Punisher -Army of One (Punisher vol.6 #1-7) (2011-2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, Steve Dillon; rajzolta: Steve Dillon) (eng)

frank castle az antihős. nem tököl, nem moralizál, csak faarccal teszi a dolgát, hogy a rosszfiúk eltakarodjanak a föld színéről. nyugodtan tud aludni attól, hogy a gengszterek rettegik a nevét, hogy a rendőröket is könnyedén behugyoztatja, de igazából azt is egy vállrándítással el tudja intézni, ha egy nagy rakás hatalomra törő barmot sikerül felrobbantani egy atombombával... és mégsem mondhatjuk, hogy a kíméletlenség álarca mögött ne lennének érzelmek -például a városa sorsát a szívén viseli, ezért borongós monológokba bonyolódik azzal kapcsolatban, hogy mennyire is rohad new york a csillogó felszín alatt (ez az az időszak, amikor úgy tűnt, hogy ki lehet vakarni abból a mocsokból a várost, amiben a ’70-es/’80-as években fürdött, nem véletlenül emlegeti frank rudy giuliani-t is). de a ptsd-ben szenvedő volt katonatársak iránt is megértő tud lenni -őket kíméletesebben öli meg... nem néztem utána, de valahogy megéreztem, hogy egy ’nuff said füzet is a kötet része lesz, és persze nem kell mondanom, hogy mennyire jól állt a karakternek ez a némaságba burkolózó kegyetlen noir is... (elsőre furcsa volt, hogy frank-et kiszakítottuk a városi környezetből, de mivel az egzotikus térségek is nyüzsögnek az amorális zsoldosoktól és őrült tábornokoktól, így a napfényes partoknál és a sűrű dzsungelben is működött a kőkemény megtorlás...) (garth ennis úgy kapja el a karakter hideg esszenciáját, hogy közben teljesen őrült humorral üti fel a paneleket, mert a kegyetlen, de mindig mosolygó, halhatatlan és nagycsöcsű oroszra csakis nagy vigyorgással lehet reagálni -és persze az írás minőségéhez tökéletesen felér a rajz is, tökéletesen simul egymásba a két komponens.) (##09.13.)

(2001) (írta: Michael Reaves) (32BBY)

vannak a (pop)kultúrában azok a karakterek, akiket készen kaptunk meg, mert a szerzők nem érezték szükségét annak, hogy megmagyarázzák/kifejtsék jobban a létüket, de olyan típusú hősök vagy gonoszok ők, hogy nem is igénylik a komolyabb hátteret, elég csak némi vázlatos tudás róluk, és akkor is érdekesek maradnak. ezért kicsit ódzkodtam attól, hogy az ebbe a kategóriába eső darth maul egy erőltetetten farigcsált múltat kap ezzel a kötettel -de aztán pár fejezet után szerencsére kiderült, hogy michael reaves-nek nincsenek ilyen szándékai, ő csak egy fékevesztett tempójú akció-kaland-thriller-ben gondolkozott, aminek az egyik főszereplője csupán a zabrak sith tanítvány... az egyik, mert egy klasszikus dramaturgiai húzással több szereplő szemszögéből is követhetjük a nagy hajszát, és ez azért is jó, mert az első bemutatásuk után az ember alig várja, hogy miként fognak összekapcsolódni az elsőre különállónak tűnő történeteik, meg azért is, mert így az író tud játszani a perspektívákkal, megmutathatja az eseményeket több szögből is, és a különböző belső gondolatokkal át tudja színezni a mi értékeléseinket is... nem kell sokat várni, hogy beinduljon a gőzhenger, pár fejezet után olyan szédítő tempóba vág bele a könyv, hogy az ember alig bírja követni -mármint hogy nehezen engedi el, rohanna tovább-és-tovább vele a hajmeresztő kalandokon és életveszélyeken át (ha nem csak egy ebédszünetnyi ideje lenne olvasni aznap). aztán egy fejbevágóan hatásos fél-finálé után egy kicsit behúzza a féket, így a föld alatti kergetőzés szerintem már kevésbé tudott működni, mint ami a város felszíne közelében zajlott... egyébként érzékletesen sikerült ábrázolni a világváros csúnyábbik arcát, egyedül az volt a fura, hogy folyton ugyanazok az égnek álló hajú gengszterek tűntek fel mindenhol, azért ennél biztos, hogy diverzebb egy ilyen elképesztő méretű metropolisz rosszfiú-állománya... apróbb információkat kaptunk így maul-ról, leginkább a sidious iránti hűsége domborodott ki, és szerencsére annak ellenére tudta megmutatni, hogy milyen badass karakter, hogy igazából vissza kellett fognia magát a jövő-béli események miatt. persze a phantom menace ismeretében a végkifejlet sem lehetett kérdéses, inkább csak azt várhattuk, hogy miképp fog minden pozitív karakter elbukni, mert a statusquo-nak fenn kellett maradnia az utolsó oldalig... örülök, hogy két előzmény is készült könyv formájában a baljós-hoz, mert így a starwars-regények pozitív vetületének mind-a-két oldala be lett mutatva velük: mert az is jó, ha valami agyas, és az események mélyére ás (mint luceno könyve), de az is nagyon tud működni, ha egy könyv csak szórakoztatni akar, és azt magas színvonalon és tempóban teszi, mint ez a kötet... (annyira nem lehet beszerezni papír-alapon a könyvet, hogy kénytelen voltam előkotorni a fiók mélyéről az ezeréves kindle-ömet...)  (##09.08.)

