(Uncanny X-Men vol.1 #500-503, X-Men Legacy #215-216) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction, Mike Carey; rajzolta: Greg Land, Terry Dodson, Scot Eaton, Marco Checchetto, Phil Briones)

oké, san francisco híres arról, hogy a lakói toleránsabbak egy átlag amerikai város szintjénél, de ezt leszámítva nem érzem indokoltnak, hogy az x-ek épp’ oda költözzenek. fáztak már new york-ban, kellett egy kis meleg kaliforniai napfény, mi...? lehet hogy nem jókor kapott el ez a (másfél) kötet, de nem igazán tudott hatni rám, erőltetettnek érezem magneto felbukkanását is, valami olyannak, amit el kellett sütni a jubileumi 500. füzetben, különben jött volna a népharag... plusz volt még valami, ami erősen kizökkentett: hallottam már épp’ elég rémtörténetet greg land rajzolóról, akinek az a mániája, hogy pornószínésznők arcáról vesz mintát a szuperhősnőihez -és valószínűleg ebből ered az én bajom is, mert baromira ki tudtak zökkenteni a mondandóhoz nem passzoló arcvonások, a túl gyakran mosolyra húzódó szájak (és bár az az íróktól is ered, hogy túlzásnak éreztem a szexualitást is a kötetben, greg land azért rátett a szexiskedésre egy lapáttal, főleg emma kapcsán)... ide csaptam a legacy két azon füzetét is, amire oda pecsételték a marketing osztályon a ’manifest destiny’ logót, pedig szinte semmi köze nem volt a költözéses főszálhoz, inkább mike carey ment még egy kört a professzor agyában, és egy kicsit vadóccal is a múltban merengett -végülis ilyenekkel is végig lehet alibizni egy sorozatot... (huh, túl epés lettem, asszem félre kell raknom a mutánsokat egy picit...) (×11.17.)

(X-Men Legacy vol.1 #208-212) (2008, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: John Romita Jr, Scot Eaton, Billy Tan, Greg Land, Brandon Peterson, Mike Deodato Jr)

drámai módon fejeződött be az előző nagy x-esemény: az x-men nincs többé és xavier professzort fejbelőtték -de mike carey csak az utóbbival szándékozott foglalkozni (a világban szétszóródott x-men tagokat átadta a kollégájának, hogy játsszon velük egy kicsit), úgyhogy teljes összpontosítással figyelhetett a prof külön útjára... és szó szerint charles fejében töltöttük el az időnk jó részét, ugyanis az elméje újra-kalibrálásához végig kellett élnie egy maréknyi emléket, amik nem meglepő módon tele voltak bűntudattal és megbánással (és egy érdekes szerkesztői döntés miatt mindegyik füzetben más rajzolta ezeket a flashback-eket)... aztán egy szolid retcon-nal folytattuk tovább, piszkálgatva xavier múltját, átírva kicsit az események dns-ét, belekavarva a frissen eltemetett mr.sinister-t is a zűrzavaros családi viszonyokba -előkészítve persze a nagy gonosz visszatérését, mert remélem senki sem gondolta azt, hogy huzamosabb ideig halott marad rogue érintése után)... a sok emlék- és képzelet-töredék miatt egy kicsit elvontabb volt ez a kötet a szokásosnál, de kellően érdekes volt az, hogy miként kísérleteztek anno a mutáns-génnel a tudósok, a jelenben meg akadt pár bunyó is, hogy ne legyen azért túl elvont a végeredmény... (és jé, mennyivel jobban működik a sorozat, ha olyan rajzolók veszik kézbe miatta a ceruzát, akik tényleg tudnak rajzolni...) (×11.14.)

(Uncanny X-Men vol.1 #495-499) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Choi)

