(New Avengers #55-60) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Stuart Immonen) (magyarul: Kingpin)

azért az sokszor megkönnyíti a szuperhősök dolgát, hogy különleges képességek birtokában vannak -ezért érdekes megnézni néha, hogy mi történik, ha ezt a fegyvert kiveszik a kezükből. hát erősen földhöz csapják őket, mi más... ilyenkor jön jól egy olyan karakter, akiket a legtöbbször le szoktak sajnálni (óh, hogy én hányszor hallottam azt, hogy ’fekete özvegy meg sólyomszem? mit akarnak ők a bosszúállók között? mit fognak csinálni? előveszik a pisztolyt meg az íjat a szuper-képességű gonoszok ellen? nevetséges!’) -úgyhogy most örültem, hogy bobbi ennyire csilloghatott ebben a kötetben, kvázi átlagemberként... de a jó angyalok seggberúgása csak az indikátora volt a fő sztorinak, egy gonosz csavarintás bendis részéről -mert hát hogyan mentesz meg valakit, akinek áthatolhatatlan a bőre, és orvosi beavatkozásra lenne szüksége...? és luke megmentése okán végig jó tempóban akciózták végig a karakterek a kötetet, voltak okos tervek, voltak verekedések, volt tét és izgalom is. eközben gondolom a következő nagy eseményt is előkészítettük a háttérben, a csöcsös loki legalábbis nagyon szervezkedik az árnyékok között... élvezetes bendis mix volt ez a kötet (kaland és beszólogatós poénok, plusz némi komolyabb magánéleti kérdés-felvetés), hamar végig lehetett szaladni rajta, az más kérdés, hogy a nagy rohanás után mennyi marad meg a fejemben belőle... (×05.05.)

(New Avengers vol.1 #51-54) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Chris Barchalo, Billy Tan) (magyarul: Kingpin)

a sok alattomos űrlény-támadás meg a hősök egymás közti ütésváltása után kellett valami üdítően más a sorozatba, és brian michael bendis ezúttal a mágiában találta meg ezt az új ízt... azt már tudtuk korábbról, hogy a csuklyán keresztül bizony a lángoló fejű dormammu beszél és gonoszkodik, úgyhogy vissza kellett térnie a színre a nemezisének, strange dokinak is -aki jelenleg nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy hozott magával még pár mágikus barátot... new york-ból is kiszabadultunk kicsit, és hova máshova mehettünk volna, ha nem amerika legvarázslatosabb helyére, new orleans-ba... háááát, a mágikus összecsapások lehettek volna izgalmasabban is ábrázolva (legtöbbször csak a démon tüze töltötte be a paneleket), de bendis-t sohasem az akcióiért szerettük elsősorban. és a hős-magánéletben most is remekelni tudott, hatalmas vigyorral az arcomon olvastam a titkos gyülekező alatt elhangzott párbeszédeket, főleg az volt frenetikus, amikor peter és jessica rájöttek, hogy már ezer éve ismerik egymást -vagyis, izé, az egyikük ismeri a másikat, mert jó távolról szerelmetes pillantásokat vetett rá anno a suliban... (tetszik az is, hogy clint lett a főnök, mert belőle kinézem, hogy tényleg oda akar csapni osborn-nak, plusz modern hősként a médiát is ügyesen használja. apropó, keménység, bucky megint bizonyította, hogy ő egy új erkölcsű kapitány, aki gondolkozás nélkül lő is, nem csak a pajzsot használja...) (értem én a női loki koncepcióját, de tényleg muszáj ekkora csöcsöket rajzolni neki...? (ez volt a költői kérdések költői kérdése)) (nem tudom, miért került a magyar kiadásba az 55. szám is, mert az eredeti kiadás csak az 54-esig megy, úgyhogy én is áttoltam a következő kupacba azt a füzetet.) (×05.02.)