(2001) (írta: James Lucino) (magyarul: Szukits, 2014) (33BBY)

minden legendának van egy kezdete -hirdették a baljós árnyakat az első promókban. azóta meg elmondhatjuk, hogy minden legenda-kezdésnek van egy előzménye... miután már majdnem szintre kerültem a jelenlegi (disney) kánon regény-megjelenéseivel, egyre sűrűbben pillantottam oda a polcomra a múltidőbe tett, ’legendák’ címkével ellátott kötetei felé, majd le is gyűrt ez a késztetés, úgyhogy most itt vagyok, megint nyakig starwars-os tervekben (azért csak óvatos ambíciókkal, csak a prequel időszakot feltérképezve, félve gondolva a több ezer éves távokra, amiket szintén be lehet járni ebben az univerzumban)... már nem voltam gyerek, amikor a phantom megjelent, úgyhogy vegyesek voltak a reakcióim annak idején, örültem annak, hogy van új starwars, de a felemás hozzávalói miatt nem tudott magával ragadni. ennek ellenére persze számtalanszor láttam már azóta a filmet, így jól ismerem a hangulatát -úgyhogy most jó ismerősként köszöntöttem ebben a regényben is ezt az érzetet, luceno jól ráérzett, hogy miképp tudna hasonulni a filmhez, aminek az előzményeit veti papírra épp. az elején talán túlságosan is pipálta a kötelező elemeket, kereskedelmi szövetség, adózás, szenátori gyűlés, jedi tanács (sőt, még egy kicsit úgy is érezhette az ember, hogy egy belépőnek készült a könyv ebbe az univerzumba, annyira az alapoktól magyarázott bizonyos dolgokat, mondjuk az erőt és a jediket). de aztán megtalálta a saját hangját, és elkezdett érdekes lenni a nagy háttér-játszma, amit palpatine űz... illetve... kicsit furcsa volt, hogy úgy kéne olvasnom a naboo-i szenátor tevékenységéről, hogy nem tudok a valódi hátsó szándékáról (vagy arról, hogy ki az alteregója). de tulajdonképpen jól játszott a szerző a forshadowing-gal, kicsit már az volt az érzése az embernek, hogy a kelleténél többször is kikacsint ránk a lapokról a jövőre tett utalásaival... viszont bizonyos ismereteinket jól szélesítette, többet megtudhattunk a kereskedelmi szövetség működéséről, a neimoidiakról, a szenátusi háttér-alkukról. leginkább annak örültem, hogy átformálta bennünk a képet valurom kancellárról, aki a filmben egy gyengekezű bábnak volt beállítva csupán, itt viszont kiderült, hogy mennyire gúzsba kötötték a köztársaság bürokratikus intézményei, a könnyen megvásárolható szenátorok -és persze palpatine alattomos ármánykodásai. szegény naiv valorum nem ismerte a legfontosabb szabályt: sose bízz meg egy politikusban, aki azt állítja magáról, hogy ő nem akar hatalmat a kezébe... (engem nem zavar, ha egy regény szöszölősebb, főleg akkor nem, ha a politikusok keverései közé jól vannak elhelyezve a robbanások és a terrorista merénylet-kísérletek, mint itt.) (##09.02.)

