(2019) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits) (39 BBY)

george lucas szeretett körökben gondolkozni, amikor még ő vezette a starwars hajóját, vagy ahogy ő mondta az interjúkban, szereti, amikor a történetek rímelnek egymásra -és qui-gon jinn a baljós árnyak-ban egy ilyen egyszerű rím volt az új remény-es obi-wan kenobi-ra. azaz egy mentor-figura, aki mögött ott a gazdag múltja, ám ebből a múltból nem sokat kapunk, mert a mentor-szereplők sorsa az, hogy idővel elhagyják a tanítványukat, akinek emiatt erősebbé kell válnia, hogy bevégezhessék a sorsukat. úgyhogy ideje volt, hogy qui-gon múltját jobban megismerhessük -és ehhez szerencsére megtalálták a jelenlegi legjobb starwars-regény írót, claudia grey-t, aki most sem okozott csalódást... eleve szeretem, ahogy ír, film-szerűen pörgeti az eseményeket, hiába a baljós árnyak-ra hajazó intrikus politikai háttér, a regény nem lassít egy pillanatra sem, eleve egy akció közepébe dob be minket, majd három szálat is elindít, amiket viszonylag hamar egymás felé kanyarít. de azért az események sűrűjében sem felejtkezik el a karaktereiről, és a céljának megfelelően jobban megismerjük a hagyományos jedi elvektől egyre távolodó qui-gonn mestert, és a vele sokszor súrlódó ifjú obi-wan-t. mert a címhez méltóan igazán belemegyünk a mester-padawan kapcsolatokba, korábban nem is gondoltuk talán, hogy egy ilyen szimbiózis mennyi súrlódással is együtt járhat, hogy milyen sok időnek kellett eltelnie a két hősünknél is, hogy az a szövetség létrejöjjön kettejük között, amit már a filmben is láthattunk. és jobban megérthetjük azt is, hogy qui-gonn miért reagált olyan érzékenyen anakin felbukkanására -mert már ismerhetjük a megszállottságát a próféciák és látomások iránt (plusz érdekesség volt, hogy még visszaemlékezéseket is kaptunk az ő padawan-idejére, a kapcsolatukra dooku-val)... tetszett az is, hogy a könyv ennyire harcias kiállás a rabszolgaság intézménye ellen. a nyomozós aspektusa is működött, amikor kiderült, hogy a belső körökben van áruló, akkor elkezdtem minden elejtett mondatra figyelni, hogy kitaláljam a nagy csavart -jelentem, nem sikerült... húsz év telt el a baljós árnyak óta, nagyjából sikerült szerintem megbékélnünk az egyenetlenségeivel, így nagy pozitívum, hogy a lucasfilm-nél is kezdik befogadni ezt a korszakot, és körülbástyázzák ilyen magas minőségű történetekkel. (×12.28.)

(2014) (írta és rajzolta: Brian Lee O'Malley) (magyarul: Fumax)

brian lee o’malley meglepett most ezzel a kötettel -én a kezdéskor egy realista sztorira számítottam, ahol egy karrierista fiatal lány küszködős mindennapjairól olvashatunk. de nem, hamarosan bekukkantott az ódon komódok résein keresztül a fantasztikum, és hirtelen más perspektívából szemléltem mindent. viszont szerencsére hamar sikerült átállítani az agyam, hogy oké, akkor erre megyünk tovább, és tovább élveztem az olvasást... klasszikus mesei tanulságnak tűnik az, hogy nem menekülhetünk a problémáink elől (nem változtathatjuk meg azokat az eseményeket utólag, amik problémákat okoznak nekünk), hogy szembe kell néznünk a világ kihívásaival és önmagunkkal, de mindig az a titok, hogy miként vannak tálalva ezek az ősi tanulságok... és szerencsére itt a szerző olyan bájjal vonta be az egyszerűséget, hogy nem érződik szájbarágósnak egy pillanatra sem, szívesen mész végig katie séffel ezen az önmagába folyton visszaforduló úton... az élvezeti faktort nagyban növeli a narrátor szerepe is, aki folyton szóváltásba keveredik hősnőnkkel, és a manga-szerű grafikai megoldások is szép organikusan veszik körbe a sztorit... szerethető, nem szuperhősös képregényre vágysz? ne keress tovább, itt az ideális alkotás számodra! (×12.19.)

(Allegiance #1-4) (2019, Marvel Comics) (írta: Ethan Sacks, rajzolta: Luke Ross) (eng)

a sors viccelődik velem -a fő starwars képregény-sorban addig sikerült eljutnom, hogy leia-ék megpróbálják rábeszélni a mon cala lakóit, hogy ajánlják fel a hajóikat a felkelőknek, és most itt ez a mini, ami 30 évvel később játszódik, és azt olvasom benne, hogy leia megérkezik a mon cala-ra, hogy elkérje a helyiek hajóit... annyi a különbség, hogy az első rend kylo ren vezetésével sokkal kíméletlenebbnek tűnik, mint a birodalom valaha is volt, mérlegelés nélkül mészárolnak le mindenkit, akiről azt feltételezik, hogy az ellenállást támogatja, így nem jósolok komoly jövőt a vízben élő barátainknak sem... (miért van mindig egy kétes alak az uralkodók mellett, aki kételyeket csöpögtet a fülébe? egy ilyen árulásra hajlamos karakter tartozéka a trónszékeknek...?) finn-nek és poe-nak is jutott egy mellék-szál, sok lövöldözéssel és egy alakváltóval a háttérben -plusz egy igen cool jelenettel, amiben fontos szerepet játszottak egy katapult-ülés és a galaxis legjobb pilótájának képességei... kicsit azt érezni, hogy a lucasfilm kiadta az utasítást, hogy jól jönne marketing-szempontból egy ilyen képregény, és az írónak megmutatták a rise of skywalker első néhány oldalát, és ő kényszerűségből két mellék-küldetéssel töltötte fel a rendelkezésére álló lapokat... (×12.17.)

