(Fantastic Four vol.1 #583-588) (2010-2011, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman; rajzolta: Steve Epting, Nick Dragotta, Mark Brooks) (eng)

a hollywood-i blockbusterek hozzászoktattak minket ahhoz, hogy a sztorik fináléjában elvárjuk a nagy bumm-ot, amikor telepumpálják a vérünket adrenalinnal, amikor felgyújtják bennünk az összes érzelmi reakciót -és most jonathan hickman elmondhatja magáról, hogy sikeresen átültette ezt a metódust a képregény-panelek világába, non-stop akcióval és szívszaggató drámával elérte, hogy kifizetődőnek érezzünk minden alapozást, amit az előző kötetekben lefektetett... szoktuk azt mondani, hogy a marvel első családja akkor működik igazán, ha szerető és összetartó családként vannak ábrázolva, de most nem éreztem problémának, hogy a szerző inkább elszeparálta őket külön történet-szálakra, mert így tudta éreztetni igazán a nagyszabást, hogy mennyi fronton van szükség arra, hogy hőseink helytálljanak és megmentsék a világot... susan vízalatti kalandjánál nem lepődtem meg, hogy namor már megint arrogáns seggfejként lett ábrázolva, de már csak azért megérte a tengerek királyának szerepeltetése, mert így láthattuk, ahogy suzan istenesen elkeni a száját... persze reed szála volt a legelvontabb a fekete lyukkal meg a mesterséges agyban tárolt személyiségekkel, és talán a rá áldozott lapok működtek a legkevésbé a sztori-görgetegben, de a nagyívűsége miatt kellett ez a vonal is az összkép nagyításáért... a baxter-házi külön-csata hozta a legtöbb érzelmet a kötetbe, eleve ott volt ben grimm, aki évek óta először láthatta meg az emberi arcát, ott voltak a tetrekész gyerekek (és a future foundation-ös társaik), és ott volt az önfeláldozás is, ami akkor is egy megunhatatlan fordulat a hősi történetekben, ha tudjuk, hogy nem biztos, hogy végleges ez a búcsú... főleg mert hickman tényleg tud hatni ránk olvasókra is a halállal, és ezt azzal éri el, hogy nem beszéli túl a gyászt, sőt, némává teszi az utolsó füzet nagyrészét, így még intenzívebben teszi átérezhetővé a felfoghatatlan hiányt. a bezárkózást. a tehetetlen dühöt. a fájdalmat. végül megtalálja a tökéletes embert, aki a beszédével vigaszt tud nyújtani -egy karaktert, aki talán a legtöbb szerettét veszítette már el a marvel világában. (×09.29.)

(Fantastic Four vol.1 #579-582) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Neil Edwards) (eng)

jonathan hickman nem lehet egy nagyon stresszelő típus -bár lehet hogy mondták neki a marvel szerkesztőségében, hogy nyugodtan csinálja csak a dolgát, van ideje, nem kell kapkodnia -és a fent nevezett szerzőnk nem is kapkodott, csak belekapott egy rakás témába és sztori-szálba, nyugodtan építkezett, hogy aztán majd idővel learathassa ennek a gyümölcseit... mert ebben a szűk négy füzetben is szétszaladtak a szálak a szélrózsa minden irányába, volt aranyos one-shot-ba illő kaland (a szegény ember toy-master-e gonoszkodásával), reed a hősködés mellett az ifjúság oktatására is kellő időt szentelt, valamint egy nagyobb falatként érkezett a már korábban belengetett időutazás is, részben egy nagy kalandként tálalva (kölcsönvéve hozzá elemeket a hegylakóból, de a jövőbe való kacsintások is jók voltak az arrogáns ifjú doom-mal és a megtermett páncélba öltözött koleszos ben-nel), de minden nyitva van hagyva, lóg a levegőben, ígéretekkel halmozva el minket. de mivel élvezetesen van tálalva ez a hosszadalmas alapozás, ezért nem igen panaszkodhatunk a szokatlan munkamódszerért -egyedül a nu-earth-ös kitérők nem férnek a fejembe, de lehet hogy ott meg hiányoznak hozzá a korábbi alapok... (hát a rajzoló-csere nem tett jót az arcoknak, legalábbis nagyon tudja bántani a szemem, amikor teljesen más reakció tükröződik a rajzolt mimikából, mint amit az adott panel indokolna...) (×09.22.)

