(X-Force vol.3 #1-6) (2008, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Clayton Crain)

csak a vallási fanatikusoktól ments meg uram, kérlek... craig kyle és christopher yost úgy tűnik, hogy nem tudják elengedni a tisztogatókat, akik bár nem égetik a kereszteket, hanem a mellkasukon hordják, és nem a négereket kívánják a pokolra, hanem a mutánsokat, ugyanannyira megvetendő fanatikus csürhe, mint a ku klux klán a való világban... ráadásul halmozódik a sok gonoszság a kötetben, mert ezeknek a megátalkodottaknak van egy ördögi terve a világ fehérre törlésére, amihez nem restek bevetni a hipnózist vagy az űrlény- és jövő-technológiát sem... szegény rahne-t kikölcsönözték a szerzők a factor-ból, és valami hihetetlen mély mocskon húzták keresztül, amiből nem tudom, hogy miképp fog felépülni lelkileg... a szerzőkre jellemző drámai pillanatokból egyébként sem volt hiány, most is kiszaladt a számon egy-két ’hö!’ olvasás közben (mondjuk az összes jelenetnél, amiben fontos szerepet kapott az angyal-szárny)... ha egy csapatba összetereled logan-t, x-23-at és hadiösvényt, akkor ne csodálkozz, hogy véres lesz a végeredmény, de ez most egy kifejezetten fröcsögős kötetre sikerült, amit nem mondanám, hogy bántam... a drámaiság hatását emelték a festmény-szerű képkockák is, ebben a formában kifejezetten jól működnek a horrorisztikus beállítások... nem tudom, hogy örülök-e annak, hogy feltámasztottak egy csomó x-gonoszt (akikhez nekem nem sok közöm lesz az újoncságom okán), de most már kezdek vakon megbízni a kyle/yost párosban, úgyis maguk alá gyűrnek legközelebb is egy-két füzet alatt... (×11.15.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Endangered Species #1, X-Men vol.2 #200-201, Uncanny X-Men vol.1 #488-491, New X-Men vol.2 #40-42, X-Factor vol.3 #21-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Chris Yost, Christos N. Gage; rajzolta: Scott Eaton, Mark Bagley, Mike Perkins, Andrea Di Vito)

eddig is láttuk, hogy az m-nap milyen sokkoló volt a társadalomnak, de ez a rövid fejezetekbe szétkapott sztori szépen összefoglalta nekünk ezt az érzést -és bele-transzportálta beast-be, aki végigjárta a hosszú útját, tudósként megoldást keresett, kacérkodott a természetfelettivel is, hogy megértse, feldolgozza a feldolgozhatatlant... aki egy nagy és izgalmas kalandot várt mccoy doktorral, az biztos, hogy csalódott, mert hiába járja be a világot a nagy kék mutáns (bizonyos helyzetekben még a testi erejét is aktivizálva), ez inkább egy belső utazás volt, annak minden filozofikus aspektusával... igazából nem is az rázott meg, hogy milyen közel került a mutáns faj a kihaláshoz, hanem azok a szörnyűségek, amiket a doki a múltból ásott elő, hogy mennyit kellett már szenvedniük azért, mert történetesen másnak születtek (a koncentrációs táboros részek különösen erősre sikeredtek)... (elcsépelt már az, ha valakinek egy alteregóját húzzák elő, de a kíméletlenül realista beast elég szórakoztató verziója volt a dokinak.) (×11.08.)

(New X-Men vol.2 #37-43) (2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Skottie Young, Niko Henrichon)

először csak hümmögtem, amikor az ifjú mutánsok egy mágikus/misztikus utazásba keveredtek, mert azt éreztem, hogy nem igazán passzol hozzájuk ez a zsáner-kombináció (viszont ehhez a felvezetés, kendő indoor tábortüzes rém-meséje a maga spooky-ságával elég jól működött). aztán persze a kyle/yost duó agya ledobta az ékszíjat, és a rájuk jellemző veszett tempóban dobálták hőseinket az egyik drámából a másikba, volt itt kitépett szív (és annak visszanövesztése), volt, aki csontokra hullott szét (és épült újra vissza a porból), és voltak hősies transzformációk is... a gonosz kicsit uncsi volt azzal, hogy csak azt tudta hajtogatni, hogy neki mindenképp kell egy bizonyos halott személy -de ezek a gonoszok már csak ilyen mániákusak... a rengeteg mágikus összecsapás és robbanás után egyszercsak újra a mi dimenziókban találtuk magunkat, kicsit azt érezve, hogy nem igazán kaptuk meg azt a hatásos finálét, amit ez a sztori megérdemelt volna, de gondolom majd visszatérünk a pokolba még egyszer... a kötet utolsó két füzete átmenet volt az eddig történtek és az eljövendő nagy crossover között, kicsit összefoglaltuk a múltat, kicsit az iskola tanárainak az orrára koppintottunk, amiért hanyagolták a diákjaikat az utóbbi időben (és egyedül kellett szembenézniük számtalan veszéllyel), és persze nem véletlenül került elő annak a kérdése, hogy ki a legfiatalabb a csapatban, mert a mutáns-faj létkérdése lenne, hogy egy új generáció lépjen az elődei örökébe... (milyen tinis gondolkozás már az, hogy összetöröm a barátom lelkét, és azzal megvédem majd a rá leselkedő veszélyektől -de ettől is jó ez a sorozat, hogy hihetően ábrázolja az ifjú mutánsokat.) (×11.08.)

