(Runaways vol.2 #25-30) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: Michael Ryan) (eng)

bkv ekkoriban épp’ nyakig merült a lost írószobájában halmozódó jegyzet-lapokba, gondolom ez volt a fő indoka, hogy magára hagyta az eredeti gyermekeit -de minden képregényrajongó megnyugodhatott, jött egy minőségi csere, az ekkoriban az erős női karaktereiről ismert joss whedon. egy ilyen íróváltásnál talán jobban szemet hunyunk az átmeneti döccenéseken, mondjuk afelett, hogy nem pont onnan folytatjuk, ahol legutóbb elejtettük a fonalat (azaz túl kell esnünk azon, hogy nem láthatjuk, hogy miként szabadultak ki a szökevényeink a regisztrációt kiabáló ironman fémkesztyűi alól, és miért pont new york-ban húzták meg magukat). de oké, nézzük az új kalandokat, izé, hé joss, mi a fenét csinálsz?? a srácok rövid hezitálás után a vezérnek kezdenek dolgozni? a megtorló is ráijeszt a gyerekekre (egész addig, amíg tökön nem vágják)? és ezután hopp, ott hagyunk csapott/papot, hogy száz évet zuttyanjunk vissza a múltba, ahol egy zavaros szuperhősös gangs of new york közepébe csöppenünk, ahol hőseink csak bolyongnak a furcsa szituációk és az új karakterek között... oké, vannak így is működő (karakter-)pillanatok (karolina és nico a tetőn, pl.), de valahogy az egész olyan, mintha nem lenne száz százalékosan szinkronban az eddigiekkel. victor is random beleszeret első látásra egy helyi lányba, és nico-nak ezzel nincs túl sok baja? egy kora-tizenéves gyermek-feleségnek komoly ellenérzései támadnak a meleg-szerelem láttán...? de lehet ám, hogy csak én vagyok a konzervatív, aki azokat a beat-eket várja a sorozattól, amit korábban megszokott -de legalább a vizualitással jól megidézik ezt az érzést, szerintem a színezés lehet a kulcs, itt is sikerült kikeverni azokat a szolid pasztell-színeket, mint régebben... a következő volume-ról még rosszabbakat olvasni a neten, úgyhogy most úgy tűnik, hogy sokáig elbúcsúzok ettől a csapattól (pedig mélyen beköltöztek már a szívembe) -türelmesen kivárom, hogy egy olyan író vegye a gondos kezébe a karaktereket, aki maximálisan tiszteli a lefektetett alapokat. (×01.11.)

(Thunderbolts vol.1 #116-121) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

az előző kötetben amerikát jártuk az új karakterek nyomában, most viszont összezártak minket ezekkel az amorális alakokkal egy szűk barlang-rendszerbe -hogy még hatásosabb legyen, amikor felrobban minden a feszültségtől, amikor elszabadul a pokol... és nem kellett sok ahhoz, hogy a csapat önmagát tépje szét, csak néhány elszánt, magát hősnek gondoló ember, akik magas fokon űzik az érzékek becsapását, a gondolatok manipulációját. és egy ilyen a kis lökésektől máris elveszett norman osborn a maszkja alatt, venom nem fogta vissza többé az éhségét, a kis von strucker meg az apja náci eszméiről kezdett hadoválni (miközben rituálisan leborotválta a fejét). csak moonstone-t nem lehet kibillenteni az ilyen elme-trükökkel a lelki egyensúlyából, ő csak unottan nyomja a kígyós játékok a nokiáján -oké, azért csak lett egy pont, amikor ő is felrobbant, amivel súlyos sérülést is okozott egy csapattársának... jó lenne, ha elkezdeném memorizálni a c-listás karakterek neveit is, mert az előző kötetben nem esett le, hogy az önmagát büntető ’bolts-tag nem más, mint az az izgága srác, akivel a civil war képregény kezdődött anno -és bizony pont ezért sanyargatja magát, mert bűntudatot érez az akkor bekövetkezett sok halál miatt... azt gondolná az ember, hogy warren ellis-t lekorlátozza a kevés helyszín, de ő jól játssza ki a kártyáit, és még akkor is működik az írása, amikor teljes talppal átlép a hatásvadászat határán (bullseye belépőjével, pl.)... (bár nem vagyok a barátja a hulk-környéki karaktereknek, azért sámson doki lazasága és empatikus képessége tetszett most, vele még olvasnék szívesen valamit.) mike deodato rajzai még mindig csodálatosak, illetve a fény/árnyék játékok miatt a színezőjét, rain beredo-t is kiemelném most. már csak egy dologra szeretnék magyarázatot kapni a kedves művésztől: norman osborn miért tommy lee jones, robert baldwin meg miért edward norton...? (fájdalmasan hamar dobbantott a címről ellis és deodato, és így igazság szerint én is lépek nemsokára -még a secret invasion-os füzeteket megvárom, de a sokak által szidott andy diggle korszakhoz viszont már nem füllik a fogam...) (×01.10.)

(Thunderbolts vol.1 #110-115) (2007, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

a thunderbolts eredeti koncepciójában is rosszfiúk/lányok voltak, akik oldalt cserélnek és hősies dolgokat visznek véghez (igaz, először még önös érdekből) -és most itt van ez a megújult felállás, ami tele van kétes döntésekkel, morálisan sokkal ingoványosabb talajon egyensúlyoz, mégsem süllyed el, működik a képregény... már az a gondolat is furának hat, hogy a kormány (és a tony stark vezette shield) pénzt adna egy ilyen őrületre, ahol összevegyítenek olyan életveszélyes elemeket, mint a fejek leharapásáról álmodozó venom-ot és a gyilkolást hobbiként űző célpontot -ráadásul a felelősséget a köztudottan bipoláris zavarban szenvedő norman osborn kezébe adják... jó sűrű warren ellis írása, nehezebben is jutottam át rajta, mint mostanság a marvel-köteteken, de megértem ezt a nagyot markolás igényét, mert nem csak ezzel a diszfunkcionális csapattal akart játszani, de mélyebben is akart a kiválasztott karaktereivel foglalkozni (és nem is árt a bemutatásuk, mert eddig nagyon az alsó ligában játszottak (mint a kínai radioaktív ember, meg az a srác, aki egy vasszűzben járkál az utcán, mert csak a fájdalom érzésével tudja elviselni az életet; igazából csak a csajok (az ex-sikító mimi és dr.karla sofen) voltak az ismerős pontok ebből a csapatból, ők is azért, mert az eredeti brigádnak is tagjai voltak anno)... ráadásul nem csak a thunderbolts-ra figyelünk oda, de azokra is lett bőven panel szánva, akikkel végül összecsaptak phoenix-ben -és ez azért is baromi jó koncepció, mert nem tudod eldönteni, hogy kinek is szurkolj a csetepatéban, hogy ki is az igazi rosszfiú ebben a történetben... mondhatjuk, hogy ez az új felállás jobban hasonlít a konkurencia suicidal squad-jára mint az eredeti ötletre, de talán csak egy jó adag arcoskodást vett át ellis odaátról. de ha nagyon akarom erőltetni, akkor beleláthatom a szatirikus hangvételbe is, hogy a szerző fejet hajtott alan moore-nak és frank miller-nek is (lásd a mattel-szerű reklám-betéteket, a hős-kereső valóságshow-t, vagy a tévében vitatkozó szakértőket)... mike deodato-t még sosem láttam ilyen szépen rajzolni, és nem csak az ember-ábrázolásai tűpontosak, de a panel-rendezésbe is sok egyedi csavart vitt bele... nem gondoltam, hogy valaha vissza fogok térni a thunderbolts-olvasók táborába, de túl hangosan kiabálta mindenki, hogy ez az a pont, ahol megéri bekapcsolódni, mert frissítő élvezetben lehet része minden képregény-szeretőnek, ha belevág... (és persze a folytatásra is maradni kell, ha másért nem, hát azért biztosan megéri, hogy láthassam, hogy norman osborn-on eluralkodik az őrület.) (×01.10.)

