New Avengers vol.1 #7-10) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Paul Jenkins; rajzolta: Steve McNiven, Saul Buscema) (magyarul: Kingpin, 2008)

meglepett bendis ezzel a kötettel -mármint nem azzal, hogy all-star csapat-képregényként tolja a fékevesztett akciót, hanem hogy mer ennyire meta lenni... nem is értem, hogy miként gondolta, hogy az olvasók nem fognak szűkölni attól, hogy egy ilyen poén-retcon karaktert, mint az őrszem bevesz a fő kánonba (mert ugye az a premissza, hogy a több nap erejével felvértezett szuperhős már a hatvanas években is létezett, csak mindenki elfelejtette), és ehhez még a negyedik falat is ütögeti azzal, hogy paul jenkis képregény-írót személyesen is szerepelteti a kötetben... de fura módon egész jól működik ez a mindfuck, mert tempósan építkezik a rejtélyre és az akciókra, és még az is dinamikus, mikor emma frost segítségével a régi/új hős elméjében botorkálunk... eközben van mellék-küldetés is, és nem haszontalan a roncsoló leverése, mert a csapat-dinamika formálódhat a bunyó közben is, hiszen még mindig az összeszokás időszakát éljük. (steve mcniven rajzai (egy-két arctól eltekintve) csodásak -bár nagyon durván tudja tárgyiasítani a nőket. de hé, a bennem élő tizenhárom éves egy percig sem tiltakozott a formás rajzolt testek láttán...) (oké, hogy minden fontos arc itt gyülekezik az univerzumból a nagy bunyó kedvéért, de annak lesz folytatása, hogy a fő-fejek rendre egyeztetnek a küldetések előtt? mert érdekes aspektusnak tűnik.) (##12.03.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #26-35, Annual 2001 / Peter Parker: Spider-Man vol.2 #26-34) (2001) (írta: Howard Mackie, J.Michael Straczynski, Paul Jenkins; rajzolta: John Romita Jr, Joe Bennett, Lee Weeks, Mark Buckingham, Charlie Adlard) (eng)

ott, ahol az egyik kötetet ’coming home’-nak hívják, az olvasó előre szimatol némi nosztalgiát -és aztán elégedetten tapasztalja, hogy ez a monstre húsz füzetes pókember monolit számos helyen tényleg visszatekint a múltba -csak nem abban a részben, amit ’coming home’ címen adtak ki... de tényleg azt éreztem, hogy a mára kultikussá nemesedett straczynski éra előtt az írók legszívesebben hátrafele tekintgettek -richard és ben parker-re is került némi fókusz, de itt kapott helyet az a tökéletes filler-epizód is, amikor rendőri szemszögből néztük vissza pár spidey-eseményre... howard mackie nem búcsúzhatott úgy pókembertől, hogy ne rakta volna helyre egy fontos lépését, és ne hozta volna vissza mj-t -amire persze mindenki számított, így nagy releváció nem lehetett belőle, viszont érzelmileg nagyon rendben volt a reunion... aztán viszont megint ki kellett tenni a képből a szép vörös feleséget, mert valamiért irtóznak az írók attól a gondolattól, hogy boldog párkapcsolatokat írjanak a szuperhősöknek (de legalább mj ptsd-je hihető magyarázatként szolgált)... már tíz füzeten túl voltam, mire elkezdtek komolyodni a helyzetek mind-a-két címben, a ppsm-ben jól meggyötörték spidey-t, lelkileg is megtörték azzal, hogy emberek haláláért lett felelős (plusz ugye ott volt a való életből vett gonosz-motiváció is, azaz a hős utánzásába belehalt kisgyerek szomorú története) -mármint ha mindez tényleg megtörtént... erre kellett rálicitálnia j.michael straczynski-nek az amazing-ben, úgyhogy kezdő sztoriként bedobott egy iskolai lövöldözést, majd testileg és lelkileg ő is meggyötörte peter-t -szép kezdet... (annak örülök, hogy azzal indította a pók-karrierjét, hogy kitalált egy új gonoszt, és nem valamelyik régit hasznosította újra, viszont nem biztos, hogy örülök annak, ha extrém ötleteket is a papírra enged (pl. spidey folyósított sugárzó anyagot fecskendez be a szervezetébe -de egyébként is lehet, hogy valami ősibb erő van benne, mint a radioaktív pók nyála...) (#05.19.)