viszonylag ritkán adatik meg a szuperhősöknek, hogy lazítsanak egyet, kivonják magukat a világmegmentés terhei alól, így nem mondanám, hogy sajnáltam az x-ektől azt a kis időt, amit nyugiban tölthettek -sokkal inkább ed brubaker sajnálta tőlük ezt, mert csak belekeverte a srácokat némi bunyóba... pedig rozsi-ék egész szibériáig utaztak, hogy a hó-lepel alatt lehűtsék kicsit a fejüket, de úgy tűnik, hogy az oroszok elég zabosak amiatt, hogy az m-nap az összes kormányközeli mutánsukat hatástalanította. szegény peter nem így akarta megmutatni az eredeti hazáját a barátainak... a san francisco-i szál talán egy fokkal szórakoztatóbb volt azzal, hogy egy varázslat hatására mindenki hippinek képzelte magát (a hippik fővárosában azért ez nem lehetett olyan nagy meglepetés), de azért itt is oda kellett csapni emma-éknak, hogy helyreálljon a rend... jut eszembe, emma és scott a vadföldön eresztették ki a gőzt, ami az előző világrengető esemény során gyűlt fel bennük (lásd: messiás-komplexus) -te hova mennél nyaralni a marvel univerzumon belül? mert én nem biztos, hogy kardfogú tigrisek elől akarnék szaladgálni, még akkor sem, ha a pálmafák alatt ideális a hőmérséklet egy kis kikapcsolódáshoz... (×11.13.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Endangered Species #1, X-Men vol.2 #200-201, Uncanny X-Men vol.1 #488-491, New X-Men vol.2 #40-42, X-Factor vol.3 #21-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Chris Yost, Christos N. Gage; rajzolta: Scott Eaton, Mark Bagley, Mike Perkins, Andrea Di Vito)

eddig is láttuk, hogy az m-nap milyen sokkoló volt a társadalomnak, de ez a rövid fejezetekbe szétkapott sztori szépen összefoglalta nekünk ezt az érzést -és bele-transzportálta beast-be, aki végigjárta a hosszú útját, tudósként megoldást keresett, kacérkodott a természetfelettivel is, hogy megértse, feldolgozza a feldolgozhatatlant... aki egy nagy és izgalmas kalandot várt mccoy doktorral, az biztos, hogy csalódott, mert hiába járja be a világot a nagy kék mutáns (bizonyos helyzetekben még a testi erejét is aktivizálva), ez inkább egy belső utazás volt, annak minden filozofikus aspektusával... igazából nem is az rázott meg, hogy milyen közel került a mutáns faj a kihaláshoz, hanem azok a szörnyűségek, amiket a doki a múltból ásott elő, hogy mennyit kellett már szenvedniük azért, mert történetesen másnak születtek (a koncentrációs táboros részek különösen erősre sikeredtek)... (elcsépelt már az, ha valakinek egy alteregóját húzzák elő, de a kíméletlenül realista beast elég szórakoztató verziója volt a dokinak.) (×11.08.)

(X-Men vol.2 #200-204) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Humberto Ramos, Mike Choi)

de furán viselkedik vadóc -ja, tényleg, nyolcmillió lélek tombol egyszerre a fejében... ez előző drámai kaland következményeit nyögi a csapat, nincs jó formában, amikor máris lecsap egy új veszély... kapkodja is az ember a fejét, a semmiből bukkannak elő a támadók, minden fronton védekezésbe kell átmenniük az x-eknek, ráadásul több köpönyegforgató is csak erre a pillanatra várt, hogy elárulja a csapatot. nem könnyű a küzdelem, összeszorított foggal kell minden ütést állni -és biztos, hogy baromi hatásos is lenne ez a nagy letarolás, ha egy olyan rajzoló állna a panelek mögött, akinél nem kell hunyorogva találgatnom, hogy mit is látok. humberto ramos ezúttal nem csak a karakter-ábrázolásban mondott csődöt... gondolom nem véletlen, hogy mind az uncanny-ben, mind itt ilyen hangsúlyos a jósok és jövőbe-látok szerepe, gondolom ezzel a rohamosan közelgő nagy eseményt készítik elő az írók, van is ötletem arra, hogy mi az, amit az itteni gonoszok is ilyen ádázul el akarnak titkolni az x-ek elől... (örültem, hogy az ifjaknak is jutott szerep a kötetben, ha már az iskolát is meg kellett védeni a támadás során, egész hamar hozzám nőttek ezek a srácok...) (×11.06.)

