(Punisher vol.6 #19,27-32) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Tom Mandrake, Cam Kennedy, Steve Dillon) (eng)

miért csak a one-shot-okat kapja mostanság steve dillon? hát nem látják a szerkesztők, hogy mekkora visszalépés most is a fő-sztori rajzstílusa hozzá képest...? bizony most is ketté lehet osztani a kötetet, van egy mellékes kaland, amiben frank reszkessetek-betörőket játszik vidéken a rosszfiúkkal, van egy, amiben elektrával kergetőznek, végül pedig soap detektív is megkapja a maga 22 oldalát, csak hogy garth ennis még egyszer belerúghasson egyet, premier plánban... a hosszabb kifejtésű történetünk a kvázi-vadnyugatra visz minket, nyugat-texas porosabbik végére, ahol modern környezetben játszódik le egy komplett john wayne forgatókönyv, az idegennel a kisvárosban, aki leszámol a helyi banditákkal (ahogy kell, a végén egy párbajjal koronázva meg a hangulatot)... azért nem csak a hatalmas katonai gépágyúk jelentenek előrelépést a klasszikus vadnyugati miliőhöz képest, de a helyi seriff nemi identitása is -és ennis jól használja a meleg karakterét, nem tipizálja, ráadásul a szájába ad egy olyan monológot, amitől az összes bigott visszafutna abba a seggszagú lukba, ahonnan előmászott... ja, és ne felejtkezzünk el arról a tényről sem, hogy frank castle simán levarrta a fogadós asszonyságot, amint megérkezett a városba... (##11.21.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #1-7) (2000-2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley) (magyarul: Hachette, 2018)

ha az ember beírja a google-be, hogy ’best marvel runs’, azaz arra vetemedik, hogy a végtelen képregényes univerzumból megkísérli kimazsolázni a legjobb sorozatokat, az ultimate spider-man biztos hogy mindenhol az élbolyban lesz -és bár én az elmúlt három évben a fő irányvonalban (az un. 616-os univerzumban) próbáltam elmerülni, most úgy éreztem, hogy ideje nekem is hallgatnom a bölcs listázókra, és bele kell olvasnom ebbe az újrakreált eredet-történetbe. mert bátor vagyok, és nem félek attól, hogy ez az egész csak egy kísérlet volt arra, hogy újra megszólítsák a fiatalabb olvasókat... de egyébként brian michael bendis szerencsére van olyan intelligens író, hogy ne gügyögjön a tiniknek, hanem inkább arra törekszik, hogy a tempóval és a filmes érzetet keltő hangulattal tegye fiatalossá a kötetet (peter kamaszos hisztijeit meg betudjuk a pókcsípés okozta láznak)... és persze eközben kipipálja az összes kötelező rubrikát a nagy pókemberes kézikönyvből, annyit csavarva az eseményeken, hogy azok tudjanak izgalmat hozni azoknak is, akik kívülről tudják az alap-sztorit (mondjuk norman osborn-nak sokkal komolyabb szerep jut)... valahol a negyedik füzet táján érkezik meg a narráció is, mert a bunyók közbeni vicceskedés nélkül mit sem érne peter parker... szóval minden hozsanna igaznak tűnik, élvezetes és lendületes kezdés ez, simán rávesz arra, hogy a folytatás is érdekeljen -mark bagley fura arcait meg csak megszokja az ember útközben, nem...? (##11.17.)

(Punisher vol.6 #20-26) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Tom Mandrake) (eng)

garth ennis nem csak az explicit erőszak-orgiájával tud sokkolni, hanem a hirtelen bekövetkező irány-váltásaival is -mert az eddig szórakoztató tobzódása után egy lórúgással ért fel az a realista komolyság, ami a kötet első három füzetét jellemezte, ahol a megtorló kicsit hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a rendőri korrupciónak, az alkoholizmusnak és a családon belüli erőszaknak. abba is kellett hagynom egy időre az olvasást, hogy ez ülepedni tudjon. mert azt nem tudhattam, hogy megint egy újabb kanyar jön, egy olyan one-shot-tal, ami egy csattanóra épül, de azért közben kacérkodik egyet a természet-felettivel is... aztán jött a nem túl gyomorkímélő utolsó nagyobb lélegzetű sztori is, kvázi-zombikkal, kannibál holokauszttal, ahol nehéz volt eldönteni, hogy mennyire vegye komolyan az ember a társadalom-kritikát, és sajnálkozzon egy sort a hajléktalanokon... szóval mint mondtam, a korábbi füzet-csokrok szórakoztatóbbak voltak, kíváncsi leszek, hogy legközelebb milyen irányba fordulunk innen... (##11.04)