(kedves olvasóim! fontos jubileumhoz érkeztünk, ez az ötvenedik bejegyzésem a marvel 616-os univerzumában. ráadásul a nyakunkon van egy nagy világrengető esemény, ezért úgy gondoltam, hogy a nagy átívelős történet környékén megjelent, kötetbe nem rendezett füzeteket és a crossoverhez szorosan kapcsolódó sztorikat egy nagy monstre post-ban fogom prezentálni. induljon hát a nagy kaland!)

(Iron Man vol.3 #31-34, Annual 2000) (2000) (írta: Joe Quesada; rajzolta: Alitha Martinez, Paul Ryan, Dan Panoisan) (eng)

retcon. így hívják azt, amikor egy karakternél belepiszkálnak a múltjába, mert az íróknak épp egy olyan ötlete támadt, ami miatt azt kell mondaniuk, hogy ’áh, az nem is úgy volt!’... azért most nem olyan drámai a helyzet, tony még mindig vietnámban esett fogságba, és hozta létre egy tudósemberrel a vasember páncélt -csak a fogolytársak esetében érkeztek új elemek a sztoriba. és az egy dolog, hogy sokáig még azt is elhitették velünk, hogy az öreg tudós mégsem halt meg annak idején, de ami igazán őrült ötletnek bizonyult ebben a revizionálásban, az az iron man szekta ötlete... mert alapvetően a vallás és a technika csak csikorogva férnek el egymás mellett, meg egyébként is furcsa, hogy tony-nak a playboy szerep mellé magára kell vennie a prófétaság terhét is, de mindenképp érdekes koncepció volt ez a lebegő várossal meg a buddhistának tűnő szerzetesekkel egyetemben. sajnos a főgonoszban már közel sem volt ennyi innováció, csak egy tipikus badguy-t kaptunk, akinek be nem áll a szája, és kívánatos nők csókolgatják az eltorzult testét... a múlttal való szembenézés után jött egy kis levezetés, szuperhős-drog és súlytalan bunyó, a drámai füzetek után lebegősen, cinikusan elviccelve mindent -nem volt rossz, de azért spidey-nak jobban áll ez a stílus... (a tököm tele van már az annual-okkal, amikor egy sorszámozott füzetnél néhány oldal után esik le, hogy nagy lyuk tátong a sztoriban, és mehetek megkeresni a hiányzó láncszemet a neten...) (#01.31.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #20-23 / Peter Parker: Spider-Man #20-23, Spider-Man Annual 2000) (2000) (írta: Howard Mackie, Paul Jenkins, Chris Claremont, Bill Rosemann; rajzolta: Erik Larsen, John Romita Jr., Mark Buckingham, Joe Bennett) (eng)