(Unanny X-Men vol.1 #487-491) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Salvador Larroca)

ed brubaker a nagyszabású űropera után a földön állva akart egy kisebb léptékű sztorit mesélni -egészen pontosan egész a föld alá bújt vele... persze az intimebb konfliktusok is érdekesek lehetnek, de ezzel most nem igazán sikerült felcsigáznia, lehet hogy jobban beletettem volna magam, ha mélyebb ismereteim vannak a morlock-okról, akik még a mutánsokon belül is kisebbségnek számítanak, a kitaszítottak kitaszítottjai. csakhogy most nem a drámájukban mélyedtünk el, hanem valami zavaros jóslatokat követtünk egy sötét jövőt kergetve, néha-néha lépett csak oda a gyomortájékunkra a sztori (mondjuk a metrós terror-támadásnál). ezen kívül storm-ot tudnám kiemelni, aki vezető szerepben tűnt fel a föld alatt -leküzdve az egyre elhatalmasodó klausztrofóbiáját. plusz a kalóz-cica-lány (ehh...) kapott egy kicsit blőd sztorit, gondolom azért, mert az olvasók erősen shippelték őt hadiösvénnyel... általában szoktam kedvelni salvador larroca rajzait, viszont most a föld alatt nem teljesített olyan jól, mint szokott, bár ebben lehet ludas a színező (vagy az én szkennem) is... (×11.05.)

(X-Men vol.2 #188-199) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Clayton Henry, Humberto Ramos)

mi a fene, szándékosan összeszedték a szerkesztők a marvel környéki legrosszabb rajzolókat erre a címre...? és nem is az a legnagyobb baj a fő-kolompos chris bachalo-val, hogy vázlatoknak néznek ki az elnagyolt karakterei, hanem hogy sokszor nem értelmezhetőek a paneljei, és úgy kell kibarkochbázni, hogy mi is történik a sztoriban... humberto ramos sem sokkal jobb a karikatúra-arcaival, de legalább nála felismertem mindig, hogy ki van éppen a képen... oké, vizuálisan elég elborzasztó volt ez a monstre kötet, de milyen volt a sztori? hát kellett idő, amíg összeállt, de aztán a jó pillanatai és a kellő mozgalmassága elvitték a hátukon, egyébként nagy meglepetéseket nem tartalmazott... az tetszett, hogy megint annyit csavart a szerző a felálláson, hogy ne ásítozzunk megint a szokásos arcokat nézve. örültem annak is, hogy vadóc tökös csapatkapitányként volt ábrázolva, mert régóta a szívem csücske a lány. ugyanígy mystique-ről is szívesen olvasok, bár az én ízlésemnek már kicsit sok volt, ahogy a képességét használta mike carey, azaz hogy sok necces szituból is az alakváltással húzta ki a csapatot a csávából... a sztorik főtémája kellően x-es volt, hiszen feltűnt az evolúció egy újabb lépcsőfoka, egy csoport, akik nem mutációval érték el, hogy túlragyogják a homo sapiens-eket, hanem felgyorsították a dns-ükben lévő változásokat, de később is olyanokkal kellett megküzdeni, akik mesterségesen akarták jobbá tenni magukat. oké, aztán érkezett egy idegen entitás is, mert a scifi faktort is növelni kell a mutánsok környékén (ez utóbbi volt talán a legkevésbé működő sztori számomra, a valóságtól túl elemeltek voltak a testüktől külön-élő lelkek)... (nem akartam még a mondandóm elején tovább nyújtani a rajzolók szidását, de botrány, amit az elme-úrnő ruhájával csináltak, vagy tényleg csak én vagyok olyan prűd, hogy kiakadok egy hasig letolt dekoltázson...?) (azért érdekes, hogy a két x fő-cím sokkal kevésbé tetszett itt az első körben, mint a kvázi kiegészítő sorozatok, az x-factor meg a new x-men...) (×10.27.)

(Uncanny X-Men vol.1 #475-486) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Billy Tan, Clayton Henry)

