(The Flash vol.5 #39-45) (2018) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Carlos D'Anda, Dan Panosian, Christian Duce) (eng)

ha egy író veszi a bátorságot, és előszed egy hírhedten erős ellenfelet a bestiáriumból, akkor az olvasók elvárják, hogy üssön a belépő, és azt hiszem joshua williamson jól eltalálta a ’wow!’-pontunkat a gorilla grodd által kiosztott gyomrosokkal... de persze az nem lehetett, hogy a gondos tervezése és mérhetetlen ereje segítségével eléri a célját, és magáévá teszi a speedforce-ot (és nem mellékesen lerombolja central city-t) -ezért kellett egy speedster-csapat, akikkel látványos összecsapásokat lehetett vívni a cikázó villámok fényében... azért is kellett egy csapat, mert barry elveszítette a képességét egy rövid időre, ami még rendben is lenne, szeretnek ilyen piszkos trükkökkel játszani az írók, csakhogy átlagember barry sokkal nagyobb seggfej, mint gyorsan-futkosós barry -és önző is egy kicsit, hiszen nem tudja másképp elképzelni a világmegmentést, csak ha ő maga áll a vihar szemének közepén... de azért szerencsére hamar észhez tért, és máris full önfeláldozó módba kapcsolt -és ekkor jönnek a társak az oldalára, hogy egy baromi hatásos jelenetben véget vessenek az eljövendő majom-uralomnak... még mindig furcsa fejben rendbe-rakni a különbségeket a sorozathoz képest, viszont nagyon érdekes átérezni, ahogy barry küzd a nagy titkával és az iris-hoz fűződő kapcsolatával -főleg (a nem mellesleg csodaszépen rajzolt) utolsó füzetben volt hangsúlyos ez, ami egy szív-olvasztós érzelmi levezetés volt a többi rész zúzásához. (##07.19.)

(The Flash vol.5 #34-38) (2018) (írta: Joshua Williamson, Michael Moreci; rajzolta: Pop Mhan, Howard Porter, Scott McDaniel, Scott Kolins) (eng)

visszahozni egy karaktert a halálból, csakhogy aztán teljesen kiforduljon önmagából? nem szép dolog... főleg hogy láttunk már az ilyen esetekre bőven példát, úgyhogy nagy meglepetés nem volt meera újdonsült motivációja -maga a sztori meg elég nyilvánvalóan azért íródott, hogy barry megszabadulhasson a benne tomboló negatív energiáktól, illetve a negatív speed-force-tól, hogy egész pontosak legyünk... és nem csak ez a két füzetnyi mini-történet érződött ilyen ’megcsináltan’ átmenetinek, hanem a kötet másik sztorija is, ahol azért gonoszkodtak egyet a börtönben lévő zsiványok, hogy előkészítsenek valakit, aki jelenleg még az árnyékok közé húzódik, de erősen azon munkálkodik, hogy átvegye a városi alvilág irányítását... egyébként ehhez a sztorihoz bőven érkezett ihlet bruce wayne nyomozósabb napjaiból, de még inkább a baker street-ről -ez utóbbi nem is titok, el is hangzik a nyitányban pár kiforgatott sherlock holmes cím... de végülis barry törvényszéki nyomszakértő, úgyhogy miért ne irigyelhetné meg batman-től a világ legjobb detektívje címet...? persze elég érthetően kimondják, hogy mi az igazi célja az iron heights-ban lezajlott eseményeknek: hogy kicsit foglalkozzunk a megbocsátás és a második esély kérdéseivel. (szokásosnak mondható középszer volt ez a kötet is, a rajzok még egy kicsit alatta is voltak ennek a szintnek az elnagyoltságuk miatt, és igazából nincs indokom arra, hogy folytassam, és arra sem, hogy abbahagyjam...) (##07.04.)

