(2019) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits) (39 BBY)

george lucas szeretett körökben gondolkozni, amikor még ő vezette a starwars hajóját, vagy ahogy ő mondta az interjúkban, szereti, amikor a történetek rímelnek egymásra -és qui-gon jinn a baljós árnyak-ban egy ilyen egyszerű rím volt az új remény-es obi-wan kenobi-ra. azaz egy mentor-figura, aki mögött ott a gazdag múltja, ám ebből a múltból nem sokat kapunk, mert a mentor-szereplők sorsa az, hogy idővel elhagyják a tanítványukat, akinek emiatt erősebbé kell válnia, hogy bevégezhessék a sorsukat. úgyhogy ideje volt, hogy qui-gon múltját jobban megismerhessük -és ehhez szerencsére megtalálták a jelenlegi legjobb starwars-regény írót, claudia grey-t, aki most sem okozott csalódást... eleve szeretem, ahogy ír, film-szerűen pörgeti az eseményeket, hiába a baljós árnyak-ra hajazó intrikus politikai háttér, a regény nem lassít egy pillanatra sem, eleve egy akció közepébe dob be minket, majd három szálat is elindít, amiket viszonylag hamar egymás felé kanyarít. de azért az események sűrűjében sem felejtkezik el a karaktereiről, és a céljának megfelelően jobban megismerjük a hagyományos jedi elvektől egyre távolodó qui-gonn mestert, és a vele sokszor súrlódó ifjú obi-wan-t. mert a címhez méltóan igazán belemegyünk a mester-padawan kapcsolatokba, korábban nem is gondoltuk talán, hogy egy ilyen szimbiózis mennyi súrlódással is együtt járhat, hogy milyen sok időnek kellett eltelnie a két hősünknél is, hogy az a szövetség létrejöjjön kettejük között, amit már a filmben is láthattunk. és jobban megérthetjük azt is, hogy qui-gonn miért reagált olyan érzékenyen anakin felbukkanására -mert már ismerhetjük a megszállottságát a próféciák és látomások iránt (plusz érdekesség volt, hogy még visszaemlékezéseket is kaptunk az ő padawan-idejére, a kapcsolatukra dooku-val)... tetszett az is, hogy a könyv ennyire harcias kiállás a rabszolgaság intézménye ellen. a nyomozós aspektusa is működött, amikor kiderült, hogy a belső körökben van áruló, akkor elkezdtem minden elejtett mondatra figyelni, hogy kitaláljam a nagy csavart -jelentem, nem sikerült... húsz év telt el a baljós árnyak óta, nagyjából sikerült szerintem megbékélnünk az egyenetlenségeivel, így nagy pozitívum, hogy a lucasfilm-nél is kezdik befogadni ezt a korszakot, és körülbástyázzák ilyen magas minőségű történetekkel. (×12.28.)

(Allegiance #1-4) (2019, Marvel Comics) (írta: Ethan Sacks, rajzolta: Luke Ross) (eng)

a sors viccelődik velem -a fő starwars képregény-sorban addig sikerült eljutnom, hogy leia-ék megpróbálják rábeszélni a mon cala lakóit, hogy ajánlják fel a hajóikat a felkelőknek, és most itt ez a mini, ami 30 évvel később játszódik, és azt olvasom benne, hogy leia megérkezik a mon cala-ra, hogy elkérje a helyiek hajóit... annyi a különbség, hogy az első rend kylo ren vezetésével sokkal kíméletlenebbnek tűnik, mint a birodalom valaha is volt, mérlegelés nélkül mészárolnak le mindenkit, akiről azt feltételezik, hogy az ellenállást támogatja, így nem jósolok komoly jövőt a vízben élő barátainknak sem... (miért van mindig egy kétes alak az uralkodók mellett, aki kételyeket csöpögtet a fülébe? egy ilyen árulásra hajlamos karakter tartozéka a trónszékeknek...?) finn-nek és poe-nak is jutott egy mellék-szál, sok lövöldözéssel és egy alakváltóval a háttérben -plusz egy igen cool jelenettel, amiben fontos szerepet játszottak egy katapult-ülés és a galaxis legjobb pilótájának képességei... kicsit azt érezni, hogy a lucasfilm kiadta az utasítást, hogy jól jönne marketing-szempontból egy ilyen képregény, és az írónak megmutatták a rise of skywalker első néhány oldalát, és ő kényszerűségből két mellék-küldetéssel töltötte fel a rendelkezésére álló lapokat... (×12.17.)

(Star Wars -Age of Resistance: Captain Phasma, Finn, General Hux, Kylo Ren, Poe Dameron, Rey, Rose Tico, Supreme Leader Snoke, Special) (2019, Marvel Comics) (írta: Tom Taylor; rajzolta: Leonard Kirk, Ramon Rosanas) (eng)

az elmúlt évek képregény-olvasási dömpingem után most már határozottan állíthatom, hogy ezeket az antológiákat, rajzolt novellákat nem nekem találták ki, általában csak átszaladok rajtuk, ha azt akarom érezni, hogy egy adott sorozathoz vagy nagyobb sztorihoz tartozó minden kis falatkát befaltam, vagy ha attól félek, hogy pont egy ilyen morzsában fognak valami kulcs-információt elrejteni -leginkább az a bajom, hogy a jellegéből adódóan egy ilyen pár oldalas szösszenetben nem lehet mélyen belemenni a sztoriba vagy a karakterekbe. és igazából az sem véletlen, hogy a másik két korszakot átugorva a jelenlegi starwars-trilógia idejében találtam magam, mert nem akartam más időszakkal kizökkenteni a felhangolódásomat a nyakunkon lévő új film előtt. és igazából most is azt kaptam, amit az ilyen köteteknél szoktam, néhány apró történet-töredéket, amik nem igazán adnak hozzá a nagy egészhez, és amiknél pontosan ugyanaz hajtja a karaktereket, mint a filmekben (finn a lelkiismeretével küszködik, poe a csillagokba vágyik, ray a magányából eredő űrt akarja betölteni, satöbbi)... a szerző, tom taylor néhányszor trükközésekre kényszerült azért, mert még mindig nem lehet nyíltan beszélni ezekről a karakterekről, ezért nem phasma-n van a hangsúly, hanem egy rohamosztagoson, snoke múltja helyett arról olvashatunk, hogy miként adott leckéket kylo ren-nek, de maga a maszkos anti-hősünk is csak egy mellék-küldetést kapott (néhány múltból kölcsönvett elem között tombolhatott egyet)... szóval ebéd mellé plusz levezetésként elmentek ezek a füzetek, de a tico lányok sztoriját leszámítva érzelmileg nem sokat mozgattak meg bennem... (ennek ellenére ti is tudjátok, hogy a másik két korszak sztorijait is el fogom olvasni, mert nehezen bírom ki, ha lyukak tátonganak a star wars-os olvasási listámon...) (×12.13.)

(Star Wars vol.2 #44-49) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

a nagyfilmek jellegéből adódóan szűkös az időkeret a hátterek bemutatására, onnan ismerjük a calamari-kat (ackbar-t és raddus-t), onnan tudjuk, hogy a hajóik adták a gerincét a lázadók flottájának, de sosem láthattuk a szülőbolygójukat, ismerhettük meg a kultúrájukat -pont ezért a bővített galaxisért érdemes fellapozni a regényeket és képregényeket... a star wars-nak mindig is jól állt a kalandos hangulat, és kieron gillen nagyon helyesen megérezte azt, hogy milyen típusú kalandokba kell bedobnia a klasszikus trilógia szereplőit, milyen küldetéseket kell nekik szervezni, ahol bevethetik a teljes trükk-arzenáljukat és leleményüket. ráadásul film-szerűen ír, mini-cliffhangerekkel és gyors helyszínváltásokkal dolgozik. és nem veti meg a lüke humort sem (chewie, mint kéz-törlő, punk c-3po). szóval továbbra is kellemes olvasmány ez a run, semmi világmegváltás, de azért ad hozzá annyit a nagy egészhez, hogy ne érezzük felesleges kitérőnek... (több tényezőt érzek a háttérben, amiért egy egész hetembe került, mire be tudtam fejezni ezt a nyamvadt hat füzetet, sajnos leginkább az időhiányom tolta csak egyre hátrébb-és-hátrébb az olvasásomat. de azok után, hogy most már két kötetnyire vagyok a gillen-korszakban, így már látni vélem az összképet, az is hátráltató lehet, hogy inkább komplett kaland-sztorikat akar adni nekünk, nem valami nagy átívelő arc-ot, ahol azt érzi az ember, hogy minden kis részletre oda kell figyelnie. így nincs meg az az ösztönző erő, ami hajtana előre a mélyebb elmerülésben...) (×12.08.)