továbbra is vannak fenntartásaim a szuperhős- és a scifi-zsánerek összemixelésével kapcsolatban, de az x-men-nél kicsit megengedőbb vagyok az ilyen típusú vegyes sztorikkal, mert őket már évtizedek óta küldik az írók az űrbe, organikusabban épül náluk össze az űr-opera és a nagy világmegmentés... érdekes, hogy ed burbaker is erre az útra vitte a hőseit, mert nála pont a földhöz ragadtság szokott nagyon működni, nem tudom, lehet hogy egy kihívás volt ez saját magának, hogy képes-e bolygókat bejárni és hihetetlen erejű lényeket egymásnak csapni... a kötet már csak hosszával is pályázik az ’epikus’ jelzőre, igaz, brubaker a terjedelmet inkább a kitérőkre használja, és addig húzza a tényleges nagy összecsapást, amíg csak lehetséges. ez azzal is jár, hogy nyakig merülünk a shi’ár politikai machinációkba, az a szerencse, hogy kívülálló újoncként is hamar szét lehet választani a frakciókat, az egymást hátba támadó családtagokat, nem éreztem magam elveszve az űrben... apropó család, azért eléggé szappanoperás az, hogy az x-ek körül mindig felbukkan egy újabb testvér vagy egy alternatív jövőből érkezett gyermek, igaz, a szuperhősös műfaj mindig örömmel fogadta be a szappanos elemeket, most sem tudnám megszámolni, hogy hány páros jött létre a távoli csillagokba való utazás során... örülök, hogy brubaker nem kizárólag ismert arcokkal töltötte fel a csapatát, frissítő látni küklopsz-on és rozsomákon túl is mutánsokat, még ha hozzájuk (jelenleg még) kevéssé kötődök is. a professzor egy érdekes csavart kapott homo sapiens-ként, bár az öreg kopasz leginkább csak végigszenvedte a hosszú kötetet, hol a bűntudat gyötörte, hol fizikailag bántalmazták... vulkán egy érdekes kérdés, mert tomboló, bosszúálló gonoszként nem túlságosan izgalmas, de ha úgy nézzük, hogy egy tizenhárom éves, lángoló kamasz lakozik a felnőtt testében, már sokkal jobban megérthetőek a motivációi... kicsit megmosolyogtatónak tartom az űr-kalózokat, de a nagy kaland kedvéért elviseltem őket is, ugyanúgy, mint a scifi-k kötelező kellékét, a technó-blablát is... bár nem mondom, hogy ez volt a legizgalmasabb x-kötet, amit mostanság olvastam, de jól lehetett pörgetni, annak ellenére, hogy hosszasan épült fel. és igazából a következményei is eléggé fel tudtak csigázni, érdekesnek tűnik az űrben maradt csapat, velük még szívesen olvasnék egy hajmeresztő űr-mókát... (×10.25.)

(Deadly Genesis #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Trevor Hairsine)

ha egy szerkesztő felkéri ed brubaker-t egy sztori megírására, akkor két dologban lehet biztos: hogy a karakterek meg fogják szenvedni a nagy kalandot, és hogy ed leás a múlt legrégebbi rétegeiig, és onnan elfeledett gyöngyszemeket fog felhozni a felszínre... bár én még csak a kislábujjam dugtam bele a nagy x-men történelembe, azért éreztem azt, hogy a múltbéli eseményeket nem a szerző találta ki ehhez a mini-sorozathoz, hanem egy olyan esemény köré építette fel a sztoriját, amire a hű rajongók élesen emlékezhetnek -kicsit másabb formában... (azóta már utána-olvastam, ez a gyilkos sziget volt a híres chris claremont éra nyitó-helyszíne, úgyhogy még nagyobb a jelentősége, mint elsőre gondoltam...) a képregények világában teljesen megszokott, hogy az írók újjáalkotják az elődeik munkáit (szép szóval retcon-olnak), de azért egy rajongónak fájhat, amikor egy új író azzal kezdi a mondandóját, hogy ’ja, az nem is úgy volt’ -szerencsére ez engem, mint újonc olvasót, nem érintett -csak az a baj, hogy maga a sztori sem érintett meg összességében... volt egy rejtélyes gonoszunk, akiben a bosszúállás forralta a dühöt, emberek és mutánsok haltak meg emiatt, és közben felderengett ez a sokat emlegetett múlt. azt viszont nem mondom, hogy egyik eleme sem működött a képregénynek, mert azért mr.brubaker még mindig ért ahhoz, hogy arcul-csapjon a drámájával (xavier belépője például pont ilyen pillanat volt) -plusz elsőre feleslegesnek tűntek a kiegészítő háttér-sztorik a füzetek végén, de aztán kiderült, hogy kiknek látjuk az eredet-történetét, és máris érdekesebbnek tűntek ezek az oldalak is. látjátok, az ilyen személyes múltban-turkálások mennek leginkább ed-nek... mostanában inkább a hosszabb sorozatokra koncentráltam, és hanyagoltam a miniket, most azért tettem kivételt, mert mindenhol azt láttam, hogy ed brubaker x-men-es pályafutása erősen építkezik erre a sztorira -így nem is bántam meg, hogy felkerült ez a kötet a listámra, viszont a közepesen izgalmas olvasásom után kicsit tartok attól, hogy erre az alapra mennyire tud hatásosan építkezni a kedves szerző... (az direkt volt, hogy vulkán kifejezetten superman-esen volt rajzolva több panelen is a piros köpenyében?) (×10.23.)