(Invincible Iron Man vol.2 #1-7) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Hatchette, 2018)

nem sok kedvem van tony stark-hoz mostanság, mert egy méretes seggfejjé vált a polgárháború óta, aki mindenkivel csak keménykedik, mert ’regisztráció!’ meg shield-főnökség, blablabla... a marvel-nél is érezhették, hogy a mozi-termekből kiáradó tömegeknek nem adhatják ezt a tony-változatot, úgyhogy gyorsan az akkoriban nagyot pukkanó első iron man film ürügyén matt fraction kezébe nyomták a marshall-botot, hogy írjon valami olyat, ami a vadiúj olvasóknak számító, robert dowley jr mintájú pólóban érkező srácok/lányok is bátran a kezükbe vehetnek. úgyhogy szerzőnk nem is tétlenkedett, belecsapott egyből tony életébe, lerombolva mindent körülötte, amitől remélhetőleg magába száll, és elindul a jobb emberré válás útján -és a narráció néhány arrogáns megjegyzését (meg az utolsó füzetes pókember-vegzálást) leszámítva tényleg elviselhetőbb lett a pacák. és ugye nem kell mondanom, hogy ehhez is egy nő kellett a háttérbe... mert miközben a vasember technika (megint) rossz kezekbe kerül (egy update-elt gonosznak köszönhetően), ártatlan civilek olvadnak semmivé, megroggyan a mindig erős stark industries, szóval kijut bőven izgalomból és feszültségből, addig a kötet igazi lelkét a pepper/tony kapcsolat adja... már az elején is nagyon szerethető az a kacér évelődés, amit ez a két lüke előad, de a szál későbbi drámaivá fordulása után is nagyon működik ez a vonulat... de az emberivé formálás minden formájában hatékony, az sem véletlen, hogy tony nem csak elvi síkon csupaszodik le a kötetben, de a végső csatáját is szimbolikusan, a páncélja nélkül, puszta kézzel kell megvívnia... az elmúlt években két vasember sorba is beletört a (svájci) bicskám, de most érzem a leginkább annak a lehetőségét, hogy ki fogok tartani a végéig -leginkább azért, mert ez a most jól működő alkotó-páros még sokáig így együtt marad, így talán a színvonal sem fog magas amplitúdóval ingadozni. mert azért ne felejtsük el megemlíteni, hogy bár fraction egy korrekt, jó tempójú sztorit rakott le itt alapként, addig salvador larroca rajzai kiemelték ezeket a füzeteket a nagy átlagból -én nem tudom, hogy milyen technikával hozza létre ezeket a gyönyörűen realista paneljeit, de isten tartsa meg jó szokását... (×01.05.)

(Thor vol.3 #1-8) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: J.Michael Straczynski; rajzolta: Olivier Coipel, Marko Djurdjevic) (magyarul: Hatchette, 2018)

az előző thor sorozatot kénytelen voltam galádul félbehagyni, mert nem tudtam tovább elviselni a sok ’lőn’-t meg ’valá’-t, a középszerű kalandokat, így csak hallomásból tudtam, hogy a viharisten sem élte túl a képregénye befejezését -az viszont új információ volt, hogy vele együtt asgard (és összes lakója) is az enyészeté lett. de hát ebben a színes képregény-világban nincsenek végleges befejezések, mindenki tudta, hogy az északi istenségek hamarosan újra midgar földjét fogják taposni... mivel thor és kiscsapata nem csak egyszerűen meghalt, ezért kellett egy kis elvontság, hogy arról az elméleti síkról vissza lehessen hozni mindenkit -de szerencsére jms jól bánik ezúttal az elvontsággal. vagy legalábbis jól csomagolja epic-ségbe azt, ezért élvezetes olvasni, ahogy thor beizzítja a viharokat miközben újraépíti asgard-ot és kiszabadítja a lelkek fogságából a barátait. no meg az ellenségeit, mert egy thor kötet nem lehet meg loki intrika nélkül (emlékszem, hogy mekkora paláver lett az interneten, amikor egy nő érdemelte ki a mjölnírt (nekem még évek kellenek, hogy ehhez a sztorihoz eljussak majd), arról visszont hogy-hogy nem olvastam vérben-forgó kommenteket, hogy a csínytevés istene nemet váltott?)... bár erőteljes a mitológia jelenléte ezúttal is, jól ki van használva az is, hogy a földön játszódik a cselekmény. bár oklahoma elsősorban csak humorforrásként szolgál, jms valamiért aktualizálni is akarja ezeket a kalandokat, ezért elküldi hősét a katrinától sújtott new orleans-ba, valamint egy afrikai etnikai tisztogatás közepére is... rengeteget bújom mostanság a marvel-es olvasási listákat, amikben ezernyi ellentmondás van, ugyanakkor az tisztán kiolvasható mindegyikből, hogy érdemes felbontani a sorozat következő kötetét, mert az ottani első két füzet ide passzol, a többi része viszont már inkább a (már megint) közelgő nagy esemény utánra. ezért sem lett volna szerencsés ott hagyni thor-t a kötet végén, vérző testtel a porban... úgyhogy még itt kell értekeznem az első sztori kvázi epilógusáról, ahol megnézhettük thor odin-álmát, ahol sok mindent megtudhattunk az istenek atyja származásáról (és az is meg lett indokolva, hogy ő miért nem tér vissza a földre), de valahogy nálam a füzetek emberi oldala jobban működött, ahol végigélhettük hősünk örök szerelemének, jane foster-nek a szívszaggató drámáját... összességében meglepően jól működött számomra ez a kötet, talán mert pont olyan, mint a címszereplője, nagy, epikus és nem beszél sokat... (és valószínűleg plusz pontot számoltam fel azért, mert itt végre láthattuk, ahogy valaki jól elkeni tony stark száját!) (×01.04.)