(New Avengers vol.1 #48-50, Mighty Avengers #20) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Billy Tan, Brian Hitch, David Aja, Michael Gaydos, David Lopez, Alex Maleev, Steve McNiven, Leinil Francis Yu, Steven Epting, Greg Horn, Lee Weeks, Jim Cheung, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin)

mivel a magyar kiadás a mighty avengers huszadik számával kezdődik, ami egyfajta epilógus a titkos invázióhoz, ezért én is itt írnék erről a füzetről is, és nem pedig eggyel feljebb a nagy eseménynél -ez egy csendes megemlékezős szám volt, mert az (írói szempontból) elkerülhetetlen, hogy ne kelljen beáldozni valakit egy ilyen világrengető esemény fináléjában, úgyhogy a hősök ismét összegyűltek new york legnagyobb templomában, hogy elgondolkozzanak az életük kihívásain (plusz hogy kicsit felelőssé tegyék tony stark-ot az elmúlt időszak negatív eseményeiért). a legmegrendítőbb szakasza viszont az volt a füzetnek, amikor carol végigsorolja a borzalmakat, amik sújtották az elmúlt években az angyalokat... de nem csak a nagy veszélyek azok, amik kikészíthetik a hősöket, most is azonnal van egy küldetés, ami kifordítja magukból a karaktereket, ugyanis egy gyerek élete a tét, és ilyenkor mindenki megengedi magának, hogy keményebben reagáljon a szokásosnál... de egyébként is egy sötétebb korszak felé kormányozza b.m.bendis a marvel hajóját, egy olyan világba, ahol norman osborn döntéshozó pozícióban ülhet, komoly hatalommal a kezében... ez a kötet volt a felvezetője ennek a korszaknak, megtörténtek az első konfrontációk -de persze a manó elég rafinált kurafi ahhoz, hogy ne személyesen ütközzön meg az angyalokkal, így a pofonokhoz beszervezi maga alá az alvilági csatlósokat... érdekes lesz ez az új status quo, még akkor is, ha az alap-koncepciót alaposan végigrágtuk már anno a thunderbolts megalakulásakor is... (oké, hogy az ötvenedik számot meg kell ünnepelni, de számomra kizökkentő tud lenni, ha minden oldalt más rajzol a bunyóból -még ha bendis ezúttal ügyesen aládolgozott a váltásoknak azzal, hogy cserélgette a narrátorokat is a rajzoló-váltások szerint.) (×04.28.)

(Secret Invasion #1-8, New Avengers vol.1 #39-47, Mighty Avengers vol.1 #12-19) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinil Francis Yu, David Mack, Jim Cheung, Billy Tan, Michael Gaydos, Alex Maleev, Khoi Pham, John Romita Jr, Stefano Caselli) (magyarul: Kingpin)

(év végén / év elején eléggé túltöltöttem magam marvel kiadványokkal, így nem csoda, hogy megtorpantam kicsit az olvasási listámban -a bajok ott kezdődtek, hogy be akartam hozni a sokak által dicsért űr-részleget is a képbe, de már megint kifogott rajtam a scifi és a szuperhősködés ilyesféle keverése, aztán csak ültem-és-ültem a dolgon, inkább másfelé kacsintgattam. a héten viszont eljött a pillanat, amire már évek óta várt mindenki, akit kicsit is érdekel a popkultúra: bedübörgött a mozikba az avengers endgame, és egyből felszította bennem a tüzet, hogy valami hasonló epikus kalandot olvassak ezekkel a hősökkel, úgyhogy mindent félretettem, hogy dupla-oldalas paneleken élvezhessem, ahogy egy nagy csapatnyi bosszúra szomjas karakter leveri a recés állú gonoszokat... ezer éve agyalok azon, hogy mit olvassak el ebből a nagy eseményből, folyamatosan ejtettem ki a különböző mellék-szálakat, míg végül csak azok a füzetek maradtak, amiket brian michael bendis írt.)

