(Runaways vol.2 #25-30) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: Michael Ryan) (eng)

bkv ekkoriban épp’ nyakig merült a lost írószobájában halmozódó jegyzet-lapokba, gondolom ez volt a fő indoka, hogy magára hagyta az eredeti gyermekeit -de minden képregényrajongó megnyugodhatott, jött egy minőségi csere, az ekkoriban az erős női karaktereiről ismert joss whedon. egy ilyen íróváltásnál talán jobban szemet hunyunk az átmeneti döccenéseken, mondjuk afelett, hogy nem pont onnan folytatjuk, ahol legutóbb elejtettük a fonalat (azaz túl kell esnünk azon, hogy nem láthatjuk, hogy miként szabadultak ki a szökevényeink a regisztrációt kiabáló ironman fémkesztyűi alól, és miért pont new york-ban húzták meg magukat). de oké, nézzük az új kalandokat, izé, hé joss, mi a fenét csinálsz?? a srácok rövid hezitálás után a vezérnek kezdenek dolgozni? a megtorló is ráijeszt a gyerekekre (egész addig, amíg tökön nem vágják)? és ezután hopp, ott hagyunk csapott/papot, hogy száz évet zuttyanjunk vissza a múltba, ahol egy zavaros szuperhősös gangs of new york közepébe csöppenünk, ahol hőseink csak bolyongnak a furcsa szituációk és az új karakterek között... oké, vannak így is működő (karakter-)pillanatok (karolina és nico a tetőn, pl.), de valahogy az egész olyan, mintha nem lenne száz százalékosan szinkronban az eddigiekkel. victor is random beleszeret első látásra egy helyi lányba, és nico-nak ezzel nincs túl sok baja? egy kora-tizenéves gyermek-feleségnek komoly ellenérzései támadnak a meleg-szerelem láttán...? de lehet ám, hogy csak én vagyok a konzervatív, aki azokat a beat-eket várja a sorozattól, amit korábban megszokott -de legalább a vizualitással jól megidézik ezt az érzést, szerintem a színezés lehet a kulcs, itt is sikerült kikeverni azokat a szolid pasztell-színeket, mint régebben... a következő volume-ról még rosszabbakat olvasni a neten, úgyhogy most úgy tűnik, hogy sokáig elbúcsúzok ettől a csapattól (pedig mélyen beköltöztek már a szívembe) -türelmesen kivárom, hogy egy olyan író vegye a gondos kezébe a karaktereket, aki maximálisan tiszteli a lefektetett alapokat. (×01.11.)

(Runaways vol.2 #19-24) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Mike Norton, Adrian Alphona) (eng)

a hosszabb lefutású történetmesélés egyik nagy előnye, hogy van hely bennük arra, hogy a sokkoló események hullámait is kellően kifuttassák -és mi lenne sokkolóbb egy halálnál... és persze minden személyiségben máshogy csapódnak le a gyász folyamatai -vannak, akik ilyenkor szorosabb kötelékekre vágynak, vannak, akik vigaszt keresnek mindenhol, és vannak, akik bosszúra szomjaznak... chase-t veszélyes útra terelte a veszteség, nagy próbatétel elé került, hogy a lelkét (avagy önmagát) feláldozza-e a szerettéért (kezd egy kicsit fárasztó lenni, hogy a gonosz entitások mindig ártatlan lelket akarnak maguknak áldozatként, nem?)... ebbe a szomorkodós és összebújós hangulatba robbant be egy nagy szörny, ami így furcsa váltásnak tűnt elsőre, de aztán okosan ez a lény is a halál elfogadásához lett kötve... (vicces volt, hogy pont azon pörögtem, hogy nic miért nem kicsinyíti le a lényt, amikor bkv kikerülte a bal-horgomat, és megmagyarázta, hogy már el van használva a kicsinyítő varázslat...) mivel tudtam, hogy ez a kötet lesz vaughan búcsúja a címtől, ezért valami nagy gyomrost vártam a végére, egy utolsó összecsapást a gibborim-mal -ez utóbbit meg is kaptam, de valahogy cseppet sem éreztem kielégítőnek, gyorsan lezavart ide/oda szurkodás volt csak, majd vége is lett... amit viszont még mindig nagyon szeretek a sorozatban, az az, ahogy a magánéletet kezeli, hogy sohasem fogy ki a tini-szerelemből (és a családias szurka/piszkákból)... (##12.20.)