(Daredevil vol.2 #106-110) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Greg Rucka; rajzolta: Paul Azaceta, Michael Lark) (eng)

ki kellett mozdítani matt-et abból az idegállapotból, amibe az elmúlt időszak szarságai miatt került -és ehhez ed brubaker (és aktuális tettestársa greg rucka) segítségül hívta a legkacérabb szeretőjét: a krimit... oké, előtte még áthúztunk magunkat egy füzeten, ahol a dühvel átitatott depresszió összes tünetét megvizsgálhattuk, különböző szemszögekből (ben ulrich ilyenkor mindig jól jön, mint morális iránytű), de aztán matt-nek sikerült annyira kitisztítania a fejét, hogy érdekelni kezdje egy ártatlan élet megmentése... bár mondhatjuk, hogy láthattunk már ilyen nyomozós sztorikat, számolatlanul, akár a tévében, akár a batman-füzetek tájékán, de itt is jól működött, ahogy a rejtély-központúsága összefogta a szálakat, ahogy felsejlettek egy tönkretett élet mögött a hatalommal való visszaélés és a korrupció rothadó szálai... és nem csak az volt a jó, ahogy matt megtalálta magában a tüzet arra, hogy ki akarja deríteni az igazságot, de hű magánnyomozója, dakota north is csilloghatott, mint erős és okos nő, aki a (szó szerinti) pofonok ellenére is egy bulldog kitartásával megy előre, ha szagot fogott (és gondolkozás nélkül teremti le az önsajnálatba burkolózó barátját is) -pedig szegény lánynak nem is kellene egy marék jéggel hűtenie a feldagadt száját, mert választhatott volna egyszerűbb életet is, de ő nem akart csupán egy szép (és üres) pofika lenni... a fenegyerek életének ezen pontján nagy szükség volt egy ilyen sztorira, ahol ki lehet futtatni pozitív hangulatúra a befejezést, ahol egy apró mosoly is megjelenhet a túl sokat megélt matt murdock arcán. (×01.03.)

(Daredevil vol.2 #100-105) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Michael Lark, Marko Djurdjevic, John Romita Sr., Gene Colan, Bill Sienkiewitz, Alex Maleev, Lee Bermejo, Paul Azaceta) (eng)

ha gonosz lennél, és valaki olyan életére törnél, aki már több fontos nőt is elveszített korábban, azt vajon mivel tudnád térde kényszeríteni...? mr.fear-ben nem a maszkja félelmetes (sőt), hanem az a hidegség, ahogy véghezviszi a nagy tervét, hogy az ősellenségének tartott matt murdock-ot megtörje. és mondhatjuk, hogy pont ezért veszélyes, ha egy szuperhősnek van magánélete is, mert a szerettei folytonos fenyegetettségnek vannak kitéve, ugyanakkor tényleg hatással van rád, az olvasóra is, ahogy elszörnyedve látod, hogy (jelen esetben) ed brubaker min húzza keresztül szerencsétlen milla-t. és ezúttal egy pillanatig sem érzed azt, hogy majd megkönnyebbülhetsz a végén, mint ahogy a vérző szuperhősökről tudod, hogy előbb-vagy-utóbb fel fognak állni a padlóról és győzedelmeskednek -nem, itt egy ember élete örökre tönkre lett téve egy értelmetlen bosszú miatt... matt nem is úgy reagál, ahogy a konszolidált szuperhősöktől megszokhattuk, a sarokba hajítja a moralitás utolsó fátylait is, és csonttörő módon halad előre, hogy véget vessen ennek az őrületnek (még a maszkja nélkül, a bíróságon sem tudja türtőztetni magát)... az ember nem jókedvében olvas fenegyerek történeteket, mert nyomasztóan tudnak ezek a borzalmak rátelepedni az élményre, ugyanakkor meg talán mindenkinek szüksége van arra, hogy néha összetörjék a lelkét kicsit -nagyon... (csak mellékesként kaptunk némi alvilági banda-harcot is, csak hogy egy kicsit kapcsolódjunk a korabeli fő irányvonalhoz is, ahol már láthattuk, hogy a hood irányítja a dolgokat a sötét sikátorokban.) (a 100. számba kötelező mindig valami visszaemlékezést csempészni? igaz, itt meg lettek indokolva a bevillanó régi képek matt hallucinációival, kár hogy nem sok újdonságot tartalmaztak, csak a szokásos dd témákat, idősebb murdock-ot, célpontot, elektrát és persze a legjobban vérző sebet: karen-t.) (hmmm, egy ilyen komor sorozatba elhelyezni egy inside-joke-ot? a taxi tetején annak az oceanic airlines-nak a reklámja bukkant fel, akiknek a repülőgépe lezuhant a lost című sorozat nyitányában.) (×01.02.)

(Daredevil vol.2 #94-99) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Lee Weeks, Michael Lark) (eng)

szóval itt az ideje, hogy utánakeressek, mennyi tanulmány készült már arról az utálatról, ami a képregényírók-és-szerkesztők irányából árad a párkapcsolatok és különösen a házasságok irányába... és ha igazán át akarjuk érezni, hogy milyen feleségnek lenni a marvel univerzumban, akkor ez a tökéletes olvasmány, mert ebben a kötetben sokszor mrs.murdock, azaz a vak milla szemszögéből nézhetjük az eseményeket (már ha élhettek ezzel a morbid fordulattal). és át tudjuk érezni, hogy aggódik a férje miatt, aki minden éjszaka másokért kockáztatja az életét, tudjuk jól, hogy milyen szenvedés lehetett neki átélni az elmúlt időszak megpróbáltatásait, és még azt is megértjük, hogy érzékenyebben reagál egy nőre, aki akaratlanul is komoly befolyással bír a férfiemberekre... de ez még nem elég ed brubaker-nek, szegény nő még egy étterembe sem mehet el nyugodtan a férjével, mert egy őrült ott is rájuk talál, aztán még kap is pár pofont, és végül egy szál semmiben le is dobják egy tetőről... matt-nek nem csak ezzel a magánéleti csomóval kell megküzdenie, hanem a már emlegetett őrülttel is, egy önmagából kifordult régi baráttal, aki kifejezetten nagyokat tud ütni, ennek ellenére a régre nyúló kapcsolatuk miatt önmagától is meg kell próbálnia megmenteni... részben talán könnyebbséget jelent, hogy a hell’s kitchen-i rendőrök elnézőek a helyi hősükkel szemben, mert ők pontosan tudják, hogy mennyire fontos szerepe van a környék megtisztításában, viszont az utóbbi idők fenegyerek-ínsége meg felbátorította az összes mocskot, akik most rászabadultak az utcákra, úgyhogy mindig esemény-teli az éjszakai műszak. de könnyű meglátni azt is, hogy az eseményeke összefüggnek, hogy megint van valami igazán alávaló gonosz, aki a háttérből irányítja ezeket az eseményeket... lélek-rágás, narrációval fedett akciók, fokozódó feszültség -ja, és azt ugye mondtam már, hogy mennyire ördögien ért brubaker a cliffhanger-ekhez...? (×01.01.)

