(Captain America vol. 1 #602-605) (2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Luke Ross) (eng)

egyszerre zseniális és pofátlan (és persze messzemenőkig képregényes) az az ötlet, ahogy a marvel-nél átvágták a kapitány idővonalának lehetetlen csomóját -azaz hogy amikor hozzájuk került a hatvanas években a figura joga, akkor kiötlötték a tengerbe-fagyás történetét, csakhogy kellett valamit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a kapitány az ötvenes években is tevékenykedett serények a képregények lapjain... már nem először találkozunk a megtévesztett imposztorral, de most került igazán a középpontba, ezért elevenítettem fel a sztoriját itt is... tetszett, ahogy brubaker kezelte a karaktert, ahogy az az idealizált ötvenes évekbe vágyik vissza, amikor prosperált az ország, mégis kemény kézzel volt vezetve, nem vitték el még tévútra a komcsik és a hippik... az viszont érdekes, hogy a szerző némiképp felmenti az ál-kapitányt, és a félresikerült szuperkatona-szérumra fogja, hogy fel akarja robbantani a hoover gátat (ami az általa fetisizált korszak egyik szimbóluma, ugye)... a kötet sztorija szépen simult a múltból visszatért karakterhez, tele volt klasszikus pillanatokkal, gonosz csapatok kiképzésével, bázisra lopakodással, vonatos akciókkal és ambiciózus gonosz-tervekkel... nem ezzel a négy füzet fogja a marvel becsábítani a kapitány a bűvkörébe az új olvasókat, de brubaker még akkor is piszok szórakoztatóan ír, ha csak takaréklángon ég... (×09.09.)

(Captain America vol.5 #49-50, Captain America vol.1 #600-601, Captain America: Reborn #1-6) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Roger Stern, Mark Waid; rajzolta: Luke Ross, Butch Guice, Howard Chaykin, Rafael Albuquerque, David Aja, Mitch Breitweiser, Kalman Andrasofszky, Dale Eaglesham, Gene Colan, Brian Hitch) (eng)

kicsit szomorú, hogy arra kondicionáltak minket, hogy a képregényekben nincs végleges halál, hogy idővel mindenki visszatér, akitől egyszer már elbúcsúztunk -mert bár eléggé a szívem csücskében lakik steve rodgers, a világ legemberibb kiscserkésze, most azt szerettem volna, ha tovább nyugodhat békében. úgyhogy számomra ez a ’miért’ volt a fő kérdés ebben az újjászületést a címébe emelő képregényben, és nem a ’hogyan’, mert az egy ilyen sztorinál az igazság szerint elég mellékes... annak azért örülök, hogy maga ed brubaker hozta vissza kapit, az az író, aki sírba-tette, és persze nem lepődtünk meg azon, hogy a módszerét erősen átitatta a múltba révedés, hiszen ez az ő egyik specialitása. és most nekem ez volt az egyik hátulütője is, mert kezdem nagyon unni, hogy századszor is visszakanyarodunk a szuperszérum beadásához vagy a jégbe-fagyáshoz, teljesen kifacsartuk már steve régi sztorijait (amit meg még nem mesélt el senki, azok jobb is, ha nem kerülnek papírra -mint például az a bizarr ötlet, hogy a kapitánynak (és bucky-nak) vámpírokkal kellett megküzdenie belgium felszabadítása során)... de kanyarodjunk kicsit vissza az előzményekre, mert a fő füzet-folyamban folyt némi előkészítés, leginkább azt néztük meg, hogy sharon carter lelke miképp ment tönkre az elmúlt egy év során, de kitekintettünk a világra is, hogy hova jutott a végzetes lövés(ek) óta -aztán némi furcsa marketing fogással a fő attrakció egy külön minisorozatban jött ki... persze az sem meglepő, hogy a koponya gonoszkodik a háttérben, és nyugi, attól még, hogy most láthatólag végleg kilehelte a vörös lelkét, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem találkozunk vele -utánpótlásnak meg most egy darabig jó lesz a lánya is... a mini első füzete brubaker többi írásához képest kissé keszekuszának tűnt, de aztán szépen letisztult minden, felállt az összes bábú, hogy aztán mindenki egymásnak eshessen, stílusosan a főváros ikonikus épületei előtt... brian hitch a szokásos nagyívűségét hozta a sorozatba, duplaoldakra szétterített akciókat, érzékletes arc-mimikákat... steve rodgers a remény szimbóluma -így reménykedjünk benne, hogy jól fogják őt használni az írók ezután, ha már nem nyugodhat békében... (×05.09.)

(Captain America vol.5 #37-42) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Roberto De La Torre, Luke Ross) (eng)

azért ha belegondolunk abba, hogy min kellett keresztülmennie sharon carter-nek ebben a három kötetben, eléggé meg tudja hasítani a szívünket... ezzel akartam kezdeni a mondandómat, mert ez az érzelmi központja a kötetnek, de nézzük végig a többi réteget is: rosszul is kijöhetett volna brubaker a két kapitány ötletéből, de szokásához híven most is a múltra támaszkodott, így kellően hitelesen meg tudta magyarázni, hogy miként őrjönghet a paneleken egy férfi, aki a megszólalásig hasonlít steve rogers-hez (nyugi, nem klón!); várható volt, hogy a gonoszok törékeny szövetsége felbomlik majd, ha a tervek nem pont úgy alakulnak, ahogy eltervezték őket, és persze hőseink mindent megtettek, hogy megakadályozzák, hogy egy őrült (és bábjai) kezébe kerüljön az ország; bucky sikeresen belenőtt a kapitányi kosztümbe, az utolsó küzdelme már nem a lelkében és nem is a koponya seregei ellen zajlott, hanem a közvéleményt kellett meggyőznie arról, hogy méltó utódja steve rogers-nek, azokat az értékeket képviseli, amiket az emberek elvárnak amerika hősétől... izgalmas lezárása volt ez a kötet ennek a monstre, 18 füzetes ívnek, tele kézitusával és robbanással -és egy gonosz íróval, aki egy szerencsétlen női karakteren éli ki az összes frusztrációját... (##12.30.)

