(Fables vol.1 #1-5) (2002, Vertigo Comics) (írta: Bill Whillingham, rajzolta: Lan Medina) (magyarul: Képes Kiadó)

a három-és-fél éves keresztlányom szerintem már kívülről tudja piroska véres meséjét, mégis újra-és-újra felolvastatja magának -ki tudja, hogy mi tudatunkba is hányszor vésődtek be ezek a klasszikussá nemesedett történetek. úgyhogy mindig üdítő látni, amikor egy szerző valami új, felnőttes dolgot csavar ki a kissé már állott típus-történetekből. persze ott volt nekünk pár éve a ’once upon a time’, ami hasonló alapfelállással kecsegtetett (lásd: köztünk élő mesehősök), de ott az írók (valószínűleg csatorna-nyomásra) nem mertek elég messzire menni, nem forgathatták ki gyerekkorunk idoljait. egy felnőtt-részleges al-kiadónál viszont nincsenek ilyen korlátok, itt nyugodtan mutathatják a csúnya arcukat is a jól ismert karakterek, taps jár majd érte, nem korbács... így lesz hófehérkéből elvált törtető, a paszulyt mászó jankóból kispályás svindlis, a gyerekké változott pinokkióból perverz tinédzser. és így lesz a házakat fújó és nagyi-zabáló ordas farkasból egy láncdohányos noir hős, akik imádja az agatha cristie-s nagy leleplezéseket, és leginkább a szaglása után megy, ha egy ügyet kell megoldani... jó ötlet volt egyébként egy nyomozásra felfűzni az első kötetet, mert sok karaktert lehetett bevonni a történetbe, így megismerhettük a motivációikat és a jellem-hibáikat. de az olvasási tempót is segítette -és hát egy rejtély hajszolás a legtöbb műnek az előnyére tud csak válni... erősen pozitív élmény volt ez a kötet, szórakoztatóan csavart az alap-toposzokon, és mint egy ízletes (mérgezett) alma, felkínálta ezt a bűnös világot, amibe szívesen elmerülhetünk a későbbiekben is... (×06.09.)

The Man of Steel (The Man of Steel #1-6) (2018, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Joe Prado, Ivan Reis, José Luis Grarcía-Lopez, Jason Fabok, Adam Hughes, Kevin Maguire, Ryan Sook, Evan 'The Doc' Shaner) (eng)

ha valaki komoly ismeretséget szerzett már alkotóként, akkor nem kerülheti el, hogy komoly nyomás helyeződik a vállára, amikor egy újabb művet ad ki a keze közül -az emberek sokkal szigorúbban fogják vizsgálni, szétszedni a legújabb gyermekét. különösen nehéz helyzetben volt brian michael bendis ezúttal, hiszen nagy parádét tartottak neki a dc-nél, amikor sikerült őt átcsábítani a konkurenciához (hónapokon át minden füzetükben benn volt, hogy ’bendis is coming’) -így persze mindenki úgy állt neki a kiadónál elkövetett első művéhez, hogy ’na nézzük, hogy mire megy a marvel nélkül a kopasz!’. pedig rossz útra tud vinni ez a megközelítés, mert a magasra srófolt elvárásoknak nem lehet megfelelni... bendis sem találta fel újra a képregényt, és nem fújta szét a peter tomasi által felépített legújabb superman képet sem, bár azért beleillesztette a magáét a keretbe, és módosított is a pálya-íven annyit, hogy összeráncoljam tőle a homlokom. de a problémáimról később, inkább azt szögezném le gyorsan, hogy nincs megváltás és nincs katasztrófa sem, csak egy korrekt képregény, aminek a legfőbb célja, hogy kijelölje a jövő útjait... persze azért bendis nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy csak úgy hátradőlve élvezzük a csihipuhit, hanem tekert egy nagyot a szerkezeten, úgyhogy azért oda kellett figyelni, hogy kitisztuljanak az idősíkok -de hosszútávon unalmas lett volna, ha csupán két földöntúli erővel rendelkező lény püfföli egymást, és ez a dramaturgia alkalmas volt arra, hogy megtörje az ütemet. így volt elég időnk a szerkesztőségben is, üdvözölhettük az újonnan érkezett (női) karaktereket is, és egy kicsit foglalkozhattunk az elmúlt két év legfontosabb aspektusával is: a kent családdal. és itt jön a fekete leves... eléggé felhúztam magam azon, hogy bendis az első mozdulatával félresöpörte az olyan jól működő, és baromi szerethető családi dinamikát, és máris szétszakította kent-éket, pedig az apa/fiú kapcsolat volt eddig a sorozat lelke... a másik, amiben kötekedni tudnék, az a kényszer, amit minden superman író átél, amikor hozzá kerül az ikonikus hős -mindenkinek bele kell nyúlnia az eredetébe, mindenféle függelékekkel kell felaggatnia, és ez rohadt fárasztó már -nem érdekel, hogy ki pusztította el a krypton-t, túl kéne már lépni a múlton, és azzal az egy (esetleg kettő) kriptonival kéne csak foglalkozni, aki igazán számít... (×06.01.)

Superman -The Unity Saga -Phantom Zone (Superman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Ivan Reis, Joe Prado) (eng)

az előző érában megszoktuk azt a felállást, hogy az action comics-ban volt a történet-orientáltabb zúzás, a superman-ben meg inkább érzelmi alapokra építkezett peter tomasi, bendis viszont fordított egyet ezen, ugyanis a fő címbe hozta el a faltól-falig zúzást (és bár az action-t még csak most fogom elkezdeni, de elég beszédes, hogy clarke kent van kiemelve a borítóra, így feltételezem, hogy az lesz ezúttal a földhöz ragadtabb oldal)... csakhogy. hiába kényeztetik a szemet a csodásan rajzolt szélesvásznú (dupla oldalas) maszkulin összefeszülések, ha üres mögöttük a vászon, ha nincs mélysége sem a gonosz lelkének, sem a céljainak... persze maga a felállás ennél nem is lehetne képregényesebb (a föld áthuppan egy kicsit a fantom zónába), és azért érezni a komoly tétet is, de ez az ’elpusztítok minden kriptonit, mert csak’ gonosz annyira sekélyes, hogy elvesz minden élt a nehezen csiholt feszültségből. és igazából superman is csak halványan moralizál, amikor azon gondolkozik, hogy meddig menne el, hogy szenvedni lássa azt a lényt, ami (állítólag) annyi szenvedést okozott a kriptoni népnek, de ez meg túl későn érkezik (konkrétan a kötet utolsó füzetében)... mivel a fantom zóna a kriptoniak szeméttelepe, ezért elő lehet onnan húzni régi ellenfeleket is, de azért eléggé meglepődtem, amikor nuclear man is a lapokra került, mert azt hittem, hogy a teljes emberiség próbálja elfelejteni a borzasztó superman 4-et, erre bendis itt viccelődik az ottani szerencsétlen gonosszal... mindjárt meglátjuk majd, hogy a sztár-szerzőnk mit tartogatott a testvér-füzetekbe, remélhetőleg valami emlékezetesebb belépőt, mert ez a kötet sajnos csak egy ’halvány oké’ volt csupán... (×06.04.)