(2018) (írta: Somogyi György; rajzolta: Dobó István, Tebeli Szabolcs) (Oneway Media, 2018)

mindenki tudja, hogy a folytatásoknak kötelező nagyobb szabásúnak lennie az elődöknél, és ezt az alapigazságot a kittenberger alkotói úgy értelmezték, hogy szerteágazóbb, szövevényesebb kalandokat kell írniuk a korábban megismert hősökkel, valamint fel kell dúsítaniuk a korabeli utalásokat, fel kell fokozni a tempót és még erősebben tele kell csöpögtetni ezt a sűrű főzetet humor-esszenciával. és akár riadtan gondolhatnátok arra most, hogy ez az ingatag építmény anarchiába torkollott a végén, de nagyon tudatos, biztos kézzel lett végigvezetve minden ötlet és szál, így a zavar helyett azt érzi az egyszeri olvasó, hogy felhőtlen örömmel suhan át ezen a röpke ötven oldalon. még azt is könnyen viseli, hogy a címszereplő és a két ferencvárosi utcakölyök ezúttal egyszer sem keresztezi egymás útját... nagyon sok olyan (őrült) ötlet van itt, amiért leborulok a teremtők előtt, visongva kacagtam a steam-punk motorcsónak verseny alatt, respektáltam, hogy a tunguzai meteor ilyen kulcs-szerepet kapott, de még az is simán belefért a miliőbe, hogy a természetfelettivel kacérkodjunk picinyt. az egyetlen dolog, ami egy idő után fárasztóvá vált számomra, az ácsferi csillapíthatatlan pajzánsága volt, mert egy kicsit kreténnek tűnt a nők iránti nyáladzástól a srác. igaz, hogy segített kirobbantani az angol proletár-forradalmat, úgyhogy lehet hogy megbocsátóbbnak kéne lennem vele... (a szövegkönyvhöz továbbra is tökéletesen illenek a képek, és az olvasás élményét tudja nyújtani kicsit, hogy baromi könnyű elveszni egy-egy részlet-gazdag panel hátterének tanulmányozásában.) (##12.30.)

(Captain America vol.5 #37-42) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Roberto De La Torre, Luke Ross) (eng)

azért ha belegondolunk abba, hogy min kellett keresztülmennie sharon carter-nek ebben a három kötetben, eléggé meg tudja hasítani a szívünket... ezzel akartam kezdeni a mondandómat, mert ez az érzelmi központja a kötetnek, de nézzük végig a többi réteget is: rosszul is kijöhetett volna brubaker a két kapitány ötletéből, de szokásához híven most is a múltra támaszkodott, így kellően hitelesen meg tudta magyarázni, hogy miként őrjönghet a paneleken egy férfi, aki a megszólalásig hasonlít steve rogers-hez (nyugi, nem klón!); várható volt, hogy a gonoszok törékeny szövetsége felbomlik majd, ha a tervek nem pont úgy alakulnak, ahogy eltervezték őket, és persze hőseink mindent megtettek, hogy megakadályozzák, hogy egy őrült (és bábjai) kezébe kerüljön az ország; bucky sikeresen belenőtt a kapitányi kosztümbe, az utolsó küzdelme már nem a lelkében és nem is a koponya seregei ellen zajlott, hanem a közvéleményt kellett meggyőznie arról, hogy méltó utódja steve rogers-nek, azokat az értékeket képviseli, amiket az emberek elvárnak amerika hősétől... izgalmas lezárása volt ez a kötet ennek a monstre, 18 füzetes ívnek, tele kézitusával és robbanással -és egy gonosz íróval, aki egy szerencsétlen női karakteren éli ki az összes frusztrációját... (##12.30.)

(Captain America vol.5 #31-36) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Butch Guice, Mike Perkins)

ahogy faustus doktor játszik bucky agyával (alternatív múltakat mutat neki), úgy bennünk is megjelenhetnek a kétely-magvak csírái -biztos, hogy az ezerszer agymosott, ex-szovjet gyilkológép a legalkalmasabb arra, hogy makulátlanság példaképének szerepébe bújjon? és persze maga bucky sem biztos abban, hogy ez számára a helyes út -és bár magára ölti végül a vörös-fehér-kék színeket, azért láthatóan igyekszik a maga képére formálni a kapitányi szerepet (pisztoly lóg az oldalán, amit nem is fél használni, még ha leginkább a rosszfiúk térdére céloz is). és lehet szimbolikus az, hogy még a pajzs-dobásban sem száz százalékig biztos bucky, azért tudjuk, hogy a lelkében több bizonytalanság van, mint a (robot)karjában... elkezdett láthatóvá formálódni a koponya terve, azaz hogy amerika gazdaságára akar egy akkora ütés mérni, hogy az attól térdre rogy, és nem gondolnám azt, hogy véletlen lenne, hogy ez pont az aktuális gazdasági válság évében jutott eszébe ed brubaker-nek. ugyanígy a háttérből irányított korrupt politikus is bántóan hitelesnek érződik azokkal a mondatokkal, amiket a szájába ad (főleg most, amikor egy trump-féle kókler szédíti a népet hasonló lózungokkal) -és mint a való életben, a népet itt is könnyű az orránál fogva vezetni... (nem tudom miért működik nálam ennyire az, ha híradókon keresztül van bemutatva egy szál a képregényekben -lehet azért, mert ismerősen csengenek a fülemben a híradósok tipikus mondatai...) (tempó-pörgetésben még mindig brubaker az egyik ász, ahogy a cliffhangerekkel is jól tud oldalba csapni minket olvasókat -bár biztos hogy akarjuk mi azt, hogy kavarjon egyet az igazi kapitány körül...?) (##12.30.)

(Captain America vol.5 #26-30) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Mike Perkins)

...technikailag a hírhedt 25.szám (maga a halál-eset) is ebben a kötetben jelent meg, de én azt átcsoportosítottam a polgárháború konklúziójához -úgyhogy itt csak a következményekkel foglalkozunk, hogy miként csapódik le a gyász a kapitány közvetlen környezetében... mert már az is eleve érdekes kérdés, hogy miként tudsz átmenteni egy képregény-sorozatot azon a szakadékon, ahol elveszíti a főszereplőjét -és ed brubaker láthatóan tudatosan készült erre a lépésre, mert a korábban erősen felépített mellék-karaktereire helyezi át a súlyt, akik sikerrel is veszik az akadályt... pedig mindenki pont úgy reagál, ahogy elvárnád, bucky dühös, bosszúra szomjazik, és ezért orrokat tör be, sharon-t folyamatosan gyötri az agymosásának eredménye, tony stark a bűntudatával (és a rászakadt rengeteg feladatával) küzd, sam elsősorban nick fury kérésére sodródik bele az eseményekbe, a fekete özvegy meg csak céltudatosan teljesíti a feladatait. és eközben a gonosz-szövetség csak szövi-és-szövi a terveit a titkos rejtekhelyen... már felvetődik az ötlet, hogy valakinek át kéne vennie a pajzsot (és az azzal járó súlyos terhet), de ahhoz még el kell telnie egy kis időnek, hogy az utód lelkileg készen álljon a feladatra. alapos alapozás ez, nem véletlen a ’vol.1’ felirat a címben... (steve epting (és a színezője) még mindig telibe találja az ízlésemet, és szerencsére ehhez a borongós, gyásszal átitatott hangulathoz tökéletesen passzolnak is ezek a képek.) (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #19-24, Giant Size Special) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

