az... elég szomorú vagyok, hogy ennyire nem sikerült felizgatni dick-kel... (bocsi, de ez olyan rossz poén volt, hogy benne kell hagynom...) oké, lehet hogy most jött ki leginkább, hogy csak kibicként garázdálkodom a dc-univerzumban, mert ezek a füzetek túlságosan építkeztek a múltra, a dick grayson körüli huzavonára (szuperhősből titkosügynök, mi?), a bagolyálarcos nagyon titkos, világuralmi terveket szövő szervezetre. és sajnos az érdektelenség csak nem akart múlni, hiába turnézta végig hősünk fél európát, hiába harcolt a rabszolgaként robotoló menekültekért, hiába retcon-olták még a múltját is egy kicsit, meg kavarták a dolgokat az ellenségből lett szövetséges ellenfélnél... valószínűleg az sem segített, hogy eredetileg nem terveztem sorozatot olvasni (tehát alapvetően is alacsonyan volt az érdeklődési szintem), de úgy gondoltam, hogy a crossover-be (lásd fenn) úgy érdemes belecsapnom, ha behozom blüdhaven hősét is a listámra -aztán kiderült, hogy feleslegesen rágódtam ezeken a füzeteken, mert a közös sztoriban egy mondat utalás sem volt a korábbiakra, ott volt a közös harcokban nightwing, és kész... úgyhogy nem hiszem, hogy a későbbiekben kéne még egymás idejét rabolnunk tovább... (#06.11.)

(2011) (írta és rajzolta: Lee Bermejo)

az már tim burton ’batman returns’-e óta köztudott, hogy a denevér-ember és a karácsonyi hangulat szépen megférnek egymás mellett, úgyhogy bátran emeltem le a polcról karácsony idején ezt a különszámot -hogy aztán semmi karácsonyi hangulatot ne érezzek ki belőle... de valószínűleg velem van a baj, mert sosem állt hozzám közel a dickens-féle karácsonyi ének (vagy annak bármelyik interpretációja), ráadásul hajlamos vagyok néha felületesebben olvasni, nem mindig sikerül a felszín alá mennem. mert elsőre az ember csak egy szépen festett képregényt lát, különleges panel-elrendezéssel, eltúlzott érzelmeket közvetítő arc-ábrázolással. meg egy narrációval, ami néha kizökkenti az ember a profánságával, de legtöbbször csak zavart okoz az olvasó fejében, hogy akkor most a scrooge-analógiát hogyan is kell rávetítenie a batman-mitológiára... érdekes, hogy nekem a kisember drámája működött a legjobban, mert bruce wayne tépelődését nem éreztem tökéletesen karakter-hűnek. de aztán jöttem/mentem a lakásban pár kört, mire nekiültem volna megírni ezt az értékelést, és kicsit közben próbáltam a felszín alá látni, így már sokkal jobban tudom értékelni az olvasottakat, mert igenis van értelme batman-nel rágódni azon, hogy mennyire megkeseredett az évek alatt, hogy mennyire nincs már bizodalma az egyszerű emberekben, hogy mennyire már csak a bohóc az egyetlen, aki a gondolataiban jár... úgyhogy mondhatom, hogy tisztelem a mű gondolatiságát, értékelem az erőfeszítését, a képi világát, de sajnos cseppet sem érzem azt, hogy rajongani tudnék érte, mint ahogy nagyon sokaknak sikerült. nekem még várnom kell egy másik karácsonyi csodára... ($$12.25.)

(2016) (írta: Christos Gage, rajzolta: Joe Bennett)

előzmény-képregény, avagy adjunk morzsákat a komplett élményre vágyó filmnézőknek... (eleve vannak bajaim ezekkel a digitális képregényekkel, mert a jó nagy (fekvő) képek plusz kevés szöveg kombinációjuk nem éppen kielégítő -bár wc-n olvasáshoz pont ideálisak...) azért értékelem az igyekezetet, hogy próbálták kicsit képbe hozni a karaktereket, akik többsége persze mind kőkemény a warner politikájához idomulva (batman odacsap, lois nem ismeri a félelmet, stb.), és azért próbálták kicsit piszkálni a man of steel utáni időszakot is, az emberek (és politikusok) hozzáállását superman-hez, a felelősség és hősiesség témáját -remélem ezekből valami majd a filmbe is beszivárog... (a rajzok rendben voltak, az mondjuk fura volt, hogy jesse eisenberg arca félelmetesen realistán lett ábrázolva, míg a többiek nem voltak ennyire felismerhetőek.) ($$03.25.) (update: itt a film kritikája!)