Action Comics -The Invisible Mafia (Action Comics vol.1 #1001-1006) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Patrick Gleason, Yanick Paquette, Ryan Sook) (eng)

...szóval bejött a jóslatom, b.m.bendis tényleg ebbe a címbe tartogatta a földhözragadtabb superman-jét -bár én annak tudtam volna igazán örülni, ha még messzebb megy, és azt a kis természetfelettit is kiveszi a képletből, amivel a gonosz-oldalon indukálta a rejtélyt. mert miért ne járhatnának túl egyszerű gengszterek is superman eszén, minek ehhez egy misztikus vörös köd...? de bendis-nek mindig is jól állt ez a sikátoros/nyomozós aspektus, a füstös kocsmák, ahol clark kent kikérdezheti az embereket, és ahol a női szkandernek is nagy hagyománya van... ugyanakkor semmit sem sikerült helyreállítania a számomra oly’ fontos családi magánéletből, a messzeségből ugyan visszatért lois-t, de nem nagyon értem a motivációját, otthagyja a gyermekét a creepy apósával, és bujdokol egy paróka alatt, csak mert egyedüllétre van szüksége? ugyanakkor egy egészségeset azért dugnak a férjével, amikor véletlenül egymásba botlanak... hmm, a harmadik kötettel sem sikerült igazán meggyőznie bendis-nek, hogy ő a legalkalmasabb a karakter írására, továbbra is egy mérsékelten izgalmas középszernek érzem a végeredményt, bár kétségtelen, hogy ez a kötet működött a legjobban számomra az eddigiek közül... (×06.07.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #40-45) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

peter-t szokás szerint maga alá temetik a problémái, mj-vel még mindig fasírtban vannak, nincs egy szuperhős-gönce sem, amit felvehetne (bezzeg a filmekben tudott varrni a srác), és gyakran huppan cikis szituációkba -és ez így van jól, a sorozat akkor működik, amikor ez az oldala domborodik ki. tudom éltetni a tinis se-vele-se-nélküle kapcsolatot, a baráti viszont gwen-nel, az meg főleg csodásan működött, amikor félreraktuk peter-t egy szám erejéig, hogy benézzünk may néni lelke mélyére, ahol ránk borulhatott a legnagyobb félelme: hogy minden szerette meghal körülötte... a szuperhősös aspektus volt a gyenge láb ezúttal, nem éreztem rá a gondolatokkal autókat robbantgató srác sztorijára, és a lezser módon viselkedő (és öltözködő) x-ek is kicsit kilógtak a queens-i környezetből... (hmm, poénnak volt szánva a suli falán az a ’szavazz carrie fisher-re!’ plakát...?) (×05.31.)

(2008-2009, IDW Publishing) (írta: Joe Hill, rajzolta: Gabriel Rodriguez) (magyarul: Fumax, 2018)

gyerekként még sok minden képes fellobbantani a képzeletünket, rácsodálkozunk a varázslatos világra, vagy csak egy takaró alól rettegve lesünk ki a félelmeink kivetülésére. felnőttkorunkra sajnos ez már nagyon megkopik, kiszürkülnek a mindennapok -de azért vagyunk még egy páran, akik őszülő halántékkal is kutatják a régi vibráló érzéseket, akik rááldozzák az időt, hogy aláássanak a sötéten csillogó gyöngyszemekért is... személy szerint engem a horror zsánere sem akkoriban, sem mostanában nem mozgat(ott) meg, persze ha jó környezetbe van ágyazva a kellemetlen rettegés, akkor én is izgalomba tudok jönni. így elég kívülállóként néztem sokáig a nagy lelkesedést, ami a fumax kiadó bejelentése után hullámzott végig a magyar interneten, miszerint kiadják ezt a kötetet (sőt, luxus-kiadást) -aztán egy kicsit rágtam a dolgot, végül minden ellenérzésem ellenére beadtam a derekam, és óh, teremtőm, csodás élményt kaptam jutalomként... pedig joe hill alap-paneleket használ elsősorban, egy tragédiában csonkává lett családot, egy ódon házat, ami megannyi titkot rejt, egy gyerekkorától kezdve lelkileg megnyomorított veszélyes karaktert, egy természetfeletti lényt, aki a megtévesztések mestere (és így bármelyik nép folklór-meséjében is megállná a helyét)... viszont nagyon feszesen vannak összeillesztve ezek a toposzok, amik mellé azért bőven jöttek az izgalmas eredeti ötletek is (elsősorban a kulcsfontosságú kulcsokkal), és az egész egy nagyon erős karakter-építésbe van ágyazva... mert a jó ütemű tempóban van hely a flashback-ekre is, és lehet változtatni a fókuszt is rendszeresen, hogy mindenki lelki világát alaposan megismerjük. eléri a szerző, hogy törődjünk ezekkel a szereplőkkel, még akkor is, amikor a frusztrációik és lelki töréseik miatt nem a legszebb arcukat mutatják felénk, ugyanakkor izgalomban tart azzal is, hogy érezteti, hogy ez csak egy gigantikus történet nagy szelete, amit ismerkedésként megkaptunk itt az elején, hogy rengeteg titok van még eldugva az ódon falak közé... (érdekes ellentét-feszülés érzek aközött, hogy mennyire képes fókuszálni a tinik problémáira (az érzéseikre és a félelmeikre), és aközött, hogy mennyire felnőttesen is van tálalva a sztori -azaz hogy mennyire véres és erőszakos, hogy milyen felnőttesen megy bele a horror-pillanataiba...) (×05.30.)

(2014) (írta: Mark Lawrence)

évtizedeken át megszoktuk, hogy a fantasy történetek hősei makulátlan lovagok, akik megmentik a királyságot és a hercegnőt, mark lawrence viszont már a második trilógiáját kezdi úgy, hogy szándékosan az ellenkező irányba indul el -csakhogy most még egyet csavart a csavaron, mert míg ancarth-i jorg herceg egy céltudatos pszichopata volt, addig a most megismert új narrátorunk, jalan herceg egy semmirekellő puncivadász, vöröshatár leggyávább embere, akiben egy cseppnyi hősiesség sem szorult. és pont ezért érdekes, hogy hogyan képes egy ilyen alak átugrani a saját árnyékát, és felnőni ahhoz a súlyos feladathoz, amit az élet kirótt rá... a kötet tónusát is meghatározza a főhőse jelleme, a derűs megfogalmazásai, a humoros kiszólásai egy sokkal könnyedebb hangulatot eredményeznek, mint amit jorg morgásai alatt megszoktunk -de jól működik ez is, főleg mert maga a sztori is kalandosabb, igazából csak sodródunk sokáig jal-lal és kényszerű útitársával, az egyre komolyodó tét csak az utolsó fejezetekben nyomja el igazán az addigi könnyűséget -igazi bevezető kötet ez, a kezdő lépések egy nagyobb cél felé... ezért is lehet az, hogy bár élveztem minden percet, amit vele töltöttem, azért nem siettetett nagyon az előre haladással, meg-megálltam az olvasással, nem raktam mindent félre csak azért, hogy falhassam az oldalakat... bár sok új helyszínt is bejártunk európa romjain csatangolva, erősen megmerítkeztünk a csatabárdokkal felvértezett viking kultúrában is, ám a szerző nem tudta kihagyni azt a ziccert, hogy néha rákacsintson az előző trilógiájára is. és nem csak az ismerős tájakkal emlékeztet arra, hogy ez ugyanaz a világ, de a korábban megismert karakterek egy része is bedugta a fejét a lelakott söntések ablakán... és persze ne felejtkezzünk el arról sem, hogy a fő konfliktus is megegyezik a két trilógiában: meg kell akadályozni, hogy a holt király szélesre tárja a halál kapuját, és végleg romlásba döntse az emberiséget (és ez még akkor is működni fog itt is, ha tudjuk már, hogy mi lesz a küzdelem vég-kifejlete, sőt az is csak egy kicsit zavaró, hogy a tűz és jég dalában kicsit már elhasználódtak mostanság az északi irányból támadó élőhalottak...). (a próbababa-horror még oké, na de a tűzben szétfolyt holtakból összeálló massza-szörny már nekem kicsit sok(k) volt...) (×05.26.)

(írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (magyarul: Fumax, 2019)

rick remeder azt írta az előző kötet utószavában, hogy ennyire önéletrajzi ihletésű művet még nem adott ki a kezei közül, és talán itt a folytatásban még jobban érezni lehetett, hogy tényleg a lelke mélyére túrt, hogy előássa azokat az érzéseket, amik szétfeszítik a mindenkori tinik mindennapjait, a szélsőségesen megélt érzéseket, a magányt és a depressziót, a bipoláris csillogásokat, a folytonos frusztrációt, a haragot és a romantikus érzelmek erősen hullámzó amplitúdióit. és igen, ebbe belefér egy szerelmi háromszög is, ami (szinte) minden oldalnak csak fájdalommal jár -még akkor is működött ez az érzelmi gubanc itt, ha ezt a dramaturgiai fordulatot már teljesen elkoptatták az írók az elmúlt évtizedekben. (de lehet hogy csak azért fogadtam könnyebben, mert maria-val láthatóan toxikus volt a kapcsolat, bár nem hiszem, hogy abban pozitívabb véggel kecsegtet, ha egy yakuza-gyermekkel áll össze az ember nagyokat szexelni...) hogy remeder erősítse a személyes kötődését, ezért telepakolta popkult utalásokkal a füzeteket, hol poszterekről köszön vissza (a) the smiths vagy az erasehead, hol képen (és szövegben) is megidéződik (a) the cure, michael jackson vagy a beetlejuice. sőt, egy jelenetben minden stílus megkapja a magáét, a mopedes mod-ok, a feketére mázolt góthok és a divat-lázadó punkok is... persze azért kő-realizmussal nehéz lenne vádolni egy sztorit, ami ennyire túlpörgeti az erőszakot (és ami ennyire karikatúrába tolja el a vérfertőző/kecskebaszó trailer-park-os létet), de igazság szerint nem sokáig tart a mosolyunk a túlzások miatt, mert a kirobbanóan feszült fináléban megmutathatja mindenki, hogy cseppet sem nevetséges... az utolsó csattanó meg, hát izé, odabaszós cliffhanger, mit ne mondjak... szóval úgy gondoltam, hogy most már a magyar kiadást fogom követni, ha már utolérték az olvasásomat, de egy ilyen befejezés után nehéz lesz megállni, hogy ne nyúljak a tabletem után inkább... (jól megfértek ebben a kötetben a flashback-ek is, a nyitó kötetben nem lehetett minden drámai múltat megmagyarázni, most jött el az idő, hogy végigszoronghassuk marcus és maria sírni-valóan kegyetlen gyerekkorát...) (×05.19.)

Invincible Iron Man vol.2 #20-24) (2010, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (eng)

anthony stark, vasember, jelenlegi állapota: vegetatív... gyaníthattuk, hogy ezt a kötetet arra fogja szánni matt fraction, hogy visszahozza tony-t abba a stádiumba, ahol szuperhősként tud funkcionálni -de azért nem adta meg olyan könnyen a hősének a kiutat, ezért öt füzeten át egy rémálomba taszította az elméjét, ahol szimbolikusan támadt rá a teljes eddigi élete, a szülei halála, a technikai újdonságai, mindazok, akiket elveszített az eddig megtett úton. és egész hatásos volt ennek az agyi tevékenységnek a leképezése, ott volt a panelekben az álmok zavara és repetitívsége, a félelmek kivetülése... a valóság is egész izgalmasra sikerült, ahogy a bajtársak végrehajtották a gondosan meghatározott instrukciókat, és persze érkezett egy gonosz karakter is, hogy növelje az izgalom-faktort... az érzelmek is jól landoltak ezúttal, és nagyon tetszett, hogy pepper-rel nem csak együtt aggódhattunk, de azt is megengedte neki az író, hogy pipa legyen -amikor hill ügynökkel összerakták a képet tony hűtlenségéről... akár lehetett volna hosszabb ideig is tony-t az oldalvonal mellett tartani, de rutinos olvasóként is érzékelhető volt a nagy nyomás a kiadó részéről, hogy az újoncok számára is befogadható stark-ot kell prezentálni minél hamarabb, ezért mozgott kényszerpályán a szerző (lásd pl. a rajzos ’previously’ összefoglalót is az első füzetben is)... (×05.15.)

(Captain America vol.5 #49-50, Captain America vol.1 #600-601, Captain America: Reborn #1-6) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Roger Stern, Mark Waid; rajzolta: Luke Ross, Butch Guice, Howard Chaykin, Rafael Albuquerque, David Aja, Mitch Breitweiser, Kalman Andrasofszky, Dale Eaglesham, Gene Colan, Brian Hitch) (eng)

kicsit szomorú, hogy arra kondicionáltak minket, hogy a képregényekben nincs végleges halál, hogy idővel mindenki visszatér, akitől egyszer már elbúcsúztunk -mert bár eléggé a szívem csücskében lakik steve rodgers, a világ legemberibb kiscserkésze, most azt szerettem volna, ha tovább nyugodhat békében. úgyhogy számomra ez a ’miért’ volt a fő kérdés ebben az újjászületést a címébe emelő képregényben, és nem a ’hogyan’, mert az egy ilyen sztorinál az igazság szerint elég mellékes... annak azért örülök, hogy maga ed brubaker hozta vissza kapit, az az író, aki sírba-tette, és persze nem lepődtünk meg azon, hogy a módszerét erősen átitatta a múltba révedés, hiszen ez az ő egyik specialitása. és most nekem ez volt az egyik hátulütője is, mert kezdem nagyon unni, hogy századszor is visszakanyarodunk a szuperszérum beadásához vagy a jégbe-fagyáshoz, teljesen kifacsartuk már steve régi sztorijait (amit meg még nem mesélt el senki, azok jobb is, ha nem kerülnek papírra -mint például az a bizarr ötlet, hogy a kapitánynak (és bucky-nak) vámpírokkal kellett megküzdenie belgium felszabadítása során)... de kanyarodjunk kicsit vissza az előzményekre, mert a fő füzet-folyamban folyt némi előkészítés, leginkább azt néztük meg, hogy sharon carter lelke miképp ment tönkre az elmúlt egy év során, de kitekintettünk a világra is, hogy hova jutott a végzetes lövés(ek) óta -aztán némi furcsa marketing fogással a fő attrakció egy külön minisorozatban jött ki... persze az sem meglepő, hogy a koponya gonoszkodik a háttérben, és nyugi, attól még, hogy most láthatólag végleg kilehelte a vörös lelkét, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem találkozunk vele -utánpótlásnak meg most egy darabig jó lesz a lánya is... a mini első füzete brubaker többi írásához képest kissé keszekuszának tűnt, de aztán szépen letisztult minden, felállt az összes bábú, hogy aztán mindenki egymásnak eshessen, stílusosan a főváros ikonikus épületei előtt... brian hitch a szokásos nagyívűségét hozta a sorozatba, duplaoldakra szétterített akciókat, érzékletes arc-mimikákat... steve rodgers a remény szimbóluma -így reménykedjünk benne, hogy jól fogják őt használni az írók ezután, ha már nem nyugodhat békében... (×05.09.)