amilyen elkötelezettnek tűnik brian michael bendis, elhiszem neki, ha azt mondja, hogy ezt a nagy cécóval beharangozott event-jét már évekkel korábban elkezdte tervezni -és erre most jól rá is játszott azzal, hogy az ő időszaka alatt lezajlott összes fontos történést felfűzte arra a csavarra, hogy a skrullok álltak mindegyik hátterében, hogy miattuk hullott szét az eredeti bosszúangyal csapat, hogy a nagy börtön-kitörés is a lelkükön szárad, és persze az áskálódásuk miatt tört össze a szuperhős-társadalom a polgárháború alatt... hogy erre a ’minden mögött ott egy skrull’ érzésre ráerősítsen, ezért a két avengers címben végig flashback-eket pakolt, bemutatva bizonyos események hátterét, megalapozza néhány karakterét, sőt, okos íróként a gonoszokkal is itt foglalkozott, hogy megértetesse velünk azt, hogy miért indultak el a kis zöld alakváltók a föld felé, valamint azt is, hogy milyen érzéseik vannak azoknak, akik azt a terhet veszik magukra közülük, hogy akár örökre az emberi formájukban ragadhatnak... bár nem minden flashback tudott behúzni úgy igazán (sentry továbbra is hidegen hagy, és pym dokit is folyton elidegenítik tőlem), de eleinte azt éreztem, hogy ezek a kitekintések jobban működnek, mint maga a főszál -ami, valljuk be, egy csapongó katyvasz volt kezdetben, ahogy ugrált a különböző csapatok és helyszínek között (és nem, még mindig nem a szívem csücske a vadföld)... de ezért volt jó párhuzamosan olvasni az összes bendis-címet egyszerre, mert amíg arra vártam, hogy úgy igazán berúgja a jelen eseményeit, addig elszórakozhattam mondjuk nick fury egyedi módszerein, amikkel oktatta az újdonsült protezsáltjait (daisy! yo-so! üdvözöl a tévés shield részleg mindenkit szeretettel!)... de aztán csak elértünk oda, hogy a sok körkapcsolás után az összes csapat (és alvilági figura) összeverődött egy helyre, és jöhettek a szélesvásznú dupla-panelek, a szemet gyönyörködtető zúzás (amik alá persze tökéletes aláfestést nyújtott a friss endgame filmzene-album)... így összességében élvezetes olvasmányként marad majd meg a fejemben ez a (szűk) csokornyi kötet, ami kellően kielégítette a marveles eseményre vágyó lelkemet... (sokféle stílusú rajzoló adta a kilincset egymásnak természetesen, annak örültem, hogy leinin yu ezúttal a jobbik formáját hozta a főszálon, de persze alex maleev volt az, aki igazán ki tudott tűnni a szememnek a tömegből.) (a levezetésben (new avengers #47) bendis bácsi megint megcsillantotta a legnagyobb erényét -hogy képes tökéletesen hitelesen és emberien ábrázolni egy szuperhős-pár magánéletét. szív-melengetően és szív-facsaróan...) (×04.27.)

(New Avengers vol.1 33-37, Annual) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinin Yu, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin, 2013)

kicsit sajnálom, hogy a sok ajánlás ellenére nem fért fel az olvasási listámra brian k. vaughan ’the hood’ mini-sorozata, így ismeretlenül kellett itt találkoznom most először a karakterrel -főleg mert érezhető benne spiritusz azzal, ahogy az alvilági körökben mozog, ráadásul még egy démonnal is lepaktált. az is rendben van, hogy a folyton elgyepált rosszfiúk érzik a lehetőséget a jelenlegi zavaros helyzetben, és olyankor csapnak le, amikor a meggyengült angyaloknak tényleg fájni tud... bár én már túlzásnak találtam a bizalmatlanság hangsúlyozását (ami ugye leginkább mételyezi a hősök kapcsolat-rendszerét), luke már ott tart a paranoiájában, hogy a saját gyerekéről is feltételezni tudja, hogy skrull lenne... kijött az előnye annak, hogy bendis írja mind-a-két angyal címet, mert össze tudta fűzni a két csapat kalandjait, sőt, bizonyos jeleneteket különböző szögekből ábrázolt ebben a két kötetben... itt is azért érezni azt, mint a tesónál, hogy azért kellett az alvilági figurák aktív tevékenysége, mert még vissza kell fognia kicsit a skrullokat, amíg a többi sorozat írója is felkészül az invázióra... rám jellemző módon az intimebb pillanatokat élveztem a legjobban (főleg jessica jones érzelmi hullámzását használja ki jól bendis), és ahogy sok karakternek, úgy nekem is vannak ellenérzéseim az intenzív mágia-használat miatt... leinin yu rajzai kifejezetten bántották a szememet, sokszor zavarosak a kompozíciói és az egyen-arcai között is nehéz kiigazodni -ez most tipikus példája volt annak, hogy egy rendben lévő sztori-élményt húz le a vizualitás döcögése... (##12.28.)

