(2016) (írta: Mark Lawrence)

mark lawrence odavan a filmszerű kezdésekért -ezt a kötet-nyitányt is simán el tudnám képzelni mondjuk egy damon lindelof sorozat szezon-kezdésének, ahol kíváncsian várod, hogy megértsd, hogy mit is látsz az első, zavarba-ejtő percekben, majd bumm, berobban a főszereplő... a kötet dramaturgiája ezután a szerzőre jellemző módon lett felépítve, azaz utazunk jalan-nal keresztül/kasul a széthullott birodalomban, miközben a megfelelő pontokra elhelyezett flashback-ekből megtudhatjuk a srácok pokol-béli víg napjait... ami talán újdonság volt, az a kötet közepére időzített brutális ostrom jelenet, ahol a soha el nem fogyó zombik és egyéb rémségek fokozták fel az égig a feszültséget... a tövisek császára után már nem lepődtem meg azon, hogy a trilógia zárása itt sem egy epikus fináléba torkollott, de azért azt sem mondhatjuk, hogy lagymatag lett volna a befejezés, mert megkaptunk minden fontos elemet összesűrítve, jalan-ból igazi hős lett, és a világ (valószínűsíthető) megmentése közben leszámolhatott az ős-ellenségével is... ’hős’, mondom a vöröshatári hercegre, de azért kellően gyáva és simlis maradt ahhoz, hogy ne legyen hiteltelen a karakter-fejlődése (és a lelke sem kérgesedett annyit az út során, hogy egy (szükségszerű) gyilkosság ne viselje meg azt)... a csapat többi része a kötet utolsó harmadáig parkolópályára került, de azért azt nem merte megtenni a szerző, hogy ne küldje őket el még egy utolsó közös kalandra... de én élveztem a jalan-centrikus részeket is, az afrikai kalandot, ahol az eddigi legnagyobb kacsintásokat ejtettük meg a tövis-trilógiára, a kalóz-szigeteki kitérőt és az azt követő kocsikázást, és örültem, hogy cinóberben ezúttal sokkal alaposabban megismerhettük jalan családját is -főleg mert minden eddigi morgása ellenére a srác igenis kötődött a közeli hozzátartozóihoz... a sztori kanyarjaiból következett, hogy mindent eluralt a természetfeletti, és nem csak a pokolban tapicskolhattunk a horror-elemekben, de a felszín is tele volt halott emberek testrészéből összeálló bizarr torzókkal. plusz a fináléra a scifi vonások is dominánssá váltak, de ezek kellettek, hogy igazán megértsük, hogy mit is műveltek az építők 1000 évvel ezelőtt, amikor széttépték a valóság szövetét (és nem csak a kerékre, azaz a lipcsei kísérletre derült fény, de például dr.karógyökér múltjára is)... mindig is közel állt a szívemhez jalan a jellem(telenség)e miatt, így elégedetten olvastam az utolsó lapokon, hogy hiába a sok megpróbáltatás meg a világ megmentése, azért az álnok szoknyapecérségét képtelen volt hátrahagyni. de miért is tenné? a birodalom elég hervasztó hely tud lenni, hát még ha meg is tagadjuk magunktól azokat az örömöket, amiket nyújtani tud... (×06.30.)

(2015) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax)