(Star Wars vol.2 #38-43) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

tudom, hogy csak a hozzám hasonló kontinuitás-fanatikusoknak fontos a story group munkája, azaz hogy a disney alkalmaz néhány őrült megszállottat, akik igyekeznek elsimítani mindent egységesre a star wars világában, de akkor is kikiabálom a világba, hogy igenis jó dolog, amikor azt érzi befogadóként az ember, hogy egy nagy pókháló közepén ül, ahol gondosan össze vannak sodorva a szálak... a rogue one antológia-film egyszerre retcon-tált bizonyos eseményeket a halálcsillaggal kapcsolatban, ugyanakkor olyan lyukakat is betömtek a sztorijával, amikről nem is tudtuk, hogy george lucas hátrahagyta őket... és igaz, hogy az utolsó jelenettel szépen sikerült összevarrni a filmet a new hope-pal, ez a képregény-kötet mosta igazán össze a két szálat. és kieron gillen egész jó munkát végzett a varrodában, nem érezni erőltetettnek azt, hogy luke-ék felbukkannak a rossz állapotú jehda-nál, és besegítenek az ellenállók maroknyi túlélőinek (plusz a saját korábbi sorozatából is hozott át egy fontos szereplőt, csakhogy a kompletista énem örömtáncot járjon)... bár maga a sztori sok újdonságot azért nem tartalmaz (adott egy gonosz birodalmi főmufti, nagy és erős fegyverekkel, amik ellen kell a lelemény és a bátorság, csak összefogással lehet győzedelmeskedni), ennek ellenére élvezetes a kaland, még akkor is, ha kicsit azt éreztem, hogy többször is bak-ugrásokkal haladunk a panelek között, mintha egy türelmetlen vágó kinyisszantott volna minden átmenetet a lapokról... luke alámerülését kevésbé éreztem starwars-osnak, viszont örülök, hogy a kételyek ott vannak hősünkben, igaz, furcsa látni, hogy ennyire könnyedén hányja (fénykard)élre az ellenfeleit... de egyébként is, a karakterek azon a fejlődési úton haladnak, amit a new hope/empire vonal kijelölt nekik, luke tudja, hogy sokat kell még tanulnia, han fokozatosan ráérez, hogy milyen csapatban dolgozni (ledobni a nagy-arcú csempész-álcát és emberinek mutatkozni), leia meg a szokásos diplomatikus arcát mutatja mindig... (×11.26.)

(2017) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits, 2018) (3BBY)

leia hercegnőt készen kaptuk az első pillanattól, amikor határozott ifjú nőként leoltotta az idősebb férfi karaktereket, és egy pillanatig sem tűnt egy gyámolatlan királyi fenségnek, akit meg kell menteni. elfogadtuk őt a lázadók vezetőjeként, nem kérdőjeleztük meg a célzási képességeit sem... lucas apánk hagyott helyet arra, hogy eljusson a karakter erre a pontra, mégis évtizedeket kellett várni, hogy valaki betöltse ezt az űrt. és hála a tervezőnek, hogy az új kánon legtehetségesebb írója kapta ezt a feladatot... izgalmas volt látni a hercegnőt egy újfajta lelkiállapotban, ahol bizonytalan és esendő, ugyanakkor már rendelkezik sok későbbi tulajdonságával, leleményes és törődő is. a bizonytalanságai vezetik végig a történeten, a vélt sértettsége a szüleivel szemben, a kitartása, a tenni akarása, a morális iránytűje. meg persze egy kicsit a szerelem is, mert mégiscsak egy tini-(lány)regényt tartunk a kezünkben... kicsit fájdalmas, de nagyon érdekes látni a pusztulás előtti alderaan-t, jobban megismerni organa-ék jellemét, és jó elfilozofálni azon, hogy mekkora szerepünk lehetett abba, hogy a bolygójuk volt a halálcsillag első célpontja... nagyon szeretem a jelenlegi kánonban, hogy mindent-összefűznek-mindennel, de claudia gray különösen mesteri módon művelte ezt, ahogy közel hozta hozzánk holdo karakterét, ahogy ott sötétlettek a rogue one baljós helyszínei a háttérben, és az összefüggéseivel segített megérteni, hogy milyen öngyilkos vállalkozás is volt a felkelés kirobbantása. és most már jobban megértjük azt is, hogy a hercegnő miért köpködte azokat a gyűlölködő szavakat vader és tarkin nagymoff irányába... annak ellenére, hogy ez nem egy akció-regény, kellően dinamikusnak éreztem a tempóját, az elmélkedősebb/lelkizősebb részek közé beillesztett kaland-kirándulások húzták fel a ritmusát. érzelmileg is kellően hullámzott, a boldog pillanatokat rendre beárnyékolták a foreshadow-ing árnyai... (gratulálni szeretnék kristian harloff-nak, hogy örökre beíródott a neve a csillagok közé, amiket annyira szeret!) (×08.27.)

a regény:

(2018) (írta: Mur Lafferty) (magyarul: Szukits, 2018) (13-10 BBY)

ennyi film-regénnyel a hátam mögött már hamar meg tudom állapítani, hogy az újabb mű átlépi-e azt a minőségi vonalat, ami miatt élvezetesnek érzem az adaptációt, vagy alatta marad, és akkor ismét hümmögök csak egy sort, hogy megint kicsit időpocsékolásnak érződött ez a háromszáz oldal, hiszen két órában is letudhattam volna a sztori ismétlését, hogyha csak berakom a dvd-t a lejátszóba -egy kicsit azért bajban vagyok ennél a könyvnél, mert ez valahova pont a vonalra esik... a tempó jó volt, a film kaland-hangulata írásban is átjött, és még egy kis pluszt is kaptunk a filmhez képest (qi’ra útját a vörös hajnal felé, l3-37 gondolatait, lando megpróbáltatásait a zuhanyzóban), de azért nem mondanám egy lelkes ifjú rajongónak, hogy hé, olvasni mindig jobb, hagyd a filmet, inkább próbálkozz ezzel... viszont! az előzmény-regénnyel együtt szép karakter-íve kerekedett han-nak és qi’ra-nak, ezt viszont nem tudja nyújtani a mozgókép-változat... (beleszakad a geek szívem, hogy az epilógust nem forgatták le ténylegesen, mert elolvadtam volna, ha azt látom, hogy ennyire összefonják a stories filmeket...) (×04.02.)

képes útmutató:

(2018) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri)

legszívesebben bemásolnám azt, amit a rogue one képes útmutatójához írtam, mert pablo hidalgo most egy nagyon hasonló könyvet alkotott, ráadásul ugyanazok a vonásai tetszettek itt is, azaz a hihetetlenül mélynek érződik kidolgozás, hogy minden statisztának van háttér-története, hogy minden használati tárgy működése végig van gondolva... belekötni csak abba tudnék, hogy a képekhez fűzött magyarázatok néha szájbarágósak, de hé, ez egy gyerekeknek szánt kötet, nem kéne felnőtt fejjel megítélnem... (×04.03.)

Beckett (2018, Marvel Comics) (írta: Gerry Duggan; rajzolta: Marc Laming, Edgar Salazar, Will Sliney) (eng) / egy harminc oldalas one-shot-ban nehéz nagy megfejtéseket tenni, és valószínűleg nem is kell -azaz nem ez a hely az, ami túlmagyarázná nekünk tobias beckett (és bandája) jellemét és motivációs hátterét. simán csak egy újabb kalandba akarja dobni a karaktereket, ahol simliskedhetnek kedvükre, miközben az életüket kell menteni egy mcguffin miatt. van egy kis name-dropping is, hogy közelebb érezzük az egészet a solo-filmhez, de semmi komoly. könnyedén kihagyható az olvasási listából, de helykitöltő húsz percnek bőven alkalmas, kellően pörgős és nem néz ki rosszul a rajza sem... (×03.25.)

