(Amazing Spider-Man #581-582, 584-588, 590-591, 593-594) (2009, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, Marc Guggenheim, Mark Waid; rajzolta: Mike McKone, Klaus Janson, John Romita Jr, Barry Kitson, Dale Eaglesham) (magyarul: Kingpin)

nem csak azért lett eklektikus ez a kupac képregény, mert három kötetből lettek kicsipegetve a bejegyzésemhez a legjobb falatok, hanem mert ez egyébként is az a korszak volt a hálószövő életében, amikor 2-3-4 füzetenként változtatták az írók a hangulatot, csúsztatták át hősünket a bizarr utazásokból a komorabb, realista vonulat felé, majd vissza... de akár ugyanaz az író is képes különböző utakra vezetni peter-t, dan slott például szeretett volna kicsit harry osborn-nal foglalkozni, és egy belsőséges utazásra küldte őt a legjobb barátjával -hogy aztán a volt szerelménél csak vér, veríték és küzdelem várja; ezek után egy sokkal bohókásabb kalandban gondolkozott slott, ami nemcsak a könnyedebb hangulatával lett megnyerő számomra, de a gazdagon adagolt popkult utalásainak is köszönhetően (frazetta mindenkit üdvözöl) (bár könnyedségről írok, azért az idő-tényező ezekben a füzetekben is komoly feszültséget tudtak generálni -plusz slott hozzá mert nyúlni a mefisztós tabuhoz is, azaz forgatta kicsit a rajongók szívében a tőrt azzal, hogy ilyen hangsúlyosan felemlegette, hogy a világ tudatából kitörlődött peter arca)... nagy leleplezések is voltak ezekben a füzetekben, de igazából egyiktől sem este hasra, az a baj az ilyen típusú rejtélyekkel, hogy viszonylag szűk az azon karakterek köre, akiket meg lehet vádolni bizonyos bűnökkel, így nem igazán ad ’aha!’ élményt, ha az írók végre ráböknek valamelyikükre -de legalább mind a két kiválasztott motivációs háttere kellően érdekes... (mi a fene történt lilly hollister szemöldökével a háttér-sztoriját is tartalmazó füzetben? az egyik panelen még bántóan szőke volt, aztán a következőn már normális fekete...) (×10.19.)

(Archie, vol.2 #28-32) (2018, Archie Comics) (írta: Mark Waid, Ian Flynn; rajzolta: Audrey Mok) (eng)

eddig talán nem írtam itt a blossom családi drámáról -leginkább azért, mert hidegen hagyott, hogy ki az ikrek apja... de tényleg kicsit csalódás, ahogy mark waid cheryl-ékkel bánt, nagy svunggal érkeztek anno, azóta meg parkoló-pályán vannak. így azzal sem sikerült felspanolni, hogy kijött a börtönből az arcoskodó apjuk, és nagy balhét rendezett a tavaszi bálon -az már sokkal érdekesebb volt, hogy miként reagálták le az emberek, hogy a börtön-szökevény egy fegyvert lóbál az arcuk előtt. mert lehet hogy folyton megbotlik a saját lábában, de archie-ban egy igazi hős tigris lakik, aki bármi áron megvédi a szeretteit (az viszont kicsit hirtelen jött, hogy a semmiből felbukkant mr.weatherbee is a színpad előtt -mert hol bujkált addig?)... erre a részlegesen működő drámára húzta fel mr.waid a búcsú-kötetét, egyébként nem nyújtott semmi igazán megrázót mondjuk a magánéleti vonalon, archie próbált továbblépni, de valahogy mindig az aktuális randi-partnere lábára lépett, betty és veronica szoros barátnői szövetséget kötöttek, jughead meg csak szokás szerint beleszart az egészbe... pont akartam emlegetni, hogy hiányoltam a sorozatból a josie and the pussycats nevű kult-formációt, de aztán mégiscsak felbukkantak, hogy húzzák a talpalávalót a bálon... (a végére egész jól megszoktam a ’how??’ poént, azaz archie túlpörgetett bénázásait, most már tudok mosolyogni az ilyen paneleken is.) no, vége egy korszaknak, mark waid megmutatta, hogy érdemes rászánni az időt a rivardale-i tinikre, mert szerethetőre formálta a karaktereket, és jó tempóban mesélt a magánéleti csetléseikről/botlásaikról. most jön egy kis szusszanás (egy nyári szünet), várok egy kicsit, hogy az új író, nick spencer elég tartalmat kreáljon, hogy legyen értelme belevágni az ő korszakába is. (×07.25.)