(Astonishing X-Men vol.3 #19-24, Giant Size Special) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

az x-men-ek az űrbe mennek -már megint, mondhatják ásítva sokan, de whedon megtesz mindent, hogy ne érezd azt, hogy a szokásos paneleket pufogtatja csak, feltekeri level 1000-re az intenzitást, folyton újabb-és-újabb akadályokat gördít a hősök elé, és ami a legfontosabb, pont úgy osztja szét a csapatot, hogy legyen helye a karakter-építésre... az ifjú szerelmeseink végre kiteljesedhettek (a világok megmentése közben esik a legjobban a bujálkodás), emma-nak és scott-nak is van mit átbeszélnie a kapcsolatukról, de még a mindig pragmatikus brand ügynökből is sikerül némi érzelmet kicsikarni hank mccoy által. de talán a titkos kedvence mindenkinek az lesz, ahogy logan és a kis japán lány köteléke kialakul és megerősödik a küzdelmek során... és kisebb csoda, hogy ennyi lélek-balzsamra van idő az egyébként igencsak sűrű esemény-láncolat közben, ahol mindig életveszélyes tetteket kell átvészelni, folyamatosan oldalt váltanak az x-eken túli karakterek, ahol egyszerre két bolygó sorsáért is aggódnunk kell... és ugye nem kell mondanom, hogy a lezárásba is jut még csavar, amikor már azt hinnéd, hogy ez a sztori is egy esemény-szerű össz-hős-összefogás klisével köti meg a masniját, akkor adja meg a kegyelem-döfést a lelkünknek egy szívszaggató önfeláldozással... valószínűleg azt várjátok, hogy én is valami epikus és szuper-mély konklúzióval zárjam mondandómat ezután a legendássá nemesedett huszonöt füzetes run után, de igazság szerint úgysem találnám meg a megfelelő szavakat, hogy kellőképpen fényezzem a cégért, úgyhogy csak egyszerűen minden hozzám hasonló lemaradót és képregény-szüzet elküldenék olvasni, mert joss whedon és john cassaday egy tökéletesen komplex élményt kínált ezekkel a kötetekkel, könnyedén játszadozva az elménkkel, a szívünkkel és az érzékszerveinkkel. még akkor is, amikor az arányok nem voltak tökéletesen belőve... (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

meg lehet próbálni fizikai erővel felülkerekedni a hősökön, vagy kihasználni az olyan testi előnyöket, mint a gyorsaság és az ügyesség, és biztos, hogy fájni is fog nekik az az egy-két pofon, amit begyűjtenek -ám ahhoz, hogy ne csak meghajoljanak, de meg is törjenek, sokkal hatékonyabb egy mentális vagy egy érzelmi támadás, mert azokat sokkal nehezebben védekezik le... és elsőre úgy tűnik, hogy joss whedon egyszerre mindent be akar vetni az x-ek ellen, a kissé avíttasnak tetsző pokoltűz klubot, a morrison-érából átmentett cassandra nova-t, sőt még a legutóbbi ellenséget, a két lábon járó harci termet sem hagyja békében nyugodni. de aztán elkezd minden-mindennel összefüggni, és addig csavarja a különböző támadásokat, míg az olvasó össze nem zavarodik kissé, hogy akkor most kit is kéne utálnia aktuálisan, sőt, miafene történik ezeken az oldalakon -de ez olyan jóleső érzésű elveszés, nem az a fajta fejvakarás, ami elveszi a kedvet az olvasástól... a legjelentősebb csapások az elmetrükkökből erednek, de whedon-ban persze van annyi fifika, hogy szélsőséges amplitúdóval dolgozik, mert míg bizonyos karaktereknél a mély-dráma felé húzza el a hangulatot, ahogy megvalósulni látják a legnagyobb félelmeiket (scott a képességét veszíti el, hank végleg elállatiasodik, kitty-t az anyaságból eredő rettegésekkel sokkolják), addig másoknál viszont humorral oldja a feszültséget, hogy ne csak izguljunk és aggódjunk, de jól is szórakozzunk olvasás közben (logan, mint gyáva gyerek -egyszerű humor, de működik (és ugye nem kell mondanom, hogy egy dobozos sör látványa töri meg nála a varázst))... azzal, hogy ord is itt sertepertél, azt érzi az ember, hogy whedon a kitérők ellenére tudatosan akarta felépíteni a run-ját egy nagy egységes egésszé -és a cliffhanger-t elnézve ez az érzet még inkább ki fog teljesedni a végére... (cassaday rajzaira most sem lehet egyetlen panasz sem, szerintem még arra is direkt játszott rá, hogy logan-nek nyomottabb fejet kanyaríntott, amikor beszari módba váltott a mindig kemény rozsomák...) (mások biztos utálják a szappanos elemeket a képregényekben, én viszont továbbra is határozottan vallom, hogy ennek a sorozatnak kifejezetten a kapcsolatok adják a gerinc-szilárdságát, el lehet olvadni mondjuk attól az esetlen romantikától, amit kitty és peter előadnak füzetről-füzetre...) (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #7-12) (2005, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