(Fantastic Four vol.1 #575-578) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham) (eng)

úgy gondolhatja az egyszeri olvasó, hogy a fantasztikus négyes történetei a nagy felfedezésekről szólnak, mert jól áll a különleges családnak ha különleges helyszíneket járnak be, és ezt most jonathan hickman ki is használja, ahogy négy helyre is elkalauzolt ebben a kötetben, látszólag minden összefüggés nélkül merültünk a föld alá, jártuk meg a hold sötét oldalát és nyitottunk ajtót egy másik dimenzióra -a füzetek végén lévő infó-táblákkal együtt úgy érezte az ember, hogy ezek csak magok, amiket a szerző most elültet, hogy mindegyikből kicsírázzon valami igazán érdekes a későbbiekben -és aztán az utolsó lapokon derült ki, hogy a sok magból egyetlen keszekusza fa lett a végére, egy igazi kozmikus harc ígérete... ha innen nézzük, akkor ez egy átmeneti kötet volt, egy csokornyi one-shot gyűjteménynek álcázott alapozás, de mivel mindegyik érdekes és élvezetes volt, ezért szerintem nem lehet panaszunk egy ilyen típusú alapozásra... (hickman ügyesen feszegeti a határokat, beszélő levágott fej, intelligenciát adó város, lófejű inhumánok, mind túlzások lehetnének, de szépen belesimulnak az összképbe a maguk túlzásaival együtt.) (×09.21.)

(Fantastic Four vol.1 #570-574) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham, Neil Edwards) (eng)

a szuperhősök azért különlegesek, mert képesek önzetlenül segíteni másokon, fel tudnak áldozni mindent, hogy a világ(ok) jobb hely(ek) legyen(ek). de biztos, hogy az a legnagyobb hős, aki képes félrerakni minden egyéb tényezőt...? reed richards-nak különleges státusza van a szuperhősök között, ő azon kevesek egyike, akit szerető család vesz körbe, akinek a gonoszokon túl a családja boldogságáért is meg kell küzdenie. úgyhogy amikor az vetődik fel, hogy úgy lehet igazán a multiverzum hasznára, ha eldobja a szeretetet a szívéből, természetesen hátat fordít a küldetésnek. pedig az előző kötet óta nem múlt el a lelkiismereti szurkálása, továbbra is a nyúlékony vállára akarja venni a világ összes problémáját. és persze jonathan hickman igazi vad kalandként mutatja be reed ismerkedését a multiverzumos doppleganger-jeivel, okosan végiggondolta a sokféle karakter-változatot, külsőleg és személyiségben is eljátszott az ötlettel, és közben mindenféle veszélyes kalandba is dobálta őket (főleg a végső csata volt sodró lendületű)... eléggé reed-en voltak a hangsúly a kötetben, a másik három f4 tag kicsit passzív volt az elején, aztán jött a negyedik füzet, ami egy széthulló bolygón játszódott, és itt már ben és jonny is megkapták a maguk bunyóit, igaz, ez a sztori tetszett a legkevésbé, mert kicsit zavarosan ugráltunk jelenetről-jelenetre, és olyan érzés volt, hogy túlságosan építkezik valami korábbi (általam nem olvasott sztorira) -viszont az így is kiderült számomra, hogy a richards-gyerekek nem csak cukik és nagyszájúak, de az apjuk zsenialitása is ott fortyog bennük... fantasztikus-éktól elvárjuk, hogy a történeteik árasszák magukból a családi szeretet érzését, és ezt meg is kaptuk a zárástól, ahol kicsit ki lehetett engedni egy szülinapi zsúron, még peter parker-nek is volt ideje be-hálóhintázni egy szelet tortára, de persze nem lehet csak ilyen kis szolidan búcsúzni a kötet végén, akkor minek jönne vissza az olvasó, nem...? úgyhogy a kedves szerző odacsapott egy pofás cliffhanger-rel, hogy már nyissuk is a következő kötetet... (elég látványos volt a rajzoló-váltás a kötet közepén, az első művész javára döntve a mérleg nyelvét, pedig elsőre még azt mondtam neil edwards szokatlan ’kamera-szögeit’ látva, hogy ’hmmm!’, de aztán a deformált arcainál elveszített...) (×09.20.)