Lando -Double or Nothing (Lando -Double or Nothing #1-5) (2018, Marvel Comics) (írta: Rodney Barnes, rajzolta: Paolo Villanelli) (eng) / donald glover sármja kiragyogott a solo-filmből, így természetesen a képregény-írók is ihletett kaptak a csodás alakítását látva arra, hogy újabb kalandokba sodorják a piperkőc csempészt -illetve a marvel ütötte kicsit a vasat, és kapcsoltak a filmhez egy közepes lando sztorit is... persze vannak működő elemei a képregénynek, lando l3-vel való kapcsolata például nagyszerűen idézi meg a film-béli adok/kapok szóváltásokat, mint ahogy a robot lázadó jelleme itt is szórakoztató tudott maradni, de sajnos összességében elég felejthető lett ez az alkotás, egy mellék-kaland, ami nem tud feltüzelni, ráadásul nagyon túl van beszélve, mert ha nem csacsog épp’ senki kimondott szavakat, akkor lando narrációjával rágnak a szánkba mindent... (×03.29.)

Han Solo -Imperial Cadet (Han Solo -Imperial Cader #1-5) (2018-2019, Marvel Comics) (írta: Robbie Thompson, rajzolta: Leonard Kirk) (eng) / eléggé feltáratlan folt han birodalmi múltja, a solo-film sem igazán tért ki rá, sőt, az általam épp’ most olvasott (bővített) regény-változatban is csak egy szűk fejezetnyi hely jutott erre, úgyhogy reméltem, hogy a képregényes szakág majd alaposan kezébe veszi a dolgot -de öt füzet után sem lettünk igazán beljebb... azt már tudtuk, hogy han ekkoriban sem bírta a parancsokat, és nem elég, hogy a saját (forró) feje után ment, de még a száját sem bírta befogni -viszont, amikor kellett, akkor helyén volt a szíve... szóval nem mondhatjuk, hogy a karakter olyan nagy fejlődésen ment volna át az évtizedek során... én nem tudom, hogy mi ez a középszerűség, amit mostanság a képregények nívójaként belőttek a lucasfilm központjában, de jó lenne végre minőségibb darabokat is olvasni... ráadásul így a film-regénnyel együtt olvasva ezt a sztorit, jobban kijött, hogy még a konzisztenciára sem figyelnek már annyira a story-grup-nál, mint eddig, mert az írott változat szerint han-nak csak egyetlen barátja volt az akadémián, itt meg van egy egész osztag körülötte, akik mindenbe követik (még egy bizarr külön kalandba is, ahol han kadétként mindent elrendez, hogy egy kaszinó-hajóra fel tudjon osonni...) (×03.30.)

(2018) (írta: Rae Carson) (magyarul: Szukits, 2019) (13BBY)

a solo film kalandfilmes jellegéből adódóan nem tölthettük sok időt a kezdeteknél, a koréliai félhomályban (bár ron howard-ék szerint a galaxis minden bolygóján félhomály van...), úgyhogy természetes ötletnek tűnt az előzmény-film előzményeképp egy regényt is az időrendbe helyezni, ahol nem csak a leendő csempészre koncentrálhatunk, de a film másik fontos szereplője, qi’ra is megkaphatja a reflektor-fényt... nem nagyon értem a kánon-regényeknél ezt a young adult kategóriát, mármint oké, ifjak a főszereplők, de az írás minőségében vagy a sztori-vezetésben ez szerencsére ez nem érződik (és még az sem mondhatjuk, hogy a romantikus felhangok olyan markánsak lennének, mint amennyire ezt a stílustól elvárnánk)... maga a sztori egyébként szép egyenes vonalban halad előre, mindig van egy újabb mellék-küldetés, mindig menekülni kell -és mindig a három főszereplőn van a hangsúly, ahogy az életveszélyes helyzetek folyományaként egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ahogy a bizalmatlan utcakölykök egyre jobban megbíznak egymásban... három szereplőt írtam, mert egy kis rodiai is kiemelt szerepet kap, kár, hogy az ő sorsát lehetett sejteni abból, hogy a filmben már nem volt helye a karakterének... han és qi’ra karakter-fejlesztése jól sikerült, ott van bennük a mag, ami köré formálódik a későbbi személyiségük, és jól alapozza azokat a motivációikat is az írónő, ami későbbiekben is meghatározó lesz számukra, ami érthetővé teszi bizonyos döntéseiket és vágyaikat... han solo a gyerekkorom hőse volt, a cinikus dumagép, akinek titkon hatalmas szíve van, de most még jobban tudok kötődni hozzá, hogy ismerem az éhező utcagyerek korszakát is, mert ez a háttértudás sokat hozzáad a jelleméhez... könnyen és szívesen olvastam ezt a könyvet, jó volt a tempója, a világépítése, tele szívvel rohantam a karakterek után. (az előzményeknek nagy előnye a foreshadow-ing, azaz hogy előreutalásokkal kacsint ránk, de talán a lelki vonulatok még átélhetőbbek voltak, azaz most már értjük azt, hogy qi’ra miért értékeli sokra a szép ruhákat, vagy hogy han-nak mit jelent az, hogy életében először járhat egy űrhajón.) (×03.24.)

(Poe Dameron #26-31) (2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

arról tudunk, hogy poe azért bukkant fel a semmiből maz katana kastélya felett az x-szárnyújával, mert a forgatókönyv első változata szerint nem élte volna túl a jakku-i zuhanást -most ez a képregény összekötötte a két pontot... azt is tudjuk már, hogy jj abrams visszahozza snap waxley-t a kilencedik részbe (különben megsértődne rá az országos cimborája, a karaktert játszó greg grunberg), úgyhogy arra sem ártott magyarázattal szolgálni, hogy mivel bekkelte ki azt az időt a fekete század, amit a last jedi fedett le -természetesen küldetésen voltak... méghozzá utánpótlást próbáltak gyűjteni az ellenállás számára (rájuk is fér, mert ekkoriban már csak egy millenium falcon-nyian vannak csupán), és persze ez sok repüléssel és lövöldözéssel jár együtt. de a galaxis legjobb pilótáit nem olyan könnyű ám földre kényszeríteni... először csak gimmick-nek tűnt, hogy poe mesél a többieknek, mert reklámozási szempontból előnyösnek tűnt azt mondani, hogy ez az első történet, ami a nyolcadik film után játszódik (plusz így vendégszerepelhetett rey és finn is), de aztán tényleg egy picit továbbnyúltunk az eddig ismert sztorin... tudom, hogy telhetetlen vagyok, de az utolsó füzet lehetett volna egy kicsit kövérebb is, mert a végső epikus csatát egy kicsit összecsapottnak éreztem, néhány panelnyi látványos légiharc már nem nagyon terhelte volna meg a pénztárcákat, nem...? apropó, látvány, másnál látom hogy lelki törést okoznak a fotórealisztikus arcok, de szerintem a starwars-nál jól működnek ezek az ábrázolások, jobban a filmekhez kötik a hangulatot. és az ember szeme igényli is a szépséget, belelapoztam az annual-ba is, és azonnal közöltem, hogy ’nem, én ezt nem’... (a lucasfilm-nél okos üzletpolitikát folytatva ráhagyják az alkotóikra, hogy ott zárják le a történeteiket, ahol ők szándékozzák, ahol úgy érzik, hogy elmeséltek mindent, amit szerettek volna. majd kitárják a végtelen szütyőjüket, hogy újabb lehetőséget húzzanak ki belőle.) (##10.18.)