(Star Wars -Age of Resistance: Captain Phasma, Finn, General Hux, Kylo Ren, Poe Dameron, Rey, Rose Tico, Supreme Leader Snoke, Special) (2019, Marvel Comics) (írta: Tom Taylor; rajzolta: Leonard Kirk, Ramon Rosanas) (eng)

az elmúlt évek képregény-olvasási dömpingem után most már határozottan állíthatom, hogy ezeket az antológiákat, rajzolt novellákat nem nekem találták ki, általában csak átszaladok rajtuk, ha azt akarom érezni, hogy egy adott sorozathoz vagy nagyobb sztorihoz tartozó minden kis falatkát befaltam, vagy ha attól félek, hogy pont egy ilyen morzsában fognak valami kulcs-információt elrejteni -leginkább az a bajom, hogy a jellegéből adódóan egy ilyen pár oldalas szösszenetben nem lehet mélyen belemenni a sztoriba vagy a karakterekbe. és igazából az sem véletlen, hogy a másik két korszakot átugorva a jelenlegi starwars-trilógia idejében találtam magam, mert nem akartam más időszakkal kizökkenteni a felhangolódásomat a nyakunkon lévő új film előtt. és igazából most is azt kaptam, amit az ilyen köteteknél szoktam, néhány apró történet-töredéket, amik nem igazán adnak hozzá a nagy egészhez, és amiknél pontosan ugyanaz hajtja a karaktereket, mint a filmekben (finn a lelkiismeretével küszködik, poe a csillagokba vágyik, ray a magányából eredő űrt akarja betölteni, satöbbi)... a szerző, tom taylor néhányszor trükközésekre kényszerült azért, mert még mindig nem lehet nyíltan beszélni ezekről a karakterekről, ezért nem phasma-n van a hangsúly, hanem egy rohamosztagoson, snoke múltja helyett arról olvashatunk, hogy miként adott leckéket kylo ren-nek, de maga a maszkos anti-hősünk is csak egy mellék-küldetést kapott (néhány múltból kölcsönvett elem között tombolhatott egyet)... szóval ebéd mellé plusz levezetésként elmentek ezek a füzetek, de a tico lányok sztoriját leszámítva érzelmileg nem sokat mozgattak meg bennem... (ennek ellenére ti is tudjátok, hogy a másik két korszak sztorijait is el fogom olvasni, mert nehezen bírom ki, ha lyukak tátonganak a star wars-os olvasási listámon...) (×12.13.)

(Star Wars vol.2 #44-49) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

a nagyfilmek jellegéből adódóan szűkös az időkeret a hátterek bemutatására, onnan ismerjük a calamari-kat (ackbar-t és raddus-t), onnan tudjuk, hogy a hajóik adták a gerincét a lázadók flottájának, de sosem láthattuk a szülőbolygójukat, ismerhettük meg a kultúrájukat -pont ezért a bővített galaxisért érdemes fellapozni a regényeket és képregényeket... a star wars-nak mindig is jól állt a kalandos hangulat, és kieron gillen nagyon helyesen megérezte azt, hogy milyen típusú kalandokba kell bedobnia a klasszikus trilógia szereplőit, milyen küldetéseket kell nekik szervezni, ahol bevethetik a teljes trükk-arzenáljukat és leleményüket. ráadásul film-szerűen ír, mini-cliffhangerekkel és gyors helyszínváltásokkal dolgozik. és nem veti meg a lüke humort sem (chewie, mint kéz-törlő, punk c-3po). szóval továbbra is kellemes olvasmány ez a run, semmi világmegváltás, de azért ad hozzá annyit a nagy egészhez, hogy ne érezzük felesleges kitérőnek... (több tényezőt érzek a háttérben, amiért egy egész hetembe került, mire be tudtam fejezni ezt a nyamvadt hat füzetet, sajnos leginkább az időhiányom tolta csak egyre hátrébb-és-hátrébb az olvasásomat. de azok után, hogy most már két kötetnyire vagyok a gillen-korszakban, így már látni vélem az összképet, az is hátráltató lehet, hogy inkább komplett kaland-sztorikat akar adni nekünk, nem valami nagy átívelő arc-ot, ahol azt érzi az ember, hogy minden kis részletre oda kell figyelnie. így nincs meg az az ösztönző erő, ami hajtana előre a mélyebb elmerülésben...) (×12.08.)