amióta felosztották az írói feladatokat a két sorozatban, azóta markánsabban el is tér a füzetek hangvétele. howard mackie az amazing-ban sztori-orientáltabban ír, míg paul jenkins a pp-ben inkább szeret lelkizni, és úgy mellesleg egy-két bunyóval felpörgetni a hangulatot (a lelkizésen nem nagyon lepődtem meg, eddig bármit olvastam tőle, ott mindig a tépelődésen volt a hangsúly, nem a szuperhősködésen)... ez így rendben is lenne, ha mackie-nek sikerülne jól egyensúlyoznia a sok szállal, amit vezetni szeretne, de nagyon döcögősen áll össze az egész a politikus-vonallal, a stacy-családdal és venom-mal, hiába veti be a flashback-eket is extra magyarázatként... jenkins viszont rutinosan hozza peter gyászát, a ben bácsis elmélkedéseket, plusz idétlen humorral szórja meg a füzeteket (peter meztelenül queen-t énekel; nem tudja, hogy a jobb kézre húzott jegygyűrű manapság a melegség jele, ilyesmi). de az mindkettejükre igaz, hogy túlbeszéltetik a gonoszaikat (vagy legalábbis minden alkalommal baaaaromira hosszúnak tűnnek a monológok, amiket lenyomnak), és persze a gonoszok tipikus gonosz-húzásokkal operálnak (pl. választani kell, hogy kit mentsen meg spidey, a szeretteit vagy az ismerőseit)... és akkor ott van még a különszámot jegyző chris claremont is... én elhiszem, hogy ő egy legenda a ’70-es/’80-as évek-béli x-men-je okán, de itt az ezredfordulón én eddig csak hajmeresztő dolgokat olvastam tőle... például egy percig sem veszem be, hogy peter felcsapna csaposnak, valahogy idegen tőle ez a fajta éjszakai élet. és akkor a west side romeo&juliet háttér-sztoriról még nem is beszéltem... no, ténylegesen elkezdtünk készülődni a maximum security című nagy eseményre, amitől azért fázok egy kicsit, ha ennyire űrlényes-scifis irányba viszik el, mint ami itt peter körül ólálkodott az előkészületek során... (ennyi füzetnél óhatatlan a hullámzó rajz-színvonal, de az asm #20-as száma különösen rondára sikeredett...) (#02.12.)

Thor -Across All Worlds, part1 (Thor vol.2 #26-29) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Erik Larsen, Andy Kubert) (eng)

kicsit fura érzés egy fél kötetről írni, de mivel a nyakunkon lévő nagy esemény épp kettévágja a sztorit, így kénytelen vagyok én is darabolni a mondanivalómat (hátha vannak követőim, akik hasonló ütemben olvassák a füzeteket, mint én -szegények össze lennének zavarodva, ha a crossover után egyben írnék erről a kötetről...). az is baj, hogy ez a négy árva füzet nem ad lehetőséget a szóvirágaim részletes kibontására, mert sok esetben csak előkészítik a későbbi világokat rengető eseményeket, felhalmozzák a gonoszokat és a konfliktusokat. vagy csak tesznek egy kitérőt, hogy a szivacsember (lánykori nevén absorbing man) szomorú családi históriájáról meséljenek. vagy csak egy kicsit könnyítenek az égzengető komolyságon, és azzal alkotnak filler-jeleneteket, hogy viccesnek mutatják az asgardiak találkozását a modern technikával, a time square-rel vagy egy nagy bödön jégkrémmel... (mint egy kisgyerek, úgy meg tudok örülni annak, ha olyan érkezik a sorozatba, amit/akit ismerek már a filmekből, és most bőven volt okom örömködni az odin álomnál, malekith-nél és hella-nál, aki csak idén fog érkezni a gyöngyvászonra.) (#02.15.)

Maximum Security (Maximum Security: Dangerous Planet / Maximum Security #1-3 / Thor vol.2 #30 / Amazing Spider-Man vol.2 #24 / Black Panther vol.3 #25 / Iron Man vol.3 #35 / Captain America vol.3 #36 / Incredible Hulk vol.2 #21 / Thunderbolts vol.1 #45 / Avengers vol.3 #35) (2000-2001) (írta: Kurt Busiek, Jerry Ordway, Dan Jurgens, Howard Mackie, Christopher Priest, Joe Quesada, Paul Jenkins, Fabian Nicieza; rajzolta: Jerry Ordway, Andy Kubert, John Romita Jr., Sal Velluto, Alitha Martinez, Dan Jurgens, Kyle Hotz, Patrick Zircher) (eng/hun)