(Captain America vol.5 #31-36) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Butch Guice, Mike Perkins)

ahogy faustus doktor játszik bucky agyával (alternatív múltakat mutat neki), úgy bennünk is megjelenhetnek a kétely-magvak csírái -biztos, hogy az ezerszer agymosott, ex-szovjet gyilkológép a legalkalmasabb arra, hogy makulátlanság példaképének szerepébe bújjon? és persze maga bucky sem biztos abban, hogy ez számára a helyes út -és bár magára ölti végül a vörös-fehér-kék színeket, azért láthatóan igyekszik a maga képére formálni a kapitányi szerepet (pisztoly lóg az oldalán, amit nem is fél használni, még ha leginkább a rosszfiúk térdére céloz is). és lehet szimbolikus az, hogy még a pajzs-dobásban sem száz százalékig biztos bucky, azért tudjuk, hogy a lelkében több bizonytalanság van, mint a (robot)karjában... elkezdett láthatóvá formálódni a koponya terve, azaz hogy amerika gazdaságára akar egy akkora ütés mérni, hogy az attól térdre rogy, és nem gondolnám azt, hogy véletlen lenne, hogy ez pont az aktuális gazdasági válság évében jutott eszébe ed brubaker-nek. ugyanígy a háttérből irányított korrupt politikus is bántóan hitelesnek érződik azokkal a mondatokkal, amiket a szájába ad (főleg most, amikor egy trump-féle kókler szédíti a népet hasonló lózungokkal) -és mint a való életben, a népet itt is könnyű az orránál fogva vezetni... (nem tudom miért működik nálam ennyire az, ha híradókon keresztül van bemutatva egy szál a képregényekben -lehet azért, mert ismerősen csengenek a fülemben a híradósok tipikus mondatai...) (tempó-pörgetésben még mindig brubaker az egyik ász, ahogy a cliffhangerekkel is jól tud oldalba csapni minket olvasókat -bár biztos hogy akarjuk mi azt, hogy kavarjon egyet az igazi kapitány körül...?) (##12.30.)

(Captain America vol.5 #26-30) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Mike Perkins)

...technikailag a hírhedt 25.szám (maga a halál-eset) is ebben a kötetben jelent meg, de én azt átcsoportosítottam a polgárháború konklúziójához -úgyhogy itt csak a következményekkel foglalkozunk, hogy miként csapódik le a gyász a kapitány közvetlen környezetében... mert már az is eleve érdekes kérdés, hogy miként tudsz átmenteni egy képregény-sorozatot azon a szakadékon, ahol elveszíti a főszereplőjét -és ed brubaker láthatóan tudatosan készült erre a lépésre, mert a korábban erősen felépített mellék-karaktereire helyezi át a súlyt, akik sikerrel is veszik az akadályt... pedig mindenki pont úgy reagál, ahogy elvárnád, bucky dühös, bosszúra szomjazik, és ezért orrokat tör be, sharon-t folyamatosan gyötri az agymosásának eredménye, tony stark a bűntudatával (és a rászakadt rengeteg feladatával) küzd, sam elsősorban nick fury kérésére sodródik bele az eseményekbe, a fekete özvegy meg csak céltudatosan teljesíti a feladatait. és eközben a gonosz-szövetség csak szövi-és-szövi a terveit a titkos rejtekhelyen... már felvetődik az ötlet, hogy valakinek át kéne vennie a pajzsot (és az azzal járó súlyos terhet), de ahhoz még el kell telnie egy kis időnek, hogy az utód lelkileg készen álljon a feladatra. alapos alapozás ez, nem véletlen a ’vol.1’ felirat a címben... (steve epting (és a színezője) még mindig telibe találja az ízlésemet, és szerencsére ehhez a borongós, gyásszal átitatott hangulathoz tökéletesen passzolnak is ezek a képek.) (##12.29.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(Captain America vol.5 #15-21) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Perkins, Steve Epting)

oh, ed brubaker mint egy okos történelem-tanár, mindig megfelelően nyúl a múltba, hogy onnan karaktereket húzzon elő, és leporolja őket a huszonegyedik század igényeinek megfelelően... és bele is fér az időbe, hogy mondjuk egy számot rászánjunk a koponya lányára, hogy mi újabb olvasók is megismerjük őt és a brutális múltját... de nekem a vendégszereplő angol hősök is újdonságot jelentettek, igaz, náluk kevesebb idő jutott a mélyítésre, inkább az akcióknál használta őket a szerző... mert hiába a nyomozós-kémes aspektusok erőteljes jelenléte, azért a pajzs-dobálások domináltak most, dehát hogyan máshogy lehetne szót érteni egy csapat horogkeresztes szuper-újnácival vagy egy házméretű gyilkos robottal... és jó is a tempója a kötetnek, amiben lopott pillanatok jutottak azért a sharon/steve kapcsolat-építésre is, és végre láthattuk azt is, hogy bucky visszatalál a hősök útjára... (hmmm, hogyan csempésszünk egy mai történetbe némi huszadik századi retrót? tegyünk spitfire-öket és egy hindenburg-ot az égre! vagy mondjuk adjunk a szőke verőlegényekre szvasztikás pólót...) (ehh, tudom hogy a kötethez tartozna még egy retró-szám is, ami a világháborús bucky-ra koncentrál, de annyira riasztó volt a rajza az első oldalon, hogy inkább passzoltam...) (##12.09.)

(Captain America -The Winter Soldier, vol.2 (Captain America vol.5 #8-14) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, Lee Weeks) (magyarul: Hachette, 2018)

így utólag már be kell látnom, hogy hiba volt mindenféle okoskodó alakokra hallgatnom az interneten, inkább mehettem volna a saját fejem után, mert egyben kellett volna elolvasnom a tél katonája teljes történetét, nem így kettétörve az egységes ívét (ráadásul most küzdhetek a szavakkal, hogy a második részről is tudjak írni néhány értelmes mondatot)... szóval teljessé vált bucky története, egészen a kapitánnyal való első találkozásától a közelmúltig kaptunk szemelvényeket az életéből, főleg azokról a sötét időkről, amikor a hidegháború alatt bevetették őt a szovjetek a titkos akcióikban. és ezek miatt át tudjuk érezni azt, hogy milyen piszok nehéz lesz felülírnia az agymosása káros hatásait, hogy újra a jó oldalhoz tudjon majd tartozni... és átérezzük a kapitány dilemmáját is, aki lelöki a róla alkotott tökéletesség szobrát a talpazatáról azzal, hogy kétségek gyötrik, hogy ennyire heves érzelmekkel ragaszkodik ahhoz, hogy bucky-ban még ott él a régi jóság (a hathatós szovjet kezelések alatt is)... abban is hasonló maradt ez a hat füzet az első kötethez, hogy a kizökkent idő itt is meghatározó a narratíva szempontjából, folyamatosan ugrálunk napokat/évtizedeket előre-hátra, de pont annyira van csak megcsavarva az időrend, hogy ne legyen zavaró... (nem akartam megtörni a mutánsvilág kötetet plusz betoldással, úgyhogy átvezetésként itt olvastam el azt a füzetet, ahol a kapitány öregen tengeti a mindennapjait magnus-ék álom-birodalmában. de úgy tűnik, hogy csak a mutánsoknak jár álomszerű élet ebben az utópiában, mert steve-nek is tönkremegy az élete azok után, hogy nem fagy bele a jégbe, hanem végigéli a hidegháborút -és a felesége elhidegülését is... egyszer-használatos alter-történet volt ez, néhány okos gondolattal (a mccarthy-bizottság nem csak a komcsikra szállt rá itt, hanem a mutánsokra is).) (##12.04.)