(Archie, vol.2 #23-27) (2017-2018, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Audrey Mok) (eng)

az egy dolog, hogy nincs elkenés, végigmegyünk betty-vel a gyógyulás útján, de mark waid nagyon következetesen a környezete reagálását is végig közvetítette. betty egy erős és független nő, nem is igazán törik meg, maga akar minden problémát megoldani, amik felmerülnek a sérülése miatt. pedig minden körülötte lévő ember óvná, amennyire csak lehetséges. van aki túlságosan is, mert az apja kifejezetten seggfej módon viselkedik -legfőképp archie-val... a riverdale-i rómeó is maga alatt van (kicsit komolyra fordítva a kötet hangulatát is -igaz, bármikor életveszélybe lehet keverni a srácot, és az (állítólag) vicces) -és a felkavarodott lelke érzelmileg is másképp reagál, mint az utóbbi időben szokott... valahol várható volt, hogy a mark waid kavar egyet a felálláson, mielőtt felállna az írói székből, de nem érződik erőltetettnek, hogy betty és archie újra közelebb sodródnak egymáshoz. még szerencse, hogy nem az lett a kötet vége, hogy mire arch elhatározná magát, addigra a szöszi már mást választ, mert akkor forgattam volna a szemeim erősen (még akkor is, ha ez a ’más’ miatt úgy érezhettem volna, hogy nekünk geek-eknek is van esélyünk az iskola egyik legszebb lányánál)... (jót tesz a vizualitásnak, hogy végre sikerült találni egy állandó alkotót audrey mok személyében, aki ráadásul konzisztensen teszi bele minden panelbe a tehetségét.) (×07.24.)

(Archie, vol.2 #18-22) (2017, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Pete Woods) (eng)

a képregényekben megengedőbb vagyok a spoilerekkel, mint mondjuk a mozgóképes rajongásaim tárgyainál, lehet hogy azért, mert a comicokkal mindig komoly lemaradásban vagyok, így esélytelenül próbálnám kikerülni azt, hogy melyik szuperhős patkol el épp ideiglenesen -de valahogy az egész képregény-kultúra úgy van berendezkedve, hogy nem igazán spoiler-fób, mert rendszeresen a borítóra teszik a füzetben/kötetben lévő nagy fordulatokra tett utalásokat. és engem most valamiért zavart egy kicsit, hogy ki lehetett találni (spoiler! spoiler! spoiler!) a felelőtlen autóversenyzés következményeit. mark waid mentségére legyen mondva, hogy azért megtett mindent, hogy ebből a tipikus amerikai-filmes fordulatból kihozza a maximális feszültséget -mondjuk azzal, hogy direkt mellébeszélt, nem mutatta egyből az ütközés utáni perceket, inkább kör-kapcsolt más szereplőkre, és ugyanezt megtette még egyszer, amikor a kórházban aggódtunk magunkat halálra... azt gyanítottam, hogy nem ölheti meg egyik főbb szereplőt sem, de bátor dolognak érzem, hogy egy komoly sérülést bevállalt szerzőként -úgy érzem, ezek után nőhet fel igazán a sorozat... de most a párkapcsolati alapokat is elég jól piszkáltuk, azon elmélkedhettünk, hogy mennyire kell egyeznie egy párnál a gondolkozás-módnak, az érdeklődési körnek -és ha azt nézzük, hogy némi gomolyfelhős rossz nap után kiderült az ég a veronica/archie kapcsolat fölött, akkor azt mondhatjuk, hogy mark waid szerint túlértékelik ezt a közös nevezős elméletet... (×07.23.)