(New Avengers vol.1 #27-32) (2007, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Leinil Yu) (magyarul: Kingpin, 2007)

hmm, miután néhány napja ed brubaker ’csak amennyi feltétlenül szükséges’ hozzáállással íródott párbeszédeit gyűrtem, egész sokkoló volt brian michael bendis folyton pofázó hőseire rátérni -mert valahogy hiteltelennek tűnt, hogy minden karakter ugyanúgy akar poénkodni a ninja-verések közepette, mint ahogy azt mondjuk pókembertől megszokhattuk. még akkor is, ha ez a sok duma is poénkodás egyik célpontja volt... bendis érezhetően a saját pecsenyéjét akarta sütögetni, és ez a japán kaland csak egy kitérő volt a készülődő nagy eseménye alapozásaként. de nem hiszem, hogy sok panasz érkezne az átlag geek-olvasóktól azért, mert elküldte a srácokat egy kis ninja-bunyóra... a dramaturgiai szerkezet klasszikusan képregényes volt azzal, hogy beleestünk az akció közepébe, majd visszafordultunk egy kicsit korábbra, hogy megnézzük azt is, hogy mivel jár a törvényenkívüliség. és hogy érezzük azt, hogy strange doki nélkül mennyire hamar kudarcba fulladna a renitens csapat megmenekülése... szóval biztos vagyok benne, hogy bendis már kéz-tördelve várta, hogy bedobhassa a nagy fordulatot, amit már évek óta a spájzban tartogat -hogy a skrullok köztünk vannak... a magyar kiadás máshogy van felosztva, mint az amerikai változat, így ide került a 32.szám is, ami nem csak egy viharos repülőutat mutat be, de elülteti bennünk a kétely magvait is -a máskor csak tőmondatokban morgó rozsomáknak megered a nyelve, és végigveszi azt, hogy mennyit változtak a karakterek az elmúlt időszakban, és hogy igazából mindenki lehet közülük álruhás űrlény. szép nagy meta kikacsintás, köszönjük mr.bendis... (leinin yu eddig is ilyen szemroppantó módon csúnyán rajzolt, mint itt? rossz volt ránézni, nehéz volt kisakkozni, hogy melyik arc kihez tartozik -azért ezt is beleszámolnám abba, hogy nem élveztem annyira ezt a kötetet, mint a korábbiakat...) (##12.25.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(New Avengers vol.1 #16-20) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Steven McNiven, Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2010)