(1985) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

emlékeztek még, hogyan is kezdtük a történetet? john difool egy pitiáner nyomozóként csetlett/botlott, most meg ott tartunk, hogy az egész galaxist behálózza már az eposzi sztori-folyam, milliárdok sorsa dől el a lapokon, miközben folyik a küzdelem a fény és a sötétség seregei közt, john difool meg átesett egy gladiátor-képzésen, és a magvai által lesz biztosítva egy egész faj túlélése... végig azt éreztem a kötetben, hogy jodorowski növelni akarja a téteket egyre csak fel-és-fel, és minden nagyobb léptékű lett, folyamatosan változnak a helyszínek, és velük újabb-és-újabb szálak kapcsolódnak a nagy egészhez. és mindezt a növekedést persze szép organikusan viszi végbe... moebius rajzaira még mindig jó ránézni, esetleg azon gondolkodhatna még, hogy gyakrabban rajzoljon formás ciciket, mert azok is nagyon jól mennek neki... (de ne legyünk ennyire perverzek, inkább azt nézzük, hogy mennyire kis sután, mégis szépen halad az animah-john kapcsolat kifejlődése.) (##11.01.)

(2014) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv, 2018)

mr.blacksad eddig mindig megállt egy-egy városban, hogy felgöngyölítsen egy ügyet, úgyhogy nem számítottam arra, hogy motorgépjárművek segítségével átszeljük amerikát, hogy úton leszünk az egész köteten át (kacsint)... de egy noir-gyökerű műnek jól áll ez a fajta mozgás, főleg hogy rengeteg klasszikus kellék volt itt, a cirkusz világa, a hidakon és hegyeken átsuhanó gőzmozdony, egy kanárisárga cadillac, egy csapat brando-sított motoros fickó, egy szomorú sorsú végzet-asszony, egy ifjú alkotó, aki összeomlik az alkotás súlya alatt, néhány hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság, és két szerencsétlen szövetségi ügynök, akik néhány monoklit tudnak csak felmutatni a nyomozásuk végén... bár csak néhány panelt szántunk rá, mégis most tudhattuk meg a legtöbbet blacksad családi hátteréről, a testvéréről és az apjáról... így az ötödik kötethez érve már elmondhatom, hogy kiismertem azt, amit a sorozat nyújtani tud, az ismerős panelekből építkező, de piszok szórakoztató sztorikat, és a csodálatos, részletgazdag rajzokat -és szerintem nem kell annál jobb ajánló-levél, hogy most is muszáj volt még aznap elolvasnom egy-ültő helyemben, amikor kézhez-kaptam a kötetet... (##10.31.)

(Astonishing X-Men vol.3 #7-12) (2005, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

szóval múltkor dicsértem, hogy az akciók és a lelkizés jó kombinációban vannak együtt -hát most szó szerint vegyítette josh whedon a két komponens, és bunyó közben lelkiztek magukban a hősök. kivéve persze wolverine-t, aki az izzasztó helyzetekben csak a sörre tud gondolni... lassan vezetődött fel a fő veszélyforrás, előtte még kaptunk egy mellbevágó drámát a nyitó-kötet következményeképp, aztán scifi-be fordult minden, és ööö... tudjátok, hogy én szeretem a scifit meg az akciót, de ez a darálás nálam nem akart igazán működni -annak ellenére sem, hogy jól volt artikulálva a gonosz motivációja, hogy érezhetőek voltak a nagy pofonok, amibe az x-ek beleszaladtak, és azért volt pár pillanatunk megállni kicsit a karaktereket is birizgálni. és amilyen nyámnyila vagyok, jobban tetszett a zavart beszélgetés kitty és peter között, mint a sok látványos csihipuhi... biztos a tesztoszteron-szintemmel lehet megint valami, hogy a baromi látványosan megrajzolt bunyó nem elégít ki, valamiért a hülye lelkem igényli, hogy többet kapjon a puszta szórakoztatásnál -de az is lehet, hogy évek óta becsapom magam, és jobban szeretek a földön állni, mint amennyire gondolom (mert azért valljuk be, ez az életre kelt harci terem ötlet azért elég elszállt a maga módján)... (##10.28.)