(Archie, vol.2 #13-17) (2016-2017, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Joe Eisma) (eng)

eddig csak egy szőke és egy fekete keringett archie körül, most megérkezett a vörös ciklon is... cheryl leginkább veronica gonosz alteregójának tűnik, aki nem csak elkényeztetett, de rossz ember is. ezért tökéletes ötlet volt egy svájci bentlakásos suliban bemutatni, mert mi átlag-emberek azt gondoljuk, hogy az ilyen elit helyeken csupa ilyen rosszindulatú némber él -és persze azért is jó volt, mert így láthattuk, hogy bár ronnie-nak vannak neveltetési gondjai, sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. simán tudunk szurkolni a szép feketének még akkor is, ha az ő módszerei sem mindig tisztességesek a csatamezőn... de nem csak veronica szenvedi meg, hogy elszakították riverdale-től, az otthoniak is megsínylik az új helyzetet. archie apátiája szórakoztató módon van tálalva -rövid időre jughead-é változik... a fura sapkás barát egyébként végre behúzódott a rivalda-fénybe, így végre átérezhettük a beleszarós stílusát: azért ilyen felszínes a srác, mert fél attól, ha mélyebbre menne az érzelmekben, akkor a végén nagy fájdalmak közepette találná magát... úgy tűnik, hogy kvóta van arra, hogy mennyi panelt szánhatunk a csajokra, ugyanis cheryl érkezésével szegény betty eléggé háttérbe szorult ebben a kötetben... (azért van amikor egész modern dolgokhoz is nyúlunk -az értékelős applikáció félrecsúszását bemutató füzet egy blackmirror epizód is lehetett volna. vagy kínai ellen-propaganda...) (×07.11.)

(Archie, vol.2 #7-12) (2016, Atchie Comics) (írta: Mark Waid; rajzolta: Veronica Fish, Ryan Jampole, Thomas Pitilli) (eng)

az alapok már megvannak, mark waid dolga leginkább az, hogy stílusosan üsse le a labdáit, és ő ezt sikerrel meg is teszi. leginkább a gazdag-lány-a-szegényebbek között sztori-szállal foglalkoztunk, de azért ott volt a háttérben végig az archie és betty közötti bonyolult érzelmi viszony is, az, hogy nehéz elszakadni a megszokott érzésektől és a régi bizalomtól... a szülők is kicsit jobban előtérbe kerültek, így jobban lehetett érezni azt, hogy ez az elképzelhetetlen gazdagság hogyan hajlik karikatúrába, de ez talán azért nem baj, mert így van helye leszállni veronica-nak az igencsak magas lóról, fokozatosan lehet majd emberivé tenni -mármint amint mark waid szeretné majd őt visszahozni riverdale-be, mert most csúnyán kiszakította onnan... továbbra is mesterinek érzem, hogy egy szakítási szakasszal kezdtük a sorozatot, mert így az embernek archie-val együtt kétfelé húzhat a szíve... szerencsére nagy bajom nincs azzal, hogy minden a maximumra van tekerve, nem csak a gazdagok egész-falas tévéje meg az inasaik sora túlzás, de archie-nál is ott ez a faktor, ha hülyeséget csinál, akkor úszik az egész iskolai labor, sőt, betty sem csak egy kis-dobot szed elő, ha le akarja vezetni a frusztrációját, hanem egy igazi taiko dobot kezd izomból püfölni... (azért ha belegondolunk, volt komolyság is a kötetben -például egy egzisztencia is tönkrement egy telefonnal felvett videó miatt -hmm, mennyire mai tud lenni egy majd’ nyolcvan éves múltra visszatekintő képregény, mi...?) (×07.10.)