I. Road to Metal  (Dark Days: The Forge, Dark Days: The Casting, Dark Nights: Metal #1-2) (2017) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV; rajzolta: Jim Lee, Andy Kubert, John Romita Jr., Greg Capullo) (eng)

a kezdetek elé: tisztában voltam azzal, hogy ez az esemény masszívan épít korábbi történetekre (elsősorban scott snyder batman-run-jára), de mégiscsak a rebirth-korszak első nagy csimmbumm-járól van szó, nem ugorhattam át csak azért, hogy ’hátha egyszer majd kitisztul a kép’ -plusz el kellett fogadnom azt is, hogy nélkülöznöm kell az érzelmi töltetekre való építkezést... persze kapkodtam is a fejem az elején, főleg, hogy komoly mitológiai mélységekbe mentünk bele (miközben persze a cool-ság faktort sem hagytuk a bat-barlangon kívül, gondolok itt a joker-rel való küzdelemre mondjuk), de aztán az info-heavy-ség elkezdett kitisztulni, így felsejlett az írói szándék is -epikus köntösbe akarja öltöztetni a nagy trükkjét, hogy új színben láttassa batman-t... szeretem azt, amikor átjön a ’valami komoly dolog fog történni’ érzete a panelekből, és remélem, hogy be is váltja majd azokat az ígéreteit ez az univerzum-rengető esemény, amiket most kaptunk tőle... (jim lee és romita jr. közös füzeten dolgozik? leonardo-t és picasso-t mikor kérik fel egy közös team-up-ra...?) (értem én, hogy egységes univerzumban gondolkoznak a dc-nél, ahol nyitott az átjáró a különböző birodalmaik között, de akkor is szokatlan a szuperhősök földjén mondjuk dream-et látni a sandman-ből...) (##06.01.)

II. Gotham Resistance (Teen Titans vol.6 #12, Nightwing vol.4 #29, Suicide Squad vol.5 #26, Green Arrow vol.6 #32) (2017) (írta: Benjamin Percy, Tim Seeley, Rob Williams, Joshua Williamson; rajzolta: Mirka Andolfo, Paul Pelletier, Stjepan Šejić, Juan Ferreyra) (eng)

dimenziókon átívelő, elképzelhetetlen méretű, ősidőkbe visszanyúló fenyegetés -kicsit magasan szált a crossover nyitánya, így ezek után jól esett, hogy ebben a kapcsolódó sztoriban leszálltunk a földre annyira, amennyire egy ilyen típusú történet engedi... az első gondolatom az volt, hogy csak azokat a füzeteket olvasom el, amik egyébként is az étlapon lennének, de aztán rávettem magam a többi sorozatból kapcsolódó lapokra is, és nem bántam meg, mert ez a négyes egy szép egységet alkotott, és szerencsére az írók sem erőltették azokat a szálakat, amikhez ismerni kellett volna a nightwings vagy a suicidal squad aktuális történéseit... viszont meglepő csapatot sikerült összeépíteni viszonylag hamar, akik között azért ment a verbális adok/kapok is (főleg a koravén tini damien és az örökké gyereklelkű harley között). a sztori a maga egyszerűségében működött, fogott egy maréknyi batman-gonoszt, felerősítette őket, és körökre osztotta a képregényben töltött idejüket -így a tempó megfelelő volt, bár néha nem értettem, hogy az alapvetően a bunyóra építő sztorit minek megterhelni ennyi narrációval... egy ilyen átívelő szerkezetnél óhatatlan, hogy hullámozni fog a rajzok minősége, de stjepan šejić sajnos olyan magasra rakta a lécet a squad-ban, hogy onnan csak lefele vezethetett az út, ráadásul a green arrow-ban a szokásosnál furcsább volt a vizualitás, főleg a panel-elrendezés bántotta a szemem, mert meglehetősen véletlenszerűnek tűnt, ahogy rá vannak hányva a lapokra... (##06.04.)