(Astonishing X-Men vol.3 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

hiába az ezernyi ajánlás, az olvasói szájhagyomány, képtelen voltam befejezni grant morrison x-men run-ját, egész egyszerűen nem feküdt nekem a stílusa -viszont évekkel ezelőtt belekóstoltam már a kvázi folytatásába, így tudtam, hogy joss whedon írásmódja közelebb áll az ízlésemhez, úgyhogy félreraktam a mostanában egyébként is olvadozó kompletista énemet, és ugrottam egy korszakot... az, hogy kicsit olvastam már ebből a sorból, annyiban túlzás, hogy ezeket a számokat végiggyűrtem akkoriban, amikor a kingpin kiadta az egész sort a marvel+-ban, de egy idő után feladtam, mert mire két hónap után megjelent az új szám, már elfelejtettem, hogy mi történt korábban... de azért bizonyos dolgok derengtek most, ord orrvédője például, vagy a hawaii relaxálás a kiképző-teremben. és persze tudtam, hogy a gyógymód körül keringenek az események -bár ezt a vonalat már a döcögő színvonalú ’last stand’ című x-filmből is jól ismertem (én egyébként nem tudom annyira bántani azt a filmet, mint mások, mert huszonévesen bizonyos jelenetei működtek számomra a moziban, a professzor ’halálába’ a mai napig bele tudok borzongani)... whedon apróbb irányváltásai nem csak abban érhetőek tetten, hogy leveteti az x-ekkel a bőr-rucikat, hanem a párbeszédek természetesebbé tételében, és a magasabb szintű lelkizésekben is. és ezekhez tök jó partner john cassaday, aki az egyik legjobb a szakmában, ha arc-kifejezéseket kell a panelekbe rajzolni... van ismerősöm, aki szereti az x-men filmeket, de nem olvas képregényeket -ha valahogy rá tudnám venni, hogy vegyen a kezébe egy kötetet, biztos, hogy ez lenne az első, amit a figyelmébe ajánlanék, mert joss whedon tökéletesen ötvözött mindent, amitől egy x-sztori szerethető lesz, jó a lelkizés/akció arány, jól vezetik a szemet a panelek, és nem csak akció és hűha-faktor van, de azért az ember gondolatait is bizergálja a gyógymóddal, mert olvasóként is bele tudod magad helyezni a kirekesztettek érzéseibe, akiknek elege van a génjeik miatti hátrányokból, és csak szeretnének normális életet élni... (##10.27.)

She-Hulk vol.1 #7-12) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Dan Slott; rajzolta: Juan Bobillo, Paul Pelletier)

dan slott kísérletezős kedvében volt ekkoriban? múltkor működött a földhöz-ragadtabb, heti-ügyes, ügyvédes vonal, ezért a folytatásban toljunk el mindent a túlpartig, hogy megnézzük, hogy a túlzások is passzolnak-e a nagy zöld idomokhoz? mert kilőttük magunkat az űrbe, emberfeletti bunyókba bonyolódtunk, ráadásul minden egy folyamatosan csordogáló sztori-patakba folyt bele. és hát én végig azt éreztem, hogy nem ilyen lovat szerettem volna... persze így is voltak jól működő részei (egy egész füzetet szántunk a fő ellenfél háttér-történetére), még mindig szórakoztató a meta-körítése (mi másra edzene jess, mint az ’eye of the tiger’-re? ja, és a nagy megoldás is egy csapat comic-geek-től származott a végén), de én valahogy komfortosabbnak éreztem, amikor többet lelkiztünk, ilyen elszállt szuperhősös cuccokat máshol is találok a piacon kiló-számra... (##10.25.)

(Avengers vol.1 #500-503, Avengers Finale) (2004-2005) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Olivier Coipel, George Perez, Alex Maleev, Steve Epting, Lee Weeks, Michael Gaydos, Eric Powell, Darick Robertson, Mike Mayhew, David Mack, Gary Frank, Michael Avon Oeming, Jim Cheung, Steve McNiven) (magyarul: Hachette, 2018)

a sorozatoknál (és mostanság a filmes univerzumoknál) is hozzászoktunk az epikus befejezésekhez, a képregények végtelenségében az ilyen bombasztikus zárásokra sokkal ritkábban kerül sor -ez a kötet az egyik kivétel, brian michael bendis-nek átnyújtották a kiadó legfontosabb csapat-címét, és ő első mozdulattal le is fejezte őket. kegyetlenül... még akkor is kikerekedett szemekkel olvassa az ember a komolyabbnál-komolyabb csapásokat, ha tudja, hogy képregények világában semmi sem végleges (a mágia bevonásakor azt hittem, hogy itt is vissza lesz fordítva minden egy tollvonással) -de egyelőre marad ez a statusquo, és a fájdalmas tudat, hogy az angyalok is be tudják dobni a törölközőt, ha valaki annyira ismeri őket, hogy a legfájóbb pontjaikra méri az ütéseit. az indok elsőre elég képregényesnek tűnt (mármint az, hogy wanda gyermekeiről kiderült, hogy csak mephisto lélek-darabkái igazából), de a lélekgyötrő része jól átjött a vérrel átitatott lapokról. mint ahogy a végső gyász is tudott működni úgy, hogy az elmúlt ötszáz szám töredékét olvastam csak... ez egy tök jó ’becsábító’ képregény lehet azoknak, akik a pörgős és ’odabaszós’ filmek felől érkeznének a comic-olvasás csodálatos világába, mert a tempója és ’hűha-faktora’ magával fogja őket ragadni, és akkor már nem lesz menekvésük a panelek közül (ide képzeljetek egy mephisto-i kacajt)... (##10.21.)