(Archie, vol.2 #1-6) (2015-2016, Archie Comics) (írta: Mark Waid; rajzolta: Fiona Staples, Annie Wu, Veronica Fish) (eng)

hiába ágyazódott be a kultúrába majd’ nyolcvan éve a riverdale-i banda, hozzánk nem igen akart begyűrűzni ez az ismertség -azt hiszem, hogy én például kevin smith-nél hallottam először róluk, amikor a képtelen képregény-ben (lánykori nevén chasing amy) arról vitatkoztak a srácok, hogy archie vajon meleg-e (a fordító is megküzdött a jelenet utalás-cunamijával, mert emlékszem, hogy jughead-et sikerült lütyő-nek magyarítani)... már egy ideje kíváncsi voltam, hogy újoncként mennyire fogna meg ez a régi hagyományokra visszanyúló sorozat, ha a neveken és a középsulis környezeten túl nem ismerek igazán semmit belőle előzetesen. ehhez tökéletes belépő pont volt a 2015-ös nagy megújulás, amikor a kiadónál mark waid-et bízták meg a ráncba-szedéssel, mert a szerző gondosan ügyelt arra, hogy mi freshmen-ek is tökéletesen eligazodjunk a riverdale-i gimiben (és mivel mindenhol csak ódákat látok az interneten a régi olvasóktól is, ezért ki merem jelenteni, hogy úgy újított, hogy közben a régi esszenciát is tökéletesen megtartotta)... jó módszernek bizonyult, hogy archie kibeszél hozzánk olvasókhoz, gondosan bemutat minden karaktert, kis háttér-információkat csepegtet -de nincs nehéz dolgunk, amikor a tablóra felkerülő arcokat kell az eszünkbe vésni, mert jól megfeleltethetőek a középiskolás típus-karaktereknek. ugyanakkor azért bőven van bennük annyi eredetiség is, hogy valódi személyiségekké váljanak. és szerintem tök szórakoztató lett a sok kis apró/cseprő mindennapi zűr és lelki vívódás, ami a lapokra került, semmi nagyszabás, nem szúr mélyre, csupán szórakoztat... oké, ha kicsit megkapargatjuk a mutatós rúzsát, azért ki lehet szedegetni a tanulságokat mondjuk a nagy szakításból, vagy az elkényeztetett fruska családi hátteréből... bár egy kicsit talán túl sokat szenvedtünk a titkos akción, ami megakadályozná archie-t, hogy egy rossz kapcsolatba kezdjen bele, élveztem a viszony-rendszer feltérképezését, jó döntésnek tartom azt az érzelmi pontot, ahol beléptünk a sztoriba (egy hosszú kapcsolat befejezése után vagyunk, a következő hajnalán). amivel nehezebben békülök, az archie túltolt bénázása, mert kicsit karikatúrába viszi el a karaktert... mivel idén nincs saga (szipp), ezért ezzel a pár füzettel kell beérnem fiona staples-ből, ami hatalmas tragédia, mert nagyon szeretem a stílusát, és végtelenül lehangolt vagyok, hogy nem volt ideje legalább az első kötetet végigvinni -főleg mert olyanok vették át tőle a stafétát, akik a stilizáltabb ábrázolás hívei... mostanában valamiért nagyon élem a középiskolás életérzést, és az archie ennek a kikönnyített verziója, és pont ezért tök jól esik. (×07.09.)