III. Dark Knights Rising (Batman: The Red Death, Batman: The Murder Machine, Batman: The Dawnbreaker, Batman: The Drowned, Batman: The Mercilles, Dark Nights: Metal #3, Batman: The Devastator, The Batman Who Laughs) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Frank Tieri, James Tynion IV, Sam Humphries, Dan Abnett, Peter Tomasi, Scott Snyder; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Riccardo Frederici, Ethan Van Sciver, Philip Tan, Tyler Kirkham, Francis Manapul, Greg Capullo, Tony S. Daniel, Riley Rossmo) (eng)

az alternatív-univerzumos sztorik mindig jó játszóteret jelentenek az íróknak, mert következmények nélkül kipróbálhatják a vad ötleteiket -mondjuk azt a frusztrációjukat, hogy batman-t nem terelhetik a gyilkolás sötét útjára... hét bat-változat bukkant fel a fő esemény első csúcspontján, és most mindegyikük megkapta a maga eredettörténetét -egy kicsit talán repetitív is volt, hogy az összes one-shot hasonlóan felépített dramaturgiával dolgozott, de meglepő módon nekem minden alkalommal működött az aktuális bruce wayne elbukás-története. lehet hogy azért, mert különböző dc hősökkel párosították mindenhol -és sok esetben érthetjük szó szerint is a ’párododás’-t, mert úgy jöttek létre a sötét batman-ek, hogy egyesült bennünk valaki más képessége bruce megtört személyiségével, megromlott formájában eltorzítva a hatalmas erőket, tönkretéve a környezetet, az univerzumot. azért is működhettek ezek a sztorik, mert mind bruce wayne félelmeire épültek, és mindben a már emlegetett határ-átlépések voltak a kulcsok. és ezek után tényleg csodálkozhatunk azon, hogy a mi világunk bruce wayne-e nem őrült meg a szülei halálától, hogy nem hajlandó továbbra sem az ellenségei vérébe mártani a kezét... a különböző írók hozták a saját stílusukat az adott keretek között, igazodtak is kicsit a batman-nel összeolvadó hősökhöz, mondjuk a gyorsan futó red death füzet flash-hangulatot árasztott, a joker/batman szimbiózis meg pont olyan felkavaró lett, mint amilyennek ez az ötlet elsőre hangzik (és voltak érdekes csavarok is a háttérben, például amikor nem egy hőssel történt az összeolvadás, hanem annak egy ellenségével, és azt is megérhettük, hogy bruce wayne nemet váltott)... kronológiailag ide tartozott a fő metal-mini harmadik száma is, amiben brutálisan nyomasztó volt érezni a vereség súlyát, hogy még a maroknyi talpon lévő hős sem tudja, hogy miként lehetne lerázni a sötét multiverzum béklyóját, hogy miként menthetnék meg a szeretteiket, az emberiséget... (##06.07.)

IV. Bats Out of Hell (The Flash vol.5 #33, Justice League vol.3 #32-33, Hal Jordan and the Green Lantern Corps #32) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Robert Venditti; rajzolta: Howard Porter, Liam Sharp, Ethan Van Sciver, Tyler Kirkham, Mikel Janín) (eng)

egy újabb szelete a crossover-nek, amibe előzetesen vonakodtam belefogni, mert alapjáraton csak a flash-t követem az itt lévő füzetekből -de szerencsére egy újabb pozitív csalódás ért, mert ez a sztori is szépen követhető volt zöldfülüként is... az sem jelentett problémát, hogy egy általam kevésbé ismert karakter, cyborg vette fel a narráció fonalát, sőt, nekem működött a focis analógiája, ami végigkísérte a mondandóját a négy füzeten át -és persze az is hatásos volt, ahogy átvette a főhős szerepet a végén (lángok között, hogy máshogy)... egyébként az alapkoncepció itt is meghatározó volt, a sötét batmen-ek játszadoztak a liga elérhető tagjaival, szétválasztva őket, hogy mindenki megküzdhessen egy hozzá kapcsolódó sötét-sötét lovaggal. és valószínűleg azért működött olyan jól, amikor a végén sikerült összeállni csapatként, mert ki voltunk már éheztetve arra, hogy együtt lássuk küzdeni a hőseinket... így már jöhet a végkifejlet, az eddig elfogyasztott füzetek felkészítettek a nagy csihipuhira! (##06.08.)