(Captain America vol.5 #1-7) (2005, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, John Paul Leon) (magyarul: Hachette, 2018)

annak csak örülni lehet, hogy a russo testvérek (és a tehetséges forgatókönyvíróik) feldolgozták ezt a képregény-alapvetést mozgókép formába, mert nekem a mai napig az egyik személyes kedvencem az a film a marvel sorból, ugyanakkor kicsit szomorkodhatok is itt későn érkezőként, hogy nem tudtam szűz szemmel kézbe venni a kötetet, a megjelenése idején komoly hullámokat vető fordulat nem csaphatott homlokon így... egyébként azért bátorkodtam a filmmel előhozakodni, mert maga a képregény is nagyon film-szerűnek érződik, a rajzok úgy vezetik a szemet, hogy könnyű fejben mozgóképpé transzformálni... de maga a dramaturgia is kellően filmes, a rosszfiúval nyerünk egy első betekintést, majd több szálon következik be a fenyegetés -sőt, még a beiktatott visszaemlékezések sem idegenek a mozitermek világától... apropó, ezektől a flash-ektől érzi azt az ember, hogy jó beugró-pont ez a kötet a kapitány világába, mert ed brubaker szépen feleleveníti velük a világháborús múltat, de ha a jelent nézem, már nem biztos, hogy olyan határozottan nyomnám egy újonc kezébe a kötetet, mert esetleg nehezebben értené meg steve zaklatott lelki állapotát (vagy mondjuk a sharon carter-rel való összetett kapcsolatát)... bár talán hasonlóan magával ragadná az olvasás, mint engem, és akkor könnyen átsiklana az ilyen apróbb bukkanókon... (a fő sztori cliffhanger-ét még egy füzettel tetéztük, mert azt még brubaker sem engedi meg magának, hogy csak úgy megöljön valakit steve rodgers múltjából, így egy szívszaggató históriában mesél egy elátkozott karakterről -és eközben ügyesen magyarázza ki az ötvenes években megjelent kapitány-történetek kontinuitás problémáját is.) (hupsz, tényleg, kontinuitás! valahogy nem igazán tud zavarni, hogy nem sikerült tökéletesen eltalálni az időrendet, és nick fury úgy parolázik itt, hogy közben eltűnve kéne lennie a secret war vége szerint -de azért most feltúron megint a netet egy jobban működő időrendért...) (##11.27.)

(Captain America vol.3 #45-50) (2001-2002) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Juan Bobillo) (eng)

amerika kapitányról szokás azt mondani, hogy túlságosan idealista, és én sokáig védtem, hogy összetettebb személyiség ő annál, hogy leegyszerűsítsük a gondolkozás-módját, ám ebben a kötetben annyira ragaszkodott ahhoz, hogy amerika már túllépett a gyűlöleten és a (faji alapú) megosztottságon, hogy ezek után már én sem tudnám a pártját fogni... (és egyébként ez az írói attitűd, ami átragad cap-re is, azért érdekes, mert ezek a füzetek pont azokban a napokban jelentek meg, mikor a world trade center két tornya a porba hullott) mert bizony szomorúan kell azt mondanunk, hogy ismerjük az emberiséget, hogy nem kell nekik sok szikra, hogy különböző indokkal csoportosan ugorjanak egymás torkának -és erre a marvel univerzumban tartanak külön egy gonoszt is, aki a gyűlöleten tudja szítani képessége szerint (és nem mellesleg néha hitler arcát is magára ölti, hogy nyilvánvaló legyen a párhuzam)... a verekedések közti koporsós bevágások azért voltak átlátszóak, mert egyértelmű volt, hogy nem cap fekszik a csillagos/sávos lobogó alatt -hanem egy másik hős, akinek a neve rendre előkerült a kötetben... de egyébként is, vissza-visszatérünk szóban és flashback-ekben a világháborúhoz, dehát tudjuk, hogy ez adja a fundamentumát cap karakterének. vagy írhattam volna steve rodgers-t is, mert megint elméláztunk azon, hogy mennyire élvez prioritást a saját személyisége -és meglepő, de még mindig tudom értékelni, amikor steve-vel, a két nő közt őrlődő, tartós kapcsolatra vágyó sráccal foglalkozunk... (#11.18.)

(Captain America vol.3 #37-44) (2001) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens,David Ross) (eng)

számomra az egyik legvonzóbb tulajdonsága cap-nek az egyszerűsége -az, hogy ő egy régi letűnt kor gyermeke, aki bár megtanulta már használni a cédéjátszót, de azért még rá tud csodálkozni arra, hogy a nők felelősségteljes állásokat töltenek be... de legalább a morális iránytűje mindig a megfelelő irányba áll, csak az igazság elfogadható számára... és üdítő olvasni az egyszerű vonalvezetésű történeteit is, ahol nem kell túl sok dologra koncentrálni, van egy adott ellenfél, akit lehet püfölni, a háttérből mozgatja a szálakat egy klasszikus (értsd: világuralomra törő) bond-gonosz, és a pajzs-dobálás közben olyan örökzöld témák kerülnek elő, mint például a magánélet és a szuperhős-lét közt feszülő ellentét (vagy mondjuk néhány háborúellenes szózat). és fura módon én tudok örülni annak, ha sokat foglalkozunk steve-vel, a hős-szerelmessel, akinek ritkán jön össze egy rendes randi, mert mindig beüt valami világmegmentő küldetés. és elégedetten olvastam azt is, ahogy dan jurgens rájátszott az identitás kiderülésére, mert egy igen komoly kérdést vetett fel: lehet-e hosszútávú kapcsolatot kialakítani egy ilyen nemzeti kinccsel, akinél a világ megmentése mindig is prioritást fog élvezni a kapcsolatai előtt... úgyhogy nálam most mr.jurgens jó pontokat szerzett, és nem csak az írásával, de a rajzaival is maximálisan elégedett voltam (bár az elnagyolt hátterek nem mindig a barátaim...). (a poszt-szovjet kitalált állam kavarásai (és traktorjai) hitelesek voltak, crimson dynamo-nál meg az jutott eszembe, hogy annyira vissza akarja állítani a szovjetunió dicsőségét, hogy biztos, hogy ő putyin kedvenc karaktere...) (#04.06.)