végre brian michael bendis úgy döntött, hogy foglalkozik azzal a drámával, amit a house of m végén ejtett a marvel univerzumon -és okosan belátta, hogy egy csapatképregénynél nem feltétlenül szükséges a csendes lélek-boncolgatás, úgyhogy inkább egy zakatoló vonat sebességével csapott le ránk egy faltól-falig akció-történettel... csupán egy scifis felütés kellett ehhez, ami létrehoz egy olyan entitást, ami komolyan megizzasztja az angyalokat (és röhögve gázol át az olyan b-csapatokon, mint az alpha fight), úgyhogy érezni a tétet, van izgalom, és olyan fékevesztett a tempó, hogy az ember nem is akarja máshogy fogyasztani, csak együltő-helyében... örülök annak, hogy nem feledkezik meg a korábban létrehozott vagy a máshonnan kölcsönzött karakterekről sem, így ki tudja venni a részét a bunyóból daisy johnson vagy az őrszem is, viszont azt nem nagyon értem, hogy maria hill-t miért kell ilyen unszimpatikusra írni (oh, és hogy érezzük, hogy mennyire egységes a marvel univerzum: tony az előző pók-kötet végén kezdte összerakni peter-nek a vaspók-ruhát, itt meg már abban feszített hősünk végig, igaz, még nem használhatta ki a teljes potenciálját, mert eléggé kispadra lett ültetve... a nagy marveles időrendet viszont képtelenség értelmesen összerakni, itt is volt már utalás a civil war-ra, ami már itt van a kapuban, de még nem lépkedhettünk el odáig)... van az az aspektusa a képregény-olvasásnak, mint amire a nagyszabású nyári blockbuster is hivatottak: látványosak, izgalmasak, szórakoztatóak és maximális kikapcsolódást nyújtanak -ez a kötet ezeknek a megfelelő arányú kombinációja. (##12.09.)

(New Avengers vol.1 #11-15) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Frank Cho) (magyarul: Kingpin, 2009)

fel sem tűnt eddig, hogy annyira a világ eldugott (és alternatív) pontjain turnézott mostanáig az új csapat, hogy hivatalosan be sem lettek mutatva a tagok a közvéleménynek... kicsit átmeneti kötet volt ez, vagy mondjuk azt, hogy szemelvényeket kaptunk a csapat körüli eseményekből... először japánba mentünk, mert ninjákkal verekedni mindig menő -egész addig, amíg ironman be nem írja a cheat-kódot, és rövidre zárja a bunyót, mint indiana jones abban a híres kard-párbajban a pisztolyával (bocs, úgy tűnik, hogy ma humorosabb kedvemben vagyok az átlagosnál -de hé, nem csak spidey nyomta a szokásos poénokat a kötetben sem, hanem még a kapitány is megengedett magának egy apró viccet, so, próbálkozhatok talán én is...). már itt is kezdtük pedzegetni póknő titkait, hogy aztán teljesen a kettős ügynök szerepének szenteltük a paneleket (kitérve a múltjára is, ami jól jött az olyanoknak, mint én, akik csak keveset tudnak a karakterről). és bendis gonosz módon még mindig a bizonytalanság talaján tart minket vele kapcsolatban, nem tudhatjuk, hogy kihez marad hűséges a legvégén... az utolsó füzetben megint jött egy új nézőpont, a modern dolgokra gyakran vevő carol danvers blog-bejegyzéseiből láthattunk töredékeket. de nem is ez az igazán érdekes vele kapcsolatban, hanem hogy ő az első, aki a mutánsvilág eseményeit emlegeti -mert ugye ott ő volt az egyik legnagyobb hős, és ez felpiszkált valamit a lelkében (azaz a szerkesztőség elkezdte előkészíteni a szóló-sorozatát (aminél egyébként én is gondolkoztam az olvasáson, de sajnos nem láttam meggyőző érveket a neten, hogy érdemes lenne igazán beleinvesztálnom az időmet, carol formás feneke meg sajnos nem elég indok, hogy belevágjak))... az apró nüanszok tetszettek ma leginkább, mondjuk egyből a nyitány, ahogy a párbeszéd-heavy oldalak néma panelekkel váltották egymást -és még indok is volt arra, hogy miért nem beszélnek azokon a lapokon, ugyanis egy olyan karakter vendégszerepelt, aki hátrányos helyzetű hallás szempontjából... (elég éles volt a rajzoló-váltás középtájon ahhoz, hogy fennakadjon a szemem rajta, de sajnos az új alkotónak sem engedték a főnöki irodából, hogy teljes mellszélességgel kiálljon a pucérság mellett...) (##12.05.)