(Runaways vol.2 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

aki ismeri brian k. vaughan munkáit, azt tudja, hogy ha ő ráírja a borítóra, hogy valaki meg fog halni, akkor azt komolyan is gondolja... de azért a drámai finálé előtt még rengeteg minden történt -például rászántunk egy kis időt molly-ra, hogy ne mindig csak az jusson eszünkbe róla, hogy buta gyerek-vicceket süt el és folyton elalszik... aztán persze nem felejtkeztünk el a szösziről sem, nem az volt szerencsére megírva neki a csillagokban, hogy boldogan éljen egy távoli galaxisban, amíg meg nem hal... de hát egyébként is visszahúzta volna a szíve, a múlt emlékei, mert a múlt már csak olyan makacs dolog, hogy nem akar az enyészetté válni (uh, ma nagyon bennem van a flow, hogy profin kössem össze a különböző gondolataimat!)... szóval a múltból táplálkozva egy új ellen-csapat jött létre, akik magukkal hoztak egy igazi gonoszt is a múltból -szó szerint... de igazság szerint nem csak az ő tetteik rongálták a csapatot, hanem a túlfűtött hormonjaik is... nem nagyon örültem annak, hogy abból a múltkori ártatlan pusziból ekkora paláver lett, ugyanakkor nagyon szerettem azokat a csöndes perceket, amikor a srácok egészségesen lelkiztek egymással -hálóingben és pizsamában... a következő kötetre maradt a nagy kérdés, hogy ezt a nagy sokk-kal járó befejezést el lehet-e temetni a múltba -az biztos, hogy a hangulatot gyökeresen meg fogja változtatni. (##12.10.)

(Runaways vol.2 #7-12) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Takeshi Miyazawa, Adrian Alphone) (eng)

a szülők tettei ennyi idő után is komoly hatással vannak a gyerekekre és a csapatdinamikára... biztos kezdeni akar valamit azzal vaughan, hogy elszakította k-t a többiektől, de kicsit furcsán jött ki, hogy épp gyűrtük a lelkizést, amikor hopp, megérkezett egy nagyívű scifis háttér a sztoriba... pedig nagyon szeretem, ahogy bkv kezeli a magánéletet, nemhogy bosszantana, hogy tinik viaskodnak az érzelmeikkel, de még igénylem is! főleg úgy, hogy okosan kezeli a nemi identitás kérdését is. ha meg átcsúszna cikibe, akkor egy karakter kiszól neki, hogy’'nemár, a szerelmi háromszög tök béna’ (oh, igen, a meta-kiszólogatások jól mennek a szerzőnek, a múltkori lost-kacsintást elfelejtettem megemlíteni, a mostaniak közül meg persze pókember ’i am batman’ köszönése tetszett a legjobban)... a búcsúzkodás után rohantunk tovább, mert elég volt a pálmafás napsütésből, inkább egy hideg fehér hólepel alá merültünk... és hát a keleti-parti szuperhős tobzódás begyűrűzött ide is, a new avengers jórésze tiszteletét tette a kötetben (bár nem mindenki örülhetett ennek, elnézve azt, hogy rozsomák is mekkora pofont kapott út közben). de szerencsére azért nem került át rájuk a fókusz, a rejtélyt is az ifjak oldották meg (egyébként erősen emlékeztetett a sztori egy random heti-ügyes network nyomozós sorozat vonalvezetésére, az elkövetőt is az ott jellemző motivációk jellemezték)... tök jól működik, hogy nem akar akció-heavy lenni (bevállal egy antiklimatikus boss-fight-ot is), és olyan bája van, amihez nem sok széria érhet fel. (##12.06.)