(Captain America vol.5 #49-50, Captain America vol.1 #600-601, Captain America: Reborn #1-6) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Roger Stern, Mark Waid; rajzolta: Luke Ross, Butch Guice, Howard Chaykin, Rafael Albuquerque, David Aja, Mitch Breitweiser, Kalman Andrasofszky, Dale Eaglesham, Gene Colan, Brian Hitch) (eng)

kicsit szomorú, hogy arra kondicionáltak minket, hogy a képregényekben nincs végleges halál, hogy idővel mindenki visszatér, akitől egyszer már elbúcsúztunk -mert bár eléggé a szívem csücskében lakik steve rodgers, a világ legemberibb kiscserkésze, most azt szerettem volna, ha tovább nyugodhat békében. úgyhogy számomra ez a ’miért’ volt a fő kérdés ebben az újjászületést a címébe emelő képregényben, és nem a ’hogyan’, mert az egy ilyen sztorinál az igazság szerint elég mellékes... annak azért örülök, hogy maga ed brubaker hozta vissza kapit, az az író, aki sírba-tette, és persze nem lepődtünk meg azon, hogy a módszerét erősen átitatta a múltba révedés, hiszen ez az ő egyik specialitása. és most nekem ez volt az egyik hátulütője is, mert kezdem nagyon unni, hogy századszor is visszakanyarodunk a szuperszérum beadásához vagy a jégbe-fagyáshoz, teljesen kifacsartuk már steve régi sztorijait (amit meg még nem mesélt el senki, azok jobb is, ha nem kerülnek papírra -mint például az a bizarr ötlet, hogy a kapitánynak (és bucky-nak) vámpírokkal kellett megküzdenie belgium felszabadítása során)... de kanyarodjunk kicsit vissza az előzményekre, mert a fő füzet-folyamban folyt némi előkészítés, leginkább azt néztük meg, hogy sharon carter lelke miképp ment tönkre az elmúlt egy év során, de kitekintettünk a világra is, hogy hova jutott a végzetes lövés(ek) óta -aztán némi furcsa marketing fogással a fő attrakció egy külön minisorozatban jött ki... persze az sem meglepő, hogy a koponya gonoszkodik a háttérben, és nyugi, attól még, hogy most láthatólag végleg kilehelte a vörös lelkét, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem találkozunk vele -utánpótlásnak meg most egy darabig jó lesz a lánya is... a mini első füzete brubaker többi írásához képest kissé keszekuszának tűnt, de aztán szépen letisztult minden, felállt az összes bábú, hogy aztán mindenki egymásnak eshessen, stílusosan a főváros ikonikus épületei előtt... brian hitch a szokásos nagyívűségét hozta a sorozatba, duplaoldakra szétterített akciókat, érzékletes arc-mimikákat... steve rodgers a remény szimbóluma -így reménykedjünk benne, hogy jól fogják őt használni az írók ezután, ha már nem nyugodhat békében... (×05.09.)

(Captain America vol.3 #20-24, '99) (1999) (írta: Mark Waid, Jay Faerber, Tom DeFalco, Joe Casey; rajzolta: Andy Kubert, Patrick Zircher, Ron Frenz, Pablo Raimondi) (eng)