(Star Wars vol.2 #38-43) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

tudom, hogy csak a hozzám hasonló kontinuitás-fanatikusoknak fontos a story group munkája, azaz hogy a disney alkalmaz néhány őrült megszállottat, akik igyekeznek elsimítani mindent egységesre a star wars világában, de akkor is kikiabálom a világba, hogy igenis jó dolog, amikor azt érzi befogadóként az ember, hogy egy nagy pókháló közepén ül, ahol gondosan össze vannak sodorva a szálak... a rogue one antológia-film egyszerre retcon-tált bizonyos eseményeket a halálcsillaggal kapcsolatban, ugyanakkor olyan lyukakat is betömtek a sztorijával, amikről nem is tudtuk, hogy george lucas hátrahagyta őket... és igaz, hogy az utolsó jelenettel szépen sikerült összevarrni a filmet a new hope-pal, ez a képregény-kötet mosta igazán össze a két szálat. és kieron gillen egész jó munkát végzett a varrodában, nem érezni erőltetettnek azt, hogy luke-ék felbukkannak a rossz állapotú jehda-nál, és besegítenek az ellenállók maroknyi túlélőinek (plusz a saját korábbi sorozatából is hozott át egy fontos szereplőt, csakhogy a kompletista énem örömtáncot járjon)... bár maga a sztori sok újdonságot azért nem tartalmaz (adott egy gonosz birodalmi főmufti, nagy és erős fegyverekkel, amik ellen kell a lelemény és a bátorság, csak összefogással lehet győzedelmeskedni), ennek ellenére élvezetes a kaland, még akkor is, ha kicsit azt éreztem, hogy többször is bak-ugrásokkal haladunk a panelek között, mintha egy türelmetlen vágó kinyisszantott volna minden átmenetet a lapokról... luke alámerülését kevésbé éreztem starwars-osnak, viszont örülök, hogy a kételyek ott vannak hősünkben, igaz, furcsa látni, hogy ennyire könnyedén hányja (fénykard)élre az ellenfeleit... de egyébként is, a karakterek azon a fejlődési úton haladnak, amit a new hope/empire vonal kijelölt nekik, luke tudja, hogy sokat kell még tanulnia, han fokozatosan ráérez, hogy milyen csapatban dolgozni (ledobni a nagy-arcú csempész-álcát és emberinek mutatkozni), leia meg a szokásos diplomatikus arcát mutatja mindig... (×11.26.)

(Original Sin #1, X-Men Legacy vol.1 #217-218, Wolverine Origins vol.1 #28-30) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Daniel Way; rajzolta: Scot Eaton, Mike Deodato Jr)

kicsit fáztam ettől a kötettől, mert mindenki óvva intett daniel way wolverine origins-étől, és ebben pont ezzel a sorozattal találkozik mike carey x-men-je -de aztán kiderült, hogy két órát kell várakoznom a vérvétel miatt, és ez pont alkalmasnak tűnt arra, hogy elüssem az időt... szerencsére way írásmódja sem bántott, bár a túlzott keménykedése kicsit megmosolyogtatónak tűnt (mondjuk hogy máshogy írnál egy wolverine sztorit, ha nem keménykedve). de a másik szerző sem fogta vissza magát, nála is kíméletlenül állon szúr egy rosszfiút rozsi a csata hevében -miközben nem sokkal később már arról értekezik, hogy ő igazi hőssé vált az x-men kötelékében... nem tudom, hogy nem unják meg az írók, hogy logan múltjában kotorásszanak, de megint kitaláltak egy új fordulatot a professzorral való első találkozásához. és ahogy mostanában az x-füzetek környékén lenni szokott, mindent átitatott a múltból eredő bűntudat... mindig furcsa belegondolni, hogy a gender-swap-on átesett karakterek milyen könnyen veszik, hogy most már egy újfajta testben élik tovább az életüket, egy kegyetlen mr.sinister is rögtön bikinit kezd hordani, és ráakaszkodik az első kockahassal rendelkező férfi-egyedre, amint szexi-csaj köntösben találja magát... (nem tudom, nekem az ide-oda csúszkáló panelek ritkán jönnek be, főleg ha a rajzolónak nincs külön célja ezzel a menőnek gondolt megvalósítással.) (lehet hogy kevésbé működött volna ez az olvasás, ha nem a megfelelő zenét választom ki, hogy elnyomja a panaszkodó öregasszonyok hangját, de az apollo 11-ről szóló dokumentum-film soundtrack-je valahogy nagyon passzolt a kötet kissé nyomasztó hangulatához.) (×11.21.)

(Uncanny X-Men vol.1 #500-503, X-Men Legacy #215-216) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction, Mike Carey; rajzolta: Greg Land, Terry Dodson, Scot Eaton, Marco Checchetto, Phil Briones)

oké, san francisco híres arról, hogy a lakói toleránsabbak egy átlag amerikai város szintjénél, de ezt leszámítva nem érzem indokoltnak, hogy az x-ek épp’ oda költözzenek. fáztak már new york-ban, kellett egy kis meleg kaliforniai napfény, mi...? lehet hogy nem jókor kapott el ez a (másfél) kötet, de nem igazán tudott hatni rám, erőltetettnek érezem magneto felbukkanását is, valami olyannak, amit el kellett sütni a jubileumi 500. füzetben, különben jött volna a népharag... plusz volt még valami, ami erősen kizökkentett: hallottam már épp’ elég rémtörténetet greg land rajzolóról, akinek az a mániája, hogy pornószínésznők arcáról vesz mintát a szuperhősnőihez -és valószínűleg ebből ered az én bajom is, mert baromira ki tudtak zökkenteni a mondandóhoz nem passzoló arcvonások, a túl gyakran mosolyra húzódó szájak (és bár az az íróktól is ered, hogy túlzásnak éreztem a szexualitást is a kötetben, greg land azért rátett a szexiskedésre egy lapáttal, főleg emma kapcsán)... ide csaptam a legacy két azon füzetét is, amire oda pecsételték a marketing osztályon a ’manifest destiny’ logót, pedig szinte semmi köze nem volt a költözéses főszálhoz, inkább mike carey ment még egy kört a professzor agyában, és egy kicsit vadóccal is a múltban merengett -végülis ilyenekkel is végig lehet alibizni egy sorozatot... (huh, túl epés lettem, asszem félre kell raknom a mutánsokat egy picit...) (×11.17.)