(kedves olvasóim! fontos jubileumhoz érkeztünk, ez az ötvenedik bejegyzésem a marvel 616-os univerzumában. ráadásul a nyakunkon van egy nagy világrengető esemény, ezért úgy gondoltam, hogy a nagy átívelős történet környékén megjelent, kötetbe nem rendezett füzeteket és a crossoverhez szorosan kapcsolódó sztorikat egy nagy monstre post-ban fogom prezentálni. induljon hát a nagy kaland!)

(Iron Man vol.3 #31-34, Annual 2000) (2000) (írta: Joe Quesada; rajzolta: Alitha Martinez, Paul Ryan, Dan Panoisan) (eng)

retcon. így hívják azt, amikor egy karakternél belepiszkálnak a múltjába, mert az íróknak épp egy olyan ötlete támadt, ami miatt azt kell mondaniuk, hogy ’áh, az nem is úgy volt!’... azért most nem olyan drámai a helyzet, tony még mindig vietnámban esett fogságba, és hozta létre egy tudósemberrel a vasember páncélt -csak a fogolytársak esetében érkeztek új elemek a sztoriba. és az egy dolog, hogy sokáig még azt is elhitették velünk, hogy az öreg tudós mégsem halt meg annak idején, de ami igazán őrült ötletnek bizonyult ebben a revizionálásban, az az iron man szekta ötlete... mert alapvetően a vallás és a technika csak csikorogva férnek el egymás mellett, meg egyébként is furcsa, hogy tony-nak a playboy szerep mellé magára kell vennie a prófétaság terhét is, de mindenképp érdekes koncepció volt ez a lebegő várossal meg a buddhistának tűnő szerzetesekkel egyetemben. sajnos a főgonoszban már közel sem volt ennyi innováció, csak egy tipikus badguy-t kaptunk, akinek be nem áll a szája, és kívánatos nők csókolgatják az eltorzult testét... a múlttal való szembenézés után jött egy kis levezetés, szuperhős-drog és súlytalan bunyó, a drámai füzetek után lebegősen, cinikusan elviccelve mindent -nem volt rossz, de azért spidey-nak jobban áll ez a stílus... (a tököm tele van már az annual-okkal, amikor egy sorszámozott füzetnél néhány oldal után esik le, hogy nagy lyuk tátong a sztoriban, és mehetek megkeresni a hiányzó láncszemet a neten...) (#01.31.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #20-23 / Peter Parker: Spider-Man #20-23, Spider-Man Annual 2000) (2000) (írta: Howard Mackie, Paul Jenkins, Chris Claremont, Bill Rosemann; rajzolta: Erik Larsen, John Romita Jr., Mark Buckingham, Joe Bennett) (eng)

amióta felosztották az írói feladatokat a két sorozatban, azóta markánsabban el is tér a füzetek hangvétele. howard mackie az amazing-ban sztori-orientáltabban ír, míg paul jenkins a pp-ben inkább szeret lelkizni, és úgy mellesleg egy-két bunyóval felpörgetni a hangulatot (a lelkizésen nem nagyon lepődtem meg, eddig bármit olvastam tőle, ott mindig a tépelődésen volt a hangsúly, nem a szuperhősködésen)... ez így rendben is lenne, ha mackie-nek sikerülne jól egyensúlyoznia a sok szállal, amit vezetni szeretne, de nagyon döcögősen áll össze az egész a politikus-vonallal, a stacy-családdal és venom-mal, hiába veti be a flashback-eket is extra magyarázatként... jenkins viszont rutinosan hozza peter gyászát, a ben bácsis elmélkedéseket, plusz idétlen humorral szórja meg a füzeteket (peter meztelenül queen-t énekel; nem tudja, hogy a jobb kézre húzott jegygyűrű manapság a melegség jele, ilyesmi). de az mindkettejükre igaz, hogy túlbeszéltetik a gonoszaikat (vagy legalábbis minden alkalommal baaaaromira hosszúnak tűnnek a monológok, amiket lenyomnak), és persze a gonoszok tipikus gonosz-húzásokkal operálnak (pl. választani kell, hogy kit mentsen meg spidey, a szeretteit vagy az ismerőseit)... és akkor ott van még a különszámot jegyző chris claremont is... én elhiszem, hogy ő egy legenda a ’70-es/’80-as évek-béli x-men-je okán, de itt az ezredfordulón én eddig csak hajmeresztő dolgokat olvastam tőle... például egy percig sem veszem be, hogy peter felcsapna csaposnak, valahogy idegen tőle ez a fajta éjszakai élet. és akkor a west side romeo&juliet háttér-sztoriról még nem is beszéltem... no, ténylegesen elkezdtünk készülődni a maximum security című nagy eseményre, amitől azért fázok egy kicsit, ha ennyire űrlényes-scifis irányba viszik el, mint ami itt peter körül ólálkodott az előkészületek során... (ennyi füzetnél óhatatlan a hullámzó rajz-színvonal, de az asm #20-as száma különösen rondára sikeredett...) (#02.12.)