mark waid elvette cap-től a klasszikus pajzsot anno, mark waid visszaadta cap-nak a klasszikus pajzsot a végén... kár, hogy a búcsú ennyiben kimerült az írótól, mert elég furcsán lépett le a címtől, valami biztos történt a háttérben, legalábbis nekem gyanús, hogy az utolsó számában már a párbeszédeket sem ő írta... maga az ötlet egyébként nem volt rossz, hogy az összetört pajzsot, amit valamiféle vibránium rák tett tönkre (ehh, comics...), cap elviszi egy utolsó önfeláldozó küldetésre, aztán jön egy ellenfél (aki logikusan van itt, mert a vibránium az egyetlen gyenge pontja), és némi heroikus küzdelem után megtörténik a csoda... az önfeláldozás egyébként is fontos szerepet játszott az egész kötetben, cap minden alkalommal gondolkozás nélkül vetette bele magát a legnagyobb életveszélyekbe is -nem mintha ennek meglepőnek kéne lennie, csak most olyan gyakran tette ezt, hogy feltűnő volt... ugyanakkor örültem, hogy többször is láthattuk steve-et maszk nélkül, mert a tökéletes hős mellé kell kontrasztnak az átlagember életet élő alteregó is, aki ugyanúgy küzd a magánéletével, mint te meg én... no, volt még itt egy füzet, ami egy klasszikus hydra-s gonoszkodás megakadályozós volt, sokat verekedős kis semmiség, valamint két másik szám, amikben beszűrődött a valóságból egy-két szomorú vetület (pl.: a magánkézben lévő börtönök szörnyű állapota (a téma aktualitásáról itt olvashatsz!), valamint az olaj-vállalatok kapzsi gonoszsága), de sajnos nem sikerült egyiket sem érdekfeszítően kifejteni -főleg az annual fárasztott, ahol igazából nem is cap volt a főszereplő, hanem pár újságíró a daily buggle-től... no, kicsit úgy érzem, hogy túl vagyunk ezen is, és reménykedem, hogy érdekesebb korszak következik a kapitány életében... ($$10.15.)

(Captain America vol.3 #14-19) (1999) (írta: Mark Waid, rajzolta: Andy Kubert) (eng)

kedves marvel írók! nem kell ám mindent túlbonyolítani, tényleg nem... bár lehet hogy én vagyok ilyen maradi, hogy jobban élvezem a földhöz-ragadtabb kapitány-történeteket -illetve élvezném, ha nem kanyarodna minden kötet az űrbe, vagy legalábbis az űrlények közé... pedig olyan jól indultunk a noir-os első füzettel, ahol vizuálisan egy jól ismert, de mindig nagyon működő trükkhöz nyúltak az alkotók, ahogy az egyetlen vörös dolog kitűnik a szépia-színezésből. de hangulatilag is nagyon rendben volt a füzet, sőt, a red skull drámai narrációjával azt is elérték, hogy majdnem megsajnáljuk őt, mint gonoszt. de csak majdnem, mert a náci jövőkép vizionálásánál újra elveszített minket... a következő füzetben az volt a feltűnő, hogy milyen kis idétlenre/esendőre vették steve rodgers-t, de sajnos ezt aztán hamar levetkőzte, és jöhetett a szokásos csillagos-sávos fickó, aki bárhova is vetődik, mindig a szabadság üzenetét tűzi a zászlójára pajzsára... és sajnos nagyon széles spektrumban vetődött most, komoly bakugrásokkal közlekedve... és értem én, hogy a sztori része volt, hogy fő-főgonoszunk folyton reboot-olta az idővonalat, de igen zavarossá is vált ezáltal a nagy küzdelem. ja igen, mert nagy dérrel/durral beharangozták a koponya visszatérését, erre csak mellékszerepet kapott a sztoriban, mint pofozó-legény, és az igazi háttérből irányított gonoszság másnak jutott... szóval, kedves írók! nincs szükség idő-utazásra vagy skrull-okra, a kapitány a jelenben a mindennapi emberek között is épp’ olyan jól működne, mint ilyen extrém körülmények között... ($$08.31.)

(Captain America vol.3 #9-13, Captain America/Citizen V Annual) (1998-1999) (írta: Mark Waid, Kurt Busiek, Barbara Kesel; rajzolta: Andy Kubert, Doug Braithwaite, Mark Bagley) (eng)