no, hát itt van végre a világrengető, mindent behálózó nagy átívelés -ami azért, ahogy lenni szokott, kisebbet pukkan a vártnál... mert oké, hogy van a fő-mini, ami a történet gerincét adja, de a karakterek füzeteibe átszivárgó kapcsolódó kalandok nagyon vegyes képet mutatnak azzal kapcsolatban, hogy mennyire is kapcsolódnak. mert van ahol épp’ csak be kell érnünk egy űrlény-bunyóval (és ezzel arra késztetik az olvasót, hogy a marketingeseket okolja az egész crossover-ért), máshol viszont tényleg lényeges elemek adódnak hozzá a nagy egészhez. és mivel az elején eldöntöttem, hogy csak azokat a kapcsolódó füzeteket fogom felvenni az olvasási listára, amiket egyébként is elolvasnék, így gyanítottam, hogy hiába rágom át magam rengeteg panelen, lesz hiányérzetem -és persze a fináléban jöttek elő olyan utalások, amik az általam teljesen ignorált x-men-vonalban történtek meg (de egyébként is rémálom-szerű ez az egész marvel-kontinuitás egy kompletistának, például a thor füzet közben derült ki, hogy ’ja, hogy ehhez kellett volna még egy minit is olvasni!’)... szerkesztői szempontból is érdekes lehet egy ilyen crossover levezénylése, mert rá kell venni az írókat, hogy rakják félre az addig vezetett történeteiket, és erőltessenek bele a sztoriba valami mást -ez esetben űrlényeket... és ezért is lett ilyen sokféle ez a füzet-halmaz, mert volt olyan, aki vonakodva engedelmeskedett csak (lásd a két pókember epizódot), vagy mondjuk elviccelte a dolgot egy kicsit a végére (paul jenkins mosolygós csavart kanyarintott hulk-nak). és volt olyan, aki nem volt hajlandó lemondani az addig felépített drámai cliffhanger-jéről, így ha mondjuk valaki random bekapcsolódott a black panther-be, akkor csak azért érthetett valamit is az érzelmi sokkból, mert christopher priest ügyesen használja a narrációt mindig a füzetek elején. (szegény vasember meg csak mellékszereplő lehetett a saját sorozatában, mert be kellett gyömöszölni a fantasztikus négyest is a nagy egészbe...) a fő-szálban egyébként annak ellenére találtam izgalmas dolgokat, hogy továbbra sem vagyok a barátja az űr-kalandok és a szuperhősök keverésének, de jó ötletnek tartom az univerzum-szintű nagytanácsot (george lucas csókoltat mindenkit), a földön létesített űrbörtönt, vagy a felgyorsított evolúciót. és azt is el kell ismerni, hogy a végére pont olyan nagyívű és epikus lett az összecsapás, ahogy egy ilyen típusú sztorihoz illik -még egy önfeláldozással is próbálta kurt busiek emelni az érzelmi görbét, igaz azon meglepődtem, hogy senki sem halt bele a nagyszabású küzdelembe... valahol jó, hogy egy ismert arcot kaptunk mastermind-nak, aki az egész hatalom-ittas terv mögött állt, ugyanakkor hervasztó már megint hosszú gonosz-monológot olvasni egy magát felsőbbrendűnek gondoló karaktertől... (az sem volt rossz ötlet, hogy a sok karakter közül egy kevésbé ismertet emeljen ki a mini-sorozat, de szegény u.s.agent akkora seggfej, hogy képtelenség vele szimpatizálni...) (jegyzeteltem még egy csomót mindent füzet-szinten, de most nem kezdenék elmélkedni arról, hogy mondjuk mennyire más volt malekith itt, mint a rossz-emlékű thor filmben, mert úgyis mindjárt folytatom a viharisten kalandjait, majd ott előjön még a karakter. na látjátok, ezért nem ideális az ilyen crossover-rendszerű olvasás, mert egy csomó sorozat sztoriját kényszerűségből kettévágja...) (#03.10.)