(Runaways vol.2 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a sorozat eddigi fundamentuma volt, hogy a főszereplő srácok/lányok a gonosz szüleik elől menekültek el -de mi van akkor, ha kivesszük ezt az alapot, és megöljük a szülőket...? persze kell valami új csavar, amivel tovább kell görgetni a sztorit, és brian k. vaughan talál is egy megfelelőt -mintegy előképként a nagyszerű paper girls-éhez, itt is az időutazás lesz a kulcs, és egy nagy fenyegetés, amit még a bekövetkezése előtt meg kell akadályozni... viszont így sem maradunk problémás szülő/gyerek kapcsolat nélkül, és tök jó játék volt találgatni, hogy ki lehet az új srác nagyon gonosztevő apja -nem is sikerült eltalálnom, igaz, mire azt mondtam volna, hogy ’a-ha!’, addigra bkv már csavart még egyet a meglepetés-faktoron... egy új frakcióval is megismerkedhettünk most, egy kicsit idősebb kiadású csapattal, igaz a fő gondolatiság náluk is megvan -ugyanis mindegyikük gyerekként kezdte a szuperhős-ipart, így filozofálhatunk azon, hogy mennyire szabad az ifjakat erre az útra engedni... de azért sok idő nem volt az elmélkedésre, mert vaughan a szokásos vehemenciájával vezetett minket végig a sztorin, szórakoztatóan dobálta be a fordulatokat, gyors tempóban repített egyik akcióból a másikba, és persze jó ütemérzékkel csapkodta le a humor-labdákat (ehh, mostantól ott a bogár a fülemben -vajon tényleg büdös amerika kapitány szája...?). a csapat-dinamika még mindig jól működik, osszák szépen egymást a fiatalok, és az is tetszik, ahogy (még mindig) kihasználják azt, hogy a keleti parton tobzódik a szuperhősök kilencven százaléka, így los angeles-ben lehet király egy csapat poszt-pubertás... (##12.05.)

(Runaways vol.1 #13-18) (2004) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

szeretem, amikor az írók maguktól megmagyaráznak egy problémát, ami piszkálta a kisagyam hátsó felét már a sztori eleje óta -mondjuk hogy miért van mindegyik családban csak egy gyerek... nem gondoltam, hogy brian k. vaughan ilyen nagyívű háttértörténetben gondolkozik, hogy a mikroszinten elindult konfliktust (a.k.a. gonoszak a szüleink) ilyen világ-méretű küldetéssé fújja fel. és ezzel együtt árnyalja is a szülőket, akik a céljuk miatt (mentsük át a gyerekeinket a föld új korszakába, ha már mitikus óriás űrlények el akarják törölni a jelenlegi állapotot) egy kicsit jobbá fordultak a szemünkben... persze csak egész addig, amíg ki nem derült, hogy a hat különböző hátterű családban azért erős a széthúzás, és az élethez ragaszkodó önzés minden egyéb tervet felül tud írni... egy-a-hathoz volt az esély a gyerekek közti áruló kilétére, így azért nagy meglepetés nem lett abból, hogy ki maradt hűséges a szülői örökséghez, az már inkább működött, ahogy bkv kezelte a fordulatot, mert harccal kombinálta az ifjú nagy tervét, majd jött a hirtelen lecsapó halál is, hogy biztos, hogy elégedetten csattintsunk a füzet végén... de azért nem sokkban hagyott a végén minket, járt egy kis levezetés is, hogy megnézzük a következményeket, és persze felkészüljünk az újabb kalandokra -ott, ahol minden kezdődött, az örök ifjúság emlékhelyénél, james dean szobrának lábánál... (##03.30.)