oh, azok a kilencvenes évek, amikor minden digitálissá vált -még cap pajzsa is... a sok generikus csihipuhi között mindig érdekes megállni egy kicsit, és foglalkozni az emberrel a maszk mögött, megnézni a hősködés-mentes mindennapokat, vagy még inkább a mindennapi hősködéseket, kicsit megfürdetni a képregényvilágot a realizmusba, akár valós problémákat is behozva a rajzolt lapokra. sajnáltam is, hogy mark waid csak egy apró ízelítőt akart adni ebből nekünk (láthattuk steve-et a lakó-közösségében, sőt, még politizálni is), de aztán inkább egy generikusabb szuperhős-történetre fordult át, világuralomra törő gonosszal, magukból kifordított hősökkel -nincs ezzel semmi baj, csak az emberi kezdés után valami mélyebbet szerettem volna inkább. mondjuk, hogy jobban fejtegessük az amerikai álom mibenlétét, vagy azt, hogy mit is jelent a kapitány, mint szimbólum az embereknek... (a citizen v-s annual egész máshogy működött, ott nem is volt ígéret mélységre, csak olcsó kalandfilmes és világháborús ponyva-hangulatot akart árasztani, és ezt a küldetését sikeresen teljesítette is.) ($$07.11.)

(2015) (írta: Mark Waid, rajzolta: Terry Dodson)

fel sem tűnt ez elmúlt évek alatt, hogy mennyire nem foglakoztunk annak a lelki hatásaival, hogy leia elveszítette azt a bolygót, amin felnőtt, és annak minden lakóját. úgyhogy teljesen ésszerű, hogy megvizsgáljuk ezt, kár, hogy mark waid nem tudta igazán szerethetően beleágyazni ezt egy történetbe -mert a hercegnő önmarcangolása egyébként működne. kap maga mellé egy társat, akiről nem sokat tudunk meg, majd nagy rohanásba kezdünk, hogy összeszedjük az életben-maradt alderaan-iakat (akik között persze széthúzás van és vádaskodás), valamint kicsit a birodalmiak orrára koppintunk. talán a nagyszabás hiányzik belőle. vagy jobban tudná értékelni az ember, ha más lenne a képi világa, mert a dodson házaspár rajzfilm-szerű ábrázolásmódját ledobja magáról a star wars világa. ($11.30)

(Avengers vol.3 #5-7; Iron Man vol.3 #7; Quicksilver #10; Captain America vol.3 #8) (1998) (írta: Kurt Busiek, John Ostrander, Joe Edkin, Mark Waid; rajzolta: George Perez, Sean Chen, Derec Aucoin, Andy Kubert)

azért kicsit megmosolyogtató, hogy amikor két csapat összefut a szuperhős képregényekbe, akkor mindig gondosan párokra oszlanak, és úgy ütik-vágják egymást, szépen elrendezve mindenkit képességek szerint -és eleve, mindig összeakadnak egy másik csapattal, legyenek azok jók vagy gonoszok, ahol mindenkinek megvan a maga szuperhős/gonosz neve. tudom, még szoknom kell a képregényeket... de ez csak az első két füzet volt a kötetben, a második fele, a crossover már sokkal jobban működött -mert bár itt is volt csapat-szintű összecsapás, de fel tudták fokozni az un. epic szintig, ahol már nem törődsz ilyen szőrszál-hasogatásokkal, csak élvezettel veszel el a bunyóban. ehhez az is kell, hogy a drámai alapok jók legyenek. és ez most működött carol-lal, akinél rossz nézni a leépülését, de teljesen logikus is, hogy megkészült, hiszen két oldalon keresztül csak azt mesélték nekünk, hogy mennyit szenvedett szerencsétlen az utóbbi időben (hawkeye hisztije pont ezért nem tetszik, mert ő azért hisztis, mert ööö... mert seggfej...?). és klisé vagy sem, az mindig nagyon tud működni, amikor egy hőst lerántanak a földre -akár szó szerint is. ($11.27.)