V. Metal! (Batman: Lost, Dark Nights: Metal #4-6, Dark Knights Rising: The Wild Hunt, Hawkman: Found) (2018) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV, Joshua Williamson, Jeff Lemire, Grant Morrison; rajzolta: Greg Capullo, Brian Hitch, Howard Porter, Doug Mahnke, Yaninck Paquette, Jorge Jiménez) (eng)

ettől féltem, hogy az epikus konklúzió végét elméleti meta-ötletekbe borítják, amikben úgy elveszek, hogy kiszalad belőlem az összes lelkesítő érdeklődés (jártunk a világok kohójában, mindent uraltak a különleges fémek, és az egész föld fizikailag csúszott bele a sötétségbe)... nem tudom, lehet hogy tényleg ilyen begyöpösödött földhözragadt férfiember vagyok, akinek az fekszik, ha egyenes vonalban vezetik a kezét és a szemét -bár fél szemmel rápillantva a netes értékelésekre azt látom, hogy van egy hangos elégedetlenkedő réteg, aki hasonlóan elveszett a nagy világmegmentés közepette, mint én... némiképp kompenzálva lettem a cool pillanatokkal és a felfokozott hangulattal, de jobb szeretem, ha azért piszkál az előrehaladás késztetése, mert érdekel, hogy hova fog kifutni a történet, mi lesz a karakterek sorsa, és nem azért, mert túl akarok lenni az egészen, és már az sem dob föl, ha a nagy kavarodásban a hősök legyőzik a nagyon gonoszokat (btw, cool pillanatok: a tizedik fémmel (nem is kérdezd) felruházott justice league odacsap, az 53. univerzum csapatainak megérkeznek a csatatérre -és a joker-sárkány!)... az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes kiegészítő/hozzáragasztott mellék-sztorit és kapcsolódó füzetet jobban élveztem, mint a fő attrakciót, ezért felemás szívvel fogok visszaemlékezni a rebirth korszak első igazi szélesvásznú monstre eseményére... (##06.12.)

(The Flash vol.5 #28-32) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Pop Mhan, Christian Duce, Neil Googe, Gus Vazquez) (eng)

nem akarok negatív lenni, de... egy fekete színnel ábrázolt anyag, ami befolyásolja a szuperhős teljesítményét, kontrollálatlan erőket szabadít fel, és komoly befolyással van a karakter lelkiállapotára? ismerem ezt a sztorit! láttam már a pókember 3-ban is... nem jó passzban kaptuk el most barry-t, rágja magát a közelmúlt eseményei miatt, fél használni az erejét a negatív speedforce miatt, és van is egy pont a képregényben, amikor elszakad nála a cérna, és olyan mondatok szaladnak ki a száján, amiket sosem lenne szabad kimondania. és nem azt mondom, hogy érthetetlen, hogy ilyen útra visz egy hőst egy író, csak nem szívesen asszisztál az olvasó az ilyen típusú düh-kitörésekhez és túlrágott lelkizésekhez egy olyan sztreccs-ruhás comic-nál, aminek legtöbbször fun-nak kéne lennie csupán... mondanám, hogy a nyomozós szál izgibb volt, de hamar összerakta central city legjobb laborosa a megoldást, és onnantól egy klasszikus nagyon nagy és nagyon gusztustalan szörny-fesztivállá változott a sztori... beszélek ám itt össze/vissza, sötét hangnemben, de igazából hamar végigpörgettem ezt az öt füzetet, és nem is szenvedtem az olvasás közben (ehhez mondjuk az is kellett, hogy rengeteg időm volt olvasni reggel, mert a windows úgy döntött a lapotopomon, hogy másfél órán át frissíti magát) -csak utólag belegondolva kezdtem látni a félrement alkotói döntéseket... (##05.18.)

(The Flash vol.5 #23-27) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine di Giandomenico, Pop Mhan, Neil Googe, Ryan Sook, Howard Porter, Paul Pelletier) (eng)