(Cable vol.2 #1-6) (2008, Marvel Comics) (írta: Duane Swierczynski, rajzolta: Ariel Olivetti)

az elmúlt napokban végignéztük, hogy miként élik meg a mutánsok a legutóbbi nagy összecsapás utóhatásait, a végére maradt ennek az összecsapásnak a gócpontja, kábel -és a mellkasára szíjazott kis jövevény... nathan summer a jövőben nőtt fel, így nem meglepő, hogy a jövőben is próbál menedéket keresni, kár, hogy az x-ek jövőképe mindig sötét, apokaliptikus -bár ezúttal kinézetre legalább nem tűnt olyan drámainak... persze mondhatjuk, hogy erről ariel olivetti tehet, aki még az árvizektől sújtott, mutáns-mentes helyeket is szemkápráztatóan festi meg -szó szerint... tempósan lehetett befalni ezt az öt füzetet, még a belső monológokkal együtt sem volt túlzsúfolva egyik oldal sem, a beszédek helyett a tetteké volt a főszerep... meglepődtem, amikor láttam, hogy bishop is ilyen hangsúlyos szerepet kap a kötetben, még egy kis flashback is jutott neki, hogy megtudjuk, hogy mi történt vele a szinte végzetes lövés után -de végülis jól jött egy kompetens ellenfél kábel ellen, hogy legyen tétje a történéseknek... aranyos mellék-szál volt az, ahol végigélhettük, hősünk inspirál egy civilt, aki nem csak hogy segítő kezet nyújt neki, de még egy forradalmat is kirobbant... (×11.15.)

(X-Force vol.3 #1-6) (2008, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Clayton Crain)

csak a vallási fanatikusoktól ments meg uram, kérlek... craig kyle és christopher yost úgy tűnik, hogy nem tudják elengedni a tisztogatókat, akik bár nem égetik a kereszteket, hanem a mellkasukon hordják, és nem a négereket kívánják a pokolra, hanem a mutánsokat, ugyanannyira megvetendő fanatikus csürhe, mint a ku klux klán a való világban... ráadásul halmozódik a sok gonoszság a kötetben, mert ezeknek a megátalkodottaknak van egy ördögi terve a világ fehérre törlésére, amihez nem restek bevetni a hipnózist vagy az űrlény- és jövő-technológiát sem... szegény rahne-t kikölcsönözték a szerzők a factor-ból, és valami hihetetlen mély mocskon húzták keresztül, amiből nem tudom, hogy miképp fog felépülni lelkileg... a szerzőkre jellemző drámai pillanatokból egyébként sem volt hiány, most is kiszaladt a számon egy-két ’hö!’ olvasás közben (mondjuk az összes jelenetnél, amiben fontos szerepet kapott az angyal-szárny)... ha egy csapatba összetereled logan-t, x-23-at és hadiösvényt, akkor ne csodálkozz, hogy véres lesz a végeredmény, de ez most egy kifejezetten fröcsögős kötetre sikerült, amit nem mondanám, hogy bántam... a drámaiság hatását emelték a festmény-szerű képkockák is, ebben a formában kifejezetten jól működnek a horrorisztikus beállítások... nem tudom, hogy örülök-e annak, hogy feltámasztottak egy csomó x-gonoszt (akikhez nekem nem sok közöm lesz az újoncságom okán), de most már kezdek vakon megbízni a kyle/yost párosban, úgyis maguk alá gyűrnek legközelebb is egy-két füzet alatt... (×11.15.)

(X-Factor vol.3 #28-32) (2008, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Pablo Raimondi, Valentine De Landro) (eng)

a messiás-komplexus elég sok érzelmet felszabadított a mutáns nyomozóirodában, és ennek nagyrészét szerencsére sikerült ránk, olvasókra zúdítani... biztos én vagyok fordítva bekötve a többi képregény-olvasóhoz képest, ugyanis nálam most az akció vette el egy kicsit a kötet élét, sokkal jobban tetszett, amikor még lelkizett mindenki az elején a széthulló csapatban, ahol még mindig nem heverték ki a tagok layla elvesztését, ahol minden egyes távozóval (és új jövevénnyel) újabb-és-újabb hullám drámát lehet duzzasztani. és eközben érezhetjük a mutánsvárosi frusztrációt is, ahol egymás ellen fordultak az egykor különleges képességgel rendelkezők, ugyanis vannak, akiken nyomot hagyott az egykori mutációjuk, így nem sok esélyük van a társadalomba való beilleszkedésre... szóval én még ilyesmiken rágódtam volna, amikor jött egy tiritarka hülyegyerek, hogy mindenféle illúziókat küldjön a hőseinkre, és ezt korántsem találtam olyan izgalmasnak, mint a szerző szerette volna -viszont aztán megint komolyra fordultak a dolgok, és én újra a fedélzeten találtam magam... mert sikerült megint csak drámaian lezárni az x-faktor eddigi tevékenységét a városban (miközben még a holokauszt is ott lebegett a háttérben, mint egy allegória), mindent felégetve maguk körül egy megújított élet felé indultak a karakterek... (×11.14.)

(X-Men Legacy vol.1 #208-212) (2008, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: John Romita Jr, Scot Eaton, Billy Tan, Greg Land, Brandon Peterson, Mike Deodato Jr)