Thor -Across All Worlds, part2 (Thor vol.2 #31-35) (2001) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Stuart Immonen) (eng)

szóval thor visszatért a mélyűrből, hogy bunyóból-bunyóba, cseberből-vederbe keveredjen -és nem túlzok, ennyi volt a füzetek nagyrészében, jött egy új ellenfél, akit meg kellett kicsit ruházni, kalap, kabát. még asgard-ra is rá mertek támadni ezek a kutyák -kétszer is... (ez épp olyan skandalum, mint amikor a pokol befagy -ja, várj, ez is megtörtént az egyik füzetben...) oké, értem, hogy az istenek most gyengének tűnnek odin alvása miatt, és thor is összeszedett már pár ellenséget a múltban (illetve a jövőben, de erről majd mindjárt beszélünk még), de azért tényleg lehetne más is a sztoriban, mint epikus ököl (és mjölnir) harcok... ha már sohasem szabadulunk jake-től, hát foglalkozzunk vele (és az egyre gyarapodó háremével) jobban -bár gyaníthatóan ez most fog megtörténni, mert (dramaturgiailag megfelelő ponton) a legfőbb isten megébredt, és egyből kiosztott egy sallert a fiának, amiért az ennyi időt tölt a földön... úgy érezni, hogy ebből a repetitív megrekedt állapotból lassan ki fogunk kecmeregni, legalábbis nagyon remélem, hogy a sötét jövőképet nem csak olcsó fogásként dobta be dan jurgens, hanem szépen építkezni akar erre a pontra mostantól -egy kicsit remélhetőleg változatosabban... (#03.23.)

Spider-Man -Revenge of the Green Goblin (Revenge of the Green Goblin #1-3 / Amazing Spider-Man vol.2 #25 / Peter Parker: Spider-Man #25) (2001) (írta: Rodger Stern, Howard Mackie, Paul Jenkins; rajzolta: Ron Frenz, John Romita Jr., Mark Buckingham) (eng)

hello darkness, my old friend... amikor sikerül egy hős mellé megalkotni a tökéletes anti-tézist, az igazi gonoszt, akkor használni is kell őt, újabb-és-újabb összecsapásokba kell hajszolni a karaktereket. ilyenkor az írók megpróbálják feldobni ezeket a nagy ellenállásokat, így gyakran megölik a negatív szereplőt, majd visszahozzák őket az élők sorába, vagy mondjuk átállítják őket a jók oldalára, hogy aztán egy árulás közepette hulljanak egyből a mélybe -mindegy, hogy milyen őrült ötlettel állnak elő, csak ne mindig ugyanazok a sematikus harcok legyenek... szerintem norman osborn-nal is megtettek mindent az írók, amit csak el lehet képzelni egy ikonikus gonosz kapcsán -most épp’ azt a korszakát éli, amikor egy tubus fogpasztával mérgezi az ős-ellenségét... a gonosz-központú nézet sokszor tud érdekes lenni, és itt most nem csak arról volt szó, hogy kicsit belestünk norman őrült elméjébe, de a múltjába is bőven vájkáltunk, és persze nem maradhatott ki az örök gonosz-gyengepont sem: a szerelem... de az álmok és tévképzetek egy egészen érdekes útra vezettek minket -mert norman osborn ezúttal nem megölni akarta peter-t, hanem át akarta neki adni a manó-álarcot, örökösévé tenni, ha már a fiával ezt nem teheti már meg... persze őrült egy terv ez, ami nem nélkülözi azt sem, hogy jól meggyötri peter-t (és a hozzá közelállókat) -ugyanakkor van igazsága abban, hogy a kettős személyiséget élő sztreccs-ruhás emberekben akkor is nagyon sok közös vonás van, ha az érme különböző oldalain állnak is... szépen építkezett fel a történet a hatásos fináléjáig, és tudom értékelni az olyan apróságokat is, hogy a rossz álmok nem légből-kapottan érkeztek a sztoriba, hanem volt rájuk bőven utalás a korábbi füzetekben is. (#03.25.)