(Star Wars #1-6) (1998-1999, Dark Horse Comics) (írta: Jan Strnad, rajzolta: Anthony Winn) (32,5 BBY)

huh, az sem most volt már, amikor elérhetővé vált számomra a mindennapi internet, és felfedeztem, hogy ott sok más csodával egyetemben képregények is találhatóak -ekkoriban gondoltam azt, hogy honosítónak lenni menő, úgyhogy neki akartam állni fordítani több mindent is, de persze, mivel azzal kezdtem, hogy ’na, első mondat, szótár kinyit’, ezért hamar elment a kedvem. talán ezzel a starwars nyitánnyal jutottam a legtovább -egy egész oldalig... úgyhogy idővel (és sokkal mélyebb angol-tudással) mindenképp bele akartam kezdeni a dark horse egykori zászlóshajójába -és mivel pár nappal ezelőtt megint rámtört a kényszer, hogy a messzi-messzi galaxisba utazzak (egy legendás időszakba, de majd hamarosan meglátjátok, kacsint), úgyhogy felcsaptam a tablet-re ezt a kötetet is. és... ööö... hát nem mondanám, hogy megérte a várakozás... viszont annak ellenére, hogy zagyva a sztori, hogy minden szinten avittasnak hat a mű, nem tudok rá haragudni, nem letargiában olvastam végig, mint legutóbb a mace windu-s érdektelenséget... mert felhozhatjuk mentségnek azt, hogy még a baljós árnyak előtt jelent meg, így a szerző nem tudhatta, hogy lucas milyen szabályokat fog felállítani a jedi-kkel kapcsolatban (hogy tilos a házasság és a gyerek, pl.) -legalábbis szerintem az öreg george csak átnyújtott egy karaktert, hogy ’tessék, ki-adi-mundi a neve és csúcsos a feje, kezdjél vele valamit’... de azért vannak olyan dolgok, amiket én sem tudok védeni, mondjuk hogy mennyire nem érződik starwars-nak az egész, annak ellenére, hogy sok elemet lop a régi trilógiából (bár láthatóan az alien-ből is ihletődtek az alkotók, nézzetek csak rá a harci robot fejére), és a karakterek sem adnak semmit, hogy érdekeljen a sorsuk. a masszívan jelen lévő narráció meg kellemes patinát ad az egésznek, mintha csak egy régi füles magazinban megjelent regény-adaptációt olvasnál... én hülye komplett-ista vagyok, így ha már belevágok a republic alcímű sorozatba, akkor minden kötetet végignyálazok (viszont annyira már le tudok lazulni, hogy azokat a füzeteket átugorjam, amik nem ugrották meg azt a mércét, hogy kötetben kiadják őket), de másnak nem igazán tudnám javasolni az elolvasását... (##08.31.)

(Batman vol.3 #45-50. Prelude to the Wedding: Robin vs Ra's al Ghul / Nightwing vs Hush / Batgirl vs The Riddler / Red Hood vs Anarky / Harley Quinn vs The Joker, Catwoman vol.5 #1, DC Nation #0 (The Joker: You Big Day)) (2018) (írta: Tom King, Tim Seeley, Joelle Jones; rajzolta: Tony S. Daniel, Mikel Janín, José Luis Garcia-López, Becky Cloonan, Jason Fabok, Frank Miller, Lee Bermejo, Neal Adams, Amanda Conner, Rafael Alburquerque, Andy Kubert, Tim Sale, Paul Pope, Mitch Gerads, Clay Mann, Ty Templeton, Joelle Jones, David Finch, Jim Lee, Greg Capullo, Lee Weeks, Brad Walker, Otto Schmidt, Travis Moore, Minkyu Jung, Javi Fernandez, Hugo Petrus, Sami Basri) (eng)