(Dark Avengers vol.1 #9-12) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mike Deodato Jr, Greg Horn) (eng)

mivel a szűkös időkeretem még mindig nem teszi lehetővé, hogy belemásszak abba sűrű gubancba, ami jellemzi az x-men füzeteket, így kihagytam ebből a sorozatból is azt a két számot, ami oda kapcsolódott, és ugrottam egy kötetet, mert érdekelt, hogy bendis mit akar kihozni a koncepcióból... az első füzettel leginkább a secret warriors-hoz, és az ott lévő árész-phobos kapcsolathoz adott kiegészítést, aztán tértünk csak rá a hivatalos angyalok mindennapjaira, a nem túl izgalmas rutin-feladataikra. egy kicsit sajnálom, hogy bendis nem akarta erősebb kontraszttal bemutatni, hogy miben más ez a gonoszokból verbuvált csapat, mint a többi angyal (vagy akár a mennydörgők) -mert az azért kevés a ’dark’-sághoz, hogy moonstone néha kívánós lesz, és akkor levarrja az aktuális csapattársát... maga a fő küldetés nem rossz, a mélyről előásott fantastic four gonosszal is lehetett lelkizni egy kicsit, plusz az is jó volt, ahogy belemásztunk norman fejébe, és végre (végre!) érdekesebbé sikerült tenni számomra is sentry-t (igaz ehhez kellett, hogy ma arcba-lőjék és darabokra tépjék). a karakterek gazdagítását meg mindig üdvözlöm, így szívesen olvastam victoria hand háttér-történetét is, tetszik, ahogy bendis kompetens karakterré tette őt, nem csak egy osborn-nak dolgozó bólogatójános végre... deodato rajzai mindig jól esnek az ember szemének (formás női testekben kifejezetten erős), és ez a pár füzet is úgy alapvetően is jól esett, semmi kiugrás, csak olyan ’okés’ szuperhősködés... (×05.07.)

(Secret Warriors vol.1 #7-11) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Alessandro Vitti) (eng)

oké, tök menő, hogy egységes egészként kezelik az univerzumot, de a tököm ki van már attól, hogy ennek ürügyén folyton olyan füzeteket is le akarnak nyomni a torkomon, amikhez egy cseppnyi kedvem is -úgyhogy majdnem fel is adtam a kötetet a ’találkozunk a thunderbolts sorozatban gyerekek!’ feliratnál... de végül továbbvitt a kíváncsiság és a karakter-szimpátia, és végül nem bántam meg ezt. mondjuk eléggé átmenetinek érződött ez a pár füzet, vagy mondjuk inkább azt, hogy az itteni történések következményei csak a későbbiekben kerülnek majd kibontásra, de volt pár látványos akciójelenet és egy maréknyi cool karakter-pillanat is... mivel olyan sokat használják az lmd-ket mostanság, így az nem meglepő, ha fury nem fury, de azért egy ilyen leleplezésnél is sikerült meglepőt fordítani a dolgon. maga az igazi fury meg igazi badass, aki gond nélkül oda tud lopózni még osborn ágya mellé is... az akcióknál meg azért is merem használni a ’látványos’ kifejezést, mert tök jól átláthatóak voltak a bunyók -maximum csak arra kellett koncentrálnom, hogy ne keverjem össze daisy-t yoyo-val a nagy forgatagban)... az sem bánom, hogy a görög istenekre szánunk egy kicsivel több időt, mint eddig, mert thor révén már úgyis kívülről fújjuk a viking pantheont, kell egy kis változatosság... (nem igazán passzol a rajstílus ehhez a sorozathoz, örülnék, ha nem lenne ennyire elnagyolt minden karakter...) (×05.06.)

(New Avengers #55-60) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Stuart Immonen) (magyarul: Kingpin)

azért az sokszor megkönnyíti a szuperhősök dolgát, hogy különleges képességek birtokában vannak -ezért érdekes megnézni néha, hogy mi történik, ha ezt a fegyvert kiveszik a kezükből. hát erősen földhöz csapják őket, mi más... ilyenkor jön jól egy olyan karakter, akiket a legtöbbször le szoktak sajnálni (óh, hogy én hányszor hallottam azt, hogy ’fekete özvegy meg sólyomszem? mit akarnak ők a bosszúállók között? mit fognak csinálni? előveszik a pisztolyt meg az íjat a szuper-képességű gonoszok ellen? nevetséges!’) -úgyhogy most örültem, hogy bobbi ennyire csilloghatott ebben a kötetben, kvázi átlagemberként... de a jó angyalok seggberúgása csak az indikátora volt a fő sztorinak, egy gonosz csavarintás bendis részéről -mert hát hogyan mentesz meg valakit, akinek áthatolhatatlan a bőre, és orvosi beavatkozásra lenne szüksége...? és luke megmentése okán végig jó tempóban akciózták végig a karakterek a kötetet, voltak okos tervek, voltak verekedések, volt tét és izgalom is. eközben gondolom a következő nagy eseményt is előkészítettük a háttérben, a csöcsös loki legalábbis nagyon szervezkedik az árnyékok között... élvezetes bendis mix volt ez a kötet (kaland és beszólogatós poénok, plusz némi komolyabb magánéleti kérdés-felvetés), hamar végig lehetett szaladni rajta, az más kérdés, hogy a nagy rohanás után mennyi marad meg a fejemben belőle... (×05.05.)

(Invincible Iron Man vol.2 #14-19) (2009, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (eng)

tony stark-ot nem a kütyüi határozzák meg -azok csak eszközök a céljai elérésében. nem, tony stark igazi szuperképessége az intelligenciájában van. volt. csak volt, múlt idő... már az előző kötetben nyilvánvalóvá vált, hogy el fogunk jutni erre a pontra, hogy tony nem csak azokat az emlékeit veszíti el, amiket meg akar attól óvni, hogy illetéktelen kezekbe kerüljenek, de az életfunkciói is veszélybe kerülnek. és egészen megrendítő végignézni a leépülés stációit, ahogy összeakadnak a szavai, ahogy elfogadja, hogy a zseni szintről lezuhant a normál emberek felfogási szintjére, hogy a végén még azt is elfelejti, hogy miként kell lélegezni... és ez az utazás nem lenne teljes, ha matt fraction okosan nem vinné vissza az origóhoz a karaktert, ha nem állna megint ott az afganisztáni barlangban, ahol megszületett a vasember (egyébként hangulatos végig az út, keresztül-utazzuk oroszországot, afganisztánt, hogy aztán a dubai sivatagban végezzük be a küldetést)... odahaza new york-ban először homlok-ráncolva fogadtam a döcögősen működő női szövetséget, mert furcsa volt az özvegy menekülős bizalmatlansága, mint ahogy hill ügynök zavaros beszéde is -aztán amikor a szerző emlékeztetett rá, hogy mennyire összekavarodott maria tudata legutóbb, már megértőbb lettem, főleg amikor a csajok tényleg bevetették magukat a hammer bázisára. aztán még pepper is csatlakozott hozzájuk, és jöhetett a csajos haddelhadd, ami miatt megbocsátottam, hogy nem húzott be elsőre ez a szál... jó látni, hogy az átöltöztetett shield-ügynökök közül nem mindenki hódolt be az osborn-i terrornak, hogy vannak olyan technikusok és fegyveres ügynökök, akiknek még meg tud szólalni a lelkiismeretük a kritikus pillanatokban... norman egyre gyakrabban veszíti el a kontrollt az érzései felett, de még kell egy nagy lépés, hogy igazán lelepleződjön a valódi énje, az igazi szándékai... (elég szappanoperás trope-nak számít az ’őrült nő őrült szerelme’ klisé, de fraction elfogadhatóan játszott rá erre madame masque-kal kapcsolatban.) (×05.05.)