(She-Hulk vol.1 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, rajzolta: Juan Bobillo) (magyarul: Hachette, 2018)

mi az izgalmasabb -ha egy sótlan tudós-ember dühöngő szörnnyé változik, vagy ha egy csendes és szorgalmas ügyvéd-lányból előtör a parti-állat, akinek az egója nem fér be a méretes zöld izmai alá...? hallottam már elég ódát dan slott írásairól, és nem is kellett csalódnom az első találkozásunkkor -bár ebben az is szerepet játszhat, hogy az elmúlt időszakomból pont hiányzott ez a csajos könnyebbség, ami áradt ebből a kötetből... még igazából az sem zavart, hogy tulajdonképpen egy heti-ügyes ügyvédes sorozatot kaptam most, mert így is körül tudott járni alaposabban bizonyos témákat (mondjuk hogy mi van akkor, ha egy kisember nem kér abból a szupererőből, ami véletlenül a nyakába szakadt, vagy hogy ebben a szuperekkel terhelt világban mennyire meg tud változni a jog-szemlélet is). azt meg mindig jó látni, ha valaki alaposan megizzasztja j. jonah jameson-t... hősnőnk kettős identitása is jól működik, egy másfajta viaskodás ez, mint amit megszoktattunk, ugyanis ő zölden érzi kényelmesen magát... egész meglepődtem a kötet meta-ságán, mert eddig eszembe se’ jutott, hogy az általam olvasott marvel-füzetek kordokumentumok, olyan kiadványok, amik megjelennek abban az univerzumban is, amiben játszódnak... azért el kell mondanom, hogy nem minden ötlet csapódott le nálam ugyanúgy, az utolsó két füzet kicsinyítős sztorija kevésbé működött -vagy lehet hogy nem lázasan erőltetve kellett volna olvasnom... (látom a rajzok karikatúra-szerűségét, de itt azt éreztem, hogy jól áll ez a stílus a sztorinak, felerősítette a szórakoztatóan csajos hangulatot.) (##10.20.)

(Poe Dameron #26-31) (2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

arról tudunk, hogy poe azért bukkant fel a semmiből maz katana kastélya felett az x-szárnyújával, mert a forgatókönyv első változata szerint nem élte volna túl a jakku-i zuhanást -most ez a képregény összekötötte a két pontot... azt is tudjuk már, hogy jj abrams visszahozza snap waxley-t a kilencedik részbe (különben megsértődne rá az országos cimborája, a karaktert játszó greg grunberg), úgyhogy arra sem ártott magyarázattal szolgálni, hogy mivel bekkelte ki azt az időt a fekete század, amit a last jedi fedett le -természetesen küldetésen voltak... méghozzá utánpótlást próbáltak gyűjteni az ellenállás számára (rájuk is fér, mert ekkoriban már csak egy millenium falcon-nyian vannak csupán), és persze ez sok repüléssel és lövöldözéssel jár együtt. de a galaxis legjobb pilótáit nem olyan könnyű ám földre kényszeríteni... először csak gimmick-nek tűnt, hogy poe mesél a többieknek, mert reklámozási szempontból előnyösnek tűnt azt mondani, hogy ez az első történet, ami a nyolcadik film után játszódik (plusz így vendégszerepelhetett rey és finn is), de aztán tényleg egy picit továbbnyúltunk az eddig ismert sztorin... tudom, hogy telhetetlen vagyok, de az utolsó füzet lehetett volna egy kicsit kövérebb is, mert a végső epikus csatát egy kicsit összecsapottnak éreztem, néhány panelnyi látványos légiharc már nem nagyon terhelte volna meg a pénztárcákat, nem...? apropó, látvány, másnál látom hogy lelki törést okoznak a fotórealisztikus arcok, de szerintem a starwars-nál jól működnek ezek az ábrázolások, jobban a filmekhez kötik a hangulatot. és az ember szeme igényli is a szépséget, belelapoztam az annual-ba is, és azonnal közöltem, hogy ’nem, én ezt nem’... (a lucasfilm-nél okos üzletpolitikát folytatva ráhagyják az alkotóikra, hogy ott zárják le a történeteiket, ahol ők szándékozzák, ahol úgy érzik, hogy elmeséltek mindent, amit szerettek volna. majd kitárják a végtelen szütyőjüket, hogy újabb lehetőséget húzzanak ki belőle.) (##10.18.)