mit is írtam legutóbb -hogy hiába értéktelenedett el a halál a képregényekben, azért egy-egy elmúlás jelentős tud lenni? és akkor egyből a következő füzetben el is múlik az elmúlás, mert csak úgy jobban lesz a karakter? oh, fuck you guys... és ha már reverse-flash nem nyughat békében, hát végig-gonoszkodja ezt a kötetet -sokszor átvéve a központi szerepet is barry-től. mert joshua williamson mindenképp le akart ásni thawne karakterének a mélyére -és nem is rossz (bár nem túl eredeti), amit odalenn talált, egy túl lelkes kölyköt, aki megszállottja lesz egy szuperhősnek, és ez a megszállottsága sodorja őt félre, mert miközben olyanná akar válni, mint akire felnéz, egy rakás borzalmas dolgot követ el... mivel annyira mélyen még nem vagyok benne az univerzumban, így nem (mindig) zavar, ha flashback-ekkel és narrációval ismételjük az ilyen karakter-íveket, amit viszont nehezebben viselek, az a klisék használata -vagy ha egy szereplő miatt kell újra-és-újra felesleges köröket futni. mert miért is kell akkora ügyet csinálni abból, hogy barry és a flash azonosak -illetve miért kell pont az élete szerelme elől titkolni ezt? csak hogy (ezerszer lerágott) drámát csiholjunk a nagy lebukásból...? jó lenne, ha megértenék az írók, hogy a titkolózások gyakran visszaütnek... (#11.07.)

Batman -I am Bane (Batman vol.3 #16-20, 23-24) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: David Finch, Mitch Gerads, Clay Mann, Seth Mann) (eng)

nem kell túl sokat analizálni, hogy megértsük bane-t... egy egyszerű verő-gép ő, aki csak a fizikai erőt ismeri a céljai eléréséhez. és még azt sem mondhatjuk, hogy batman és az ő külön bejáratú öngyilkos csapata ne szolgáltattak volna indokot arra, hogy a megállíthatatlan erő bosszúra szomjazva nekilendüljön... mondhatnák, hogy a könyökünkön jön már ki, hogy megint előszedik a szakadt gyöngy-nyakláncos szülő-gyilkosságot, de mivel csak arra kellett a flashback, hogy összehasonlítási alapot adjon bane életútjához képest, így nem volt zavaró, hogy ismételnünk kellett bruce sanyarú gyerekkorát (még úgy sem, hogy a víz-börtönös bane fejlődésről is volt már szó). de arra is lehetett használni a múltbéli képsorokat, hogy megtörjék kicsit a nagy verekedés ívét, mert baromi vontatott tud lenni, ha panelről/panelre, oldalról/oldalra csak erős férfiakat nézünk, akik püfölik egymást... ezért működött az a füzet is, ahol bane videojátékos módszerrel küzdötte magát végig az arkham-i elmegyógyintézet ranglétráján, felvillantva akár csak egy-egy kockára is a (szinte teljes) batman panoptikumot... aztán persze jöhetett a végső boss-fight, ahol azért bruce wayne megint fájdalmas módon bizonyíthatta ember-hősi mivoltát, ahogy gyűltek a zúzódások a teste különböző pontjain. azzal meg végképp emberivé tették, hogy az anyja szelleme adott neki plusz lelki erőt. mert egy denevér-ruhába öltözött embernek is vannak érzései, miközben véresre üti őt egy gyilkos droggal megerősített lelki roncs... (és azt hiszem ennél tökéletesebben nem lehet elhelyezni az ’i am batman!’ mondatot, mint itt, és biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan minden egyes olvasó hangosan ki is mondta, amikor meglátta azt az egész oldalas képet a méretes szövegbuborékkal)... a levezető-sztoriban is az érzelmek vették át a terepet, valamint az elmélkedés arról, hogy megéri-e a sok lemondás azért, hogy valaki a bűnüldözés eme kétes útjára lépjen. és persze baromi érdekes lesz nézni, hogy merik-e tényleg lépni, hogy bruce és selina kapcsolatát újabb szintre emelik, vagy ez megint csak egy olyan cliffhanger volt, amit után majd visszakoznak, mert a szerkesztők még mindig kötik magukat ahhoz a dogmához, hogy az olvasók nem szeretik a tartós kapcsolatban élő szuperhősöket... (a swamp-thing-es noir-os nyomozós füzet kellemes olvasmány volt, de nehezen hessegette el az ember a gondolatot, hogy csak helykitöltésként született, amíg ki nem fut a flash-sel közös kaland (lásd alább)...) (#09.16.)