mint egy ócska ladikot a karlswater retteget hullámai, úgy dobálta az író szeszély ennek a kötetnek a dramaturgiáját... a kezdést tökéletesnek éreztem, ahogy az északon berendezkedett jalan herceg egy harcias viking asszonyság miatt fel kell hogy kösse a nyúlcipőt -mert baromi szórakoztató volt ez a nyitány, ráadásul tűpontosan passzolt hősnk jelleméhez... aztán nekivágtunk a déli útnak, és a szerző eléggé bele-beleragasztott minket minden sáros pocsolyába, nehezen akarta beindítani úgy igazán a cselekményt... a kóborlások során sor került némi csapat-bővítésre is, kellett már egy erős (és formás nő) jalan mellé, kár, hogy sosem bimbózhatott ki igazán a kapcsolatuk... bár a holt király által küldött üldözők néha feljebb tekerték az izgalom-faktort, azért viszonylag eseménytelenül haladtunk egyre közelebb a déli célok felé (nekem is napokon át tartott, mire kiverekedtem magam a trollokkal dúsított erdőből)... aztán jött egy újabb érdekes írói döntés, amikor is szétszedte a csapatot, hogy többet foglalkozhasson jalan-nal, aki persze otthon előkaparta a szíve mélyéről az összes önzőségét, valamint feltüzelte az új szenvedélye is -a brókerkedés... a végére azért sikerült még egyszer feltekerni az epikusságot, ahol újabb táncot járhattunk a sötét természetfelettivel... és az az érdekes, hogy ez most egy hosszú panaszáradatnak tűnik, pedig őszintén mondhatom, hogy élveztem az olvasást, csak frusztrált kicsit, hogy nem tudok olyan tempóban haladni, mint ahogy szeretnék, és lehet, hogy nehezebben tettem volna le a könyvet, ha a mozgalmassága mindig továbblendített volna a következő fejezetre... (mark lawrence-nek mániája az időrendi többfenekűség, így most is kellett egy újabb trükk, hogy szélesítse az ismereteinket a múltról -és örömmel üdvözöltem, hogy a vörös királynő végre közelebb léphetett hozzánk, nem csak egy távoli fenyegető alakként sötétlett a történet peremén. és vele együtt a nagy-hatalmú varázslókról is többet tudattunk meg.) (érezhető, hogy a szerző imádja a világ-építést, ezért is időzik olyan sokat a pénzügyi machinációk magyarázatánál. ugyanígy szeret ránk kacsintani a mai világból felbukkanó tárgyakkal is -néha talán túlzásokba is esik, mondjuk az istennel való beszélgetésre használt okostelefon-töredék talán már a vékony határvonal túloldalán volt. a robotok viszont mindig menők, ők nem zavartak...) (×06.22.)

(2014) (írta: Mark Lawrence)

évtizedeken át megszoktuk, hogy a fantasy történetek hősei makulátlan lovagok, akik megmentik a királyságot és a hercegnőt, mark lawrence viszont már a második trilógiáját kezdi úgy, hogy szándékosan az ellenkező irányba indul el -csakhogy most még egyet csavart a csavaron, mert míg ancarth-i jorg herceg egy céltudatos pszichopata volt, addig a most megismert új narrátorunk, jalan herceg egy semmirekellő puncivadász, vöröshatár leggyávább embere, akiben egy cseppnyi hősiesség sem szorult. és pont ezért érdekes, hogy hogyan képes egy ilyen alak átugrani a saját árnyékát, és felnőni ahhoz a súlyos feladathoz, amit az élet kirótt rá... a kötet tónusát is meghatározza a főhőse jelleme, a derűs megfogalmazásai, a humoros kiszólásai egy sokkal könnyedebb hangulatot eredményeznek, mint amit jorg morgásai alatt megszoktunk -de jól működik ez is, főleg mert maga a sztori is kalandosabb, igazából csak sodródunk sokáig jal-lal és kényszerű útitársával, az egyre komolyodó tét csak az utolsó fejezetekben nyomja el igazán az addigi könnyűséget -igazi bevezető kötet ez, a kezdő lépések egy nagyobb cél felé... ezért is lehet az, hogy bár élveztem minden percet, amit vele töltöttem, azért nem siettetett nagyon az előre haladással, meg-megálltam az olvasással, nem raktam mindent félre csak azért, hogy falhassam az oldalakat... bár sok új helyszínt is bejártunk európa romjain csatangolva, erősen megmerítkeztünk a csatabárdokkal felvértezett viking kultúrában is, ám a szerző nem tudta kihagyni azt a ziccert, hogy néha rákacsintson az előző trilógiájára is. és nem csak az ismerős tájakkal emlékeztet arra, hogy ez ugyanaz a világ, de a korábban megismert karakterek egy része is bedugta a fejét a lelakott söntések ablakán... és persze ne felejtkezzünk el arról sem, hogy a fő konfliktus is megegyezik a két trilógiában: meg kell akadályozni, hogy a holt király szélesre tárja a halál kapuját, és végleg romlásba döntse az emberiséget (és ez még akkor is működni fog itt is, ha tudjuk már, hogy mi lesz a küzdelem vég-kifejlete, sőt az is csak egy kicsit zavaró, hogy a tűz és jég dalában kicsit már elhasználódtak mostanság az északi irányból támadó élőhalottak...). (a próbababa-horror még oké, na de a tűzben szétfolyt holtakból összeálló massza-szörny már nekem kicsit sok(k) volt...) (×05.26.)

