(Wonder Woman vol.5 #31-37) (2017-2018) (írta: James Robinson; rajzolta: Carlo Pagulayan, Sergio Davila, Emanuela Lupacchino, Stephen Segovia) (eng)

olvasom a vonaton a kötetet (legalábbis próbálok erősen koncentrálni a szövegbuborékokra, mert mögöttem egy nagy-csapat késő-harmincas nő hangosan röhögve beszéli ki a lánybúcsúztatót, amiről épp’ tartanak hazafelé), aztán pesten egy ismerősömnek mesélem, hogy ’képzeld, az van a wonder woman aktuális kötetében, hogy valaki sorban gyilkolja le zeusz porontyait, diana-ról meg kiderül, hogy van egy eltitkolt ikertestvére’ -és amint ezt kimondom ezt hangosan, akkor érzem csak, hogy mennyire nehéz komolyan venni az ilyen típusú szuperhősös történeket... de egyébként a maga helyén kezelve rendben van ez a james robinson által kitalált sztori (hogy a régi istenek energiájára van szüksége egy új hatalmasságnak, hogy meg tudjon erősödni), igazából nem is a nehezen komolyan-vehetőségével volt bajom, vagy azzal, hogy bátran használja az elfeledett testvér kliséjét, hanem hogy túl ráérősen görgeti előre a szálakat, hogy egy egész füzetet rászán egy olyan flashback-re, aminek nincs szüksége 20 oldalnyi kifejtésre, és igazából az is fura, hogy a címszereplő csak sodródik az eseményekkel, nem igazán alakítja azokat. de. azért az mindig epikus tud lenni, amikor földöntúli hatalmak csapnak össze, és kő/kövön nem marad az ütéseik nyomán... (egyébként még azt is kinézem a dc-ből, hogy egy kényszerű sztori volt ez, hogy darkseid-et a teljes valójában visszahozzák az univerzumba...) (a kis éttermes, halászhálós görög hangulatot tök jól sikerült visszaadni a rajzokkal.) (##07.03.)

(Wonder Woman vol.5 #26-30, Annual #1, Steve Trevor Special) (2017) (írta: Shea Fontana, Greg Rucka, Vita Ayala, Michael Morceri, Collin Kelly, Jackson Lanzing, Tim Seeley; rajzolta: Mirka Adolfo, David Messina, Inaki Miranda, Nicola Scott, Claire Roe, Stephanie Hans, David Lafuente, Christian Duce) (eng)

mennyire kell odaadnia magát egy szuperhősnek a közjó érdekében? ennek a témának egy érdekes kifejtését kaptuk meg ebben a kötetben, ahol wonder woman csodálatos vérét követelik, szó szerint... sajnos az emberiség most sem tudott újat mutatni, mert a gyógyításra alkalmas csodaszert katonai célokra akarták felhasználni, ahogy azt illik, egy őrült professzor segítségével... kérni nem könnyű azt valakitől, hogy áldozza fel magát, a testét, úgyhogy keményebb módszerekkel próbálták rávenni hősnőnket az adakozásra, bomba-robbantással, zsoldosok támadásával, erőszakkal, akcióval. shea fontana író(nő) nem kímélte a diana közelében tartózkodókat -mondjuk be is szorult az olvasóba a levegő, amikor meglátta az etta hasából kimeredő repeszt... de például én annak örülök, hogy hősnőnk nem magányosan harcos a történetben, hogy vannak körülötte barátok, legyen az akár egy szerelmes férfiember vagy egy aranyos kislány... (apropó kislány, finoman csepegtetett analógiát kaptunk végig diana themyscira-i gyermekkorára). de nem csak a barátok voltak veszélyben, hanem érintve egy kifejezetten aktuális témát is, egy menekült-táborban lakók nyomorába is bepillanthattunk... (a két különszámról: apróbb sztorikat kaptunk itt, akár egy kedves múltidézést (a trinity első találkozását), akár egy kedves kaiju-sztorit. steve trevor-nak meg nem áll rosszul egy kis misztikum...) (nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam a rajzokat, az animációs alkotásokhoz vagy a karikatúrákhoz, és igazából azt sem tudom, hogy tetszettek-e vagy sem...) (#05.11.)