drámai módon fejeződött be az előző nagy x-esemény: az x-men nincs többé és xavier professzort fejbelőtték -de mike carey csak az utóbbival szándékozott foglalkozni (a világban szétszóródott x-men tagokat átadta a kollégájának, hogy játsszon velük egy kicsit), úgyhogy teljes összpontosítással figyelhetett a prof külön útjára... és szó szerint charles fejében töltöttük el az időnk jó részét, ugyanis az elméje újra-kalibrálásához végig kellett élnie egy maréknyi emléket, amik nem meglepő módon tele voltak bűntudattal és megbánással (és egy érdekes szerkesztői döntés miatt mindegyik füzetben más rajzolta ezeket a flashback-eket)... aztán egy szolid retcon-nal folytattuk tovább, piszkálgatva xavier múltját, átírva kicsit az események dns-ét, belekavarva a frissen eltemetett mr.sinister-t is a zűrzavaros családi viszonyokba -előkészítve persze a nagy gonosz visszatérését, mert remélem senki sem gondolta azt, hogy huzamosabb ideig halott marad rogue érintése után)... a sok emlék- és képzelet-töredék miatt egy kicsit elvontabb volt ez a kötet a szokásosnál, de kellően érdekes volt az, hogy miként kísérleteztek anno a mutáns-génnel a tudósok, a jelenben meg akadt pár bunyó is, hogy ne legyen azért túl elvont a végeredmény... (és jé, mennyivel jobban működik a sorozat, ha olyan rajzolók veszik kézbe miatta a ceruzát, akik tényleg tudnak rajzolni...) (×11.14.)

(Uncanny X-Men vol.1 #495-499) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Choi)

viszonylag ritkán adatik meg a szuperhősöknek, hogy lazítsanak egyet, kivonják magukat a világmegmentés terhei alól, így nem mondanám, hogy sajnáltam az x-ektől azt a kis időt, amit nyugiban tölthettek -sokkal inkább ed brubaker sajnálta tőlük ezt, mert csak belekeverte a srácokat némi bunyóba... pedig rozsi-ék egész szibériáig utaztak, hogy a hó-lepel alatt lehűtsék kicsit a fejüket, de úgy tűnik, hogy az oroszok elég zabosak amiatt, hogy az m-nap az összes kormányközeli mutánsukat hatástalanította. szegény peter nem így akarta megmutatni az eredeti hazáját a barátainak... a san francisco-i szál talán egy fokkal szórakoztatóbb volt azzal, hogy egy varázslat hatására mindenki hippinek képzelte magát (a hippik fővárosában azért ez nem lehetett olyan nagy meglepetés), de azért itt is oda kellett csapni emma-éknak, hogy helyreálljon a rend... jut eszembe, emma és scott a vadföldön eresztették ki a gőzt, ami az előző világrengető esemény során gyűlt fel bennük (lásd: messiás-komplexus) -te hova mennél nyaralni a marvel univerzumon belül? mert én nem biztos, hogy kardfogú tigrisek elől akarnék szaladgálni, még akkor sem, ha a pálmafák alatt ideális a hőmérséklet egy kis kikapcsolódáshoz... (×11.13.)

(Wolverine vol.3 #62-65) (2008, Marvel Comics) (írta: Jason Aaron, rajzolta: Ron Garney) (eng)

wolverine és mystique (képességeikből adódóan) hosszú múltra tekinthet vissza, és jason aaron arra vállalkozott, hogy meg is mutassa a közös útjukat, a bonyolult viszonyukat -vagy legalábbis szemelvényeket adjon belőle... okosan is tette ezt, mert a jelen önmagában nem biztos, hogy túlságosan izgalmas lett volna azzal, hogy csupán egy kérlelhetetlen vadászt látunk, akinek a kezei közül folyton kicsúszik a becserkészett vad, komplexebbnek érződik ez a röpke négy füzet a kora húszas évekre való visszaemlékezésekkel... de egyébként is folyton játszott a szerző az idővel, bedobott minket sokkoló pillanatokba, majd hátralépett és magyarázott... és hát sokkból nem volt hiány, meglehetősen véres volt ez a történet, nem véletlenül elmélkedett rozsomák arról, hogy milyen érzés minden lőtt seb és detonáció után visszanövesztenie mindent a helyére... az arab gócpontot, mint helyszínt nem igazán éreztem indokoltnak a nagy kergetőzéshez, mondjuk azt, hogy itt könnyebben torkollhattak véres összecsapásokba az események... logan érdekes karakter a morális iránytűjének kilengéseivel, de igazából raven-nek is elnézzük sokszor a megkérdőjelezhető (vagy egyenesen elítélendő) tetteit... és biztosak lehetünk abban, hogy nem ez a western-es leszámolás volt az utolsó találkozásuk... (×11.13.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Endangered Species #1, X-Men vol.2 #200-201, Uncanny X-Men vol.1 #488-491, New X-Men vol.2 #40-42, X-Factor vol.3 #21-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Chris Yost, Christos N. Gage; rajzolta: Scott Eaton, Mark Bagley, Mike Perkins, Andrea Di Vito)

eddig is láttuk, hogy az m-nap milyen sokkoló volt a társadalomnak, de ez a rövid fejezetekbe szétkapott sztori szépen összefoglalta nekünk ezt az érzést -és bele-transzportálta beast-be, aki végigjárta a hosszú útját, tudósként megoldást keresett, kacérkodott a természetfelettivel is, hogy megértse, feldolgozza a feldolgozhatatlant... aki egy nagy és izgalmas kalandot várt mccoy doktorral, az biztos, hogy csalódott, mert hiába járja be a világot a nagy kék mutáns (bizonyos helyzetekben még a testi erejét is aktivizálva), ez inkább egy belső utazás volt, annak minden filozofikus aspektusával... igazából nem is az rázott meg, hogy milyen közel került a mutáns faj a kihaláshoz, hanem azok a szörnyűségek, amiket a doki a múltból ásott elő, hogy mennyit kellett már szenvedniük azért, mert történetesen másnak születtek (a koncentrációs táboros részek különösen erősre sikeredtek)... (elcsépelt már az, ha valakinek egy alteregóját húzzák elő, de a kíméletlenül realista beast elég szórakoztató verziója volt a dokinak.) (×11.08.)