(Poe Dameron #20-25) (2017-2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

egy kőhajításnyira vagyunk a force awakens idővonalától, így lor san tekka is fontos szerepet kapott ebben a kötetben -ami nekem azért volt furcsa elsőre, mert a film nyitányában nem úgy tűnt, hogy poe-val nagy ismeretségben lennének, de aztán az utolsó füzetre ezt szépen kikerekítette a szerző azzal, hogy most kapta meg az öreg kutató a küldetését, azaz hogy segédkezzen az ellenállásnak megtalálni luke skywalker-t... de előtte még ő maga volt a küldetés, mivel felelőtlenül belesétált egy tiltott zónába (jó látni, hogy a neimoidiak még 60 év múltán is ugyanolyan pénzéhes rátarti népség, mint egykor), ezért komoly vesszőfutás indul a személye miatt... leia személyesen is ott forgolódik az akcióban, ami azért nem csoda, mert a hosszú évek alatt rengeteg simlisséget tanult el a férjétől, így ezt a tudását most jól tudja kamatoztatni... de azért a főszereplő is pilótáink is megvannak, és meglepően dús körülöttük a magánéleti vonal, legyen az szerelem vagy robot-gyilkosság, de szépen színesednek ezektől panelről/panelre... (volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy terex a jakku-ra dobja le az öreget, és ezért bukkan fel a film elején mindkét érdekelt fél a sivatag-bolygón, de charles soule még akart ezen felül is csavarni egyet az útvonalon. apropó terex, az ember már majd’ megsajnálta a diszfunkcionális implantátumai miatt...) (##10.15.)

(írta: Terry Brooks -George Lucas forgatókönyve alapján) (1999) (magyarul: Aquila, 1999) (32BBY)

mi újat nyújthat egy film-regény, ahol a mozgóképes változatot már annyiszor láttad, hogy konkrét mondatok is vannak belőle a füledben, és a könyv-változatot is olvastad már tizenéves korodban? annyira nem sokat -de szerencsére nem is fájt, hogy belevettem ezt a kötetet is a prequel-olvasós soromban (leginkább azért, mert hülyén nézett volna ki, ha csak a kiváló sith-ek bosszúja árválkodik csak a sorban a film-adaptációk közül, plusz két regénnyel is felvezettem a baljós eseményeit, a főfogást meg kihagytam volna? az furán vette volna ki magát)... egyébként maga a regény nem kínál túl sokat a filmhez képest, leginkább anakin tatuin-i időszakához kapunk apróbb adalékokat. (##09.15.)

(2017) (írta: Delilah S. Dawson) (magyarul: Szukits, 2017) (after 28ABY)

phasma százados sok embernek csalódást okozott... mármint nem csak az univerzumon belül, ahol elárulta az első rendet azzal, hogy a saját életét helyezte előtérbe, amikor finn-ék elfogták a starkiller bázison, de a való életben is, ahol rajongók tömegeit tüzelték fel a krómszínű páncéljával, hogy aztán ne használják ki a karakterben rejlő potenciát... úgyhogy logikus döntés volt az ő eredet-történetét egy regényben bemutatni, ugyanakkor könnyen elveszítheti a varázsát egy olyan karakter, akinek a lételeme a rejtélyesség (sőt, még az is előfordulhat, ha lerántják róla leplet, hogy nem lesz alatta semmi érdekes)... dramaturgiailag ezért jó ötlet, hogy közvetve kapjuk meg a múltbéli eseményeket, egy olyan karaktertől, aki bevallottan még színezi is kicsit az eseményeket, hogy ezzel a saját irháját mentse, így phasma meg tudott maradni legendának. ugyanakkor mivel phasma-t folyton más szemszögéből láthatjuk, igazán nem is tudunk a páncélja mögé nézni, hogy mitől lett ilyen hideg és kegyetlen és számító... persze a felnövése sok mindenre fényt derít, mert az univerzum nehezen élhető bolygói közül ez a poszt-apokaliptikus rémálom az egyik legkegyetlenebb mind közül, változatos borzalmak várnak az itt vegetáló szerencsétlenekre, ahol minden pillanatban a túlélésre kell koncentrálniuk... elsőre kicsit furcsának tűnt ez a törzsi barbár világ a starwars galaxisában, de aztán érdekessé vált, hogy mindent ebből a primitívebb szemszögből láttunk... a sorozat történelmét ismerve nem maradhatott ki a kegyetlen helyszínek közül a sivatag sem, de sajnos túl sokáig tartott, amíg a végtelen homokdűnék között bolyongtunk, legalábbis én szívesebben jutottam volna át hamarabb ezen a területen (igaz, én már gyerekkoromban is untam azt a részt a new hope-ból, amikor a két droid szeli át a végtelen sivatagot)... az utóhatás-ban csak érintőlegesen szerepelt az idősebbik hux, most viszont megismerhettünk a személyiségét, és cseppet sem lett szimpatikusabb, mint a kifejezetten ellenszenves fiacskája... pedig az első rend-ben is szolgálnak olyanok, akik a páncél és az egyenruha alatt meg tudják őrizni az emberségüket, hiába a szigorú fegyelem és az éjjel/nappal folyó agymosás -és ezért lett egyre érdekesebb oldalról/oldalra a jelen-szálban megismert cardinal százados (aki szintén kapott egy fehértől eltérő páncélt, mert az menő)... elég szolidan pörgött végig a kötet, így nem is tudott igazán behúzni (főleg a közepén, ahol le is ült egy kicsit a sivatagban), de összességében ismét egy jó karakter-rajzot kaptunk egy kisebb szereplőről, és én pont ezt várom el az ügyesen kézben tartott kiterjesztett univerzumtól. (##07.22)

(2016) (írta: Claudia Grey) (magyarul: Szukits, 2016) (28ABY)

a force awakens-ben egy kész helyzetet kaptunk, egy újra forróvá váló háborút a messzi-messzi galaxisban, így akadt egy jelentős hézag arra vonatkozóan, hogy miként juthatott el a világ röpke harminc év alatt újra odáig, hogy tie-vadászok és x-szárnyúak lövik egymást az égben, fehér maszkos katonák masíroznak a bolygókon... miután george lucas nem túl ügyesen hozta be a nagy-politikai vetületet a starwars világába, claudia grey egy piszok nehéz feladatra vállalkozott azzal, hogy a szétszakadó, megosztott és sok esetben a béna kacsa állapotában kiszenvedő szenátust tette meg a regénye egyik sarokpontjának... mert a starwars-rajongók nagy többsége idegenkedik mindattól, amiben nincs faltól-falig akció (extra adag fénykard-párbajjal), pedig igenis kifizetődő tud lenni egy ilyen alacsony tűzön forralt leves is, ami a jól felépített karakter-drámájával akar hatni, nem pedig a csillogó felszínével... érthető persze, hogy a filmekben nincs idő ilyen mélységben lemenni a politikai háttérhez, pedig tényleg úgy érezheti az ember a könyv elolvasása után, hogy sokkal jobban megérti a nagyobb összefüggéseket -hogy miként erősödhetett meg az első rend, hogy leia miért kényszerült arra, hogy titkos ellenállásba tömörítse a harcolni kész lényeket... a kétpólusú szenátusnak érezhetően az amerikai politikai berendezés volt a mintája, de az a jó, hogy úgy van beállítva mind a két párt, hogy egyszerre találunk náluk megérthető álláspontokat és elítélendő hozzáállásokat is. nagyon érdekes a galaxis lakóinak a hozzáállása a birodalomhoz is, hogy egy részük visszavágyik a keményebben fogott, totalitárius rendszerbe, akár nosztalgiával is tekintenek rá, mint egy dicső korszakra. előzmény révén azért nem volt nagy meglepetés, hogy az első rend árnyéka vetül a negatív karakterek összes tervére... bár leia organa a könyv igazi főszereplője, akivel teljes mértékig együtt tudunk érezni, nála sokkal izgalmasabb lett casterfo szenátor karaktere, aki gyönyörű utat jár be az utálattól a megkedvelésen át odáig, hogy végleg összetörik a szívünk miatta -és persze benne keveredik a legérdekesebben a birodalomhoz való ellentmondásos viszony is... érdekes volt, ahogy a regény felénél lett egyértelmű, hogy miért van ott a borítón vader sziluettje is, hogy a vérségi kötelékek mennyire gúzsba kötik a galaxist -én pedig nem tudok elképzelni annál nagyobb aljasságot, amikor valakit a szülei tettei miatt ítélnek el... a jellegéből adódóan valószínűleg soha nem ez a regény fog a legközelebb állni a szívemhez, de egy baromi jól megírt, érzelmileg hatásos és fontos star wars műnek tartom. (biztos vagyok benne, hogy sokaknak az utolsó oldaltól lett volna igazán érdekes a könyv, de a saga azon fejezetét majd később fogjuk igazán megismerni.) (kicsit azt éreztem, hogy olyan ez a kötet a többi starwars regény között, mint ahogy a detective comics szokott viszonyulni a batman képregényhez képest -oké, főleg a nyomozós aspektus miatt is érezhettem ezt...) (##07.10.)