(2000-2001) (írta: Mike Mignola, Richard Pace; rajzolta: Troy Nixey)

baj-e az, ha vannak előadók, akik csak egyféle témában tudnak kiteljesedni? ha működik a markáns kézjegy, akkor miért ne? szerintem mike mignola bármihez nyúl, abból biztos, hogy csak csápos lényt tud kirakni, így van bekötve szegény, és mi pont így kedveljük (még akkor is, ha tisztában vagyunk a lovecraft-i ihletettség nyilvánvalóságával). és ha azt gondolnád, hogy batman-hez nem illenek ezek a túlvilági nyálkás gusztustalanságok, akkor tévedsz, igaz, az sem ártott, hogy a húszas évekre lett áttranszformálva a környezet. ez abból a szempontból is jó, hogy szabadon kezelhetett minden kötelező gotham-i kelléket, ki lehetett szakítani a hagyomány gyökereit úgy, hogy azért ápolgatva voltak serényen. nagyon tetszett, ahogy az összes ismert karakter kapott egy mignolá-s gellert, misztikusságot, természetfelettiséget (harvey dent átalakulása talán a legjobb példa erre, de lehetne sorolni a ghul-családot, a gyilkos krok-ot, az igazi orákulumot, vagy poison ivy-t is). és ezt a fájdalmas transzformációt nem úszhatta meg hősünk sem, ami nagy írói bátorságra vall. az egyszerűnek látszó kalandtörténet igazi epikus ponyva-fináléba torkollott, megadva a végső döfést a realizmus gyenge szívének. (kicsit fura volt, hogy a nagyon mignolá-s történethez nem jöttek a nagyon mignolá-s rajzok, de ezek a klasszikusabb, kerekebb ábrázolások is szépek voltak.) ($03.18.)

(Batman -The 12cent Adventure, Detective Comics #797-800, Legends of the Dark Knight #182-184, Nightwing #96-98, Gotham Knights #56-58, Robin #129-131, BatGirl #55-57, Catwoman vol.3 #34-37, Batman #631-634) (2004-2005) (írta: Devin Grayson, Andersen Gabrych, AJ Lieberman, Bill Willingham, Dylan Horrocks, Ed Brubaker; rajzolta: Raymond Rachs, Pete Woods, Brad Walker, Mike Lilly, Al Barrionuevo, Giuseppe Camuncoli, Sean Phillips, Paul Gulacy, Kinsun, Jon Proctor, Mike Huddleston, Thomas Derenick, Paul Lee)

ezek a kiadók meg a crossover-eik... értem egyébként, hogy miért kapcsolják össze a képregényeiket időről-időre, és nem csak anyagi szempontból (bár biztos, hogy azt is számításba veszik, hogy több füzetet kell vásárolni, hogy az egész sztorit el tudd olvasni), hanem mert így képezhet az univerzumuk egy nagy egészet, és van, amikor kifejezetten logikus is, mert egy helyszínen játszódnak, vagy összetartoznak a karakterek -mint itt. koca-olvasóként viszont szokni kell, hogy egy ilyen esemény kapcsán hirtelen kapcsolódik be az ember olyan történet-szálakba is, amiket eddig nem követett. de nem vészes a dolog, apróbb agy-munkával ki lehet következtetni, mire utalnak épp, de az írók is sokszor segítenek (konkrét példával szemléltessek: mi is a helyzet a sztori idején a robin-okkal batman körül). már csak a macskanős run-om miatt belefutottam volna ebbe a nagy csimbummba, de már az alap-felállása is érdekesnek tűnt -mi történik, ha egymásnak esik az összes gengszter-banda gotham-ben. a válasz természetesen az, hogy rossz lesz mindenkinek, nagyon rossz... ha van előnye a crossoverek-nek, az az epikusság érzésének felfokozási képessége, talán tényleg kellett ez a sok füzet ahhoz, hogy átérezzük a helyzet súlyosságát (bár azért néha repetitívvé vált, hogy hőseink elmentek valahova, és szétrúgtak pár segget -már megint...). de működött a hangulat, nyomasztó volt a tehetetlenség, amikor elszabadult a pokol, elkerekedő szemmel nézte az ember a veszteség-listát, és felhúzta magát a rendőri inkompetencián. a fő antagonistán már csak azért nem, mert nehezen tudott volna mélyebbre süllyedni, mint a catwoman-es horror-sztoriban. de azért jól működött a dráma a végén, ahogy a haldoklókat és sérüléseket nézve lecsupaszították batman karakterét (akinek meg kellett várni a háború végét, hogy kimutathassa az érzelmeit). azon csodálkoztam, hogy bár hiába futott különböző karakterek címeiben a történet, csak ritkán fókuszáltunk egy karakterre, sokszor inkább film-szerűen vágtak a különböző helyszínekre, egységes organikus egész volt a sztori a különböző írók ellenére. szívesen olvastam, de azért legközelebb az akció-batman mellé beleférhetne több nyomozós batman is... (meg egyébként is, fényes nappal hordani a streccs-rucit nem menő...) ($03.04.)