(2009-2011, IDW Publishing) (írta: Joe Hill, rajzolta: Gabriel Rodriguez) (magyarul: Fumax, 2019)

az első kötettel kinyitottuk a lovecraft házat, de csak az alapokat és néhány szobát térképeztünk fel -most viszont mélyen elmerültünk az összes zegzugában, igaz, kissé cikkcakkban tettük meg a kalandos utunk... ezalatt azt értem, hogy sokféle témát érintettünk, miközben újabb-és-újabb kulcsok bukkantak fel a házban, talán csak a magánéleti dramaturgia tartotta össze a kötetet (amiről persze tudom, hogy igazából két kötet) -meg persze az, hogy a kútház úrnője az omega kulcsra hajt... nagyszerűen sikerült ábrázolni a kamaszok zűrös lelki világát és a csapongó kapcsolataikat, tele volt a kötet szerelemmel és szakítással, féltékenykedéssel és barátságok széthullásával. kinsey kifordult önmagából azzal, hogy nem ismeri már a félelmet és a bánatot, tyler erős támasz akar lenni, de őt még sodorják az érzései, bode meg ugyanaz a kíváncsi kölyök, mint volt; szívbemarkoló látni viszont az anyjuk alkoholizmusát, félelmetesen hitelesen van ábrázolva ez a betegség -lehet hogy még félelmetesebben, mint a rémségek, amik ellen szüntelen harcolniuk kell a srácoknak... a kulcsoknál továbbra is szélesre tárja az ötletes zsákját joe hill, és nem csak arra használja, hogy fegyvert adjon a harcoló felek kezébe, de társadalmi kérdésekben is bátran állást tud foglalni néhánnyal (mondjuk a tükör-kulccsal, ami meg tudja változtatni a bőrszínedet -és így meg tudod tapasztalni fehérként is, hogy milyen érzés lehet színesbőrűként élni a mindennapjaid). de az egész kötet egy nagy kísérlet és ötlet-parádé, néha olyan őrült, hogy még én sem értem, miként keveredtünk bizonyos sarkokba -mondjuk mikor ’kázmér és hubá’-ssá változott a rajz-stílus... de mindenképp emlékezetes olvasmány volt ez a kötet is, egyszerre pörgős és izgalmas, de a szívednek is tud adni bőven, mondjuk amikor a barátságokról és szerelmekről mesél. (és még akkor is merem ezt állítani, ha a hatásos olvasmány-élményeim után is rendre azt érzem, hogy valaki a fej-kulccsal ólálkodik mögöttem, és az olvasás után nem sokkal kiszedegeti a fejemből az emlékeket -most is át kellett lapoznom az első kötetet frissítésül, pedig nem is volt olyan rég, hogy a kezemben tartottam...) (×07.07.)

(2008-2009, IDW Publishing) (írta: Joe Hill, rajzolta: Gabriel Rodriguez) (magyarul: Fumax, 2018)

gyerekként még sok minden képes fellobbantani a képzeletünket, rácsodálkozunk a varázslatos világra, vagy csak egy takaró alól rettegve lesünk ki a félelmeink kivetülésére. felnőttkorunkra sajnos ez már nagyon megkopik, kiszürkülnek a mindennapok -de azért vagyunk még egy páran, akik őszülő halántékkal is kutatják a régi vibráló érzéseket, akik rááldozzák az időt, hogy aláássanak a sötéten csillogó gyöngyszemekért is... személy szerint engem a horror zsánere sem akkoriban, sem mostanában nem mozgat(ott) meg, persze ha jó környezetbe van ágyazva a kellemetlen rettegés, akkor én is izgalomba tudok jönni. így elég kívülállóként néztem sokáig a nagy lelkesedést, ami a fumax kiadó bejelentése után hullámzott végig a magyar interneten, miszerint kiadják ezt a kötetet (sőt, luxus-kiadást) -aztán egy kicsit rágtam a dolgot, végül minden ellenérzésem ellenére beadtam a derekam, és óh, teremtőm, csodás élményt kaptam jutalomként... pedig joe hill alap-paneleket használ elsősorban, egy tragédiában csonkává lett családot, egy ódon házat, ami megannyi titkot rejt, egy gyerekkorától kezdve lelkileg megnyomorított veszélyes karaktert, egy természetfeletti lényt, aki a megtévesztések mestere (és így bármelyik nép folklór-meséjében is megállná a helyét)... viszont nagyon feszesen vannak összeillesztve ezek a toposzok, amik mellé azért bőven jöttek az izgalmas eredeti ötletek is (elsősorban a kulcsfontosságú kulcsokkal), és az egész egy nagyon erős karakter-építésbe van ágyazva... mert a jó ütemű tempóban van hely a flashback-ekre is, és lehet változtatni a fókuszt is rendszeresen, hogy mindenki lelki világát alaposan megismerjük. eléri a szerző, hogy törődjünk ezekkel a szereplőkkel, még akkor is, amikor a frusztrációik és lelki töréseik miatt nem a legszebb arcukat mutatják felénk, ugyanakkor izgalomban tart azzal is, hogy érezteti, hogy ez csak egy gigantikus történet nagy szelete, amit ismerkedésként megkaptunk itt az elején, hogy rengeteg titok van még eldugva az ódon falak közé... (érdekes ellentét-feszülés érzek aközött, hogy mennyire képes fókuszálni a tinik problémáira (az érzéseikre és a félelmeikre), és aközött, hogy mennyire felnőttesen is van tálalva a sztori -azaz hogy mennyire véres és erőszakos, hogy milyen felnőttesen megy bele a horror-pillanataiba...) (×05.30.)