(Wonder Woman vol.5 #13,15-25) (2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Renato Guedes, Liam Sharp, Bilquis Everly, Mirka Andolfo) (eng)

bár az előző két kötetet szétbontottam, és úgy írtam róluk, most azt éreztem, hogy annyira összefügg a két szál, hogy muszáj lesz a mondandómat is egyben tartani -arról már nem is beszélve, hogy a végére összeért a két idősík, így a páratlan számokban futó sztori következménye a páros számok fináléjába csúcsosodott ki, úgyhogy külön megvásárolva a két könyvet elég furcsa lehet ez az ugrás... azért is jó ez az összevonás, mert így jobban el tudom palástolni, hogy az olvasás elején a csalódottság lett úrrá rajtam, és nem csak azért, mert a jelen-szál meglehetősen nehezen akart beindulni, hanem mert semmi csodás nem volt a csodanőben amnéziásan és zavarodottan. mert az ember agya nehezen akarja befogadni, ha az erős nők példaképe összetörik és segítségre szorul... de amíg diana a kórházban lábadozott, addig egyébként is alig szerepelt a róla elnevezett füzetekben, sokkal inkább azzal foglalkoztunk, hogy felépítsük a másik oldalt -mert gonosznak nem mondanám veronica cale-t, csak egy anyjának, aki hajlandó átlépni minden határt a gyermekéért (elég hatásosan volt ábrázolva a lélek-lopás, és greg rucka még azt is ügyesen kikerülte, hogy bele tudjak kötni abba, hogy egy száj és orr nélkül létező entitás hogyan marad életben éveken át)... persze voltak igazi gonoszok is a történetben, a görög mitológiai weasly-ikrei, akikről azért kiderült, hogy nem csak csínytevésből cselekszenek, hanem komoly szándékaik is vannak. mert elsőre úgy tűnik, hogy mindenkinek themyscira-ra fáj a foga, de aztán kiderül, hogy nem a rejtett sziget a fontos, hanem ami hozzá kötődik: az igazi gonosz. elég csúnyán retcon-szagú volt, hogy ráfogták ares minden legutóbb elkövetett cselekedetét a gyermekeire, de mivel én nem ástam magam eddig mélyebbre a mitológiában, így el tudok fogadni egy ilyen írói húzást... valahol azt is megértem, hogy greg rucka visszacsinált minden változást, amit ebben a huszonöt füzetes run-jában elkövetett, azaz barbara ann-nek újra vérszomjassá kellett válnia és diana sem maradt a lasszója nélkül, pedig érdekelt volna, hogy mit kezd az írói utód egy ilyen helyzettel... bár a kezdetet döcögősnek éreztem, de miután diana kijutott a tudatának labirintusából (egy minotaurusz segítségével, hogy máshogy), már elkezdtek helyükre kattanni a dolgok, és sokkal élvezetesebb lett az olvasás. jöttek a filmszerű nagyívűségek, a megalapozott drámák mélyebbre süllyedtek, és aztán nagyon szépen hagytuk lecsillapodni a hullámokat, hogy elégedetten léphessünk tovább az új korszakba... (úgy tűnik, hogy a vizualitásban vesszőparipám lesz az arc-ábrázolás, mert itt is csak néhány félrement vagy hanyagul rajzolt arcnál szisszentem fel -és olyat nem engedhet meg magának egy rajzoló, hogy egy totál képnél nem rajzol arcot, miközben a sztoriban van egy arc-nélküli karakter is...) (érdekes volt látni, miként ütközik össze a füzetekben a mitológiai háttér és a modern technika, hogy a görög istenek mellett egy mesterséges intelligenciával is fel kell vennie a harcot diana-nak.) (#09.23.)

The Lies (Wonder Woman Rebirth, Wonder Woman vol.5 #1,3,5,7,9,11) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Liam Sharp, Matthew Clark) (eng)