az x-men-ek az űrbe mennek -már megint, mondhatják ásítva sokan, de whedon megtesz mindent, hogy ne érezd azt, hogy a szokásos paneleket pufogtatja csak, feltekeri level 1000-re az intenzitást, folyton újabb-és-újabb akadályokat gördít a hősök elé, és ami a legfontosabb, pont úgy osztja szét a csapatot, hogy legyen helye a karakter-építésre... az ifjú szerelmeseink végre kiteljesedhettek (a világok megmentése közben esik a legjobban a bujálkodás), emma-nak és scott-nak is van mit átbeszélnie a kapcsolatukról, de még a mindig pragmatikus brand ügynökből is sikerül némi érzelmet kicsikarni hank mccoy által. de talán a titkos kedvence mindenkinek az lesz, ahogy logan és a kis japán lány köteléke kialakul és megerősödik a küzdelmek során... és kisebb csoda, hogy ennyi lélek-balzsamra van idő az egyébként igencsak sűrű esemény-láncolat közben, ahol mindig életveszélyes tetteket kell átvészelni, folyamatosan oldalt váltanak az x-eken túli karakterek, ahol egyszerre két bolygó sorsáért is aggódnunk kell... és ugye nem kell mondanom, hogy a lezárásba is jut még csavar, amikor már azt hinnéd, hogy ez a sztori is egy esemény-szerű össz-hős-összefogás klisével köti meg a masniját, akkor adja meg a kegyelem-döfést a lelkünknek egy szívszaggató önfeláldozással... valószínűleg azt várjátok, hogy én is valami epikus és szuper-mély konklúzióval zárjam mondandómat ezután a legendássá nemesedett huszonöt füzetes run után, de igazság szerint úgysem találnám meg a megfelelő szavakat, hogy kellőképpen fényezzem a cégért, úgyhogy csak egyszerűen minden hozzám hasonló lemaradót és képregény-szüzet elküldenék olvasni, mert joss whedon és john cassaday egy tökéletesen komplex élményt kínált ezekkel a kötetekkel, könnyedén játszadozva az elménkkel, a szívünkkel és az érzékszerveinkkel. még akkor is, amikor az arányok nem voltak tökéletesen belőve... (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

meg lehet próbálni fizikai erővel felülkerekedni a hősökön, vagy kihasználni az olyan testi előnyöket, mint a gyorsaság és az ügyesség, és biztos, hogy fájni is fog nekik az az egy-két pofon, amit begyűjtenek -ám ahhoz, hogy ne csak meghajoljanak, de meg is törjenek, sokkal hatékonyabb egy mentális vagy egy érzelmi támadás, mert azokat sokkal nehezebben védekezik le... és elsőre úgy tűnik, hogy joss whedon egyszerre mindent be akar vetni az x-ek ellen, a kissé avíttasnak tetsző pokoltűz klubot, a morrison-érából átmentett cassandra nova-t, sőt még a legutóbbi ellenséget, a két lábon járó harci termet sem hagyja békében nyugodni. de aztán elkezd minden-mindennel összefüggni, és addig csavarja a különböző támadásokat, míg az olvasó össze nem zavarodik kissé, hogy akkor most kit is kéne utálnia aktuálisan, sőt, miafene történik ezeken az oldalakon -de ez olyan jóleső érzésű elveszés, nem az a fajta fejvakarás, ami elveszi a kedvet az olvasástól... a legjelentősebb csapások az elmetrükkökből erednek, de whedon-ban persze van annyi fifika, hogy szélsőséges amplitúdóval dolgozik, mert míg bizonyos karaktereknél a mély-dráma felé húzza el a hangulatot, ahogy megvalósulni látják a legnagyobb félelmeiket (scott a képességét veszíti el, hank végleg elállatiasodik, kitty-t az anyaságból eredő rettegésekkel sokkolják), addig másoknál viszont humorral oldja a feszültséget, hogy ne csak izguljunk és aggódjunk, de jól is szórakozzunk olvasás közben (logan, mint gyáva gyerek -egyszerű humor, de működik (és ugye nem kell mondanom, hogy egy dobozos sör látványa töri meg nála a varázst))... azzal, hogy ord is itt sertepertél, azt érzi az ember, hogy whedon a kitérők ellenére tudatosan akarta felépíteni a run-ját egy nagy egységes egésszé -és a cliffhanger-t elnézve ez az érzet még inkább ki fog teljesedni a végére... (cassaday rajzaira most sem lehet egyetlen panasz sem, szerintem még arra is direkt játszott rá, hogy logan-nek nyomottabb fejet kanyaríntott, amikor beszari módba váltott a mindig kemény rozsomák...) (mások biztos utálják a szappanos elemeket a képregényekben, én viszont továbbra is határozottan vallom, hogy ennek a sorozatnak kifejezetten a kapcsolatok adják a gerinc-szilárdságát, el lehet olvadni mondjuk attól az esetlen romantikától, amit kitty és peter előadnak füzetről-füzetre...) (##12.29.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #543-545, Friendly Neighborhood Spider-Man vol.1 #24, Sensational Spider-Man vol.2 #41) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Joe Quesada; rajzolta: Ron Garney, Joe Quesada) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

érdekes, hogy egy sztorit mennyire meg tud előzni a híre, és aki az elmúlt évtizedben szuperhősös képregényekkel foglalkozott, ahhoz már biztos hogy elért a rajongóknak az a nagy fokú gyűlölete, ami ezt a kötetet övezi... pedig ha lehántjuk ezt azt az érzelmi sokkot, amit a régi olvasók átéltek az alap-gondolat miatt, maga a képregény nem a sátán műve, nem egy olvashatatlan szemét, ugyanis az érzelmi vetülete igenis működik, ahogy peter küzd a lehetetlennel, hogy eldöntse, hogy az életének melyik kulcsát dobja el örökre. még akkor is hat az emberre ez a drámai nyomasztás, ha egy kicsit elsietettnek érződik a tempó, ha lehetett volna még hosszabban is felvillantani az alternatív lehetőségeket (mondjuk nagyobb rejtélyt szőni köréjük, mert így egy pillanat alatt le lehetett vágni, hogy mit akar mephisto megmutatni peter-nek)... de abszolút meg lehet érteni azokat, akiket vérig sértett az a gondolat, hogy kidobnak harminc évet az életéből, hogy egy szerkesztői döntést akarnak sztoriként lenyomni a torkán, hogy ahelyett, hogy előre fejlesztenék a legismertebb marvel-karaktert, inkább gyáván visszahúzzák a kezdeti stádiumába, mert a felső vezetés szerint ’ez kell a népnek!’. hogy már megint azt hiszik az írók, hogy házas szuperhősöket csak unalmas módon lehet írni, ezért fel kell bontani ezeket a kapcsolatokat... látszik, hogy joe quesada főszerkesztőnek annyira szívügye volt ez a sztori, hogy még a rajzolási feladatokat is magára vállalta -és hozta a nála már korábban is látott hullámzó színvonalat, amikor néhány oldalanként megküzd egy-egy arc ábrázolásával... kicsit sajnálom, hogy a straczynski-éra ilyen ellentmondásosan ért véget, még ha nem is mindig voltam megelégedve azzal az iránnyal, amerre elvitte spidey-t az évek során. (sokáig őröltem magamban az érveket, hogy folytassam-e a sorozatot a következő (ugyancsak ellentmondásos megítélésű) korszakkal, és jelenleg afelé hajlok, hogy nincs türelmem 100 füzetnyi ingadozó minőséghez, inkább most pihentetem pókfejet (ebben az univerzumban), és majd visszatérek egy olyan időszakban, aminek sokkal magasabb a reputációja.) (##12.28.)