New Avengers vol.1 #7-10) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Paul Jenkins; rajzolta: Steve McNiven, Saul Buscema) (magyarul: Kingpin, 2008)

meglepett bendis ezzel a kötettel -mármint nem azzal, hogy all-star csapat-képregényként tolja a fékevesztett akciót, hanem hogy mer ennyire meta lenni... nem is értem, hogy miként gondolta, hogy az olvasók nem fognak szűkölni attól, hogy egy ilyen poén-retcon karaktert, mint az őrszem bevesz a fő kánonba (mert ugye az a premissza, hogy a több nap erejével felvértezett szuperhős már a hatvanas években is létezett, csak mindenki elfelejtette), és ehhez még a negyedik falat is ütögeti azzal, hogy paul jenkis képregény-írót személyesen is szerepelteti a kötetben... de fura módon egész jól működik ez a mindfuck, mert tempósan építkezik a rejtélyre és az akciókra, és még az is dinamikus, mikor emma frost segítségével a régi/új hős elméjében botorkálunk... eközben van mellék-küldetés is, és nem haszontalan a roncsoló leverése, mert a csapat-dinamika formálódhat a bunyó közben is, hiszen még mindig az összeszokás időszakát éljük. (steve mcniven rajzai (egy-két arctól eltekintve) csodásak -bár nagyon durván tudja tárgyiasítani a nőket. de hé, a bennem élő tizenhárom éves egy percig sem tiltakozott a formás rajzolt testek láttán...) (oké, hogy minden fontos arc itt gyülekezik az univerzumból a nagy bunyó kedvéért, de annak lesz folytatása, hogy a fő-fejek rendre egyeztetnek a küldetések előtt? mert érdekes aspektusnak tűnik.) (##12.03.)

(New Avengers, vol.1 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Finch) (magyarul: Kingpin, 2007)

biztos létezik egy nagy kézikönyv, amiben le van írva, hogy miképp kell felvezetni egy új csapatképregényt -és biztos, hogy brian michael bendis alaposan tanulmányozta is azt... szóval először jönnek a gonoszok, akik gonosz terveket szövögetnek, mert kell egy veszélyesnek tűnő esemény, ami miatt a különálló hősök úgy érzik, hogy össze kell fogniuk. a nagy csihipuhinak látványosnak kell lennie, hogy az olvasó egyszerre élvezze az akciót és el is borzadjon attól, hogy pár kedvence milyen pofonokat szenved el. aztán egy vezető személyiségnek be kell látnia, hogy a kezébe kell vennie az irányítást, majd ez a személy toborzó-körútra is indul. itt bizonyos helyeken könnyed igenlő válaszokat kap, máshol viszont húzódozó elutasításban lesz része (jelen esetben daredevil azért visszakozik gondolom, mert bendis-nek már kész voltak a tervek a fejében a szóló-sorozat-béli drámához). aztán felpöröghetnek az események, jöhet az újabb kaland, hogy összeérjenek a tagok, csapatként funkcionáljanak. végül egy-egy kisebb cliffhanger-rel kell elérni, hogy az olvasó maradni akarjon az új alakulat mellett hosszabb távon is... szóval nem egy nagy műfaj-megújító mű ez, csak egy szórakoztató színes-szagos csapat-képregény, ami (köszönhetően david finch képeinek is) egy-az-egyben átültethető lehetne a nagyvászonra a mai fényes blockbuster-korszakban (még azt is túlélte nálam, hogy nem igazán vagyok oda a vadföldi kalandokért)... az érdekes az lesz, hogy innen merre akar továbbmenni a szerző, hogy marad a felületes akcióknál vagy jobban ráfekszik a karakter-dinamikára. (néha kényszerűségből szól valami zene az olvasás mellé, néha azért indítok el valamit, hogy segítsen behúzni a hangulatba -de csak néha jön össze olyan szerencsés együttállás, hogy minden oldalhoz a megfelelő dallamok érkeznek a fülesemből. és most ezt történt, az első avengers film zenéje szólt, és a heroikusabb témák pont a heroikus küzdelmekre estek.) (##12.01.)