(Daredevil vol.2 #116-119, Daredevil vol.1 #500) (2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Micahel Lark, Stefano Gaudiano) (eng)

van-e kiút a múlt bűnei elől? jár-e mindenkinek a megváltás, a megtisztulás, a boldogság? wilson fisk számtalan alávaló dolgot követett már el életében, minden elé helyezte a hatalom iránti vágyát, ám most félreállt, és csendesen gyászol. nem akar visszatérni, nem akar újra vezér lenni, megtalálta a boldog kis szigetét. de ed brubaker még ezt is elveszi tőle... a magával-ragadóan hangulatos spanyolországi kezdés után még egy fél füzetet kell várnunk, hogy az álruhás címszereplőnk feltűnjön a paneleken, de igazság szerint nem is hiányzik a vörös ruha, amikor nincs a képen, pont az az erőssége még mindig ennek a sorozatnak, hogy a hős emberi esendőségét épp annyira hangsúlyozza, mint a verekedési képességeit... érdekes az alapfelállás azzal, hogy a nemeziseknek szövetkezniük kell egy nagyobb gonosz ellenében, és a murdock-fisk kézfogás persze egészséges konfliktusokat is szül (főleg foggy kifakadása erős) -de persze az alvilági oldalnak eszében sincs tisztességesen játszani, és betartani az egyességet... épülő feszültségen és természetesnek ható párbeszédeken át jutunk el a végkifejletig, a korábban már belengetett nagy fordulatig -mert ed brubaker egy lehetetlen szituációban vette át brian michael bendis-től az írást (’matt murdock börtönbe kerül, tessék ed, ezzel kezdj valamit!’ (sátáni kacaj)), úgyhogy ő is egy tőr-döféssel felérő új statusquo-val adta át a stafétát az utódjának (’matt murdock, mint a kéz feje! heheh, jó munkát!’)... én viszont borzasztóan sajnálom, hogy mr.brubaker ezzel a kötettel letette a lantot, mert nagyon szerettem elmerülni a pokol-járásában, ahol épp annyira voltak fontosak a háztetőkön való ninjás verekedések, mint az igazi gyomorba-maró lélek-vájkálások. és azt is borzasztóan sajnálom, hogy ennyire lehúzza mindenki a folytatást, mert matt murdock annyira a szívemhez nőt az évek során, hogy eléggé a lelkemre tudom már venni, ha méltatlanul bánnak vele -így azt hiszem az a jó döntés, ha egy időre elszakadok a pokol konyhájától, nem erőltetem az olvasást addig, amíg a közhangulat meg nem változik (és nem arról van szó, hogy ennyire befolyásolható vagyok mások által, elég riasztó az is, amiket a kritikákból ki tudtam mazsolázni a shadowland-es sztoriról. meg egyébként is, kinek van kedve csalódni?)... (×05.04.)

(Dark Avengers vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

nem új koncepció az, hogy a negatív karakterek maskarát öltenek, és eljátsszák, hogy ők a jófiúk, mondjuk a marvel szerkesztői nem is akarják titkolni az újrafelhasználást, hiszen norman osborn kicsiny csapatát az azonos koncepcióval rendelkező thunderbolts-ból növesztették ki. a kérdés az ilyen felállásoknál leginkább az, hogy érdekel-e minket ezeknek az amorális karaktereknek a sorsa annyira, hogy követni akarjuk őket a külön kalandjaik során. és bár nem minden döntésével értettem egyet brian michael bendis-nek, azért azt kell mondanom, hogy kellőképpen felrázta a formulát ahhoz, hogy még kicsit ezekkel az átfazonírozott angyalokkal maradjak a későbbiekben is... annak mondjuk örültem volna, ha a szerző egy (de tényleg csak egy) fokkal nagyobb tököket növeszt, és bevállalja a sokkoló halálokat már itt az első kötetben, de mind a két halált visszacsinálta, amiktől felszaladt a homlokomra a ’meglepetés-szemöldök’-öm olvasás közben (’mert tudjátok, izé, időutazás!’ ’ja, ő meg csak visszatért, mert, izé, csak!’)... a csapat-összehozást hangulatosnak találtam az elején, nem is várom el soha, hogy egyből egy akció közepébe dobja egy író az újoncokat, de aztán később azért még nekem is túl volt beszélve egy kicsit a kötet, főleg a tévés interjú nyúlt végtelenül hosszúra, főleg úgy, hogy nem sok újdonságot tartalmazott... igazából a bunyóval sem voltam maximálisan elégedett, nem lehetett szépen követni, hogy mi is folyik a csatatéren, de ez van, ha az ember mindenféle mágikus lénnyel harcol (apropó, mi van bendis-szel, hogy itt is és a new avengers-ben is ilyen hangsúlyosan szerepelteti a mágiát? új érdeklődési kör?)... a végére azért talált még némi tesztoszteront bendis a raktárban, mert bevállalta azt, hogy komolyabb összecsapásokat készít elő az atlantisziakkal. és persze ott van a kezében a leghalálosabb ketyegő bomba is -a zöld manó átka... (jaj, képtelen voltam megszokni, hogy osborn ennyire hajaz tommy lee jones-ra, mindig kizökkentett az arca az olvasási élményből.) (×05.03.)

(New Avengers vol.1 #51-54) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Chris Barchalo, Billy Tan) (magyarul: Kingpin)

a sok alattomos űrlény-támadás meg a hősök egymás közti ütésváltása után kellett valami üdítően más a sorozatba, és brian michael bendis ezúttal a mágiában találta meg ezt az új ízt... azt már tudtuk korábbról, hogy a csuklyán keresztül bizony a lángoló fejű dormammu beszél és gonoszkodik, úgyhogy vissza kellett térnie a színre a nemezisének, strange dokinak is -aki jelenleg nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy hozott magával még pár mágikus barátot... new york-ból is kiszabadultunk kicsit, és hova máshova mehettünk volna, ha nem amerika legvarázslatosabb helyére, new orleans-ba... háááát, a mágikus összecsapások lehettek volna izgalmasabban is ábrázolva (legtöbbször csak a démon tüze töltötte be a paneleket), de bendis-t sohasem az akcióiért szerettük elsősorban. és a hős-magánéletben most is remekelni tudott, hatalmas vigyorral az arcomon olvastam a titkos gyülekező alatt elhangzott párbeszédeket, főleg az volt frenetikus, amikor peter és jessica rájöttek, hogy már ezer éve ismerik egymást -vagyis, izé, az egyikük ismeri a másikat, mert jó távolról szerelmetes pillantásokat vetett rá anno a suliban... (tetszik az is, hogy clint lett a főnök, mert belőle kinézem, hogy tényleg oda akar csapni osborn-nak, plusz modern hősként a médiát is ügyesen használja. apropó, keménység, bucky megint bizonyította, hogy ő egy új erkölcsű kapitány, aki gondolkozás nélkül lő is, nem csak a pajzsot használja...) (értem én a női loki koncepcióját, de tényleg muszáj ekkora csöcsöket rajzolni neki...? (ez volt a költői kérdések költői kérdése)) (nem tudom, miért került a magyar kiadásba az 55. szám is, mert az eredeti kiadás csak az 54-esig megy, úgyhogy én is áttoltam a következő kupacba azt a füzetet.) (×05.02.)