(New Avengers vol.1 33-37, Annual) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinin Yu, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin, 2013)

kicsit sajnálom, hogy a sok ajánlás ellenére nem fért fel az olvasási listámra brian k. vaughan ’the hood’ mini-sorozata, így ismeretlenül kellett itt találkoznom most először a karakterrel -főleg mert érezhető benne spiritusz azzal, ahogy az alvilági körökben mozog, ráadásul még egy démonnal is lepaktált. az is rendben van, hogy a folyton elgyepált rosszfiúk érzik a lehetőséget a jelenlegi zavaros helyzetben, és olyankor csapnak le, amikor a meggyengült angyaloknak tényleg fájni tud... bár én már túlzásnak találtam a bizalmatlanság hangsúlyozását (ami ugye leginkább mételyezi a hősök kapcsolat-rendszerét), luke már ott tart a paranoiájában, hogy a saját gyerekéről is feltételezni tudja, hogy skrull lenne... kijött az előnye annak, hogy bendis írja mind-a-két angyal címet, mert össze tudta fűzni a két csapat kalandjait, sőt, bizonyos jeleneteket különböző szögekből ábrázolt ebben a két kötetben... itt is azért érezni azt, mint a tesónál, hogy azért kellett az alvilági figurák aktív tevékenysége, mert még vissza kell fognia kicsit a skrullokat, amíg a többi sorozat írója is felkészül az invázióra... rám jellemző módon az intimebb pillanatokat élveztem a legjobban (főleg jessica jones érzelmi hullámzását használja ki jól bendis), és ahogy sok karakternek, úgy nekem is vannak ellenérzéseim az intenzív mágia-használat miatt... leinin yu rajzai kifejezetten bántották a szememet, sokszor zavarosak a kompozíciói és az egyen-arcai között is nehéz kiigazodni -ez most tipikus példája volt annak, hogy egy rendben lévő sztori-élményt húz le a vizualitás döcögése... (##12.28.)

(Mighty Avengers vol.1 #7-11) (2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Marko Djurdjevic) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

szépen átsétált póknő az új bosszúangyalok közül -és nem csak olyan értelemben, hogy csapatot váltott, hanem szó szerint is, az előző new avengers kötet végén útrakelt, hogy most itt a testvérsorozatban találkozzon tony-val, miáltal egy egész füzetük volt megvitatni a skrull-problémát, bőven megtűzdelve a párbeszédet bizalmatlansággal és sértettséggel... ahhoz képest, hogy ezután csak négy füzetet fogott át ez a kötet, meglehetősen sűrű események után kapkodhattuk a fejünket, ott volt a címadó szimbióta-invázió, amikor számtalan éhes szájat kellett kordában tartani manhattan közepén (köztük az épp óriást játszó darazsat is), majd lecsaptak hőseink latvériára, és még egy nosztalgiával felérő időutazás is belefért -mindezt úgy, hogy a doom-robotok elleni összecsapásra bőven lett szánva a szélesvásznú, párbeszéd nélküli dupla-oldalakból is... és nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen szétágazó ötlet-parádé jól csapódik le az olvasókban, a korabeli kiadásokat imitáló múlt-utazás például felesleges kitérőnek érződött csak, mert az őrszemről ezúttal sem tudtunk meg többet, és az ottani eseményeknek sem lett semmilyen hatása a későbbiekre... doom a szokásos genyóságával ’oké’-s gonosz -lenne, ha nem monologizálna annyit gondolatban, és mondjuk nem viselkedne seggfej módjára a nőkkel. vagy attól lesz egy ember gonosz, ha azt mondja valakinek, hogy nagy a segge...? szegény carol danver-szel mindig megszenvednek az írók, legalábbis azokban a bosszúangyal sztorikban, amikben eddig találkoztam vele, mindig problémákkal volt körülvéve a karakter, hol az alkoholizmusával küzdött, hol az önbizalom-hiánya verdesi a plafont... meg merném kockáztatni, hogy időhúzónak pecsételjem ezt a kötetet, ahol bendis nagy durrogva másról ír, mint amiről szeretne -azaz a skrull invázióról... (mark bagley-t már az arcairól kiszúrom messziről, de mivel megszoktam már az ultispidey-nál a stílusát, így itt sem zavart. viszont az arthur király korabeli utazásoknál nagyon szép festményszerű képeken pucérkodhatott morgan le fay.) (##12.28.)

(Mighty Avengers vol.1 #1-6) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Frank Cho) (magyarul: Marvel Box, Kingpin, 2016)

miután tony stark végleg seggfejjé transzformálódott a polgárháború végére, így sok kedvem nem volt olvasni arról a csapatról, amit ő vezet -de bendis is érezhette, hogy meg kell győzni valamivel az olyan kétkedőket, mint amilyen én vagyok, úgyhogy gyorsan dögös nővé változtatta vasembert... (apropó, eléggé kivagyok az amerikai prűdségtől, mert baromi feltűnő volt, hogy ms.ultron-t szemből lehetett ábrázolni, barbi babás, bimbótlan cicikkel, oldalról viszont mindig füstfelhőnek kellett takarni mellkas-tájékon...) első szám, tehát csapat-építéssel kellett kezdeni, megint össze kellett szedni a bandát, amiben maximum az volt az újdonság, hogy a karakterek úgy tettek, mintha ez most egy komoly szelektálási folyamat előzné meg -és kerestek az ismertebb arcok helyett megfelelő behelyettesítőket. és hát nem mondanám, hogy ez a legizgalmasabb line-up az angyalok történetében, de ha a sztori jó, akkor elviselem az arcoskodó árész-t thor helyett végülis... és a sztori, hmmm, mondjuk azt, hogy ’oké’... úgy tűnik, hogy az erőre és fifikára épít, amik elengedhetetlenek a mesterséges intelligencia legyőzéséhez, de igazából tudjuk, hogy azért kellett már most egy nagy ellenfél, hogy össze tudjon érni a friss csapat valamennyire... ami újdonság a bendis-féle csapatképregényekben, hogy komoly hangsúlyt kapnak a tagok gondolatai is, a ki nem mondott félmondatok, amikből megtudhatjuk, hogy mennyi bizonytalanság és bizalmatlanság (esetleg elfojtott vonzalom) van bennük... a szerkezet itt is hasonló az előbb olvasott new avengers-hez, akcióval akar lekenyerezni, mint visszalépdel a csapat összeszedéséig -elhasznált formula ez, de hasznos, mert az olvasónak nem kell várnia a zúzásig... de úgy alapvetően a közép-vonalra lő ez a kötet, nincs benne igazán nagy truváj, oké sztori, oké rajzok, oké karakter-piszkálgatások, komolyabb hűha-faktor nélkül. bár azért az menő, amikor darázs keresztül-lövi magát egy nagy zöld dínó-szerű lény testén át... (##12.25.)