(New X-Men vol.2 #37-43) (2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Skottie Young, Niko Henrichon)

először csak hümmögtem, amikor az ifjú mutánsok egy mágikus/misztikus utazásba keveredtek, mert azt éreztem, hogy nem igazán passzol hozzájuk ez a zsáner-kombináció (viszont ehhez a felvezetés, kendő indoor tábortüzes rém-meséje a maga spooky-ságával elég jól működött). aztán persze a kyle/yost duó agya ledobta az ékszíjat, és a rájuk jellemző veszett tempóban dobálták hőseinket az egyik drámából a másikba, volt itt kitépett szív (és annak visszanövesztése), volt, aki csontokra hullott szét (és épült újra vissza a porból), és voltak hősies transzformációk is... a gonosz kicsit uncsi volt azzal, hogy csak azt tudta hajtogatni, hogy neki mindenképp kell egy bizonyos halott személy -de ezek a gonoszok már csak ilyen mániákusak... a rengeteg mágikus összecsapás és robbanás után egyszercsak újra a mi dimenziókban találtuk magunkat, kicsit azt érezve, hogy nem igazán kaptuk meg azt a hatásos finálét, amit ez a sztori megérdemelt volna, de gondolom majd visszatérünk a pokolba még egyszer... a kötet utolsó két füzete átmenet volt az eddig történtek és az eljövendő nagy crossover között, kicsit összefoglaltuk a múltat, kicsit az iskola tanárainak az orrára koppintottunk, amiért hanyagolták a diákjaikat az utóbbi időben (és egyedül kellett szembenézniük számtalan veszéllyel), és persze nem véletlenül került elő annak a kérdése, hogy ki a legfiatalabb a csapatban, mert a mutáns-faj létkérdése lenne, hogy egy új generáció lépjen az elődei örökébe... (milyen tinis gondolkozás már az, hogy összetöröm a barátom lelkét, és azzal megvédem majd a rá leselkedő veszélyektől -de ettől is jó ez a sorozat, hogy hihetően ábrázolja az ifjú mutánsokat.) (×11.08.)

(X-Factor vol.3 #18-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Khoi Pham, Pablo Raimondi, Valentine De Landro)

ha az emberek elől eltitkolnak valamit, akkor mindig felütik a fejüket az összeesküvés-elméletek, mert azokkal sokkal könnyebb megetetni a népet, mint valami logikus magyarázattal -úgyhogy teljesen logikus (szmájli), hogy a képességüktől megfosztott mutánsok a kormányt kezdik okolni a kataklizmáért, hiszen ha az ország vezetése eddig sem tett semmit értük, akkor miért ne lehetne minden bajuk okozója is? és ha már a kormány ellen vonulnak, azt általában dühösen teszik... úgyhogy madrox-éknak egy csapat ilyen dühös arccal kellett ezúttal megküzdenie, aztán viszont eléggé szétdobta a csapatot peter david író, hogy aztán meglepő módon (egy új gonosz segítségével) nem csak ezeket a szálakat rántsa egybe az utolsó füzetre, de az eddig történt összes eseményt a sorozatban... kicsit biceg ez nekem, hogy egy ember képes volt ennyit szervezkedni, viszont azért tudom ezt elfogadni, mert elég erős motivációs hátteret kapott hozzá (ő az, akinek megvan minden mutáns képessége (szó szerint), és minél kevesebb különleges képességű él a földön, neki annál kevesebb fájdalmat okoznak a saját képességei)... érzelmileg is jól össze volt rakva a kötet, volt, aminél kellően fel lehetett paprikázódni (mutáns-rasszizmus kisgyerekek szájából), voltak párok, akiknek lehetett drukkolni, hogy összejöjjenek, és rengeteg humorral volt oldva most is a sok feszült szituáció, legyen szó madrox epés monológjairól vagy a csajok évelődéseiről... (×11.07.)

(X-Men vol.2 #200-204) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Humberto Ramos, Mike Choi)

de furán viselkedik vadóc -ja, tényleg, nyolcmillió lélek tombol egyszerre a fejében... ez előző drámai kaland következményeit nyögi a csapat, nincs jó formában, amikor máris lecsap egy új veszély... kapkodja is az ember a fejét, a semmiből bukkannak elő a támadók, minden fronton védekezésbe kell átmenniük az x-eknek, ráadásul több köpönyegforgató is csak erre a pillanatra várt, hogy elárulja a csapatot. nem könnyű a küzdelem, összeszorított foggal kell minden ütést állni -és biztos, hogy baromi hatásos is lenne ez a nagy letarolás, ha egy olyan rajzoló állna a panelek mögött, akinél nem kell hunyorogva találgatnom, hogy mit is látok. humberto ramos ezúttal nem csak a karakter-ábrázolásban mondott csődöt... gondolom nem véletlen, hogy mind az uncanny-ben, mind itt ilyen hangsúlyos a jósok és jövőbe-látok szerepe, gondolom ezzel a rohamosan közelgő nagy eseményt készítik elő az írók, van is ötletem arra, hogy mi az, amit az itteni gonoszok is ilyen ádázul el akarnak titkolni az x-ek elől... (örültem, hogy az ifjaknak is jutott szerep a kötetben, ha már az iskolát is meg kellett védeni a támadás során, egész hamar hozzám nőttek ezek a srácok...) (×11.06.)