(2013) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2013)

az előző két kötet kikövezte az utat, és mark lawrence a zárásnál sem akart letérni az ösvényről -most is lassan gördítette előre az eseményeket, két szálon, nyugodtan rakosgatta a kirakós darabjait, míg végül minden csodásan összeállt... a múlt ezúttal szó szerint a világ-bővítésre lett használva, új tájak, új hangulati elemek érkeztek a forró déllel a kötetbe, és jorg király kalandjai közben sok információt áshattunk ki az elmúlt ezer évnyi múltról a sivatag homokja alól... a jelen elsőre döcögősebbnek tűnt, mert nem éreztem annyira érdekesnek a nagy utazást a kongresszusra, de aztán itt is jól fel lettek ütve izgalmakkal, horrorral és az apaság kérdésével az egyre fogyó kilométerek. mert bizony jorg ismét léphetett előre egyet az emberré válás útján, igaz, a leleményes kegyetlenségét most sem hagyta hátra igazán (engem minden alakalommal szórakoztat, amikor immorális módon old meg egy problémát, amikor semmibe veszi az emberi életeket a céljai elérése során)... mivel egy fináléról van szó, ezért biztos sokan valami nagy epikus küzdelmet vártak, aztán biztos ők is, mint én, nézegették a hátralévő, egyre fogyó oldalszámokat, és kételkedni kezdtek abban, hogy ilyen irányba akarná kifuttatni a sztorit a szerző. de szerintem nem baj, hogy annak ellenére kisebb és intimebb lett a befejezés, hogy igazából a teljes emberiség volt a tét. sőt, én az elemeltebb, spirituálisabb konklúziót sem bántam, főleg mert minden eleme ott volt korábban is a sorozatban -bár főleg az tetszett, ahogy érzelmileg fel volt építve az egész katarzis. persze, aki a ’sorok között’ is olvasott, az sejthette, hogy jorg nem kaphatja meg a feloldozást olyan könnyen, mintha egy hollywood-i produkcióban élne... viszont mindenképp becsülendő, hogy mark lawrence nem engedett az elveiből, és kerek egészre formálta ezt a három kötetet -bár azt már tudjuk azóta, hogy ezt a különleges és jól felépített világot nem tudta elengedni, így új karakterekkel indult újra a széthullott birodalomba. és persze nem kell mondanom, hogy hamarosan én is követem majd őt ide vissza... (túl-jól-nevelt gyerekként mindig élvezet látni, ahogy egy amorális karakter a nőkkel bánik, és hát jorg király nem fogja vissza magát, ha le kell varrni egy porcelánbőrű északi szépséget vagy egy hosszú-életű nekromantát...) (×02.24.)

(2012) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2013)