Thor -Across All Worlds, part1 (Thor vol.2 #26-29) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Erik Larsen, Andy Kubert) (eng)

kicsit fura érzés egy fél kötetről írni, de mivel a nyakunkon lévő nagy esemény épp kettévágja a sztorit, így kénytelen vagyok én is darabolni a mondanivalómat (hátha vannak követőim, akik hasonló ütemben olvassák a füzeteket, mint én -szegények össze lennének zavarodva, ha a crossover után egyben írnék erről a kötetről...). az is baj, hogy ez a négy árva füzet nem ad lehetőséget a szóvirágaim részletes kibontására, mert sok esetben csak előkészítik a későbbi világokat rengető eseményeket, felhalmozzák a gonoszokat és a konfliktusokat. vagy csak tesznek egy kitérőt, hogy a szivacsember (lánykori nevén absorbing man) szomorú családi históriájáról meséljenek. vagy csak egy kicsit könnyítenek az égzengető komolyságon, és azzal alkotnak filler-jeleneteket, hogy viccesnek mutatják az asgardiak találkozását a modern technikával, a time square-rel vagy egy nagy bödön jégkrémmel... (mint egy kisgyerek, úgy meg tudok örülni annak, ha olyan érkezik a sorozatba, amit/akit ismerek már a filmekből, és most bőven volt okom örömködni az odin álomnál, malekith-nél és hella-nál, aki csak idén fog érkezni a gyöngyvászonra.) (#02.15.)

Maximum Security (Maximum Security: Dangerous Planet / Maximum Security #1-3 / Thor vol.2 #30 / Amazing Spider-Man vol.2 #24 / Black Panther vol.3 #25 / Iron Man vol.3 #35 / Captain America vol.3 #36 / Incredible Hulk vol.2 #21 / Thunderbolts vol.1 #45 / Avengers vol.3 #35) (2000-2001) (írta: Kurt Busiek, Jerry Ordway, Dan Jurgens, Howard Mackie, Christopher Priest, Joe Quesada, Paul Jenkins, Fabian Nicieza; rajzolta: Jerry Ordway, Andy Kubert, John Romita Jr., Sal Velluto, Alitha Martinez, Dan Jurgens, Kyle Hotz, Patrick Zircher) (eng/hun)

no, hát itt van végre a világrengető, mindent behálózó nagy átívelés -ami azért, ahogy lenni szokott, kisebbet pukkan a vártnál... mert oké, hogy van a fő-mini, ami a történet gerincét adja, de a karakterek füzeteibe átszivárgó kapcsolódó kalandok nagyon vegyes képet mutatnak azzal kapcsolatban, hogy mennyire is kapcsolódnak. mert van ahol épp’ csak be kell érnünk egy űrlény-bunyóval (és ezzel arra késztetik az olvasót, hogy a marketingeseket okolja az egész crossover-ért), máshol viszont tényleg lényeges elemek adódnak hozzá a nagy egészhez. és mivel az elején eldöntöttem, hogy csak azokat a kapcsolódó füzeteket fogom felvenni az olvasási listára, amiket egyébként is elolvasnék, így gyanítottam, hogy hiába rágom át magam rengeteg panelen, lesz hiányérzetem -és persze a fináléban jöttek elő olyan utalások, amik az általam teljesen ignorált x-men-vonalban történtek meg (de egyébként is rémálom-szerű ez az egész marvel-kontinuitás egy kompletistának, például a thor füzet közben derült ki, hogy ’ja, hogy ehhez kellett volna még egy minit is olvasni!’)... szerkesztői szempontból is érdekes lehet egy ilyen crossover levezénylése, mert rá kell venni az írókat, hogy rakják félre az addig vezetett történeteiket, és erőltessenek bele a sztoriba valami mást -ez esetben űrlényeket... és ezért is lett ilyen sokféle ez a füzet-halmaz, mert volt olyan, aki vonakodva engedelmeskedett csak (lásd a két pókember epizódot), vagy mondjuk elviccelte a dolgot egy kicsit a végére (paul jenkins mosolygós csavart kanyarintott hulk-nak). és volt olyan, aki nem volt hajlandó lemondani az addig felépített drámai cliffhanger-jéről, így ha mondjuk valaki random bekapcsolódott a black panther-be, akkor csak azért érthetett valamit is az érzelmi sokkból, mert christopher priest ügyesen használja a narrációt mindig a füzetek elején. (szegény vasember meg csak mellékszereplő lehetett a saját sorozatában, mert be kellett gyömöszölni a fantasztikus négyest is a nagy egészbe...) a fő-szálban egyébként annak ellenére találtam izgalmas dolgokat, hogy továbbra sem vagyok a barátja az űr-kalandok és a szuperhősök keverésének, de jó ötletnek tartom az univerzum-szintű nagytanácsot (george lucas csókoltat mindenkit), a földön létesített űrbörtönt, vagy a felgyorsított evolúciót. és azt is el kell ismerni, hogy a végére pont olyan nagyívű és epikus lett az összecsapás, ahogy egy ilyen típusú sztorihoz illik -még egy önfeláldozással is próbálta kurt busiek emelni az érzelmi görbét, igaz azon meglepődtem, hogy senki sem halt bele a nagyszabású küzdelembe... valahol jó, hogy egy ismert arcot kaptunk mastermind-nak, aki az egész hatalom-ittas terv mögött állt, ugyanakkor hervasztó már megint hosszú gonosz-monológot olvasni egy magát felsőbbrendűnek gondoló karaktertől... (az sem volt rossz ötlet, hogy a sok karakter közül egy kevésbé ismertet emeljen ki a mini-sorozat, de szegény u.s.agent akkora seggfej, hogy képtelenség vele szimpatizálni...) (jegyzeteltem még egy csomót mindent füzet-szinten, de most nem kezdenék elmélkedni arról, hogy mondjuk mennyire más volt malekith itt, mint a rossz-emlékű thor filmben, mert úgyis mindjárt folytatom a viharisten kalandjait, majd ott előjön még a karakter. na látjátok, ezért nem ideális az ilyen crossover-rendszerű olvasás, mert egy csomó sorozat sztoriját kényszerűségből kettévágja...) (#03.10.)