(Unanny X-Men vol.1 #487-491) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Salvador Larroca)

ed brubaker a nagyszabású űropera után a földön állva akart egy kisebb léptékű sztorit mesélni -egészen pontosan egész a föld alá bújt vele... persze az intimebb konfliktusok is érdekesek lehetnek, de ezzel most nem igazán sikerült felcsigáznia, lehet hogy jobban beletettem volna magam, ha mélyebb ismereteim vannak a morlock-okról, akik még a mutánsokon belül is kisebbségnek számítanak, a kitaszítottak kitaszítottjai. csakhogy most nem a drámájukban mélyedtünk el, hanem valami zavaros jóslatokat követtünk egy sötét jövőt kergetve, néha-néha lépett csak oda a gyomortájékunkra a sztori (mondjuk a metrós terror-támadásnál). ezen kívül storm-ot tudnám kiemelni, aki vezető szerepben tűnt fel a föld alatt -leküzdve az egyre elhatalmasodó klausztrofóbiáját. plusz a kalóz-cica-lány (ehh...) kapott egy kicsit blőd sztorit, gondolom azért, mert az olvasók erősen shippelték őt hadiösvénnyel... általában szoktam kedvelni salvador larroca rajzait, viszont most a föld alatt nem teljesített olyan jól, mint szokott, bár ebben lehet ludas a színező (vagy az én szkennem) is... (×11.05.)

(Deadly Class #12-16) (2015, Image Comics) (írta: Rick Remender, rajzolta: Wes Craig) (magyarul: Fumax)

néha nem értem a kiadók kötet-szerkesztési politikáját, ez a harmadik etap olyan volt, mintha az előző végéről letépték volna a kirobbanó finálét, hogy aztán azt hozzáragasszák a következő nagy zúzás felvezetőjéhez... ott folytattuk, ahol legutóbb letettük a levágott véres fejet, egy istentelenül hajmeresztő tempóban levezényelt élethalál-harcot pörgethettünk végig a mexikói kartell legkegyetlenebb arcai ellen -mert nem volt elég a bosszúálló apuka, hozniuk kellett magát az ördögöt is, két keréken, hosszú szakállal... persze, értem én, hogy ezt a tempót képtelenség lett volna tartani mind az öt füzeten át, csakhogy rick remeder szándékosan a túloldalra húzta ezután az amplitúdó potméterét, és lelki marcangolásra és magány-filozófiára kárhoztatta hősét -és vele együtt minket is... nem volt rossz olvasni ezt sem, bár kicsit sok volt az ön-ostorozós vetülete, bár értem, hogy mi volt a célja a szerzőnek mindezzel: szét akarta törni az eddigi csapatot, hogy a volt barátok kellően kegyetlenül tudjanak egymásnak esni... de azért annyira nem esett jól, hogy marcus-t ennyi szaron húzta keresztül, lányok puncijával és gombás hallucinációkkal díszítve az útját az alászállás során, törődök már annyira a sráccal, hogy ne akarjam, hogy ennyi szar hulljon egyszerre a nyakába... (×11.04.)

(1990) (írta: Alan Moore, rajzolta: David Lloyd) (magyarul: Fumax)

anglia a nyolcvanas években nem volt jó hely, a nép ki volt zsigerelve, egy értelmetlen háborúba is belekeveredtek, nem csoda, hogy a tomboló thacherizmus közepén a gondolkodó alkotók nem látták fényesen a jövőt... alan moore ifjú szerzőként nem találta fel a kereket ezzel a disztópikus történettel, de gondosan végigvette magában, hogy milyen lenne, ha egy totalitárius fasiszta rendszer ragadná magához a hatalmat, hogyan hálóznák be az élet minden területét, hogyan gyalulnák le a népet a szokásos szélsőjobbos mocsokságokkal (kisebbségek táborokba gyűjtése és kínzása, álszent vallásosság látszata)... és mit tehet egy nép, ha elhomályosítják a tisztánlátását hazugságokkal, ha állandó félelemben kell élnie? miért nem kergetik el az emberek a rajtuk uralkodó tetveket? -teszik fel ilyenkor azok az emberek a kérdést, akik kellően szerencsések ahhoz, hogy nem kellett még ilyen rendszerben élniük... v egy nagyon érdekes főhős, mert egyszerre nagyon konkrét motivációja van a tettei mögött (bosszút akar állni azokon, akik a koncentrációs táborban megkínozták), ugyanakkor egy eszme megtestesítője is, akinek az a feladata, hogy levegye az emberek szeméről az kötést, hogy megmutassa, hogy egy megdönthetetlennek hitt rendszer is megdönthető. ez utóbbi funkciójához kellenek a szimbolikus tettek, a guy fawkes szerep felvállalása, a név- és arc-nélküliség... régóta mániám, hogy rendbe rakjam az emberek fejében lévő káoszt az anarchiáról, és nagyon örültem neki, hogy moore pontosan érti ezt az eszmét, azaz nem a káosszal azonosítja (mint oly’ sokan mások), többször is beszélteti főhősét a rend-nélküli-rend-ről... bár v a címszereplő, sokszor tűnik el a képregény lapjairól, és átadja a helyét a többi karakternek -akikből számtalan van, mert moore alaposan be akarja mutatni a rendszer romlottságát. viszont az a képessége még nincs meg a szerzőnek, hogy igazán karakteres vonásokkal ruházza fel a mellék-alakokat, ezért néha kell pár panel, hogy az olvasó összerakja fejben, hogy kit is lát épp’ aktuálisan. ebben a rajzolója sem segíti, mert mereszteni kell a szemeket néha a panelekre... de ezek csak apróbb bukkanók, mert egyébként nagyon hatásosan működik az egész történet, tud nagyon mélyre menni amikor a fasiszták bűntetteiről van szó, és folyamatosan dolgoztatja az agyad a gondolatiságával. alan moore könnyedén lépked fel a kedvenc szerzőim közé, nála még az sem zavar, hogy a nyolcvanas évek vizuális világa nem a kedvencem a képregény-kultúrában... (×11.03.)