tisztelem azokat az alkotókat, akik megpróbálják beépíteni a megjelenés körüli hercehurcákat a sztorijukba, akiknek van merszük azt mondani, hogy a különböző eredettörténetek, a hirtelen irányváltások szándékosak, mert valami gonosz erő össze akarja zavarni a hőst -és vele együtt az olvasók agyát is... ahogy hallom, elég vad dolgok történtek a new52 éra végefelé, úgyhogy most greg rucka-nak jutott a feladat, hogy kicsit kiszellőztessen a wonderwoman környékén -és ő céltudatosan letörte a vadhajtásokat, és elküldte diana-t egy kalandra afrikába, egy kis misztikummal és rejtéllyel fűszerezve meg a szuperhős-hangulatot. és érdekes módon nem a bunyókra helyezte a hangsúlyt, hanem az érzelmekre és a sztorivezetésre. cheetah, a régi ellenség sem azért érdekes, mert lehet vele karmot akasztani, hanem mert érzelmileg működik az összetett kapcsolatuk diana-val (ahogy a gonosz-dilemma is erősen jelen tud lenni nála, azaz hogy nem akar gonosz lenni (vagy embert enni), csak egy átokkal kényszerítik erre). a b-szál is hasonló módon épül be a nagy egészbe (ahol steve trevor vezeti a kiscsapatát ugyanabban a kitalált afrikai országban, ahol épp’ diana is tartózkodik), mert amint (meglepően hamar) összeérnek a szálaik, máris érzelmi töltet keletkezik a találkozásukból. ezt aztán gyönyörűen tovább lehetett vinni az afrikai kaland után amerikába is, egy igazán csajos, plázás, naplementés füzetbe, amiben olyan jól működött a romantika, hogy még az én kérges szívem is el tudott lágyulni egy pillanatra. de aztán a fellegekből vissza kellett térni a földre, hogy az átíveléssel foglalkozzunk, hogy gonosz cliffhanger-ekkel engedjenek minket az utunkra... most a friss film miatt egyébként is magas bennem a hype a csodanő felé, de ez a marék füzet csak megerősített abban, hogy közel áll hozzám a karakter, és hogy egy jó író keze alatt nagyon tud működni a jó értelembe vett érzelmes nőisége ebben a férfiközpontú szuperhős-világban... (a rajz-stílus eléggé a szememre való volt, csak azt nem értettem, hogy miért kell ennyi arc-közelivel telepakolni néhány oldalt...) (#06.14.)

Year One (Wonder Woman vol.5 #2,4,6,8,10,12,14) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Nicola Scott, Bilquis Evely) (eng)

egy kicsit hezitáltam, hogy miként olvassam ezt a két kötetet a fura megjelenés miatt -ugyanis a fent látható jelen-szál jelent meg a páratlan sorszámú füzetekben, míg ez az eredettörténet a párosokban. aztán úgy döntöttem, hogy megyek szépen sorba a megjelenés sorrendjében, ugrálva így a két sztori között, de szerencsére nem kellett ezt megbánnom, mert greg rucka végig figyelt arra, hogy rengeteg párhuzamot elhelyezzen az időben egymástól távol játszódó történetek közé -ha más nem, már az feltűnő volt, hogy itt diana elhagyja a paradicsomi szigetet, míg a jelenben vissza akar jutni oda... de menjünk vissza a kezdetekhez, mert szerencsére van miről beszélgetni... örültem, hogy nem csak wonder woman, hanem diana és steve trevor közös történetét kaptuk meg, szépen párba állítva a két elveszett lelket, akik többre vágynak, mint amit a körülöttük lévő világ kínálni tud. és az is jól működött, hogy a nagy találkozással nem csak egy férfi került be (a feltűnően gyakran pusziszkodó) nő-társadalomba, hanem a férfiemberek harcias kultúrája (és a fegyvereik) is (a friss mozi-élménnyel a fejemben nem volt könnyű elvonatkoztatni attól, hogy ez egy modern korban játszódó eredet-sztori, hogy ne várjam itt is az első világháború mocskát)... a drámai változások érzékeltetését is szerettem, főleg azt, hogy a legtöbb dolog vissza lett vezetve az anya/lánya kapcsolatra -még a fegyvert elsütő utolsó próba is... aztán felszálltunk a frissen létrehozott láthatatlan repülőre, és megérkeztünk a mi hangos és szagos világunkba, ahol még a legkeményebb ügynökök is szívószállal isszák a margaritát... diana beilleszkedése nem problémamentes, főleg hogy egy katonai intézményben kezdi az emberek közti pályafutását. még jó, hogy hamar mellésodródik dr.minerva, akit már a paralel-sztoriból ismerünk, mint cheetah (az indiana jones hangulatú különszáma alapján szívesen olvasnám a szóló sorozatát is)... aztán persze menetrendszerűen megérkezik az első akció is, aktuálisan egy terrorakció képében, ami vizuálisan lett igazán megkapó, ahogy a kilassított időpillanatot sikerült érzékeltetni (de egyébként is tele van a kötet ötletes megoldásokkal, montázsokkal). mire felocsúdnánk a nagy összefüggések megértésében, máris össze kell csapni ares-szal is, mert... ööö... mert a legnagyobb ellenségnek be kellett mutatkoznia az első sztoriban...? de talán csak ez a kicsit kapkodós befejezés az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, úgyhogy makulátlan maradt a diana iránt érzett szerelmem... (#06.14.)