(New Avengers vol.1 #27-32) (2007, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Leinil Yu) (magyarul: Kingpin, 2007)

hmm, miután néhány napja ed brubaker ’csak amennyi feltétlenül szükséges’ hozzáállással íródott párbeszédeit gyűrtem, egész sokkoló volt brian michael bendis folyton pofázó hőseire rátérni -mert valahogy hiteltelennek tűnt, hogy minden karakter ugyanúgy akar poénkodni a ninja-verések közepette, mint ahogy azt mondjuk pókembertől megszokhattuk. még akkor is, ha ez a sok duma is poénkodás egyik célpontja volt... bendis érezhetően a saját pecsenyéjét akarta sütögetni, és ez a japán kaland csak egy kitérő volt a készülődő nagy eseménye alapozásaként. de nem hiszem, hogy sok panasz érkezne az átlag geek-olvasóktól azért, mert elküldte a srácokat egy kis ninja-bunyóra... a dramaturgiai szerkezet klasszikusan képregényes volt azzal, hogy beleestünk az akció közepébe, majd visszafordultunk egy kicsit korábbra, hogy megnézzük azt is, hogy mivel jár a törvényenkívüliség. és hogy érezzük azt, hogy strange doki nélkül mennyire hamar kudarcba fulladna a renitens csapat megmenekülése... szóval biztos vagyok benne, hogy bendis már kéz-tördelve várta, hogy bedobhassa a nagy fordulatot, amit már évek óta a spájzban tartogat -hogy a skrullok köztünk vannak... a magyar kiadás máshogy van felosztva, mint az amerikai változat, így ide került a 32.szám is, ami nem csak egy viharos repülőutat mutat be, de elülteti bennünk a kétely magvait is -a máskor csak tőmondatokban morgó rozsomáknak megered a nyelve, és végigveszi azt, hogy mennyit változtak a karakterek az elmúlt időszakban, és hogy igazából mindenki lehet közülük álruhás űrlény. szép nagy meta kikacsintás, köszönjük mr.bendis... (leinin yu eddig is ilyen szemroppantó módon csúnyán rajzolt, mint itt? rossz volt ránézni, nehéz volt kisakkozni, hogy melyik arc kihez tartozik -azért ezt is beleszámolnám abba, hogy nem élveztem annyira ezt a kötetet, mint a korábbiakat...) (##12.25.)

(Immortal Iron Fist vol.1 8-14, Annual) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction; rajzolta: David Aja, Howard Chaykin, Dan Brereton, Jelena Kevic Djurdjevic, Kano)

különböző csoportok bajnokai összemérik a kungfu képességeiket egy nagy tornán -csak nem egy hetvenes évek-beli hongkong-i verekedős filmet indítottam véletlenül...? és biztos szórakoztató lenne a képregény akkor is, ha csak a különböző (látványosan koreografált) összecsapásokat kaptuk volna meg (gondosan címkézve minden mozdulatot), de végül egy sokkal komplexebb felépítéssel örvendeztetett meg minket a brubaker/fraction páros. hiszen a párhuzamos idősíkok itt is megmaradtak, hogy teljes képet kaphattunk a nagy ellenfélről, davos-ról, az idősebb rand-ről és az előző vasökölről is, külön kis drámai vonalat hozva létre azzal, hogy mivel is jár a halhatatlan sárkány csíjének megszerzése... danny meglepően hamar visszatért a földre, hogy egy külön küldetésen vegyen részt, de a bérhős-trió és a hidrás szervezkedés miatt is fagyoskodtunk eleget a himalájában... a mennyei királyság eleve megosztott a hét város mentén, de külön figyelmet szentelhettünk k’un lun politikai repedéseinek is, a rossz vezetésnek, és annak az avíttas felfogásnak, hogy a nőket csak titokban lehet edzeni (bezzeg a többi város bajnokai közt két (csinos és halálos) nő is akadt)... a végére persze minden összeért, kikristályosodtak a motivációk, kialakultak a frakciók, akik aztán látványosan összecsaphattak, és végül k’un lun is új úton indulhatott el. az olvasó meg elégedetten csukta be a kötetet, kapott kungfu-t, kapott mitológiát, kalandot és izgalmat, egy komplett képregényes élményt. (bár ugye a rajzolók váltakoztak a jelen és a múlt eseményei között, igazából csak a különszám esetében szisszentem fel fájdalmamban -amikor howard chaykin olyan széles állkapcsot rajzolt danny-nek, amit még conan a barbár is megirigyelhetne...) (##12.25.)

(Immortal Iron Fist vol.1 #1-6) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction; rajzolta: David Aja, Travis Foreman, Sal Buscema, Russ Heath)

nehezen mondhatnám magam iron fist szakértőnek -eddig csak az évekkel ezelőtt olvasott heroes for hire kötetben találkoztam egy kevéssé szimpatikus inkarnációjával, valamint ott volt a kiábrándító minőségű tévé-sorozat, ami szerintem még a legbőszebb rajongóknak is elvette a kedvét a karaktertől... úgyhogy jól jöttek a hozsannák ezzel a képregény-sorral kapcsolatban, mert az elolvasása segített megérteni, hogy miért kötődhet bárki is danny rand-hez... ehhez kellett ed brubaker, aki a kölcsönvette önmagától a múltra való felelgetés dramaturgiáját (lásd még a captain america run-ját), matt fraction meg gondolom a lüke humort hozta a kollaborációba (lásd mondjuk a liftezős jelenetet)... azt azért tudtam eddig is a karakter mitológiájából, hogy mindig csak egy vasököl tevékenykedik a földön -vagyis eddig azt gondoltam, hogy ez egy általános szabály, mert az írók ezt most jól megcáfolták, és egyszerre két(szer két) ököl világíthatott a rosszfiúk szemébe... és baromira bejött, ahogy fel van építve a mitológia, ahogy kezdéskor végigvonulnak az elmúlt korok ironfist-jei, ahogy erőteljesen rányomja a jelen eseményeire a bélyegét a legutóbbi chi-mester múltbéli drámája. és mindeközben megállás nélkül megy a kungfu a hidrás srácok ellen, és éreztetik azt, hogy mindez az építkezés valami nagyobb dolog fele tart. egy misztikusabb dolog felé, ami már most is átitatja a hangulatot -naná, hisz lányok alakulnak át darvakká a szemünk előtt... jó volt látni egy nagy maréknyi karaktert a netflix-es marvel univerzumból, és bár itt hogarth sajnos férfi, azért colleen, missy és luke itt is látványosan aprítanak... david aja realizmusba hajló rajzai jól kiszolgálják a sztorit, és a verekedés jelenetei is ötletesen vannak felépítve -ez mondjuk egy kung-fu sorozatnál nem hátrány... (##12.23.)