(New X-Men vol.2 #33-36) (2007) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

általában a lusta írók menedékének tartom, amikor bedobják a katonaságot, mint nagy gonosz, vagy amikor már megint azt a toposz használják, hogy azért gonoszkodik valaki, hogy mert fegyvert akar készíteni valamiből/valakiből. de az x-eknél lehet, hogy megengedőbb vagyok, mert hosszú évtizedek óta kapcsolódik hozzájuk a weapon x program, aminek pont az a lényege, hogy fegyvert gyártanak a mutánsokból -igaz, azért annyira nem örülök annak, hogy a szerzők ennél a sorozatnál is előszedték ezt az unalomig ismert fordulatot... de legalább nem laura volt a gonoszkodás középpontjában, aki maga is egy ilyen helyen készült, hanem higany, akiről a szenvedései között legalább lehetett egy kis háttér-információt is tanulni... azért x-23 sem tétlenkedte végig a kötetet, felvette a kemény nyomozói szerepet, hogy megtalálja az iskolatársát, és persze a karmai is kellően koszosak lettek a vértől a végére. még egy kis morális dilemmával is lehetett játszani vele kapcsolatban, hiszen a gyilkolási ösztöne még mindig erős, és ugye a pozitív karaktereknek nem nagyon szokásuk az, hogy egy adamantium-pengét vágnak mások homlokába, vagy az, hogy az információ megszerzése után kihajítják az értéktelenné vált forrásokat az ablakon... örültem, hogy a felnőttek is emberien viselkedtek ma, scott végre leszállt a magas lóról, és emma frost is egész jól ráérzett, hogy mikor kell keménynek lennie, és mikor gyengédnek... (×10.29.)

(X-Factor vol.3 #13-17) (2007, Marvel Comics) (írta: Peter David, rajzolta: Pablo Raimondi, Khoi Pham) (eng)

azt hiszem, végleg megtalálta a hangját a sorozat -a hangot, ami néha cinikuson röhög ki az olvasóra, máskor meg nagyon mélyre leviszi a drámájával... mert itt minden tettnek hatása van a karakterek lelkére, nehezen dolgozzák fel, ha ölni kényszerülnek, vagy ha csak véletlenül megdugják a környék összes jónőjét... és tök jól áll a sorozatnak ez a lelkizés, hogy egy pszichiáter kanapéján beszélik ki magukból a problémákat a karakterek, hogy a csajok párizsban lazulnak (amíg egy hagyományosnak mondható mutáns-utálatba nem botlanak bele), jamie meg útra kel, hogy összefoltozza a lelkét azzal, hogy egyesítse az elveszett darabkáit. ez utóbbi egyszerre jár felhőtlen szórakoztatással (lásd a hydra egyszemélyes legyőzését), és brutális drámával is -mert bizonyos másolatai a világban túlságosan is önálló életet kezdtek, és embertelen lenne elvenni tőlük ezt a boldog életet... tehát mondhatjuk, hogy eléggé rottyon van a csapat, de ez nekünk olvasóknak nem probléma, mert öröm látni, amikor egy író ilyen mélységekben gondolkozik -az x-factor számára viszont ez rossz hír, mert nem igazán tudnak komoly ellenállást kifejteni a felbukkanó kormány-szervekkel szemben... (×10.29.)

(X-Men vol.2 #188-199) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Clayton Henry, Humberto Ramos)

mi a fene, szándékosan összeszedték a szerkesztők a marvel környéki legrosszabb rajzolókat erre a címre...? és nem is az a legnagyobb baj a fő-kolompos chris bachalo-val, hogy vázlatoknak néznek ki az elnagyolt karakterei, hanem hogy sokszor nem értelmezhetőek a paneljei, és úgy kell kibarkochbázni, hogy mi is történik a sztoriban... humberto ramos sem sokkal jobb a karikatúra-arcaival, de legalább nála felismertem mindig, hogy ki van éppen a képen... oké, vizuálisan elég elborzasztó volt ez a monstre kötet, de milyen volt a sztori? hát kellett idő, amíg összeállt, de aztán a jó pillanatai és a kellő mozgalmassága elvitték a hátukon, egyébként nagy meglepetéseket nem tartalmazott... az tetszett, hogy megint annyit csavart a szerző a felálláson, hogy ne ásítozzunk megint a szokásos arcokat nézve. örültem annak is, hogy vadóc tökös csapatkapitányként volt ábrázolva, mert régóta a szívem csücske a lány. ugyanígy mystique-ről is szívesen olvasok, bár az én ízlésemnek már kicsit sok volt, ahogy a képességét használta mike carey, azaz hogy sok necces szituból is az alakváltással húzta ki a csapatot a csávából... a sztorik főtémája kellően x-es volt, hiszen feltűnt az evolúció egy újabb lépcsőfoka, egy csoport, akik nem mutációval érték el, hogy túlragyogják a homo sapiens-eket, hanem felgyorsították a dns-ükben lévő változásokat, de később is olyanokkal kellett megküzdeni, akik mesterségesen akarták jobbá tenni magukat. oké, aztán érkezett egy idegen entitás is, mert a scifi faktort is növelni kell a mutánsok környékén (ez utóbbi volt talán a legkevésbé működő sztori számomra, a valóságtól túl elemeltek voltak a testüktől külön-élő lelkek)... (nem akartam még a mondandóm elején tovább nyújtani a rajzolók szidását, de botrány, amit az elme-úrnő ruhájával csináltak, vagy tényleg csak én vagyok olyan prűd, hogy kiakadok egy hasig letolt dekoltázson...?) (azért érdekes, hogy a két x fő-cím sokkal kevésbé tetszett itt az első körben, mint a kvázi kiegészítő sorozatok, az x-factor meg a new x-men...) (×10.27.)