(2017) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2017) (5ABY)

emlékszem mekkorát hőköltem hátra, amikor a force awakens trailer-ének nyitóképében megláttam a homokbuckák között nyugvó csillagromboló roncsot -és bár tudom, hogy az ’elveszett csillagok’-ban már kaptunk egy kis ízelítőt a jakku felett zajlott csatából, azért nagyon vártam, hogy ebben a könyvben részletesen is olvashassak a drámai eseményekről... éééés kicsit bánom, hogy mozgóképen nem láthattam ezt, bár a fantáziám erősen dolgozott, miközben faltam a csata-leírás oldalait, hatásosra sikerült -főként a nagy zuhanás leírásába tudtam magam beleélni, ahol az önfeláldozás és a taktikai érzék keveredett a felszínen harcolók élményeivel, akik teljes súlyukkal kapták a nyakukba az áldást... de persze ez csak a könyv utolsó harmada volt, el kellett jutni odáig, hogy a gondosan felállított sakktábla figuráit alaposan lesöpörjük a játéktérről... a három kötet közül most volt a leghangsúlyosabb a politika, erősen jelen volt a demokrácia hátulütője, a hataloméhes, megalkuvó és megvesztegethető politikus néhány díszpéldánya... mon mothma személyisége is színesedhetett a küzdelmeivel és leleményességével... a jakku is többé vált, mint egy nem túl eredeti tatooine-klón, ezt azzal érte el a szerző, hogy palpatine tervében fontos szerepet adott a bolygónak, plusz az ott töltött időben a helyiekkel is foglalkoztunk, mondjuk a kétes tevékenységeket folytató niima-val (btw, a nyálkás csigára emlékeztető huttok miért mindig sivatagos bolygókon laknak?)... de egyébként is jól érzékelhető volt, hogy a zavaros idők előhozták a zavarosban halászókat, ott ólálkodtak a szindikátusok és bűnkartellek a lapok szélein... bár jó volt kicsit a jakku-val ismerkedni, azért a sztori a könyv közepén kicsit beleragadt a homokba, és csak a fináléra másztunk ki belőle igazán... a főbb karakterekről már nem igen tudtunk meg többet, a karakter-jegyeikben történtek inkább kisebb változások (norra a makacs bosszúja közben elég idegesítő volt, sloane viszont végképp belépett a szimpatikusabb birodalmiak szűk elit körébe)... mivel a közjátékokban voltak korábbról visszatérők, ezért azt gondolom, hogy lehetett valami mester-terv ezekkel a közbeszúrt részekkel, de ha volt is ilyen, akkor inkább kevesebb, mint több sikert értek el (viszont úgy tűnik, hogy chuck wendig rehabilitálni akarta az univerzum összes ciki karakterét, legalábbis jar jar kapott egy megrendítő pár oldalt és a hírhedt holiday special-ből is át lett emelve csubi kisfia)... a birodalom elbukott, de persze a nagy történet nem zárult le, és így a jövő nagy ellenségét ügyesen ráalapoztuk palpatine császárra -mert a fénnyel szemben mindig ott kell lennie a sötétségnek is... (ez a trilógia valószínűleg sosem lesz a kedvenc starwars könyveim között, de mivel a második és harmadik kötet könnyen olvastatták magukat, így nem is fogok rossz emlékkel visszagondolni a sztori egészére.) (##06.30.)

(2016) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2016) (5ABY)

tudom, hogy sokan nem szerették a trilógia nyitányát (én sem), és úgy tűnik, hogy chuck wendig azt a következtetést vonta le az elégedetlenkedő hangokból, hogy túlságosan az új karakterekre fókuszált -vagy a magasabb szinten lévő döntéshozóknál fogyott el a bizalom, és ezért kellett már ebben a kötetben szerepelnie a solo-házaspárnak is... szerencsére azért sikerült megtalálni az arányokat, mert nem csak említés szintjén vannak jelen a szent trilógia szereplői, viszont nem is nyomják el az utóhatás-ban megismert csapatot... az akivá-n egykor összekovácsolódott társaság jól összeérett a két könyv között, egészséges karakter-dinamika alakult ki köztük (jas és sinjir már könnyen az ember szívéhez tudnak nőni), igaz, a kezdő, bond-filmeket idéző akció után különböző felállásokban röpülnek szét a galaxis különböző pontjaira, hogy aztán a dramaturgia időnként újra összekapcsolja őket... a birodalmi oldal is kellően alaposan képviseli magát továbbra is (szeretem, amikor mindkét pólusra odafigyel egy író), és náluk továbbra is hatalmi harc a legérdekesebb -valamint ez elv-béli különbségek, amik mentén tovább szakadhat a foszladozó erejük. mert sloane admirális a katonás rend híve, akinek meggyőződése, hogy a birodalom a keménykezű tekintély-elvűségével csak jót adott a galaxis lakóinak, és továbbra is csak tisztességes harccal küzdene az új-köztársasági erőkkel, addig a most feltűnt rejtélyes rax bármilyen alattomos módszert megengedhetőnek tart, hogy a fejére rakhassa a császári koronát... elég kíméletlen a könyv, arat a halál, komoly sérülésekből lábadozhatnak sokan az utolsó fejezetekre, és bele-belekap a rabszolgaság kérdésébe, a poszttraumás stressz drámájába, és (a továbbra is kissé kilógó) kitekintéseknek köszönhetően átérezhetjük, hogy a háború szabdalta galaxis milyen veszélyes hely a civileknek is... de nem csak erőszakkal van tele a könyv, a romantikát sem spórolja el, én még ennyi csók-jelenetet egyetlen starwars-könyvben sem olvastam (és szerencsére természetesen kezeli a homoszexualitás témáját is)... féltem kicsit ettől a kötettől az előzmény keserű szájíze miatt, de komoly előrelépést éreztem végül, felpörgött a tempó és a karakterek is érdekesebbek lettek -azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a magyar fordítás miatt olyan bénácskák időnként a párbeszédek vagy csak az eredeti hibáit örökölte a mi helyi változatunk... (##06.25.)

(2015) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2016) (6BBY-3ABY)