(Daredevil vol.2 #88-93) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Michael Lark) (eng)

az előző kötet szívdobbantó befejezése után foglalkoznunk kellett foggy nelson-nal egy kicsit, úgyhogy a nyitányt rá is szántuk -egy eléggé nyomasztó füzet erejéig, amit eléggé szétvetett a tehetetlenség, ahogy foggy próbálta elérni az ismerőseit, hogy tudassa velük, hogy él (david aja erőteljes ceruza-vonásait nagyon feldobta a piros szín meghatározó jelenléte)... aztán jött a fő attrakció, amiben matt james bond módjára turnézta végig európát -igaz, a brubaker-i hagyományokhoz mérten nem a kém-történetek voltak a minta-adók, vagy legalábbis most is teletömte noir-vonásokkal a sztoriját (van nyomozás, kemény kikérdezésekkel sötét sikátorokban; van femme fatale, aki összezavarja a hős fejét; van hentchman, aki a testi erejével majdnem felülkerekedik a hősön; és van egy mastermind a háttérben, aki bármilyen szálat meg tud mozgatni, hogy elérje a célját)... igazából mondhatjuk azt, hogy kellett ez a kötet, hogy brubaker vissza tudjon állítani sok elemet, amiket bendis-szel karöltve félreraktak az utóbbi időben -mert nem lehetett matt feje körül örökké a wanted felirat, mint ahogy wilson fisk-ket sem rejtegethették örökké a rácsok mögött. és ez utóbbitól lesz igazán mélysége a fordulatnak, mert matt-nek a lelkére kellett venni azt a terhet, hogy mostantól a vezér összes elkövetett tettéért felelősséget kell vállalnia... a végén nagyon jó érzés volt látni matt mosolyát, ahogy összeölelkezett a legjobb barátjával, ugyanakkor a tönkrement életek sötét drámájának felhői még mindig hosszú árnyékot vetnek a new york feletti égről... (##12.23.)

(Incredible Hulk, vol.2 #92-105) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Greg Pak; rajzolta: Carlo Pagulayan, Michael Avon Oeming, Alex Nino, Marshall Rogers, Aaron Lopresti, Gary Frank) (magyarul: Hatchette, 2018)

az egyik legősibb mondás a történelemben, hogy tanulni kell a történelemből -és persze a művészek is ismerik ezt a bölcsességet, csak sajnos néha azt lehet érezni náluk, hogy túl vastagon dolgoznak az indigóval. mondjuk zöldre színezik spartacus históriáját, és elégedetten dőlnek hátra a munkájuk végeztével... tudjátok jól, hogy vannak ellenérzéseim a nagy melákkal kapcsolatban, mert nem nagyon találkoztam még olyannal, hogy számomra izgalmassá tudták volna tenni a karaktert, igaz, nem is igazán volt szándékom kísérletezni a főszereplésével írott füzetekkel. ezzel a monstre sztorival is csak azért tettem kivételt, mert ezt tényleg nagyon sokan tartják esszenciális olvasmánynak -meg persze jó laikushoz híven a harmadik thor film is csigázta az érdeklődésemet... de sajnos az elvárásaimhoz ez a történet sem ért fel, bár találtam benne érdekes elemeket, még haladni is viszonylag jól tudtam az olvasásával tempója miatt, egész a végéig nem sok mindent mozgatott meg bennem... mert leginkább tényleg csak egy ókori római parafrázisnak lehetett érezni a sztorit, ahogy a gonosz elnyomó uralkodó ellen fellázadnak a rabszolgaként kezelt gladiátorok, és ezzel lavinát indítanak el a birodalomban... maga a főhős csak azért nem egy spartacus-i karakter, mert nem igazán akar vezetővé válni, csak azért követik őt, mert ő tudja ütni a legnagyobbakat -de nagyon sokáig nem mutat érzelmeket... lehet hogy az sem segített, hogy a tizennégy füzetes terjedelem ellenére többször is azt éreztem, hogy vázlatosan rohanunk csak az események után, hogy hiányzik az igazi mélysége. annyival van csak ez esetleg kompenzálva, hogy a gladiátor-társak mind megkapják a maguk háttér-történetét, ahogy az egész bolygó múltja is ott sötétlik a mondatok között... a sztori vége már eltér az ókori mintától, mert szuperhősös módon meglett a győzelem, és a törékeny béke is karnyújtásnyira került -csakhogy az írói gonoszságot még az univerzum legerősebb lényei sem tudják legyőzni... nem tudom, hogy eleve az volt-e greg pak terve, hogy három rövid napot ad csak az uralkodásra hulk királynak, és aztán addig bombázza drámával, amíg meg nem törik, vagy szerkesztői utasításra kellett ilyen hamar visszahozni őt a földre, de csak részben tudok örülni annak, hogy a magasnyomású drámával belőlem is sikerült a végére érzelmeket kicsiholni, ugyanakkor nagyon tudom sajnálni azt, hogy nem élvezhette a melák tovább azt, amit kemény küzdelmek árán létrehozott... persze ez a dráma sarkallhatna arra, hogy akarjam tudni, hogy miként vezeti le a nagy zöld dühét a karakter, miután hazaérkezett a földre, de azt hiszem, hogy be kell látnom, hogy egy időre megint elég volt a nagy zöld szóló kalandjaiból (még ha a world war hulk nem is lenne technikailag szóló-sztori, hanem egy marvel esemény(ecs)ke)... (érdekes, hogy más írók kedvenc hulk-fogása, hogy banner és a benne élő szörny kapcsolatát elemezgetik, addig pak-nál egyetlen jelenetben láthattuk csak bruce-t.) (##12.22.)

(Runaways vol.2 #19-24) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Mike Norton, Adrian Alphona) (eng)

a hosszabb lefutású történetmesélés egyik nagy előnye, hogy van hely bennük arra, hogy a sokkoló események hullámait is kellően kifuttassák -és mi lenne sokkolóbb egy halálnál... és persze minden személyiségben máshogy csapódnak le a gyász folyamatai -vannak, akik ilyenkor szorosabb kötelékekre vágynak, vannak, akik vigaszt keresnek mindenhol, és vannak, akik bosszúra szomjaznak... chase-t veszélyes útra terelte a veszteség, nagy próbatétel elé került, hogy a lelkét (avagy önmagát) feláldozza-e a szerettéért (kezd egy kicsit fárasztó lenni, hogy a gonosz entitások mindig ártatlan lelket akarnak maguknak áldozatként, nem?)... ebbe a szomorkodós és összebújós hangulatba robbant be egy nagy szörny, ami így furcsa váltásnak tűnt elsőre, de aztán okosan ez a lény is a halál elfogadásához lett kötve... (vicces volt, hogy pont azon pörögtem, hogy nic miért nem kicsinyíti le a lényt, amikor bkv kikerülte a bal-horgomat, és megmagyarázta, hogy már el van használva a kicsinyítő varázslat...) mivel tudtam, hogy ez a kötet lesz vaughan búcsúja a címtől, ezért valami nagy gyomrost vártam a végére, egy utolsó összecsapást a gibborim-mal -ez utóbbit meg is kaptam, de valahogy cseppet sem éreztem kielégítőnek, gyorsan lezavart ide/oda szurkodás volt csak, majd vége is lett... amit viszont még mindig nagyon szeretek a sorozatban, az az, ahogy a magánéletet kezeli, hogy sohasem fogy ki a tini-szerelemből (és a családias szurka/piszkákból)... (##12.20.)