(Thunderbolts vol.1 #46-50) (2001) (írta: Fabian Nicieza; rajzolta: Mark Bagley, Patrick Zircher)

fabian nicieza a nyolcvanas évek derekán került a marvel-hez, aztán a kilencvenes évek elején teljesedhetett ki a szerzői vénája rob liefeld mellett -és azért hozakodtam elő ezzel a történelmi leckével, mert a mennydörgőket épp’ úgy írja, mintha még nem léptük volna át az ezredforduló küszöbét, hanem még mindig a kilencvenes évek árnya vetülne ránk, túlbonyolítottnak tűnő fordulatok várnak minden sarokban, a szereplők egymáson élcelődnek cool-nak szánt mondatokkal, sőt, van olyan, aki káromkodik is. a tizenéves énem könnyekbe szökött épp’ az elébb... azért persze ki lehet hámozni a lényeget a sokkolónak szánt fordulatok alól: a hős-létet akarja piszkálgatni egy kicsit, ami azért van rendben, mert a sorozat már a kezdetektől erről szól, azaz hogy a korábbi rossz tettek alól van-e feloldozás. persze mind tudjuk, hogy ha létezik is ilyesmi, annak mindig ára van... bár egy kicsit élcelődünk a nagyszámú karakter-visszahozáson (’alig várom, hogy én mikor halok meg és térek vissza’), de tényleg elértéktelenedik az összes drámai pillanat, ha tudjuk előre, hogy füzetekkel később úgyis visszacsinálják majd... valahogy elég kényes gyomrú lettem, mert nem lakok jól, ha valami túl egyszerűen van tálalva, de az sincs ínyemre, ha valamit annyi alapanyagból kotyvasztanak össze, mint ahány szál felbukkant ezekben a füzetekben, bekeverve a szuperhős megváltás-sztori mellé egy jó adag scifit meg kormányzati összeesküvés-elméletet náci hajlamú gonosztevővel... (#03.26.)

(Incredible Hulk vol.2 #12-20) (2000) (írta: Paul Jenkins; rajzolta: Ron Garney, Mike McKnone)

nem kevesebb feladat állt paul jenkins előtt, minthogy közelebb hozza hozzám a nagy melákot, akit én mindig is egy kicsit unalmas karakternek tartottam, mert nem tudtam elképzelni, hogy érdekes lehet hosszútávon olvasni a morgásait és a zúzásait -így az első tíz önálló hulk füzetem után azt már kijelenthetem, hogy felületesen ítéltem meg ezt a képregényes jekyll és hyde parafrázis, mert egy jó írónál sokkal több van benne, mint morgások és zúzások összessége... a rendszerető énem egy kicsit rosszallotta, hogy az újraszámozást követő első tizenegy füzetet kihagytam az olvasásból, de úgy gondoltam, hogy nem véletlen, hogy ott tették hozzá a címhez az ’incredible’ jelzőt, ahol én is felugrottam a vonatra -ugyanis itt vágtak bele egy új íróval az új kalandokba. és paul jenkis segít is az elején bekapcsolódni, magyarázatokkal és flashback-ekkel rak rendet a fejünkben, miközben elindítja a maga komor történetét... és érdekes, hogy nem a nagy melák testi erejét használja, hogy akcióról-akcióra ugrálva győzzön meg minket az olvasás folytatásáról, hanem a lélek mélyére utazik, és ez a szuperhősös képregényekben mindig bátor vállalás. azért kíváncsi lennék, hogy hogyan fogadták az olvasók, hogy ennyire elméleti síkra terelődött a hulk mítosz, hogy a tudatalatti egyfajta védelmi mechanizmusként lett ábrázolva (és vizualizálva az agyban tett utazásokat). illetve nem ’lett’, hanem lettek ábrázolva, mert nekem az is újdonság volt, hogy nem egy hulk létezik banner doki elméjébe zárva, hanem számtalan alteregója rohangál odabent, megszemélyesítve egy-egy tulajdonságot vagy lelki állapotot (a kanos tini kivetülés a noir-os ruhában vicces, a man-bun-os kreált verzió meg nagyon trendi...). de persze nem lehet csak pszichológiai tanokkal telepakolni a füzeteket, úgyhogy kellett egy gonosz is, aki ellen fel lehet venni a kesztyűt -és tudjuk jól, hogy a hulk sosem volt a katonaság szíve csücske, úgyhogy egy kegyetlen tábornok mindig ideális ellenfél a számára. bár egy pillanatra megijedtem, hogy scifi-be borítják a sztori végét (az 51-es körzet túl nagy árnyékot vetett), de aztán inkább egy hagyományosabb gonosz-indok felé fordultunk: lehet-e szeretetből gonoszkodni...? (a kötet címénél még nem kapcsoltam, de amint rajzban megláttam a hulk-kutyákat, már beugrott, hogy felbukkantak ők a felemás megítélésű ang lee filmben is.) (#01.25.)