honorous jorg ancharth titulusa megváltozott -de vajon ő maga is változott a története újabb fejezetére? először úgy tűnt, hogy maradt az a hideg és kegyetlen kölyök, mint eddig, korona ide, korosodás oda, ám aztán egyre gyülekeztek a lapokon a jelek, hogy a jorg tényleg felnő a kalandok és megpróbáltatások során... először csak csodálkozol, hogy megsajnál egy gyereket, aztán kiderül, hogy folyamatosan nyomasztja a múlt, főleg a tömegek életét követelő robbantása kísérti őt a mindennapokban -még úgy is tele van megbánással, hogy a legszörnyűbb tettére nem is emlékszik, mert elzárta még önmaga elől is... és akkor ezzel máris egy érdekes terültre tévedtünk, mert ebben a kötetben kicsit felerősödött a mágia szerepe, illetve az a ’természetfeletti’ / fejlett technikai kombináció, ami a fantasztikum felé sodorja a feudális viszonyok között játszódó saga-t. és érdekes, hogy ilyen könnyedén befogadhatóak ezek az elütő színt hozó tárgyak és képességek -de egyébként is azt érzem, hogy megengedőbb vagyok a szerzővel, mert azt sem tudom felróni neki, hogy bizonyos dolgokat eltitkol előlünk. mondjuk egy dobozba zárja őket, hogy a megfelelő helyen zúdítsa ránk a borzalmakat... és jól áll a sztorinak a több idősík is, amik párhuzamosan futnak végig, mert a szerkesztésnek köszönhetően nagyszerűen reflektálnak egymásra az események... plusz a különböző hangulati elemeket is tudott így az író csoportosítani. a flashback-ekben változatos kalandok történnek az utazókkal, többször is kacsingatva a horror zsánere felé (az a mocsári zombis jelenet, brrr), és öröm látni, ahogy szó szerint kitágul a világ, ahogy a testvérek körbeturnézzák európa romjait, új tájakkal és szövetségesekkel leszünk gazdagabbak, a jelenben viszont le van szűkítve az idő egyetlen napra, egy helyszínre, egy csatára, ahol én végig tapsikoltam, ahogy jorg előhúzta a zseniálisabbnál zseniálisabb ötleteit, ahogy minden tudását és topográfiai ismeretét beleformálta a nagy tervbe... mívesen megmunkált kirakós ez a könyv, ahol szívesen játszol a szerzővel, hagyod, hogy vezessen és megvezessen, kivárod, amíg feltárja az összes titkát, és közben megértéssel figyeled, ahogy egy összetört gyermekből felnőtt lesz (és ha van még kedved, játszatsz azzal is, hogy próbálod kitalálni, hogy melyik eltorzult európai vidéken járnak épp a karakterek). (×02.17.)

(2011) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2012)

a regények egyik kulcsát a narrátorok, a nézőpont-karakterek tartják, tőlük függ, hogy miként ismerjük meg az író által felépített világot, hogy milyen hangulatban éljük át az eseményeket. és az írók hagyományosan pozitív szereplőket helyeznek ebbe a pozícióba, akikkel könnyen azonosul az olvasó, akiknek megértik az érzéseiket és gondolkozásmódjukat. pont ezért kockázatos vállalás, ha egy komoly pszichopatológiai problémákkal küszködő tizenéves kerül ebbe narrátori szerepbe, akiből az élet kiölt minden pozitív érzést, düh és harag pumpálja az ereit, és régóta nem ismeri már a hagyományos morális értékeket, semmit sem jelent számára az emberi élet -és ezzel a lelkéből áradó hideg sötét űrrel vonja be a mondanivalóját is, elidegenítve az olvasókat. de mark lawrence zsenijét mutatja, hogy a szokatlan nézőpont ellenére is működik a könyv, bár biztos vannak olyan érzékeny lelkűek, akik már túl soknak érzik jorg szociopata megnyilvánulásait... de ehhez a kifordult világhoz jól illik ez az önmagából kifordult karakter -mert bizony, a borító meg az alapfelállást még egy szokványos fantasy-t sejtett, de hamar kiderül, hogy a kiskirályok és lovagi páncélok alatt egy sokkal érdekesebb felállás bujkál, nem is túl mélyen, igen hamar elkezdenek kibújni a föld alól az európai kultúrára és a jelenlegi technikai ismereteinkre való utalások. és bár én nem mindig vagyok oda az ilyen összehegesztett hangulati elemekért, de itt természetesen épültek be a málló betonfalak a feudális viszonyok közé (sőt, a legmegrendítőbb jelenetet is egy ilyen modern eszköznek köszönhetjük -mondjuk egy gombafelhő minden történetben hatásos lenne)... de ugyanígy csínján bánik a fantasy-kra jellemző mágiával is, egy részükre még magyarázattal is szolgál, de szerencsére egyszer sem lovagol be a képbe egy elcsépelt nagyszakállú mágus, hogy vadul hadonásszon a kezével... érdekes volt a kötet dramaturgiája is, mert a kezdeti (kegyetlenkedős) vándorlásnál még nem látni, hogy mi lesz később a fő csapásirány, aztán szépen kikristályosodik a küldetés és annak az utózöngéi is... de egyszer sem ült le, a flashback-ek is érdekes párhuzamként futottak a jelen-szál mellett -jó volt olvasni, vitt magával, hol drámaian, hol szórakoztatóan, a maga kegyetlen módján... (×02.02.)