Thor -Across All Worlds, part2 (Thor vol.2 #31-35) (2001) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Stuart Immonen) (eng)

szóval thor visszatért a mélyűrből, hogy bunyóból-bunyóba, cseberből-vederbe keveredjen -és nem túlzok, ennyi volt a füzetek nagyrészében, jött egy új ellenfél, akit meg kellett kicsit ruházni, kalap, kabát. még asgard-ra is rá mertek támadni ezek a kutyák -kétszer is... (ez épp olyan skandalum, mint amikor a pokol befagy -ja, várj, ez is megtörtént az egyik füzetben...) oké, értem, hogy az istenek most gyengének tűnnek odin alvása miatt, és thor is összeszedett már pár ellenséget a múltban (illetve a jövőben, de erről majd mindjárt beszélünk még), de azért tényleg lehetne más is a sztoriban, mint epikus ököl (és mjölnir) harcok... ha már sohasem szabadulunk jake-től, hát foglalkozzunk vele (és az egyre gyarapodó háremével) jobban -bár gyaníthatóan ez most fog megtörténni, mert (dramaturgiailag megfelelő ponton) a legfőbb isten megébredt, és egyből kiosztott egy sallert a fiának, amiért az ennyi időt tölt a földön... úgy érezni, hogy ebből a repetitív megrekedt állapotból lassan ki fogunk kecmeregni, legalábbis nagyon remélem, hogy a sötét jövőképet nem csak olcsó fogásként dobta be dan jurgens, hanem szépen építkezni akar erre a pontra mostantól -egy kicsit remélhetőleg változatosabban... (#03.23.)

Spider-Man -Revenge of the Green Goblin (Revenge of the Green Goblin #1-3 / Amazing Spider-Man vol.2 #25 / Peter Parker: Spider-Man #25) (2001) (írta: Rodger Stern, Howard Mackie, Paul Jenkins; rajzolta: Ron Frenz, John Romita Jr., Mark Buckingham) (eng)

hello darkness, my old friend... amikor sikerül egy hős mellé megalkotni a tökéletes anti-tézist, az igazi gonoszt, akkor használni is kell őt, újabb-és-újabb összecsapásokba kell hajszolni a karaktereket. ilyenkor az írók megpróbálják feldobni ezeket a nagy ellenállásokat, így gyakran megölik a negatív szereplőt, majd visszahozzák őket az élők sorába, vagy mondjuk átállítják őket a jók oldalára, hogy aztán egy árulás közepette hulljanak egyből a mélybe -mindegy, hogy milyen őrült ötlettel állnak elő, csak ne mindig ugyanazok a sematikus harcok legyenek... szerintem norman osborn-nal is megtettek mindent az írók, amit csak el lehet képzelni egy ikonikus gonosz kapcsán -most épp’ azt a korszakát éli, amikor egy tubus fogpasztával mérgezi az ős-ellenségét... a gonosz-központú nézet sokszor tud érdekes lenni, és itt most nem csak arról volt szó, hogy kicsit belestünk norman őrült elméjébe, de a múltjába is bőven vájkáltunk, és persze nem maradhatott ki az örök gonosz-gyengepont sem: a szerelem... de az álmok és tévképzetek egy egészen érdekes útra vezettek minket -mert norman osborn ezúttal nem megölni akarta peter-t, hanem át akarta neki adni a manó-álarcot, örökösévé tenni, ha már a fiával ezt nem teheti már meg... persze őrült egy terv ez, ami nem nélkülözi azt sem, hogy jól meggyötri peter-t (és a hozzá közelállókat) -ugyanakkor van igazsága abban, hogy a kettős személyiséget élő sztreccs-ruhás emberekben akkor is nagyon sok közös vonás van, ha az érme különböző oldalain állnak is... szépen építkezett fel a történet a hatásos fináléjáig, és tudom értékelni az olyan apróságokat is, hogy a rossz álmok nem légből-kapottan érkeztek a sztoriba, hanem volt rájuk bőven utalás a korábbi füzetekben is. (#03.25.)

(Thunderbolts vol.1 #46-50) (2001) (írta: Fabian Nicieza; rajzolta: Mark Bagley, Patrick Zircher)

fabian nicieza a nyolcvanas évek derekán került a marvel-hez, aztán a kilencvenes évek elején teljesedhetett ki a szerzői vénája rob liefeld mellett -és azért hozakodtam elő ezzel a történelmi leckével, mert a mennydörgőket épp’ úgy írja, mintha még nem léptük volna át az ezredforduló küszöbét, hanem még mindig a kilencvenes évek árnya vetülne ránk, túlbonyolítottnak tűnő fordulatok várnak minden sarokban, a szereplők egymáson élcelődnek cool-nak szánt mondatokkal, sőt, van olyan, aki káromkodik is. a tizenéves énem könnyekbe szökött épp’ az elébb... azért persze ki lehet hámozni a lényeget a sokkolónak szánt fordulatok alól: a hős-létet akarja piszkálgatni egy kicsit, ami azért van rendben, mert a sorozat már a kezdetektől erről szól, azaz hogy a korábbi rossz tettek alól van-e feloldozás. persze mind tudjuk, hogy ha létezik is ilyesmi, annak mindig ára van... bár egy kicsit élcelődünk a nagyszámú karakter-visszahozáson (’alig várom, hogy én mikor halok meg és térek vissza’), de tényleg elértéktelenedik az összes drámai pillanat, ha tudjuk előre, hogy füzetekkel később úgyis visszacsinálják majd... valahogy elég kényes gyomrú lettem, mert nem lakok jól, ha valami túl egyszerűen van tálalva, de az sincs ínyemre, ha valamit annyi alapanyagból kotyvasztanak össze, mint ahány szál felbukkant ezekben a füzetekben, bekeverve a szuperhős megváltás-sztori mellé egy jó adag scifit meg kormányzati összeesküvés-elméletet náci hajlamú gonosztevővel... (#03.26.)

(Captain America vol.3 #25-35, Annual 2000) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Bret Anderson, Jerry Ordway, Dan Jurgens)