szóval múltkor dicsértem, hogy az akciók és a lelkizés jó kombinációban vannak együtt -hát most szó szerint vegyítette josh whedon a két komponens, és bunyó közben lelkiztek magukban a hősök. kivéve persze wolverine-t, aki az izzasztó helyzetekben csak a sörre tud gondolni... lassan vezetődött fel a fő veszélyforrás, előtte még kaptunk egy mellbevágó drámát a nyitó-kötet következményeképp, aztán scifi-be fordult minden, és ööö... tudjátok, hogy én szeretem a scifit meg az akciót, de ez a darálás nálam nem akart igazán működni -annak ellenére sem, hogy jól volt artikulálva a gonosz motivációja, hogy érezhetőek voltak a nagy pofonok, amibe az x-ek beleszaladtak, és azért volt pár pillanatunk megállni kicsit a karaktereket is birizgálni. és amilyen nyámnyila vagyok, jobban tetszett a zavart beszélgetés kitty és peter között, mint a sok látványos csihipuhi... biztos a tesztoszteron-szintemmel lehet megint valami, hogy a baromi látványosan megrajzolt bunyó nem elégít ki, valamiért a hülye lelkem igényli, hogy többet kapjon a puszta szórakoztatásnál -de az is lehet, hogy évek óta becsapom magam, és jobban szeretek a földön állni, mint amennyire gondolom (mert azért valljuk be, ez az életre kelt harci terem ötlet azért elég elszállt a maga módján)... (##10.28.)

(Astonishing X-Men vol.3 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

hiába az ezernyi ajánlás, az olvasói szájhagyomány, képtelen voltam befejezni grant morrison x-men run-ját, egész egyszerűen nem feküdt nekem a stílusa -viszont évekkel ezelőtt belekóstoltam már a kvázi folytatásába, így tudtam, hogy joss whedon írásmódja közelebb áll az ízlésemhez, úgyhogy félreraktam a mostanában egyébként is olvadozó kompletista énemet, és ugrottam egy korszakot... az, hogy kicsit olvastam már ebből a sorból, annyiban túlzás, hogy ezeket a számokat végiggyűrtem akkoriban, amikor a kingpin kiadta az egész sort a marvel+-ban, de egy idő után feladtam, mert mire két hónap után megjelent az új szám, már elfelejtettem, hogy mi történt korábban... de azért bizonyos dolgok derengtek most, ord orrvédője például, vagy a hawaii relaxálás a kiképző-teremben. és persze tudtam, hogy a gyógymód körül keringenek az események -bár ezt a vonalat már a döcögő színvonalú ’last stand’ című x-filmből is jól ismertem (én egyébként nem tudom annyira bántani azt a filmet, mint mások, mert huszonévesen bizonyos jelenetei működtek számomra a moziban, a professzor ’halálába’ a mai napig bele tudok borzongani)... whedon apróbb irányváltásai nem csak abban érhetőek tetten, hogy leveteti az x-ekkel a bőr-rucikat, hanem a párbeszédek természetesebbé tételében, és a magasabb szintű lelkizésekben is. és ezekhez tök jó partner john cassaday, aki az egyik legjobb a szakmában, ha arc-kifejezéseket kell a panelekbe rajzolni... van ismerősöm, aki szereti az x-men filmeket, de nem olvas képregényeket -ha valahogy rá tudnám venni, hogy vegyen a kezébe egy kötetet, biztos, hogy ez lenne az első, amit a figyelmébe ajánlanék, mert joss whedon tökéletesen ötvözött mindent, amitől egy x-sztori szerethető lesz, jó a lelkizés/akció arány, jól vezetik a szemet a panelek, és nem csak akció és hűha-faktor van, de azért az ember gondolatait is bizergálja a gyógymóddal, mert olvasóként is bele tudod magad helyezni a kirekesztettek érzéseibe, akiknek elege van a génjeik miatti hátrányokból, és csak szeretnének normális életet élni... (##10.27.)