(New X-Men vol.2 #33-36) (2007) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

általában a lusta írók menedékének tartom, amikor bedobják a katonaságot, mint nagy gonosz, vagy amikor már megint azt a toposz használják, hogy azért gonoszkodik valaki, hogy mert fegyvert akar készíteni valamiből/valakiből. de az x-eknél lehet, hogy megengedőbb vagyok, mert hosszú évtizedek óta kapcsolódik hozzájuk a weapon x program, aminek pont az a lényege, hogy fegyvert gyártanak a mutánsokból -igaz, azért annyira nem örülök annak, hogy a szerzők ennél a sorozatnál is előszedték ezt az unalomig ismert fordulatot... de legalább nem laura volt a gonoszkodás középpontjában, aki maga is egy ilyen helyen készült, hanem higany, akiről a szenvedései között legalább lehetett egy kis háttér-információt is tanulni... azért x-23 sem tétlenkedte végig a kötetet, felvette a kemény nyomozói szerepet, hogy megtalálja az iskolatársát, és persze a karmai is kellően koszosak lettek a vértől a végére. még egy kis morális dilemmával is lehetett játszani vele kapcsolatban, hiszen a gyilkolási ösztöne még mindig erős, és ugye a pozitív karaktereknek nem nagyon szokásuk az, hogy egy adamantium-pengét vágnak mások homlokába, vagy az, hogy az információ megszerzése után kihajítják az értéktelenné vált forrásokat az ablakon... örültem, hogy a felnőttek is emberien viselkedtek ma, scott végre leszállt a magas lóról, és emma frost is egész jól ráérzett, hogy mikor kell keménynek lennie, és mikor gyengédnek... (×10.29.)

(New X-Men vol.2 #28-32) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

a klasszikus dramaturgia szerint mindig kell egy jelentős esemény, ami csapattá kovácsolja össze a kissé széthúzó személyiségeket, egy életveszélyes szituáció, amit csak úgy élhetnek túl, ha összedolgoznak. és az új x-ek most megkapták ezt egy jövőből ideszabadult robot kérlelhetetlen tombolása által, már nem számított például, hogy kinézték maguk közül a klón laura-t, ha a túlélése volt a tét, gondolkozás nélkül támogatták őt is... ez az ’összefogás’ olyan kis dédelgetett gondolat, ami fontos része a szuperhősös műveknek, és titkon valahol ezért is szeretjük őket... bár a nagy csatát a tinik vívták, és természetesen ők vannak a fókuszban, de azért szeretnék pár szót írni a körülöttük lévő felnőttekről is -mert mondjuk itt sem tettek sokat az írók, hogy küklopsz-ot ne egy arrogáns seggfejként ábrázolják, ellentétben mondjuk emma frost-tal, akinél a hidegsége alá komoly mennyiségű bűntudatot és haragot préseltek, és amikor kitört belőle mindez a regisztrációs törvény ostorozásakor, akkor mutatkozott meg igazán, hogy a sötét foltokkal teli múltja ellenére a lelke is olyan gyémánt-keménységű, mint a bőre (forge töltött még be fontos szerepet ebben az kötetben a felnőttek közül, de ő leginkább egy egyszerű mutánsnak volt ábrázolva, akinek a tetteit gúzsba kötik a szerettei miatti aggodalmak)... nimrod kellően hatásos ellenség volt az adaptációs képessége miatt, volt tétje a vele való összecsapásnak (még ha több halált már nem mertek bevállalni az írók), igaz, hogy a cuki rózsaszín külseje miatt azért száz százalékosan nem tudtam komolyan venni... (érzek egy kis zavart a rajzolóknál a tizenéves lányok ábrázolásával kapcsolatban, mert laura füzetről-füzetre tűnik egyre felnőttesebbnek, és növeszti serényen a cicijeit, de azt is neccesnek tartom, hogy bugyiban/rövid pólóban ábrázolnak serdülőket...) (×10.24.)