(Runaways vol.1 #7-12) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Adrian Alphone, Miyazawa Takeshi) (eng)

egy ifjúsági történetnél igenis sarkalatos, hogy az ifjúságot érintő témákkal is foglalkozzon, igaz, brian k. vaughan ügyesen csomagolja a szuperhősös kosztüm alá a való életből vett problémákkal (a múltkor ugye az orrvérzés és a menstruáció szimbolikája, most a kéz-vagdosás (szigorúan varázslási célzattal), és hát már a hetedik füzetben felütötte a fejét a szerelmi sokszög, ami kötelező kelléke a tini-szappannak. btw, bkv kicsit megelőzte a tinivámpír-korszakot, a twilight idején szólhatott volna nagyot ez a kötet)... továbbra is előnynek érzem, hogy minden szempontból távol tartja magát a sztori a marvel fő-vonaltól, kaliforniában szerencsére alacsony az egy négyzet-lábra jutó kosztümösök száma, így nem futnak bele a srácok lépten-nyomon ismert arcokba (ezzel elterelve magukról a hősökről a figyelmet) -és ha importálódnak is a keleti partról igazság-osztók, azok bizony csak a b-ligába tartoznak (cloak és dagger), és maguk is még szinte éritettek a tini-problémákban... nem mondanám, hogy öles léptekkel haladunk (főleg ha olyan sztorik tartják vissza az előrelépést, mint a már emlegetett vámpíros), de azért a srácok mindent megtesznek, hogy túl-legyenek az első nagy hősködésükön... (a popkult-mérce eléggé az ezred-forduló előtt ragadt, nem? mármint o.j. bírójára meg az a-team-re utalni mindenképpen avittasnak hat -oké, mai szemmel már egy buffy kacsintás is...) (##03.29.)

(Runaways vol.1 #1-6) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a szuperhős-bizniszben a fő karakterek már velünk vannak évtizedek óta, kívülről fújjuk már velük kapcsolatban az alapinformációkat, a kezdeteket, a motivációkat, így üdítő tud lenni, ha vadiúj arcokat láthatsz megszületni egy képregény oldalain. de persze brian k. vaughan nem tagadhatta meg önmagát, így egy üdítő csavart is belevitt az első kötetben prezentált origin-sztoriba... oké, a szülők és mentor-figurák mindig fontos szerepet játszanak a szuperhősök életébe (lásd mondjuk wayne-éket, kent-éket, parker-éket), de talán olyan még nem volt, hogy egy csapat azért jön létre, hogy a szüleikkel harcoljon (és nem a metafora szintjén, hanem szó szerint)... felnőtt fejjel lehetne rosszallóan nézni minden alkotásra, ami az ifjúságot célozza meg elsősorban, de szerencsére bkv (többségében) jól kezeli a tiniket, akik így hamar színpatikussá válnak (kivéve ha nagyon nyávognak valamin). és tök jó ötlet volt, hogy velük együtt fedezhettük fel a képességeiket -és persze azt, hogy milyenek is igazából a szüleik (vagy akár a tini-romantikát is, mondjuk a zavarodottságot egy hirtelen felindulásból elkövetett csók után)... szerintem jó dolog, ha valamiről lerí, hogy nem akar világ-megváltani, csak jóleső szórakoztatást nyújtani mert olyankor teljes bedobással végzi a dolgát, és az embert arra ösztönzi, hogy élvezettel falja a lapjait... (a legnagyobb kerékkötőnek jelenleg a rajzokat látom a mangásan eltúlzott érzelem-ábrázolásokkal, a helyenként fura arcokkal és az elnagyolt hátterekkel, de szerencsére a sztori húzása miatt elnéző vagyok a vizuális hátrányokért. ráadásul a háziasított velociraptor még ezeken a rajzokon is cuki...) (##03.27.)