(New X-Men vol.1 #114-117, Annual 2001) (2001) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Frank Quitely, Leinil Francis Yu, Ethan Van Sciver) (magyarul: Fumax, 2007)

néha csak radikális módszerekkel lehet eredményesen változásokat elérni, be kell rúgni az ajtót, rá kell borítani a megszeppent emberekre az asztalokat, és egy harci üvöltéssel végleg összezavarni a gondolataikat -néha viszont célravezetőbb némi megfontolt önkontroll... értem én, hogy a kétezres évekre végzetesen beszürkültek az x-ek a képregények lapjain, vagy hogy a mozikat meghódította a vagány filmváltozat, és azzal sincs baj, ha egy tökösségéről ismert skót fenegyereket kérnek fel, hogy modernizálja a porosodó mutánsokat -csakhogy van az határ, amikor a túlságosan erőltetett cool-ság hajszolása nevetségességbe csap át... mert ha minden karaktered szájába kőkeményen beszólogatós dumákat adsz, az egy idő után a párbeszédek hitelességének kárára válik. ha kihúzod a hősök alól a morális szőnyeget, akkor nagyon kell vigyázni, hogy a hős dekonstrukcióban meddig mész el -főleg az olyan jólfésült zsúrfiúk esetében, mint küklopsz, aki ebben a kötetben lelkiismeret-furdalás nélkül osztja a halált... persze vannak olyan bátor lépések, amik a drámaiságuk miatt jól működnek, például tizenhat millió lélek elvesztését azért megérzi az olvasó... és mielőtt mindenki azzal vádolna, hogy szépelgő puhapöcs vagyok: nem azzal van baj, hogy valami maszkulin vagy vagány, csak bizonyos karakterekhez nem illik ezeknek a túltolása. és igazából az sem segített, hogy felpattanjak a hype-vonatra (mert ugye ez az egyik x cím, ami minden bestof listában fel szokott bukkanni), hogy a sztori is meglehetősen zavarosan áll össze, vagy csak a cool (és csücsöri szájú) felszín alól nem könnyű kihámozni... viszont hever itt egy csomó érdekes téma, az evolúció, a másodlagos mutáció, az emberi ön-upgradelés, amik kellően izgalmasak lehetnek, ha a formai truvájok is a helyükre kattannak... (üdvözöljük az x-eket is a nagy marvel olvasási listában! jó beugrási pontnak bizonyult ez a kezdet, mert egyedül cyclops múltjának emlegetésekor érezte azt az ember, hogy kihagyott pár(száz) füzetet...) (#05.05.)

(2003-2004) (írta: Neil Gaiman, rajzolta: Andy Kubert)

az ismert dolgok kiforgatásánál a legfontosabb kérdés, hogy van-e az ötletes csavarokon és karakter-utalásokon túl bármi, amit még élvezni lehet. mert oké, hogy egy váratlan környezetbe pottyannak a legismertebb marvel-hősök, és sokáig lehet találgatni, hogy a felbukkanó új arcok kik is az ismert univerzumban, de egy idő után az ember elkezd többre vágyni. történetre. és hát pont neil gaiman lenne az, aki ne tudna kitalálni egy történetet egy ilyen alap-felütéshez? oké, kicsit keresgélnie kell, de aztán szépen összeáll minden szál. de ami még fontosabb, hogy hozza a kora-újkori hangulatot (főleg az elején), ideális történelmi korszak az inkvizícióval, hogy a kirekesztésről meséljen. (és van még egy klasszikus gaiman-i téma is, ’az angol, aki átutazik a nagy óceánon túlra, hogy új otthonra leljen’.) (bírom, amikor nyitott szemmel kell nézni egy képregény, például láttátok matt murdock hajában a kis szarvacskákat...?) ($03.16.)