(New X-Men vol.2 #24-27) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Christ Yost; rajzolta: Paco Medina)

nincs nagyobb tragédia egy gyerek elvesztésénél -ezért is letaglózó érzés azt olvasni egyből az első füzet nyitányában, hogy 43 ártatlan gyermek veszett oda az előző kötet fináléjában lezajlott támadásban. és mire az olvasás végére érünk, még feljebb kúszik a halál-számláló... továbbra is hiába keresnénk egy cseppnyi humor-menedéket is, a szerzők kíméletlenül vonszolnak végig minket ezen a gyilkos hadjáraton, elborzadva nézzük a fanatikus stryker tiszteletes ámokfutását, maximum az agyunkat járatjuk egy kicsit a megterhelő érzelmi sokkban, ugyanis el lehet gondolkodni a sztori vallási vetületén, ahogy egy keresztény őrült el akarja venni egy muszlim hős életét... jót tett a kötetnek, hogy hátrahagytuk a több idősíkos szerkezetet, és egyenes vonalban haladhattunk a nagy csata felé, miközben meg-megálltunk gyászolni, megélni a karakter-pillanatokat. aztán jöhetett a hadd-el-hadd, és sikerült annyira megutáltatni út közben a gonoszokat, hogy még azt sem bántam, hogy tizenéves kislányokat nézek, ahogy karmok és homokviharok segítségével gyilkolnak gondolkozás nélkül, érzelmi alapon... kíváncsi leszek, hogy legközelebb már megállunk-e az érzelmi hullámvasúttal, és egy kicsit benézünk-e a karakterek lelkébe, hogy miként dolgozzák fel a tragédiákat, vagy csak újabb hajmeresztő kihívások elé állítják őket az írók... (×10.22.)

(New X-Men vol.2 #20-23) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Mark Brooks, Paul Pelletier)

olvashattuk az x-faktor-ban, hogy mekkora sokk érte a mutáns-társadalmat azzal, hogy kilencven százalékuk elveszítette a képességét -hát gondoljunk csak bele, hogy mit érezhettek a xavier intézetben tanuló gyerekek, akik az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy nem különlegesek többé. illetve nem kell elképzelnünk, mert a new x-men ezek kötete pont ezt mutatja be... az utolsó pillanatban tettem be az olvasási listámba a sorozat öt kötetét, mert felmerült benne az igény, hogy a közelgő nagy x-esemény minden aspektusát érteni akarom majd -ugyanakkor kicsit tartottam is attól, hogy az író-váltás miatti tiszta-lap ide-vagy-oda, el fogok veszni a sok ismeretlen tini-mutáns között... szerencsére eléggé új-olvasó-barátra formálták az írók a nyitányt, leginkább azzal, hogy mindenkinek kiírták a nevét és a képességét az első feltűnéskor. azt ugyan nem mondom, hogy mindenkit fel tudnék sorolni így négy füzettel később, de azért már kezdenek elkülönülni a srácok a fejemben... elég jól működtek a személyes drámák a képesség-vesztés miatt, vagy azért, mert a bizonyos fiatalok szorosan kötődtek egymáshoz, így érzelmileg még úgy is be tudtam vonódni, hogy egy csomó új arcért kellett megszakadnia a szívemnek... a tanári kart is bőven megviselték a történtek, bár azt kicsit sziszegve fogadtam, hogy emma frost ennyire bitch lett a végére -bár valahol megérthető, hogy keménykedik a frissen felbukkant x-23-mmal, aki a szemében nem ember, hanem csak egy lélektelen gyilkoló-gép... a filmekben is szívesen használt stryker alkalmas lesz itt is a gonosz-szerepre, bár most nem ezredes, hanem prédikátor, így egy újabb réteget lehet helyezni a borzasztó tetteire a vallási fanatikusság piszkálgatásával... (ez a kvázi-mangás rajz-stílus nem a kedvencem, de ha a runaways tinijeit megszoktam egy ehhez hasonló vizuális környezetben, akkor ezeknél a tiniknél sem kell sok idő, hogy ráálljon a szemem az eltúlzott arcaikra...) (×10.21.)