a starwars-ban a jedik kecses fénykard-mozdulataihoz és az x-szárnyúak légies táncaihoz szoktunk hozzá, ritkán adatott meg (főleg a rogue one előtt), hogy a háború mocskos oldalával is szembesítsenek minket, az örökké talpaló gyalogság mindennapos gyötrődéseivel a lehető legrosszabb körülmények között... úgyhogy maximális létjogosultsága van ennek a regénynek, amit bár egy játék örvén adtak ki, de csupán marketing-fogásként szerepel a logó a címlapon, más kapcsolódás nincs. maximum a vér-tartalmuk lehet hasonló... szóval minden szinten lemegyünk a felszínre, vállvetve, dacosan küzdünk az egyszerű közkatonákkal, aprókat harapva a birodalmi gépezetbe, távol az ismert hősök misztikus világától (tetszett, hogy még az erőhasználat is egy megmagyarázhatatlan dolog ezeknek a hétköznapi hősöknek), és ez az alul-nézett erős realisztikus felhangokat eredményezett. az eseményeivel is a saját véres küldetését járta, kivéve, amikor szintén alulnézetből mutatta be a hoth-bolygón lezajlott véres birodalmi megtorlást, de arra meg szükség volt, mert ott egy olyan pofont kapott a lázadás, ami után kénytelen volt új taktikák után nézni... az embernek olvasás közben nem is starwars-os előképek villannak be, hanem világháborús filmek -vagy azért, mert a csaták naturalisztikusan vannak ábrázolva, vagy azért, mert úgy belemegy a katona-lélektanba, ahogy a legerősebb háborús filmek szoktak (az alap filozófiai kérdés adott: miért is folyik a harc? mert az egyértelművé válik, hogy nem mindenki a lázadás eszméi miatt fog fegyvert ebben a küzdelemben, vannak, akik csak a háborút ismerik, így magáért a harc miatt harcolnak)... a könyv katonás jellegét erősítik a fejezetek elejére kiírt helyszínek és időpontok is -apropó, ezekre azért is szükség van, mert folyamatosan vissza-visszanézünk egy flashback-re is, valamint azért kapunk birodalmi kitérőket is az alkony század mellé (ez utóbbinál sikerül kihozni a birodalom emberibb arcát is, egy rohamosztagos nő(!) segítségével, aki csak szakmának tekinti a fehér páncél felhúzását, nem megkérdőjelezhetetlen eszmei célnak, a jószívűsége is túlmutat a szokásos arctalan fehér sisakos alakokon)... a szereplő gárda viszonylag sokszínű lett, és organikusan fejlődnek a kapcsolataik a megpróbáltatások alatt (és ezekből bőven kijut, tapintható a nyomás, fájnak az erős birodalmi (ellen)csapások) -és legnagyobb örömömre a magas számú női karakter ellenére sem alakul ki (egyértelmű) romantikus viszony a karakterek között (nem azért örülök ennek, mert egy jég-bolygó van a szívem helyén, hanem mert egy ilyen maszkulin történetbe nem illett volna egy ilyen típusú mellékszál)... először nem voltam kibékülve azzal a váltással, amikor a főhőst előreléptették, mert így nekünk olvasóknak is kicsit hátrébb kellett húzódnunk a harctérről (mondjuk pont erre az időre esett, amikor a harcok egyébként is vázlatosabb leírást kaptak, mert a birodalom pedánsságára épülő terv része volt a sok kisebb rajtaütés), de aztán a végére még egyszer alábukhattunk egy véres csata kegyetlen sűrűjébe... érezhetően fekszenek nekem ezek a fő starwars vonalaktól messzebb eső, földhözragadtabb, emberibb történetek az univerzum mocskosabb szegletéből -most sem került nagy erőfeszítésembe araszolni előre a mondatok lövészárkain keresztül... (##06.17.)

(2017) (írta: Matt Owens, rajzolta: Denys Cowan) (eng)

van-e értelme hosszan értekezni egy képregényről, ami érdektelen sztorit kínál, elnagyolt rajzokkal dolgozik, túlírja és fárasztja az olvasóit a párbeszédekkel és az egyetlen érdekes momentuma egy rövid flashback-jelenet? mert szerintem nem igazán... (##05.26.)

(2017) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2017) (0ABY)

ködösebb lett a világ az elmúlt negyven évben, nincsenek már tiszta határok, a felnövő generáció többre értékeli a realizmust az egyszerű mesei elemeknél. egy író számára is felszabadító lehet, hogy sok korlát ledőlt a kezdetek óta, hogy nem várja el az olvasó, hogy makulátlan hősöket állítsanak neki példaképül egy leegyszerűsített világrendben, ahol a gonoszok csak arctalan sisakos katonák és túlzott önérzettel rendelkező fehér férfiak lehetnek... már nem ez az első regény az új kánonban, ami a birodalom mélyére próbál ásni, talán ez most annyiban volt más, hogy kifejezetten elvárta az olvasótól, hogy a birodalmi főszereplőknek szurkoljon -és ez mindenképp érdekes érzés... bár a karakterek tökéletesen magukénak vallják a császár tekintély-uralmi törekvéseit, nem kérdőjelezik meg a rend fontosságát, azonban kénytelek átgondolni a masszívan hengerlő propagandát, miszerint a lázadók csupán káoszra törekvő felforgató elemek -ugyanakkor nekünk rajongóknak is szembe kell néznünk azzal, hogy a forradalmi lendület a saw gerrera örökségét továbbvivő ellenállóknál igenis morálisan megkérdőjelezhető tettekhez is vezetett, az élet másodlagossá vált a szabadságvágy mögött... bár a csapat összetétele (két pilóta, egy ex-rohamosztagos és egy hírszerzési szakértő) predesztinálhatta volna azt, hogy kommandósoknak való feladatokkal próbálnak léket ütni az ellenállókon, de az írónő egy kevésbé látványos/mozgalmas utat választott -be kellett épülniük egy kis sejtbe, ezzel lekorlátozva a helyszínt és a cselekményt. ugyanakkor nem éreztem unalmasnak a visszafogottabb tempót, mert közben jól működött az ilyen típusú, önfeláldozással járó küldetés lelki vonzatainak bemutatása, azok a meghasonulások, amik egy olyan embert érhetnek, akinek egy látszat-személyiséggel kell elfednie a valódi énjét és szándékait. mert a hosszas álruhában tartózkodás alatt elbizonytalanodhat az ember, érezheti azt, hogy az ellenség nem pont olyan, mint amilyen képet sulykoltak a közvéleménybe évek óta róluk... (bár annak örültem, hogy nem lett egy ismert karakter sem beleerőltetve a sztoriba, arra hamar rájöttem, hogy az ellenállók közt megbúvó rejtélyes alak kilétének felfedésénél esélyem sem lesz arra, hogy emlékezzek (mondjuk) a clone wars-ban feltűnt arcokra...) (hmmm, érdekes volt az olvasni, hogy itt (birodalmi szemszögből) dicsérik a rohamosztagos páncélt, míg nemrég még azzal a bizonyos szemszöggel szembesültem, hogy a katonák utálták hordani a kényelmetlen és alkalmatlan védőfelszerelést...) (disclaimer: nem kell megijedni a címben látható kettes számtól, ez nem egy folytatás, aminek kifelejtettem az előzményét az olvasási listából, csupán azt jelenti, hogy a battlefront ii című játék mellé adták ki ezt a kötetet. az első game mellé is volt egy társ-kiadvány, reményeim szerint az is hamarosan sorra-kerül.) (##05.08.)

(2017) (írta: Gary Whita, Christine Golden, Ken Liu, Griffin McElroy, Sabaa Tahir, Rae Carson, John Jackson Miller, Claudia Gray, Meg Cabot, Renée Ahdieh, Mur Lafferty, Chuck Wendig, Kelly Sue DeConnick, Matt Fraction, Paul Dini, Zoraida Córdova, Delilah S. Dawson Daniel José Older, Whil Wheaton, Beth Revis, Mallory Ortberg, Elizabeth Wein, Madeleine Roux, Pablo Hidalgo, Jeffrey Brown, Kieron Gillen, Glen Weldon, Ben Acker, Ben Blacker, Adam Christopher, Nnedi Okorafor, Cavan Scott, Gary D. Schmidt, Ian Doescher, Paul S. Kemp, Jason Fry, Pierce Brown, Greg Rucka, Alexander Freed, Charles Soule, E.K. Johnston, Ashley Eckstein, Tom Angleberger) (magyarul: Szukits, 2018) (0BBY/ABY)