The Button (Batman vol.3 #21-22, The Flash vol.5 #21-22) (2017) (írta: Tom King, Joshua Williamson; rajzolta: Jason Fabok, Howard Porter) (eng)

a rebirth-ben még egy kicsit marketing-szagúnak érződött a watchmen-kapcsolat (’úh, dobjunk bele a végére valami durvát, amitől felbolydul az internet!’), de azóta szépen csöpögtetik a háttérbe az írók a rejtélyes csuklyás alakot, aki rejtélyes dolgokat művel. és most itt van ez a mini-crossover, ahol megint nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, inkább csak újabb falatokat kaptunk vele a főétel előtt (ami gondolom geoff johns doomsday clock-ja lesz nemsokára)... inkább arra használták a kiemeltebb figyelmet, hogy a szülő-drámákra összpontosítsunk, és erre a legalkalmasabb helyszín a flashpoint visszahozása volt, mert az barry anyukája miatt jött létre, és ott él(t) még thomas wayne, bruce apja. még az a szerencse, hogy legalább rajzfilm-változatot láttam, így nem voltam elveszve ebben az alter-univerzumban... de egyébként egy nagy rohanás volt ez a négy füzet, illetve sok esetben suhanás, mert szeltük az idő-folyam habjait egyre előre és hátra... btw, idő, még mindig nagyon tud működni, ha egy órát teszel a képkockák alsó sarkába egy visszaszámlálóval, mert hatalmas feszültséget tud generálni, hogy ha tudod, hogy mennyi idő kell még, hogy megérkezzen a felmentő-sereg. mert tudjuk jól, hogy bruce komoly pofonokat kapott nem is olyan régen bane-től, biztos nem estek neki jól az újabbak eoban thrawne-tól... tudom, hogy az elmúlt évtizedekben nem egy nagy tett az íróktól, ha megölnek egy karaktert, de azért egész drámaira sikerült a fordított-flash elmúlása... (#09.16.)

Detective Comics -League of Shadows (Detective Comics vol.1 #950-956) (2017) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Marcio Takara, Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Christian Duce, Fernando Blanco) (eng)

ha valakinek mostanáig meséltem volna a detective comics ezen friss korszakáról, akkor biztos, hogy a csapat-képregény jelleget emeltem volna ki, majd elkezdtem volna sorolni a karaktereket, hogy ’benne van az egyik robin, batwoman, spoiler, igen, ez a neve, agyagpofa, meg ööö... meg van még a csaj, akit viszont nem tudom, hogy hogy hívnak...’ -na, ez változott meg most, mert azzal, hogy így kiemelkedett ebből a kötetből orphan, talán egy életre megjegyeztem cassandra cain nevét... főleg mert annyira tetszett az az út, amit végigjárt ezekben a füzetekben, ahogy kihangsúlyozták a visszafogott verbális kommunikációját a mozgáskultúrájának bemutatásával, ahogy az aktuális gonoszt a múltjához kapcsolták, és ahogy az árvaságából és szomorú gyerekkorából eredő traumák néha érzelmi kitörésekbe sűrűsödtek össze (lásd még a különböző karakterek váratlan megölelését)... és ezek egy csomó nagyszerű jelenetet szültek, működött a balettos kapcsolat, a konfrontáció az anyjával és a ninja-seregen levezetett frusztrációja is (bár ez utóbbi nekem még jobban működött volna, ha nem zsúfolják tele a dupla-oldalakat a zúzásaival, hanem hagyják az ember szemét egy kicsit szellőzni -bár pont ezeknél a füzeteknél történt, hogy egy sokkal hanyagabb rajz-stílusra váltottunk, így már eleve rosszul kezeltem a képregény vizuális oldalát)... bár orphan a legügyesebb harcos a csapatban, azért meglepő volt, hogy az ellenség ilyen könnyen legyőzte a többieket -bár kétségtelenül erősre és hatásosra sikerült megírni az árnyak ligáját és annak a vezetőjét, shiva-t. eleve erős volt már a belépőjük is a polgármester kiiktatásával, de utána sem kímélték sem a hősöket, sem a város lakosságát, így jól működött a borongós hangulat és a káoszba fuldokló utcakép is... persze mindig kell lennie egy még nagyobb halnak, úgyhogy be lett lengetve, hogy még csak egy kis szeletét kaptuk meg a veszedelmeknek, amik gotham-re és a belfry-csapatra várnak. bár attól előre remegek, hogy behozzák a varázslást is batman közelébe, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy a realista bőregér történeteiben működnek az ilyen fantasztikus elemek, de oké, tegyünk egy próbát... (#09.18.)