(Secret Warriors vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Jonathan Hickman; rajzolta: Stefano Caselli) (eng)

persze hogy érdekelni kezdett a secret invasion-ban feltűnt új csapat, amikor láttam, hogy az agents of shield sorozathoz is belőlük toboroztak több tagot is az írók. úgyhogy leküzdöttem a kételyeimet, amik az ifjú szuperhős-csapatokat látva szoktak felötleni bennem, és belevágtam -és nagyon jól tettem... eleve hitelesebbnek érzem ezt a csapatot, mint mondjuk a tini titánokat (itt csak egy igazán kiskorú van, de ő legalább a félelem istene), ugyanakkor azért a szerzők figyeltek arra is, hogy nehogy túlságosan felnőttesre írják a karaktereket -jól kihasználták, hogy ennek a csikó-csapatnak még sokat kell tanulnia. persze az nem úgy van ám, hogy a veterán nick fury csak úgy átadja a tudását, fájdalmas tapasztalatokon át érik valaki igazi ügynökké (már a sorozatban is sokkoló volt yo-yo sérülése, de itt még inkább szíven ütött, mivel a rajzolt változata sokkal fiatalabb, mint a mozgóképes)... a finnyásabbak mondhatják azt, hogy kicsit fókuszálatlan volt ez a kötet, hogy a bendis/hickman páros túl sok mindenről akart mesélni, ráadásul pont ezért az eleje még elég infó-nehézre is sikerült (nem véletlenül szabadkoztak a negyedik füzet végén, hogy ’most már tényleg jön az akció, bízzatok bennünk!’), de én szívesen tekintettem a hydrások gonoszságaira és nick fury tervezéseire is -plusz elérték azt is néhány kötetlenebb beszélgetéssel, hogy az öreg morgós kém az emberi arcát is felénk mutassa... az ember hajlamos csak felfelé nézni a nagy hősökre, pedig gyakran a b-csapatok is legalább annyira izgalmasak, mint a nagyok -főleg ha értő kezek formálják ilyen szórakoztató képregénnyé a kalandjaikat... (×05.02.)

(Invincible Iron Man vol.2 #8-13) (2009, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (eng)

mivel én is elsősorban a filmek felől érkeztem a képregények világába, ezért a mozgóképes változatok mindig ott lesznek olvasáskor a horizontomon referencia-pontként -például emlékezhetünk arra, hogy a harmadik iron man filmben hasonló volt az alkotói cél, mint amit itt matt fraction következetesen végigvitt a kötetben, azaz hogy tony stark elveszít minden fontosat az életében, így újra fel kell építenie magát. ám míg a filmváltozatban ez a koncepció csak többé-kevésbé működött, addig ez az írott változat a merészsége miatt jobban a hatása alá tudott keríteni. mert itt tony nem csak a játékszereinek kénytelen búcsút mondani, de az arc-szőrzetének és az emlékeinek is... jól érzékelhető, hogy norman osborn miként képzeli a hatalom-gyakorlást, teljes erőben támad mindent, ami ütközik az érdekeivel, nem fél megfélemlíteni a közvéleményt, vagy akár bevetni a katonai erejét a céljai eléréséért (a cél-listájának legfontosabb eleme persze az, hogy megtudja, hogy ki van a pók-álarc alatt)... elég nyomasztó az őrült manó erőfölénye, így jól átérezhető a feszültség a nagy menekülés alatt -a kitérők is rendben vannak, még akkor is, ha a war machine-os összecsapás kicsit párbeszéd-nehézre sikerült, namor meg minden egyes felbukkanásakor bizonyítja, hogy ő nem egy hős, hanem csak egy arrogáns pöcs... meglepő módon a macsósságáról híres tony átengedi a története egy részét két nőnek, és én nagyon tudtam örülni annak, hogy maria hill és pepper potts is ilyen hangsúlyos szerepet kaptak (bár a hill ügynökös kitérő texas-ban kicsit kilógott a nagy egészből)... a filmekhez képes az is komoly eltérés, hogy itt tony nemcsak szóban playboy, azaz nem ragaszkodik hűségesen a legfőbb támaszához, pepper-hez, hanem gond nélkül ágyba visz más nőket is -mondjuk maria-t... a sok nyomasztás miatt nem mondom azt, hogy ez a legszórakoztatóbb marvel kötet, amit a kezedbe vehetsz, de én szívesen olvastam, mert jó a tempója, és érdekes volt látni azt, hogy mihez kezd egy szuperhős, ha megpróbálják a földbe döngölni. plusz ki ne szeretné, ha erős nőkről olvashat egy szuperhős történet keretén belül?! (ironikus kacsintás) (×05.01.)

(Captain America vol.5 #43-48) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Luke Ross, Butch Guice, Steve Epting, Jackson Guice) (eng)

ed brubaker továbbra is beton-alapként épít a múltra -de ez teljesen logikus is, mert bucky karakterének esszenciája az, hogy kísérti a múltja... két idősík is kapcsolódott a jelen eseményeihez, a szokásosnak mondható világháborús zúzás mellé megérkezett ’68 is, ahol már winter soldier-ként láthattuk viszont az aktuális kapitányt, de az egész ív szépen összeállt a végére a volt társakkal, az agymosásban elkövetett tettek miatti bűntudattal, a kínai szuper-katona programmal, és egy őrült tudóssal, aki a hagyományos bond-gonoszi értékek mentén fegyvert akar kovácsolni mindenből, amihez hozzáér, emellett persze ki is akarja irtani az emberiség felét, mert olyan jótét lélek, hogy szebb életet akar nyújtani, mármint azoknak, akik túlélik... bár kicsit narráció-nehéz a kötet, plusz bőven molyolunk benne a nyomozós részekkel, mégis megfelelőnek érződik a tempója -főleg mert rendre érkeznek az akció-részek is (és wow, az autópályás bunyó kifejezetten filmesnek érződött, baromi jól sikerült elkapni a panelekben a megfelelő pillanatokat és a dinamikát -bár egyébként is szemkápráztatóan néz ki az egész képregény, és kifejezetten örülök annak, hogy a brubaker-korszak ennyire egységesnek érződik vizuálisan, hasonló stílusú rajzolók váltják egymást a konstansan használt színek alatt)... (óhh, nagyon tudom shippelni natasha és ’james’ kapcsolatát, két terhelt múlttal teli karakter, akik mindenben tudják támogatni egymást -plusz amikor megláttam nat-et lepedőbe tekerve, kitört belőlem egy szolid ’ahhhhh’, abszolút érthető bucky vonzalma...) (×04.30.)

(Daredevil vol.2 #111-115) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Clay Mann, Michael Lark, Tonci Zonjic, Stefano Gaudiano) (eng)

hát valahogy így kell összepárosítani a daredevil történetek két nagy erősségét: a magánélet hangsúlyosságát és a ninjákat... először kicsit bűntudatot éreztem, amiért vonzónak találtam a gondolatot, hogy dakota és matt fizikailag is közel kerülhetnek egymáshoz (hisz’ hősünk egy mentális problémákkal küzdő nő férje), aztán egy múló pillanatig soknak éreztem a megcsalás körül kialakult drámát, de ed brubaker persze tudta, hogy mire akar kilyukadni ezzel az újabb lelki sebbel, amit matt-nek (ismét) el kellett szenvednie, és a végére pozitívan jött ki ebből a szálból is... ugyanígy nézhetünk a távol-keleti horizont felé is, mert a cím azt sugallta, hogy kapunk egy gonosz-klónt, aki csak azért van, hogy összeakaszkodjon az ördöggel, de hamar túllépet ms.célpont ezen a szerepen, még ha abban túl sok meglepő nincsen is, hogy a kéz-nek már megint benne van, khmmm, a keze a dolgokban... (érdekes, hogy a történet-folyam írói mennyire túl akarnak lépni a daredevil-hez tartozó alap-elemeken, hogy tovább akarják őt lökni a pokol konyhájának tetőiről, így vált brian michael bendis alatt az alvilág vezetőjévé, és így talált neki most brubaker egy újabb karrier-célt...) (×04.29.)