a fontos események mindig túl nagy elvárásokat keltenek az emberben, aztán mindig jön a kiábrándító józanodás, amikor nem tud ezekhez felérni a végeredmény... és most nem csak arról van szó, hogy tom king faképnél hagyta az olvasók kis lelkivilágát, hanem én már a felvezetéssel sem voltam sajnos elégedett. pedig az utóbbi időben eléggé betalált nálam mr.king (és a csodás rajzolói), de ez az alter-jövős kezdés nem akart működni (néhány utalást leszámítva -mert ki ne szeretné viszontlátni a ’batman returns’-féle macskanő-rucit) -igaz, az ilyen típusú sztorik nem is mindig működnek nálam, szóval, oké, még elnéző tudok lenni. de aztán csikorogva végiggörgettem a tim seeley által elkövetett prelude-okat is, és azon kívül, hogy értékeltem joker felháborodását azzal kapcsolatban, hogy nem ő a legfontosabb személy batman életében, feleslegesnek és túlírtnak éreztem ezeket a füzeteket, nem hozták meg az étvágyam a főétel előtt... viszonylag keveset használta eddig a run-jában tom king a bűn hercegét, hát most két füzeten át beszéltette megállás nélkül, és a buborékok nagy része hatásos is volt, főleg a romokon lezajlott macskanős beszélgetés volt igazán átérezhető és drámai... aztán megszólaltak a harangok, jött a jubileumi szám, és vele a hosszas huzavona (a két levéllel és változó színvonalú vendégrajzolók képeivel), pár igazán megkapó párhuzam (kinek ne olvadt volna a szíve, ahogy bruce és alfred összeölelkeztek), és az un-happy-end, ami után csak zavartan ráztam a fejem, hogy ’tényleg ennyi? ezt harangoztátok be hónapokon át...?’ szerettem volna, ha lelkileg sokkal többet ad ez a kötet, hogy a kisebb pukkanások után jön a szívet söprő finálé, de sajnos csak néhány szép kép volt az ajándékos dobozban, hidegen tálalva... (mivel az olvasási listában is feltüntették, valamint a nagy értelem-keresési sokkomhoz is kellett még egy kis adalék, így végigpörgettem a vadiúj catwoman sorozat első füzetét is, de igazán nem lettem okosabb a ’miért’-eket tekintve...) (##08.29.)

(Watchmen #1-12) (DC Comics, 1986-1987) (írta: Alan Moore, rajzolta: Dave Gibbons) (magyarul: Fumax, 2018)