(Captain America vol.3 #1-7) (1998)  (írta: Mark Waid, rajzolta: Ron Garney) (eng)

a filmes univerzum óta nagy kedvencem lett cap’ karaktere, úgyhogy vártam már, hogy eljussak az önálló képregényéhez. és nem is kellett csalódnom, mert az eddigi marvel kalandozásaim közül ez adta az egyik legnagyobb élményt. most azt mondjátok, hogy ugyan már, haver, ez a karótnyelt unalmas karakter...? pedig a filmeken is és itt is érezhető, hogy jól tudják adaptálni a csillagos/sávos srácot az adott korszakra. mert most is tetszett, hogy nem tököltünk, hogy faltól-falig akció volt az egész, de azért a lényeg a felszín alatt volt. hogy hogyan is viszonyul a kilencvenes évek sztár-kultuszát nyögő mindennapi ember egy eszmét képviselő hőshöz. vagy még inkább, hogy hogyan viszonyulnak a marketingesek... elsőre fura is volt, hogy japánban kezdtünk, pedig ha van nép, aki nagyon-nagyon tud lelkesedni, akkor azok ők. de az amerikaiak sem maradnak le nagyon, ők is szívesen csábulnak el, ha a rajongásról van szó -így könnyen manipulálhatóak is... szóval érdekes gondolat ez, hogy a kapitánynak vagy be kell állnia a média-gépezet keltette hype-ban a spicegirls és bill clinton mellé, vagy meg kell próbálnia megint újradefiniálni magát, átalakítani a kultuszát. (és ne felejtkezzünk el arról a társadalmi gondolatról sem, hogy az emberiségből bármikor azonnal kibújik a kirekesztő egy pillanat alatt, az első szóra...) (örülök, hogy a filmes univerzumban nem ebben a szerkóban nyomja a hydra a harcot, bár nem tudtam nem észrevenni, hogy kick-ass-nek viszont tök hasonló zöld/sárga cucca volt...) ($11.21.)

(New Mutants, vol.1 #98, Deadpool: The Circle Chase, Deadpool: Sins of the Past, Deadpool vol.1 #1) (1991, 1993, 1994, 1997) (írta: Rob Liefeld, Fabian Nicieza, Mark Waid, Joe Kelly; rajzolta: Rob Liefeld, Joe Madureira, Ian Churchill, Ed McGuiness) (eng)

no srácok, arra gondoltam, hogy ha már angolul is akarok olvasni marvel képregényeket, akkor az lesz a legjobb, ha egyből a legnehezebbel kezdem. és nem is csalódtam, mert nem elég, hogy a főhős vezetésével mindenki rengeteget pofázik, de még szét is van roncsolva a nyelvezete, hogy imitálják az akcentusokat és szlengeket, és ettől csúnyábbak lettek a szövegbuborékok, mint a közelről shotgun-nal szétlőtt kézfejek. de akkor is megküzdöttem a rohadékkal... pedig csak az utolsó pillanatban találtam ki, hogy deadpool-t is be kell vennem a portfólióba, nem is tudom, hogy felejtkezhettem el őkelméről korábban, de sebaj, itt van, és örülök, hogy itt van, mert kell egy ilyen szórakoztató idióta is a karótnyelt komolykodók közé, kicsit lazítani, kicsit kikacsintani. és tudom, hogy ezek a sztorik egy kicsit korábban vannak az általam kijelölt olvasási határtól, de milyen hülyén nézett volna már ki, ha a vol.2-vel kezdem az olvasást... így is volt benne kihívás, mert hiába virít rajta a ’vol.1’, meg az ’ez deadpool első mini-sorozata!’, azért egy csomó utalás felett kellett szemet hunynom. igazából ezért nem jó beugrási pont, de egyébként jól hozzák az írók a karakter esszenciáját, bár a történetekbe lehetett volna több spiritusz is: mind a két mini kimerül a ’mindenki ki akarja nyírni deadpool-t’ zsánernél (igen, ez egy külön zsáner!), de mivel szórakoztatóan hozzák a kötelező minimumot, így nincs gond. fura módon az első ongoing első füzete is ebbe a kötetbe volt csapva, mintegy megelőlegezve, hogy milyen mókák várnak még ránk. ($10.28.)