talán túl határozott kép él a fejemben az én amerika kapitányom-ról, és azért van az, hogy rendre panaszkodom, ha az írók olyan környezetbe és szituációkba helyezik őt, amik nem illenek bele ebbe az általam kialakított képbe... mert én csak egy olyan pasasként tudok cap-re tekinteni, aki a múltjából és a személyiségéből fakadó értékeiből építi fel önmagát, aki a negyvenes évekből eredő naiv moralitással van felvértezve, és ledobja magáról a modern és furcsa dolgokat. persze lehet szándékos írói koncepció az, hogy pont ilyen modern és fura dolgok közé kell bedobni őt, de szerintem lehetne ennél működőbb koncepciót is találni... pedig az első füzeteknél még reménykedtem, mert a kicsit megfáradt mark waid korszak után szélvész-tempóban vetettük bele magunkat az új érába, és a filmszerű pörgés közben azért volt is tartalom (a mindig riasztóan aktuális) neo-nácikkal, mert közöttük a kapitány, mint a szabadság szimbóluma nagyon biztos lábakon állt (és az milyen szimbolikus már, amikor az egyik szimbólumot egy másik szimbólummal gyaláznak meg, azaz amikor az ikonikus pajzsra horogkeresztet fújnak). de aztán elszabadult az írói fantázia, és én már kevésbé éreztem otthonosan magam... eddig sem volt a szívem-csücske a vadföld, a marvel univerzum prehisztorikus sarka, mert nekem ez a világ nem működik a szuperhősökkel összevegyítve, és most sem lettem meggyőzve, hogy sok kalandot kéne írni ide -igazából szerintem csak a dínó-mániás rajzolók szerethetik igazán ezt a helyet... de hamar túllendültünk ezen is (ha nem is monster-of-the-week, de three-months-of-the-week szerkezetet kaptunk a kötetben), úgyhogy cap felvehette a harcot... izé... az internettel... kicsit elmélkedtünk az adataink megszerezhetőségéről, meg virtuális térben is mehetett a bunyó, de ez megint egy félrement sztori, amit leginkább iron man-nek tudnék elképzelni... viszont. a múltra utalások mindig működnek (az ardennek-i flashback is hangulatos volt, szép történet a bátorságról és a becsületről, és megint kiderülhetett, hogy nem volt mindegy az, hogy ki kapta a szuper-szérumot annak idején) -mondom, hogy a kapitány ilyen retro guy, az ő piros-fehér-kék gúnyájához ezek passzolnak a legjobban... minden nyűgöm ellenére könnyen olvastam ki a kötetet, mert olvastatja magát, a tempója és a rajzok egészen filmszerűvé teszik a hatást. (tudom, hogy a #35. szám és az annual már a következő kötetben lennének technikailag, de logisztikailag inkább átmozgattam őket ide, mert így kevésbé zavar be a közeledő nagy marvel esemény az olvasási sorrendbe...) ($$11.25.)

(Captain America vol.3 #20-24, '99) (1999) (írta: Mark Waid, Jay Faerber, Tom DeFalco, Joe Casey; rajzolta: Andy Kubert, Patrick Zircher, Ron Frenz, Pablo Raimondi) (eng)

mark waid elvette cap-től a klasszikus pajzsot anno, mark waid visszaadta cap-nak a klasszikus pajzsot a végén... kár, hogy a búcsú ennyiben kimerült az írótól, mert elég furcsán lépett le a címtől, valami biztos történt a háttérben, legalábbis nekem gyanús, hogy az utolsó számában már a párbeszédeket sem ő írta... maga az ötlet egyébként nem volt rossz, hogy az összetört pajzsot, amit valamiféle vibránium rák tett tönkre (ehh, comics...), cap elviszi egy utolsó önfeláldozó küldetésre, aztán jön egy ellenfél (aki logikusan van itt, mert a vibránium az egyetlen gyenge pontja), és némi heroikus küzdelem után megtörténik a csoda... az önfeláldozás egyébként is fontos szerepet játszott az egész kötetben, cap minden alkalommal gondolkozás nélkül vetette bele magát a legnagyobb életveszélyekbe is -nem mintha ennek meglepőnek kéne lennie, csak most olyan gyakran tette ezt, hogy feltűnő volt... ugyanakkor örültem, hogy többször is láthattuk steve-et maszk nélkül, mert a tökéletes hős mellé kell kontrasztnak az átlagember életet élő alteregó is, aki ugyanúgy küzd a magánéletével, mint te meg én... no, volt még itt egy füzet, ami egy klasszikus hydra-s gonoszkodás megakadályozós volt, sokat verekedős kis semmiség, valamint két másik szám, amikben beszűrődött a valóságból egy-két szomorú vetület (pl.: a magánkézben lévő börtönök szörnyű állapota (a téma aktualitásáról itt olvashatsz!), valamint az olaj-vállalatok kapzsi gonoszsága), de sajnos nem sikerült egyiket sem érdekfeszítően kifejteni -főleg az annual fárasztott, ahol igazából nem is cap volt a főszereplő, hanem pár újságíró a daily buggle-től... no, kicsit úgy érzem, hogy túl vagyunk ezen is, és reménykedem, hogy érdekesebb korszak következik a kapitány életében... ($$10.15.)

(Captain America vol.3 #14-19) (1999) (írta: Mark Waid, rajzolta: Andy Kubert) (eng)

kedves marvel írók! nem kell ám mindent túlbonyolítani, tényleg nem... bár lehet hogy én vagyok ilyen maradi, hogy jobban élvezem a földhöz-ragadtabb kapitány-történeteket -illetve élvezném, ha nem kanyarodna minden kötet az űrbe, vagy legalábbis az űrlények közé... pedig olyan jól indultunk a noir-os első füzettel, ahol vizuálisan egy jól ismert, de mindig nagyon működő trükkhöz nyúltak az alkotók, ahogy az egyetlen vörös dolog kitűnik a szépia-színezésből. de hangulatilag is nagyon rendben volt a füzet, sőt, a red skull drámai narrációjával azt is elérték, hogy majdnem megsajnáljuk őt, mint gonoszt. de csak majdnem, mert a náci jövőkép vizionálásánál újra elveszített minket... a következő füzetben az volt a feltűnő, hogy milyen kis idétlenre/esendőre vették steve rodgers-t, de sajnos ezt aztán hamar levetkőzte, és jöhetett a szokásos csillagos-sávos fickó, aki bárhova is vetődik, mindig a szabadság üzenetét tűzi a zászlójára pajzsára... és sajnos nagyon széles spektrumban vetődött most, komoly bakugrásokkal közlekedve... és értem én, hogy a sztori része volt, hogy fő-főgonoszunk folyton reboot-olta az idővonalat, de igen zavarossá is vált ezáltal a nagy küzdelem. ja igen, mert nagy dérrel/durral beharangozták a koponya visszatérését, erre csak mellékszerepet kapott a sztoriban, mint pofozó-legény, és az igazi háttérből irányított gonoszság másnak jutott... szóval, kedves írók! nincs szükség idő-utazásra vagy skrull-okra, a kapitány a jelenben a mindennapi emberek között is épp’ olyan jól működne, mint ilyen extrém körülmények között... ($$08.31.)