(The Flash vol.5 #14-20) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Davide Gianfelice, Neil Googe, Jesús Merino) (eng)

minden hőshöz tartozik egy csokornyi gonosztevő, akik rendre visszatérnek újabb pofonokért... ezért is lehet kihívás az íróknak szuperhősös történetbe fogniuk, mert pengeélen kell táncolni a több évtizedes történelemmel -úgy kell foglalkoztatni a klasszikus gonoszokat, hogy ne érezze az olvasó elcsépeltnek az összecsapásokat. ugyanaz az olvasó, aki viszont el is várja, hogy ismerős arcok legyenek a pofonok rosszabbik végén... és szerintem most joshua williamson egész jó munkát végzet a zsiványok felolvasztásával, mert relevánsnak tűntek azzal, hogy most igazán sikerült visszavágniuk barry-nek (ésszel és nem erővel), valamint csendesen megbújtatta a drámai háttér-sztorijukat is az akciók alatt. illetve az utolsó nagy akciójuk alatt, mert ahogy a rablásból élő alakoknál szokás, ennél a csapatnál is eljött az utolsó balhé ideje, ahol egy tökéletes tervvel a zsebükben akarnak kiszállni a buliból -de ez persze sohasem ilyen egyszerű, főleg ha central city villámgyors védelmezője a nyomukban lohol... működött az is, hogy nem csak egy csapat képességekkel vagy pofás fegyverekkel rendelkező marcona egyének csoportja ők, hanem egy összetartó banda, hovatovább egy nagy bűnöző család... mivel az egyik tag igazoltan volt távol a gang-ből, ezért külön foglalkoztunk vele -ugyanis captain boomerang a filmes line-up mintájára felhúzott suicide squad-ban nyomja az ipart, de ügyes árukapcsolásként sztori-szinten is közelítették a flash-hez a hírhedt csapatképregényt -vagy csak joshua williamson volt kénytelen reagálni arra, hogy egy kollégája megölt egy olyan karaktert, aki a flash-univerzumban is fontos szerepet játszik...? mivel a lehangoló vélemények miatt nem kezdtem bele az öngyilkos srácok kalandjaiba, ezért erre valószínűleg magamtól sosem fogok fényt deríteni, az mindenesetre biztos, hogy nem baj az, ha egy máshol lezajlott esemény hatással van egy karakterre, jelen esetben wally ii-nek kell átértékelnie bizonyos dolgokat... az utolsó füzetben egy kicsit felmelegítettük a kezdeti szálakat is a nagyon titkos szervezettel meg a speedforce-befolyásolási szándékkal, csak hogy ne felejtsük el ezt az átívelést se’, de többre most nem volt idő, mert (végre) eljött a batman-nel közös nyomozás ideje! (btw, tök hangulatos volt, amikor barry a kötet elején nyomozott a rogue-ok után, több ilyen típusú sztori jöhetne még a látványos futkosások mellé.) (#09.14.)

(The Flash vol.5 #9-13) (2016-2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Jorge Corona, Felipe Watanabe, Davide Gianfelice, Neil Googe) (eng)