megszámlálhatatlanul sokszor láttuk már a new hope-ot, könnyedén idézünk fel belőle jeleneteket és párbeszédeket, tökéletesen ismerjük minden apró zegzugát -legalábbis ezt gondoljuk magunkról, pedig biztos hogy van rengeteg apróság, aminek sosem tulajdonítottunk jelentőséget, és vannak apróbb szereplők, akik sosem kerültek az érdeklődésünk középpontjába. épp ezért volt jó ötlet egybeszerkeszteni ezt az évfordulós novellás-kötetet, hogy a címhez méltóan új szemszögből nézhessük meg az unásig ismert történetet... elég széles skálán helyezhetőek el a kiválasztott nézőpont-karaktereink, vannak olyanok, akiknek a filmben is volt némi szöveges szerepe (mondjuk nyitányként antilles kapitánnyal kötjük össze a rogue one és a new hope eseményeit), vannak, akik tényleg csak a háttérben lébecoltak a film idején (a mos eisley-i kocsma majdnem teljes törzsgárdája), vannak, akiknek látszólag semmi keresnivalójuk nincs ebben az idővonalban (yoda és lando), és akadnak merőben szokatlan választások is (a szeméttároló szörnye és az egér-robot)... ahogy várható volt, a birodalmiak is többek lettek üres (fehér) páncélnál és arctalan repülő fegyvereknél, kicsit ember-arcúbbá tették az ellenfelet így... már az előbb emlegettem a kissé kilógó karaktereket, de azért nem volt baj, hogy olyanok is felbukkantak, akik egy későbbi pontján kapcsolódtak csak be a saga-ba, mert egységesebbnek érezhető az ilyen húzások miatt a kánon -és egyébként is, érezhető volt, hogy ez a válogatás csak a jelenben készülhetett el, és ki is használták azt, hogy utalásokat tettek az azóta megvalósult filmekre, sorozatokra, regényekre (és ne felejtsük el azt sem, hogy így kicsit metává is válhattak bizonyos utalások, mint mondjuk a legendásan rossz rohamosztagos-célzás magyarázata, vagy ha azt a kacsintást nézzük, mikor arról van szó, hogy bárkinek lehet olyan szerencséje, hogy első érintésre tehetsége van a fénykard-forgatáshoz)... szerintem természetes, hogy ilyen mennyiségű novellánál hullámzó lesz a minőség, mert nem tetszhet a nyájas olvasónak minden ötlet és írói stílus, mint ahogy az is rendben van, hogy különböző hangulati elemek közt lavírozva lehet falni a lapokat (érdekes, hogy annak ellenére sikerült bizonyos pontokon izgulni, hogy pontosan tudtam, hogy mire fut ki a sztori. összetörni a szívemet viszont csak kétszer sikerült, és mindkét alkalommal az alderaan volt a ludas)... igazából nálam csak középtájon jött el egy kis elégedetlenségi hullám, amikor az istennek nem akartunk kiszabadulni a kocsma fülledt levegőjéből, de egyébként szívesen vettem ezt az új-látószögű nosztalgiát, ami belengte az egész kötetet. három év múlva lesz folytatás...? (##05.01.)

(2017) (írta: Beth Revis) (magyarul: Szukits, 2017) (13-0BBY)

az elmúlt másfél évben többször is kárhoztattam már a rogue one-t a felszínes karakter-kezeléséért, és többször is fejet hajtottam már a lucasfilm storygroup-ja előtt, hogy a kiegészítő történetekben teret engednek a karakterek helyének tágítására -mert a film során jyn múltjának jórésze homályban maradt, pedig a viselkedése és döntései szempontjából hasznos lett volna tudni a korábbi élethelyzeteiről, behatásairól, a lelki útjáról. oké, az tudtuk, hogy nem lehetett könnyű gyerekkora azután, hogy a birodalom megölte az anyját és elhurcolta az apját, majd saw gerrera vette maga mellé, de kellett ez a regény, hogy igazán átérezzük azt, hogy milyen lehetett így felnőni, hogy a magány miként szőtte be a mindennapjait, hogy milyennek látta a közelében gyakran megforduló felkelőket, hogy miként fejlesztette a képességeit. mert a saw-val töltött időszak egy ’tutorial’ volt a számára, kiszuperált robotokkal, ütött/kopott rohamosztagos-páncélokkal és egy kódtörő masina társaságában, és szerintem jó döntés volt az írónő részéről, hogy nem dobta be egyből a küldetések sűrűjébe a serdülő tinilányt, hanem hagyott időt neki érni (és persze itt doboghatott leginkább a jyn/saw kapcsolat-építés szíve is)... de eljött az ideje az igazi küldetéseknek és a halál megismerésének is, majd hamar lecsapott a kudarc is -és következhetett egy új élet-fejezet... egyedül itt lehetett érezni, hogy a szándék szerint ez a könyv fiatal felnőtteknek készült, mert egy romantikus kapcsolat is szövődhetett a tovatűnő idillben -mert naivitás lett volna azt gondolni, hogy innentől már csak nyugalom és béke vár jyn-re, ahogy azt is naivitás gondolnia a galaxisban élőknek, hogy a birodalom nem talál majd valami ürügyet a rekvirálásra, hatalom-átvételre, eltaposásra... hitelesen vannak ábrázolva ezek a birodalmi módszerek a könyvben, de a másik oldal sincs piedesztálra emelve, végig ott lebeg előttünk a kétely, hogy szabad-e fegyverekkel (terrorista-módszerekkel) harcolni a békéért -és jyn úgy érzi, hogy nem, mert az ő fejére a lázadók épp annyi bajt hoztak, mint a birodalmiak... starwars-könyvhöz képest elég nyomasztó a befejezés hangulata, ahogy jyn szívéből eltűnik a parázs, elvesznek az érzelmek, és végképp az apátia mocsarába csúszik bele -de persze a film miatt adott volt ez a pont, ez az életérzés (a szintén innen eredő sanyarú börtönkorszak is elég keményen lett ábrázolva)... de mondjuk azt, hogy ez az ’erso-trilógia’ birodalom visszavágja, és szerintem jól is működhet, ha az ember a katalizátor-ral kezdi az olvasást, majd jön ez a regény, aztán ízlés szerint eléri a finálét a rogue one film-vagy-regény változatával. (##04.15.)

Cassian & K-2SO (2017) (írta: Duane Swierczynski, rajzolta: Fernando Blanco) (eng)

k2so nem véletlenül lett az egyik közönség-kedvenc a (kissé szegényes) rogue-one karakter-kínálatból, mert a száraz humorával feldobta a film komolyságát. cassian is rendben volt, bár nem ártott volna többet is megtudni róla -mint ahogy a többiekről sem (huppsz, most nem a filmet kéne kritizálnom)... egy képregényes one-shot pont betölthet ilyen karakter-mélyítős szerepet, el lehet mesélni benne mondjuk két szereplő első találkozását... persze k2 itt még (nagyrészben) hideg gyilkológép, aki előszeretettel szorongatja a későbbi átprogramozója nyakát (minden barátság kezdete nehéz), de a végére megtalálja a saját hangját -valamint a kalkulációkhoz és statisztikákhoz való vonzódását... gyors lefolyású képregény volt ez, egy mini-küldetés, ami jól kitöltött egy hézagot, de a nagy képből nem lógott ki egyik irányba se... (a rajza is olyan semmilyen, hogy csak a középszerűsége jut eszembe, semmi más...) (##03.12.)

The Storms of Crait (2017) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Mike Mayhew) (eng)

jól kitalálta lucas annakidején, hogy a yavin4 elhagyása után a lázadók évekig menekülve keresték a következő alkalmas bázis-helyet, mert a kiegészítő történetekkel most izgalmasan lehet kitölteni ezt az időszakot... először kicsit ferde szemmel néztem erre a one-shot-ra, mert nem szeretem, amikor utólag erőltetnek bele egy nagyobb történetbe korokon átívelést, de tegnap este újranéztem a last jedi-t, és mivel a bolygó kapcsán elhangzik, hogy volt itt régen egy lázadó bázis, így megnyugodtam -hogy aztán az olvasás után csalódott legyek, hiszen luke-ék mégsem vetették itt meg a lábuk hosszútávon (még szerencse, hogy kicsit lejjebb ástam crait múltjába, így megtudtam, hogy bizony tényleg létezett itt komolyabb bázis, de az a leia-ról szóló könyvben játszik fontos szerepet, ami magyarul még nem jelent meg -btw, vicces, hogy visszafele rakom össze a látványos só-bolygó sztoriját így)... a füzet vizualitásáról is érdemes pár szót ejteni -a bolygó predesztinálja magát látványos háttérként, de nem irigylem a színezőket, akiknek komoly feladat lehetett, hogy hitelesen visszaadják azt a vöröset és fehéret, amiért a moziban is úgy odavoltunk. az arcok meg... szóval oké, van amikor jól néznek ki ezek a fotorealisztikus mimika-ábrázolások, de az baromi zavaró tud lenni, amikor konkrét jelenetet tudok mondani a szent trilógiából, amit imitálni próbált a rajzoló bizonyos panelekben... (##03.15.)