oké, az köztudott, hogy a watchmen az egyik legsúlyosabb képregény, amit valaha írtak, de arról nem volt szó, hogy ezt fizikailag értik -azt hiszem tönkrementek az ízületeim, mire végigrágtam magam a tekintélyes méretű új magyar kiadáson... oké, viccelek, de tényleg nem adja könnyen magát a mű, sűrű és ragadós, viszont ennek ellenére egy percig sem szenvedsz vele, mert azt érezni, hogy sodor magával (még ha közben sokkal több időt is felemészt, mint amit egy manapság kiadott vékonyka füzet igényel)... de jól működik az a kettőssége, hogy oda kell figyelni az apró részleteire is, ugyanakkor nem okoz erőfeszítést ez a koncentrálás, mert végig segíti az olvasást, különösen a panel-rendezéseivel... azért is figyelni kell, mert alan moore íróként ihletett merít az egyik szereplőjétől, és kaleidoszkópként láttatja az időt, képes egyszerre futtatni a múltat, a jelent és a jövőt (kiegészítve sokszor egy másik fikcióval, egy rémisztő kalóz-történettel, amivel szintén reflektál az eseményekre). de így éri el többször is, hogy teljessé váljanak a karakter-ívek, hogy mindent megtudjunk erről az alternatív amerikáról, amit egy picit másfelé vitt el a szuperhősök tevékenysége, mint a valóságban... bár persze a nyolcvanas évek közepe óta sok minden megváltozott a valódi világunkban, az üzenet riasztóan hiteles tudott maradni, ma is ugyanúgy rettegünk, hogy eljön az utolsó óra, hogy a békére képtelen emberek megsemmisítik önmagukat... nagy szakértelemmel játszik a klisékkel is, sarkaiból forgatja ki a szuperhős legendákat -de még a gonosz is tudja azt, hogy csak akkor szabad egy nagy-monológban felfedni a terveit, amikor a hősök már semmit sem tehetnek (nem úgy, mint ahogy a bond-gonoszok szoktak elbukni a sikerük kapujában). a cinikus világgal szemben csak cinizmussal harcolhatunk... hmmm, féltem ettől a kritikától, hogy mit tudok mondani erről a gigantikus műről, amiről már mindenki elmondott mindent korábban, aztán kicsit megnyugodtam, amikor elkezdtek ömleni belőlem a betűk a billentyűzetre -és most itt vagyok, és megint pánikolok, mert annyi mindenről nem ejtettem még szót... pedig tudom, hogy lehetetlenség egy ilyen írásban feltérképezni ezt a legendát, annyi minden van benne. és nem azért kell elolvasni, mert felkerült a time magazin top-listájára (egyetlen képregényként), nem azért kell a polcon tartani, mert piszok jól mutat a különleges díszkiadása, hanem mert hihetetlen élmény elmerülni ebben a végtelenül összetett labirintusban. siess, mert nem tudhatod, hogy mennyi időt van még rá, hogy mikor kerül egy őrült ember kezébe a nagy piros gomb, amivel eltörli az emberiséget a föld színéről. tudod te is, hogy a világ errefelé tart... (##08.25.)

(Deadly Class #1-6) (Image Comics, 2014) (írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (eng)

látom magam előtt a sorozat promó-szövegét (rózsaszín neon-betűkkel): harry potter bérgyilkos-környezetben -csak azért, mert a marketingesek a különleges iskolákról csak a legnépszerűbbre tudnak asszociálni... pedig ha elolvassuk a kötet levezetését, világos lesz, hogy rick remeder a saját középiskolás frusztrációit dramatizálta nekünk. így nem véletlen a késő nyolcvanas évek miliője sem -és nekem pont jól jött ez most, mert épp’ nagy flow-ba vagyok a korszakkal (persze az is segített az olvasásban, hogy bejelentették, hogy jövőre érkezik a tévés változat, ilyenkor mostanában azt érzem, hogy előbb bele kell néznem az eredeti műbe, mert a mozgókép után csak csorbulna az élmény)... egyébként itt a nyitányban nem is töltöttünk sok időt a suli falai közt, csak pár (gyilkos) órára kukkantottunk be, valamint felvázolódott az összes klikk. mert igenis kellenek azok a középsulis klisék, hogy vannak a menők meg a kirekesztettek -csak itt mindenkinek világraszóló gyilkos az apukája... a főhősünk, marcus annyiban harrypotter, hogy ő is árva, de azért másképp nehéz az ő élete -és baromi plasztikusan is sikerült lefesteni a kemény utcai hétköznapjait a nyitányban. hogy aztán, vrummm, elkezdjen velünk száguldani a sorozat, és ne is lassítson le igazán egyszer sem ezután. az első akciónál a rajzok éreztették a dinamizmust, ahogy a panelek csúszkáltak le a képről (egyébként is ötletes a panel-használata végig)... apropó, ha már szegény harrypotter-t ennyit idecitáltuk, akkor ugyanúgy megtehetnénk ezt hunter s. thompson-nal is, mert a kötet második fele egy szeretetteljes hommage a zseniális ’félelem és rettegés...’ előtt, bár talán egy szétcsúszott acid-os kaland igazából mindenhol működne, mégiscsak vegas-ban az igazi... (nem tudom, hogy örüljek-e, hogy ilyen korán felépült egy szerelmi háromszög is, de hé, középiskolásokról van szó, ott meg mindig elsöprő a szerelem -és a csalódást is nagyobb amplitúdóval élik meg. bár szerencsére a való életben az összetört szívek mellé ritkán jár pisztoly és belező-kés...) (##08.23.)