szóval superman-nek a világ megmentése mellett a gyereknevelés a legfontosabb dolog az életében, batman úgy próbálja megoldani a gotham-i bűnözés problémáját, hogy csapatot épít maga köré, flash-nek meg a mentor szerepet kell magára öltenie -érzik némi szándékosságot ebben a mintázatban... persze tudom, hogy barry egyszer már végigment ezen az úton, amikor a korábbi wally west-ből faragott kid flash-t, de a rebirth ’térjünk vissza a gyökerekhez’ elvéhez méltóan most újraélheti ezt az élményt -egy újabb wally west-tel... és ahogy a már emlegetett superman és batman is kicsit hátrébb szorultak a saját füzeteikben, úgy barry is enged elég fényt a mentoráltjára, sokszor mindkettejük gondolataiba is betekintést nyerhetünk. és bár (mint bizonyára tudjátok már) nem vagyok a legnagyobb rajongója a tini-karaktereknek, wally ii-nél valahogy jobban megértem a makacs és kissé bosszantó tiniskedést -valószínűleg azért, mert jól meg van alapozva az, hogy bizonyítani akar, és ezért meggondolatlan (a.k.a. tinis) dolgokat cselekszik még. és az is segít, hogy barry többnyire jól kezeli a srácot -ebben szerepet játszik az örök optimizmusa is, ami nem véletlenül hangsúlyozódik a párbeszédekben is, mert olyan alapvető jellemvonás ez nála, mint a gyors futás meg a szőke haj. de ez nem jelenti azt, hogy ne kételkedne időről/időre magában... de meg is fordíthatjuk ezt -egy negatív karakter is megváltozhat, ha kikerül a fényre... tetszett, hogy shade egy összetett karakter, aki el akarja engedni a benne lévő árnyékot a szerelem kedvéért, de a benne élő árnyék nem akarja elengedni őt... kicsit csendesebb kötet volt ez, mint a speedforce villámokkal terhelt előző, de én azt is megkockáztatnám, hogy lehetett volna még csendesebb is -például én simán olvasnék egy olyan randizós számot is, ahol nem szakítja meg a beszélgetéseket egy kátrány-szörny... (amit viszont nehezen viseltem, az a rajzstílus volt, a nyitó füzetnél konkrétan felsikítottam az elnagyolt arc-ábrázolásoktól...) (#08.12.)

(The Flash Rebirth, The Flash vol.5 #1-8) (2016) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Neil Googe, Felipe Watanabe) (eng)

lehet hogy csak a ’hosszútávfutó magányossága’ cím tehet róla, de lehet tényleg van alapja annak, hogy a futásra ritkán gondolunk csapatmunkaként... pedig a flash sem mindig rohant a bűnözők után egyedül, előfordultak már sidekick-ek az oldalán jópáran az évek folyamán. de úgy tűnik, hogy a new52 során ez is megváltozott, így barry mellé elkélt egy társ -vagy akár több is... az ember mindig tanul új dolgokat a speedforce-ról, most például azt, hogy egy nagy egységként kell kezelni, amin osztozik az összes speedster -és ebből következően el is lehet venni a másiktól a sebességét... kicsit aggódva figyeltem, amikor a villám többször is lecsapott, mert nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet team flash-t építeni, de aztán jól jöttek ki belőle, főleg azzal, hogy érezhető volt, hogy barry mennyire élvezte a tudása továbbadását (vagy a helyzet romantikussá fokozódó vetületét...). de persze ez nem lett volna elég, ha nem érkezik egy nagyon gyors nagyon gonosz, akivel fel kell venni a harcot... (mellékesen ott volt még egy társaság is, akik (minő meglepetés) fegyverként akarják használni a speedforce-ot...) bár godspeed felfedése egy picit kapkodósnak érződött, de azért örültem, hogy van logika abban, hogy ki és miért lépett erre a gyilkos útra -mert ezzel egy igazi szuperhősös konfliktust boncolgattunk: hogy egy hős meddig mehet el az alávaló gonoszokkal, hogy a legyőzésük után ítéletet is hirdethet, vagy a törvény kezére bízza őket, kockáztatva ezzel azt, hogy onnan kiszabadulva újabb rémtetteket hajtanak végre. súlyos gondolatok ezek, és akkor addig még el sem merészkedtem, hogy egy ilyen ítélet általában halállal végződik... valamiért kicsit nehezen vettem fel a sztori sebességét, és az is fura volt, hogy barry-t kispadra ültettük egy időre, hogy wally ii-vel foglalkozzunk, vagy hogy csak kóstolót nyújtottak az univerzum nagy főszálából, aztán mással foglalkoztunk, de összességében pozitív benyomásaim alakultak ki a végére (a rajzminőség hullámzását viszont nehezen dolgozom fel, elég nagy ár ez azért, hogy havi két füzet megjelenhessen a sorozatból...). (#07.01.)