(Inhumans, vol.2 #1-12) (1998-1999) (írta: Paul Jenkins, rajzolta: Jae Lee) (eng)

én eddig meg voltam győződve arról, hogy az inhumánokat egy x-men-szerű csoportként írták meg anno, lehet hogy a hasonló sokszínűségük miatt, vagy csak azért, mert mostanság szóltak arról pletykák, hogy velük akarják helyettesíteni a képregényekben az x-eket. de ennél a mini-sorozatnál cseppet sem érződött ez a hasonlóság, sokkal inkább tudnék párhuzamot vonni a valós mitológiákkal, a görög vagy viking istenekkel -mert elkülönülve, rejtélyes helyen élnek, egy uralkodó-család vezeti őket, és félelmetes hatalom van a kezükben. így a klasszikus latex-ruhás hangulat helyett sokkal inkább neilgaiman-i érzet keríti hatalmába az olvasót, sőt, hogy még nagyobbat mondjak, van benne egy jó adag shakespeare-i királydráma is (lásd még: hatalomra törő őrült testvér). csak türelmesnek kell lenni, hogy eljussál ezekhez a rétegekhez... nem igazán szeretem ezt az írói módszert, ahol sok mindenbe belekap az alkotó, és aztán csak reménykedhetsz, hogy ezek a szálak a végén szép egységbe állnak össze. és nem is az a baj legnagyobb baj ezzel, hogy türelem kell hozzá, hanem hogy a sok nézetváltás miatt senkire sem kerül igazán a fókusz, így nehezebb kötődni is a karakterekhez, akik olykor több füzetre is eltűnnek. pedig érdemes lenne őket mélyíteni, jobban foglalkozni a történetük drámai elemeivel, például azokkal a fiatalokkal, akik épp most változtak át az igazi inhumán formájukká. és nagyon sokáig a kvázi főszereplővel, black bolt-tal is nehéz azonosulni, mert a némasága nem segíti a közel-kerülést -de aztán szerencsére a végére át tudjuk érezni a felelősségének a súlyát (amit jól meg is támogattak egy churchill-es analógiával). persze értem, hogy le akarta fedni az író a teljes népességi spektrumot, hogy ne csak a vezetők szemszögéből lássuk a drámai helyzetet, hanem az eldugottabb helyeken élőkéből is, de valahogy nem működött ez a diverzitás, szétesővé vált a narratíva (a kutya-perspektíváról már nem is értekeznék...). viszont a végére tényleg összeállt, főleg, amikor fellebbentek a fátylak a titkos tervekről, a nagy csavarról, ami miatt utólag sok mindent át kell értékelned. úgyhogy összességében azt mondanám, hogy működött a képregény, még ha nem is könnyen barátkoztunk össze, de úgy érzem, megérte a kemény küzdelem... ($$08.18.)