(Captain America vol.3 #9-13, Captain America/Citizen V Annual) (1998-1999) (írta: Mark Waid, Kurt Busiek, Barbara Kesel; rajzolta: Andy Kubert, Doug Braithwaite, Mark Bagley) (eng)

oh, azok a kilencvenes évek, amikor minden digitálissá vált -még cap pajzsa is... a sok generikus csihipuhi között mindig érdekes megállni egy kicsit, és foglalkozni az emberrel a maszk mögött, megnézni a hősködés-mentes mindennapokat, vagy még inkább a mindennapi hősködéseket, kicsit megfürdetni a képregényvilágot a realizmusba, akár valós problémákat is behozva a rajzolt lapokra. sajnáltam is, hogy mark waid csak egy apró ízelítőt akart adni ebből nekünk (láthattuk steve-et a lakó-közösségében, sőt, még politizálni is), de aztán inkább egy generikusabb szuperhős-történetre fordult át, világuralomra törő gonosszal, magukból kifordított hősökkel -nincs ezzel semmi baj, csak az emberi kezdés után valami mélyebbet szerettem volna inkább. mondjuk, hogy jobban fejtegessük az amerikai álom mibenlétét, vagy azt, hogy mit is jelent a kapitány, mint szimbólum az embereknek... (a citizen v-s annual egész máshogy működött, ott nem is volt ígéret mélységre, csak olcsó kalandfilmes és világháborús ponyva-hangulatot akart árasztani, és ezt a küldetését sikeresen teljesítette is.) ($$07.11.)

(Marvel's Captain America: Civil War Prelude #1-4; Marvel's Captain America: Civil War Prelude Infinite Comics) (2015-2016) (írta: Will Corona Pilgrim; rajzolta: Szymon Kundranski, Lee Ferguson, Goran Sudzuka, Guillermo Mogorrow)

még jó, hogy nem volt időm újranézni a második fázis fontosabb filmjeit... de tényleg megleptek azzal, hogy civil war prelude-ként eladtak egy minisorozatot, ami tulajdonképpen az iron man 3 és a winter soldier film-képregénye. ráadásul gondolom feltételezték, hogy mindenki látta a filmeket, mert csupán a képregényből nem biztos, hogy össze tudtam volna rakni a sztorit, hisz’ a kapkodós negyven oldalakon is ki kell hagyni egy csomó kulcs-jelenetet. és hát az akciók sem lehetnek olyan látványosak... a tényleges előzmény a szokásos infinite képregényben volt, és továbbra sem vagyok rajongója ennek a formátumnak (aki nem ismerné: lapról lapra bővül az információ, egy rajz több oldalon is ismétlődik, csak apróbb változások vannak rajta), de legalább nem csak cap-re és bucky-ra fókuszáltak rá, de crossbones-ra is, úgyhogy most már biztos vagyok benne, hogy fontos szerepe lesz a filmben is. ($$05.04.) (update: film-kritika!)

(Avengers vol.3 #5-7; Iron Man vol.3 #7; Quicksilver #10; Captain America vol.3 #8) (1998) (írta: Kurt Busiek, John Ostrander, Joe Edkin, Mark Waid; rajzolta: George Perez, Sean Chen, Derec Aucoin, Andy Kubert)

azért kicsit megmosolyogtató, hogy amikor két csapat összefut a szuperhős képregényekbe, akkor mindig gondosan párokra oszlanak, és úgy ütik-vágják egymást, szépen elrendezve mindenkit képességek szerint -és eleve, mindig összeakadnak egy másik csapattal, legyenek azok jók vagy gonoszok, ahol mindenkinek megvan a maga szuperhős/gonosz neve. tudom, még szoknom kell a képregényeket... de ez csak az első két füzet volt a kötetben, a második fele, a crossover már sokkal jobban működött -mert bár itt is volt csapat-szintű összecsapás, de fel tudták fokozni az un. epic szintig, ahol már nem törődsz ilyen szőrszál-hasogatásokkal, csak élvezettel veszel el a bunyóban. ehhez az is kell, hogy a drámai alapok jók legyenek. és ez most működött carol-lal, akinél rossz nézni a leépülését, de teljesen logikus is, hogy megkészült, hiszen két oldalon keresztül csak azt mesélték nekünk, hogy mennyit szenvedett szerencsétlen az utóbbi időben (hawkeye hisztije pont ezért nem tetszik, mert ő azért hisztis, mert ööö... mert seggfej...?). és klisé vagy sem, az mindig nagyon tud működni, amikor egy hőst lerántanak a földre -akár szó szerint is. ($11.27.)

(Captain America vol.3 #1-7) (1998)  (írta: Mark Waid, rajzolta: Ron Garney) (eng)

a filmes univerzum óta nagy kedvencem lett cap’ karaktere, úgyhogy vártam már, hogy eljussak az önálló képregényéhez. és nem is kellett csalódnom, mert az eddigi marvel kalandozásaim közül ez adta az egyik legnagyobb élményt. most azt mondjátok, hogy ugyan már, haver, ez a karótnyelt unalmas karakter...? pedig a filmeken is és itt is érezhető, hogy jól tudják adaptálni a csillagos/sávos srácot az adott korszakra. mert most is tetszett, hogy nem tököltünk, hogy faltól-falig akció volt az egész, de azért a lényeg a felszín alatt volt. hogy hogyan is viszonyul a kilencvenes évek sztár-kultuszát nyögő mindennapi ember egy eszmét képviselő hőshöz. vagy még inkább, hogy hogyan viszonyulnak a marketingesek... elsőre fura is volt, hogy japánban kezdtünk, pedig ha van nép, aki nagyon-nagyon tud lelkesedni, akkor azok ők. de az amerikaiak sem maradnak le nagyon, ők is szívesen csábulnak el, ha a rajongásról van szó -így könnyen manipulálhatóak is... szóval érdekes gondolat ez, hogy a kapitánynak vagy be kell állnia a média-gépezet keltette hype-ban a spicegirls és bill clinton mellé, vagy meg kell próbálnia megint újradefiniálni magát, átalakítani a kultuszát. (és ne felejtkezzünk el arról a társadalmi gondolatról sem, hogy az emberiségből bármikor azonnal kibújik a kirekesztő egy pillanat alatt, az első szóra...) (örülök, hogy a filmes univerzumban nem ebben a szerkóban nyomja a hydra a harcot, bár nem tudtam nem észrevenni, hogy kick-ass-nek viszont tök hasonló zöld/sárga cucca volt...) ($11.21.)