DJ: Most Wanted (2018) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Kev Walker) (eng)

sajnos nem jó ómen, ha egy érdektelen film-karaktert helyeznek egy mellék-sztori főszerepébe, mert az olvasó már kedvetlenül fogja a kezébe venni a füzetet -és aztán még kedvetlenebb lesz, amikor kiderül, hogy egy innováció nélküli sztorit kap a drága idejéért, ahol összeszedik az összes kaszinós-svindlis klisét, nyakon-öntve egy halvány starwars-hangulattal... dj karaktere most sem lett érdekesebb vagy izgalmasabb, és szerintem azzal sem lett igazán többlet-tudásunk, hogy ismerjük a börtönbe kerülésének kacifántos históriáját... (a rajzok olyanok voltak, amilyenek, de mi a fene volt az a kis kalap a főhősünk fején, az megvolt már neki a filmben is...?) (##03.17.)

(Star Wars: Captain Phasma #1-4) (2017) (írta: Kelly Thompson, rajzolta: Marco Checchetto)

egy időben próbáltam követni a marvel filmes univerzumához kiadott összes kapcsolódó képregényt, aztán leálltam velük, mert legtöbbször előzményként adták el a korábbi filmek képregényesített zanzáját, de amikor új sztorikra szánták magukat, akkor sem sikerült túl érdekes előzmény-aspektusokat találni -ez azért jutott eszembe most, mert phasma kapitány körül is sajnos sokkal nagyobb volt a marketing-füst, mint a láng... mert hát arról volt szó, hogy ez lesz az összekötés a hetedik és nyolcadik rész között, hogy megtudjuk, hogy mi lett a sorsa phasma-nak, miután a levegőbe röpült a szebb sorsra érdemes starkiller base -és persze, benne volt ez is az első füzetben, aztán viszont kénytelenek voltunk egy érdektelen sztoriban követni a sisakokhoz betegesen vonzódó nőszemélyt, hogy aztán az utolsó számban megint visszatérjen egy kicsit a sötét oldalba vetett hitünk... azt is el kell ismernem, hogy a force awakens-ben bántóan semmilyen volt a karakter, egy fényes sisak, akit cool-nak akartak bemutatni, ám a könnyed legyőzésével aláásták a tekintélyét -ennél azért most többet kaptunk, egy számító antihőst, aki mindent elkövet, hogy a becsületén ne eshessen csorba, sőt, néha még az erős vezetői képességét is megvillantja (mégiscsak századosi rangban van) -emellett a gyerekkorából is volt egy felvillanás, de itt megint a marketing osztály kezét érzem a dologban, mert egy oldalnyi emlékeztető volt, hogy el kéne olvasni az ifjúkoráról szóló könyvet is... no, ha a sztori nem is mindig meggyőző (a kilógó csápos szörnyek miatt mondjuk), a vizualitásra nem lehet panaszunk, mert mind checchetto rajzai, mind a szín-kezelés gyönyörűek.) (#12.13.)

(Poe Dameron #14-19, Annual 1) (2017) (írta: Charles Soule, Robert Thompson rajzolta: Angel Unzueta, Nicole Virella)

a kiterjesztett univerzum egyik legfőbb feladata, hogy olyan dolgokra szánjon időt, amikre a filmekben, jellegüknél fogva nem juthat kellő idő -például a nem főszereplő pilótákat leginkább csak bevetés közben láthatjuk, ahogy sisakban ülnek a fülkében, és próbálják túlélni a küldetéseket. úgyhogy örömteli, hogy poe dameron mellett itt jut nekik kellő hely, hogy többek legyenek, mint az ellenállás névtelen hősei (jellemző egyébként, hogy a force awakens harmadik nézésénél tűnt fel, hogy az egyik x-szárnyú pilótát jessica henwick játssza -oké, mivel a képregényben jól felismerhető az arca (és az anyajegye), így már egy életre megjegyeztem. de azért az sem ártott, hogy pont az ő karaktere kapott pár flashback-et is a nehéz gyermekkorára.)... és nem csak arról van szó, hogy arcot és nevet kapnak ezek a hősök, hanem érzelmeket is kiváltanak belőlünk, tudunk izgulni értük (még akkor is, ha vannak köztük olyanok is, akikről tudjuk, hogy a saga egy későbbi pontján még életben lesznek), és tudunk szomorkodni is, ha nem térnek vissza egy küldetésről. sajnos az élet erősítette fel a temetés jelenet drámai aspektusát, mert a rajzolt carrie fisher arcot látva, miközben leia arról beszél, hogy nem tudja még saját magáról sem, hogy meddig lesz még az univerzumban, kicsit bele szakadt a szív. de még az igaz szerelem is szomorú gellert kapott, de ez is azért kellett, hogy így érezzük igazán a tétek nagyságát, azt, hogy az önérdekeket félre kell rakni a nagyobb jó érdekében... továbbra is érdekes ez az interregnum állapot, hogy egyik fél sem mer nyílt konfliktusba bocsátkozni, ezért trükköket kell bevetniük a helyi győzelmekhez, és érdekes az is, hogy a közvéleményt meg kell győzni arról, hogy az első rend rossz -mert nem volt elég huszonöt évnyi birodalmi uralom, hogy a népek megtanulják felismerni a diktatúrát... a gonosz oldal is szépen módosult, terex-et kicsit félreraktuk (azért phasma-ról is megtudhattunk egyet-s-mást a statuálási módszerei által), és jött egy új, harcias ellenfél -nyugtalanító szemekkel... (#12.12.)

(Poe Dameron #7-13) (2016-2017) (írta: Charles Soule; rajzolta: Angel Unzueta, Phil Noto)

azt hiszem, hogy a sorozat legnagyobb vonzereje a korszak, amiben játszódik -mert még mindig oly’ keveset tudunk arról a hidegháborúról, ami az ellenállás és az első rend között zajlott abban a politikailag ingatag közegben, amit az új köztársaság jelentett. persze voltak pillanatok, amikor ez a háború melegebb helyzetekbe fokozódott fel, de igazából azokat az olyan renegátok okozták, mint terex különleges ügynök (vagy ahogy a régi barátai ismerik: terex nagyúr)... és ennek a kötetnek a nagy fegyverténye, hogy alá akar ásni terex múltjának, amivel az egyik legérdekesebb új karakterré sikerült formálni -egy volt birodalmi rohamosztagos, aki sohasem adta fel az elveit (és a páncélját), viszont az első rend merevségéhez képtelen simulni, így ha merész lépésekben el kell térni a snoke által felállított direktíváktól, gondolkozás nélkül megteszi. megteheti, mert erős hátteret épített ki magának egy bűnözőkkel teli bolygón az elmúlt években -ráadásul az is szépen simult a sztoriba, hogy miként szerezte meg thrawn egykori hajóját is... úgyhogy a sötét(ebb) oldal mellett a címszereplő poe is kicsit háttérbe szorult, de azért még épp’ annyira sodródott az események sűrűjében, hogy a szórakoztató vagányságával feldobja a füzeteket... nagy meglepetés volt számomra c3po, aki egy fokkal kevésbé volt idegesítő az átlagosnál, és azért, mert egy meglepően kompetens sztorit kapott azzal, hogy egy besúgó-hálózat fejeként ábrázolják... (a story-group ismét erősen tartotta az írás ütőerén a kezét, mert nem csak az eljövendő force awakens-re volt utalás szép számmal, de a múlttal az utóhatás trilógia pár pontjára is rávilágítottak -az viszont tök ciki, hogy én most döbbentem rá, hogy a greg grunberg által játszott pilóta, az a kissrác karakter az utóhatás-ból...) (a hetedik füzet technikailag nem tartozik a kötethez, inkább egy annual, ami végül sorszámot kapott, de én nem szeretem variálni a kiadás sorrendjét, úgyhogy itt olvastam... -egyébként hasonlóan a többi füzethez, ez is egy kalandos adalék volt ahhoz, hogy miként próbálta fű alatt kijátszani egymás az ellenállás és az első rend.) (#12.10.)