(New Avengers vol.1 #48-50, Mighty Avengers #20) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Billy Tan, Brian Hitch, David Aja, Michael Gaydos, David Lopez, Alex Maleev, Steve McNiven, Leinil Francis Yu, Steven Epting, Greg Horn, Lee Weeks, Jim Cheung, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin)

mivel a magyar kiadás a mighty avengers huszadik számával kezdődik, ami egyfajta epilógus a titkos invázióhoz, ezért én is itt írnék erről a füzetről is, és nem pedig eggyel feljebb a nagy eseménynél -ez egy csendes megemlékezős szám volt, mert az (írói szempontból) elkerülhetetlen, hogy ne kelljen beáldozni valakit egy ilyen világrengető esemény fináléjában, úgyhogy a hősök ismét összegyűltek new york legnagyobb templomában, hogy elgondolkozzanak az életük kihívásain (plusz hogy kicsit felelőssé tegyék tony stark-ot az elmúlt időszak negatív eseményeiért). a legmegrendítőbb szakasza viszont az volt a füzetnek, amikor carol végigsorolja a borzalmakat, amik sújtották az elmúlt években az angyalokat... de nem csak a nagy veszélyek azok, amik kikészíthetik a hősöket, most is azonnal van egy küldetés, ami kifordítja magukból a karaktereket, ugyanis egy gyerek élete a tét, és ilyenkor mindenki megengedi magának, hogy keményebben reagáljon a szokásosnál... de egyébként is egy sötétebb korszak felé kormányozza b.m.bendis a marvel hajóját, egy olyan világba, ahol norman osborn döntéshozó pozícióban ülhet, komoly hatalommal a kezében... ez a kötet volt a felvezetője ennek a korszaknak, megtörténtek az első konfrontációk -de persze a manó elég rafinált kurafi ahhoz, hogy ne személyesen ütközzön meg az angyalokkal, így a pofonokhoz beszervezi maga alá az alvilági csatlósokat... érdekes lesz ez az új status quo, még akkor is, ha az alap-koncepciót alaposan végigrágtuk már anno a thunderbolts megalakulásakor is... (oké, hogy az ötvenedik számot meg kell ünnepelni, de számomra kizökkentő tud lenni, ha minden oldalt más rajzol a bunyóból -még ha bendis ezúttal ügyesen aládolgozott a váltásoknak azzal, hogy cserélgette a narrátorokat is a rajzoló-váltások szerint.) (×04.28.)

(Secret Invasion #1-8, New Avengers vol.1 #39-47, Mighty Avengers vol.1 #12-19) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinil Francis Yu, David Mack, Jim Cheung, Billy Tan, Michael Gaydos, Alex Maleev, Khoi Pham, John Romita Jr, Stefano Caselli) (magyarul: Kingpin)

(év végén / év elején eléggé túltöltöttem magam marvel kiadványokkal, így nem csoda, hogy megtorpantam kicsit az olvasási listámban -a bajok ott kezdődtek, hogy be akartam hozni a sokak által dicsért űr-részleget is a képbe, de már megint kifogott rajtam a scifi és a szuperhősködés ilyesféle keverése, aztán csak ültem-és-ültem a dolgon, inkább másfelé kacsintgattam. a héten viszont eljött a pillanat, amire már évek óta várt mindenki, akit kicsit is érdekel a popkultúra: bedübörgött a mozikba az avengers endgame, és egyből felszította bennem a tüzet, hogy valami hasonló epikus kalandot olvassak ezekkel a hősökkel, úgyhogy mindent félretettem, hogy dupla-oldalas paneleken élvezhessem, ahogy egy nagy csapatnyi bosszúra szomjas karakter leveri a recés állú gonoszokat... ezer éve agyalok azon, hogy mit olvassak el ebből a nagy eseményből, folyamatosan ejtettem ki a különböző mellék-szálakat, míg végül csak azok a füzetek maradtak, amiket brian michael bendis írt.)

amilyen elkötelezettnek tűnik brian michael bendis, elhiszem neki, ha azt mondja, hogy ezt a nagy cécóval beharangozott event-jét már évekkel korábban elkezdte tervezni -és erre most jól rá is játszott azzal, hogy az ő időszaka alatt lezajlott összes fontos történést felfűzte arra a csavarra, hogy a skrullok álltak mindegyik hátterében, hogy miattuk hullott szét az eredeti bosszúangyal csapat, hogy a nagy börtön-kitörés is a lelkükön szárad, és persze az áskálódásuk miatt tört össze a szuperhős-társadalom a polgárháború alatt... hogy erre a ’minden mögött ott egy skrull’ érzésre ráerősítsen, ezért a két avengers címben végig flashback-eket pakolt, bemutatva bizonyos események hátterét, megalapozza néhány karakterét, sőt, okos íróként a gonoszokkal is itt foglalkozott, hogy megértetesse velünk azt, hogy miért indultak el a kis zöld alakváltók a föld felé, valamint azt is, hogy milyen érzéseik vannak azoknak, akik azt a terhet veszik magukra közülük, hogy akár örökre az emberi formájukban ragadhatnak... bár nem minden flashback tudott behúzni úgy igazán (sentry továbbra is hidegen hagy, és pym dokit is folyton elidegenítik tőlem), de eleinte azt éreztem, hogy ezek a kitekintések jobban működnek, mint maga a főszál -ami, valljuk be, egy csapongó katyvasz volt kezdetben, ahogy ugrált a különböző csapatok és helyszínek között (és nem, még mindig nem a szívem csücske a vadföld)... de ezért volt jó párhuzamosan olvasni az összes bendis-címet egyszerre, mert amíg arra vártam, hogy úgy igazán berúgja a jelen eseményeit, addig elszórakozhattam mondjuk nick fury egyedi módszerein, amikkel oktatta az újdonsült protezsáltjait (daisy! yo-so! üdvözöl a tévés shield részleg mindenkit szeretettel!)... de aztán csak elértünk oda, hogy a sok körkapcsolás után az összes csapat (és alvilági figura) összeverődött egy helyre, és jöhettek a szélesvásznú dupla-panelek, a szemet gyönyörködtető zúzás (amik alá persze tökéletes aláfestést nyújtott a friss endgame filmzene-album)... így összességében élvezetes olvasmányként marad majd meg a fejemben ez a (szűk) csokornyi kötet, ami kellően kielégítette a marveles eseményre vágyó lelkemet... (sokféle stílusú rajzoló adta a kilincset egymásnak természetesen, annak örültem, hogy leinin yu ezúttal a jobbik formáját hozta a főszálon, de persze alex maleev volt az, aki igazán ki tudott tűnni a szememnek a tömegből.) (a levezetésben (new avengers #47) bendis bácsi megint megcsillantotta a legnagyobb erényét -hogy képes tökéletesen hitelesen és emberien ábrázolni egy szuperhős-pár magánéletét. szív-melengetően és szív-facsaróan...) (×04.27.)

Ultimate Spider-Man vol.1 #33-39) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

pókember az űrből hazahoz egy élősködő földönkívülit -ennek az eredet-sztorinak olyan olcsó nyolcvanas évek íze van, nem...? sosem rajongtam venom-ért, mert tökéletesen megtestesíti a buta izom-gonoszokat, akik csak a maszkulinitásukkal akarnak kitűnni, de semmi mélység nincs bennük... ezért kicsit aggódtam, hogy b.m.bendis miként nyúl a karakterhez (ahogy olvasom, neki magának sem szíve csücske a fekete nyelv-nyújtogató, de a közönség-nyomásnak kénytelen volt engedni) -és kifejezetten érdekes csavarra sikerült felfűzni ezt a felfrissített eredetet. még akkor is, ha az ember már kicsit túlzásnak érzi, hogy ebben az univerzumban ennyire összefüggnek a dolgok, hogy a parker családhoz ennyire köthetőek az ilyen események... szóval itt venom egy félresiklott kísérlet, aminél lehet moralizálni, hogy megéri-e kockáztatni azért, hogy az emberiség előrébb léphessen az orvostudományban, hogy a tudós-embereknek milyen felelősségük van -mondjuk hogy ne adják el magukat azoknak, akik minden bizonnyal egy gyógymódból is fegyvert készítenének... nem csak venom került most előtérbe, hanem eddie brock is, az ifjú egyetemista, aki nehezen viseli a szülői örökséget és a frusztrációt, amit a magánéleti kudarcai okoznak neki... és itt van peter parker is, aki viszonylag kevés időt tölt ezúttal a pók-ruhában, de ugyanolyan érdekes nézni az egyéb küzdelmeit, az összetört szívét, a családi drámája súlyát, a srácot, aki megijed attól a sötétségtől, ami benne lakozhat... szóval b.m.bendis most sem okozott csalódást, most is az érzelmi oldal felől közelített egy hírhedt gonosz update-eléséhez, akinek kifejezetten jól álltak az új alapok, hogy elszakadhatott az olcsó scifi kliséktől... (az ultimate nick fury eddig csak egy arcoskodó köcsög volt, itt viszont emberibb arcot kapott a peter-rel való közös jelenete alatt)... (×04.25.)