(Poe Dameron #20-25) (2017-2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

egy kőhajításnyira vagyunk a force awakens idővonalától, így lor san tekka is fontos szerepet kapott ebben a kötetben -ami nekem azért volt furcsa elsőre, mert a film nyitányában nem úgy tűnt, hogy poe-val nagy ismeretségben lennének, de aztán az utolsó füzetre ezt szépen kikerekítette a szerző azzal, hogy most kapta meg az öreg kutató a küldetését, azaz hogy segédkezzen az ellenállásnak megtalálni luke skywalker-t... de előtte még ő maga volt a küldetés, mivel felelőtlenül belesétált egy tiltott zónába (jó látni, hogy a neimoidiak még 60 év múltán is ugyanolyan pénzéhes rátarti népség, mint egykor), ezért komoly vesszőfutás indul a személye miatt... leia személyesen is ott forgolódik az akcióban, ami azért nem csoda, mert a hosszú évek alatt rengeteg simlisséget tanult el a férjétől, így ezt a tudását most jól tudja kamatoztatni... de azért a főszereplő is pilótáink is megvannak, és meglepően dús körülöttük a magánéleti vonal, legyen az szerelem vagy robot-gyilkosság, de szépen színesednek ezektől panelről/panelre... (volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy terex a jakku-ra dobja le az öreget, és ezért bukkan fel a film elején mindkét érdekelt fél a sivatag-bolygón, de charles soule még akart ezen felül is csavarni egyet az útvonalon. apropó terex, az ember már majd’ megsajnálta a diszfunkcionális implantátumai miatt...) (##10.15.)

(Paper Girls #21-25) (2018, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

a jövő fényes -neon-fényes... ugrottunk egy nagyot előre, ami összezavarhatná az olvasót, de brian k. vaughan pont azt érezte meg, nagyon helyesen, hogy ez az az időpont, amikor szélesebbre tárja a magyarázat-zsákja száját, így szépen kezd kifényesedni ez a korokon átívelő történet nekünk elveszett olvasóknak is... a kalandozó csajaink azért még inkább csak kapkodják a fejüket az események forgatagában, de azért bőven hatással vannak rájuk az átélt traumák. és azt éreztem, hogy most volt a leginkább a helyén a sorozat lelke, szépen építkezett fel az utolsó füzet érzelmi csúcspontjaihoz az egész kötet, ahol is néhány lapon belül egyszerre sikerült megolvasztani a szívünket és sokkolni a gyomrunkat... hogy egy pillanatig sem érezzük azt, hogy a status-quo hosszabb távon fennmarad, ezért legközelebb megint egy újabb felállásban izgulhatunk az újságkihordó csajokért... (nem csak azt bírom bkv-ban, hogy fordulatosan ír, hogy mindig érzelmi alapon közelít a történeteihez, de azt is, hogy jó tempóban lehet haladni a műveivel -ennél a kötetnél sem kellett erőlködnöm azon, hogy egy nap alatt befaljam az egészet...) (##10.12.)

(2002) (r.: R.A. Salvatore) (magyarul: Aquila, 2002) (22BBY)

most jöttem rá, hogy túl sok sarat kentek annak idején hayden christensen-re, mert szegénynek a szerepe volt borzasztóan megírva... legalábbis papíron sem működik anakin hisztije (talán egy fokkal jobban átélhető a belső vívódása, a padmé iránti nagy szerelem kialakulása meg kettővel)... persze ezt a könyvet is olvastam annak idején (bár azt nem tudom, hogy miért menőztem azzal, hogy a nagy alakú, kemény-kötéses változatot vettem meg, mert most kilóg a polcomról a többi kötet közül), és emlékeztem arra, hogy a tatuin-on kezdünk egy extra résszel, de az már kiesett, hogy mintegy harminc oldal kell, hogy eljussunk a film nyitó-jelenetéig... vannak egyéb plusz betoldások is, úgy tűnik, hogy szegény padmé családja esett leginkább áldozatul a vágó-ollónak. ezeken kívül a könyv-változat kevés extrát nyújt, viszont a filmhez képest hátránya, hogy az akciók intezitását nem tudja átadni -de sebaj, mert ezek többsége kockáról-kockára ott van a fejemben... (##10.11.)