(Ultimates vol.1 #7-13) (2002-2004, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch)

mark millar mintha egy pillanatnyi megbánást mutatna azért az őrületért, amit az előző kötetben ránk szabadított, kicsit megrágja a következményeket, temetésen szomorkodunk, kórházban aggódunk, aztán bumm, jön egy alien invázió és vissza térnek a rá jellemző, mindig macsósan pózoló, kiforgatott karakterek, és te olvasóként nem tudod, hogy melyik irányba is rázd a fejed emiatt... mert persze hogy hatásos, amikor brian hitch szélesvásznú akciói leviszik a fejedet, persze hogy működik, amikor black widow és hawkeye mátrix-szerkóba öltözve gyakják az ellenség tömegeit, ugyanakkor a kapitánynak úgy kileng a morális iránytűje, hogy megkérdőjelezed, hogy biztos, hogy steve rodgers-t látod-e... és persze tolják az arcodba ezerrel a durvaságokat és még a szexista poénok is simán beleférnek. de tényleg, beleférnek...? nem tudom, én ettől a túlzott keménységtől a való életben is falra mászom, és a popkultúrában is csak egy bizonyos mértékig tolerálom, de mark millar-t valahogy kurvára nem érdekli, hogy hol vannak a határaim, ő megy előre minden falnak, mint egy fékevesztett nagy zöld melák... (×04.23.)

(2012) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2015) (5000-2975 BBY)

már amikor kora tizenévesen először kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer majd egy könyvborítón látom viszont a nevemet, már akkor is egy olyan novellás-kötetben gondolkoztam elsősorban, ahol a külön is megálló történetek a viszony-rendszernek és az utaláshálónak köszönhetően egy egységnek érződnek -john jackson miller is valami hasonlóra törekedett itt, csak nagyobb távban gondolkozott, mintegy kétezer éves távlatban... elsőre furcsának hangzott ez a többszöri időugrás, de olvasás közben nem volt zavaró, hogy időről-időre lecserélődött a színen lévők névsora, mert egybetartotta az ívet az egyetlen (bolygónyi) helyszín és a sith-ek sosem változó természete. és sosem felejtettük el a kezdeteket, az első hősökből legendák majd mítoszok lettek az évezredek folyamán, és a sötét árnyékuk rávetült az összes utódjukra... a gyakori fókusz-váltás azért sem volt zavaró, mert az egy időszakon belül játszódó történeteknél is sokszor váltottunk nézőpontot, ami a feszültség növekedését is eredményezte, mert az olvasó gyorsabban akart előre-haladni, hogy megtudja, hogy miként fog az aktuális sztori bekapcsolódni a nagy egészbe. és jól is épített john jackson miller erre a feszültségre, sokszor csettintettem elégedetten a fordulatain. a hangulat-festéshez is kiváló érzéke van, hatásos volt már a nyitó zuhanás ábrázolása is, és plasztikusan volt bemutatva minden helyszín... úgy érzem, hogy bántóan keveset tudok a sith-ekről, és igaz, hogy most is csak a felszín alatt találhattam sok igazságot róluk (mivel az itteniek csak egy leszakadt frakció, ugye), de azért a ’sith-életérzés’ sütött a lapokról, az egójukból fakadó árulások és kicsinyes hatalmi harcaik át-és-átszövik az évezredeket, akár önmagukat is felemésztve önzőségükben... a nagy elszigeteltség miatt a külvilág csak kicsit törte át a történetek burkát, azt nem tudta megállni jjm, hogy saját magára legalább ne reflektáljon az adott korban (így jól jött a párhuzamos olvasás a knight of the old republic-kal), a többi kacsintás inkább csak name-dropping-nak tűnt (hallomásból tudom, hogy más regényekhez is kapcsolódik ez a kilenc sztori, de nem hiányzott olvasás közben ezek ismerete)... szívesen olvastam ezt a kötetet, hangulatos volt ez az utazás a galaxis egy ismeretlen területére, üdítő volt átélni a kétkedést, amiért szimpatizálhattam egy kicsit a sötét oldallal... (olyan szépen körbeértünk a különböző kultúrák ütköztetésével a kötet végére, ezért bizonytalan vagyok abban, hogy az utólag hozzáragasztott képregény-folytatást el akarom-e olvasni...) (×04.22.)

(Knights of the Old Republic #47-50) (2009-2010, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller, rajzolta: Brian Ching) (eng) (3963 BBY)

oké, tudtam, hogy ez az utolsó kötet a sorozatból, de nem gondoltam, hogy john jackson miller ennyire össze akarja húzni a korábban történteket egy igazi fináléba... mert másról sem szólt ez a kötet, minthogy felfedésre kerültek a múlt titkai (akár olyan eddig el nem mesélt mellék-szálak is, mint hogy gryph-ék miként menekültek meg a lebombázott bolygóról és lettek a köztársaság hősei), valamint egy nagy csavarral azt is elérte, hogy sok mindent átértékeljünk a korábbi füzetekből. és közben mindenki benézett, aki fontos volt korábban, még egy elcsent sith ereklyének is lett szerepe a végjátékban, és összekötöttük az összes félbehagyott szálat jarael életével kapcsolatban is... a rég látott demagol-ra vetült a legérdekesebben a fókusz itt a fináléban, ahogy megértettük a korábbi motivációit a jedik boncolására, ahogy jelentőssé vált a szerepe a végjátékban... kifejezetten élveztem ezt a masnit, amit a szerző kötött ide a végére, ahogy egy mozgalmas finálé után nyugodtan utunkra engedett minket olvasókat is (bár azért kicsit ráncoltam a homlokom, hogy középtájon narrációval tette nehézzé a kötetet -azt értem, hogy sok infót kellett átadni, hogy mindenki megértse az összefüggéseket, de lehetett volna ezt elegánsabban, képregényesebben is megoldani talán)... (zayne carrick-re még egy kaland vár, egy képregény-minisorozat, azonban engem most nagyon elbizonytalanítottak a netes kritikák, mert a legtöbben azt mondják, hogy az a sztori fényévekre van attól a színvonaltól, amit ebben a fő szériában megszokhattunk, így nyugodtan ki is hagyható az olvasási listából -úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a délutáni szunyókálásom után tényleg úgy ébredek, hogy inkább továbblépek a régi köztársaságba tett utazásomban, minthogy arra pazaroljak másfél-két órát, amit nagy valószínűséggel nem fogok élvezni...) (ismeritek a bechdel-tesztet? az a lényege, hogy egy adott műnél azt vizsgálja, hogy van-e két női szereplő benne, azok beszélnek-e egymással, és a párbeszédben esik-e szó a férfiakon kívül másról is. azért villant most ez be, mert jarael és chantique verbális összefeszülésénél csak és kizárólag egy férfiról, zayne-ről tudtak beszélni...) (×04.19.)