(Fantastic Four vol.1 #583-588) (2010-2011, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman; rajzolta: Steve Epting, Nick Dragotta, Mark Brooks) (eng)

a hollywood-i blockbusterek hozzászoktattak minket ahhoz, hogy a sztorik fináléjában elvárjuk a nagy bumm-ot, amikor telepumpálják a vérünket adrenalinnal, amikor felgyújtják bennünk az összes érzelmi reakciót -és most jonathan hickman elmondhatja magáról, hogy sikeresen átültette ezt a metódust a képregény-panelek világába, non-stop akcióval és szívszaggató drámával elérte, hogy kifizetődőnek érezzünk minden alapozást, amit az előző kötetekben lefektetett... szoktuk azt mondani, hogy a marvel első családja akkor működik igazán, ha szerető és összetartó családként vannak ábrázolva, de most nem éreztem problémának, hogy a szerző inkább elszeparálta őket külön történet-szálakra, mert így tudta éreztetni igazán a nagyszabást, hogy mennyi fronton van szükség arra, hogy hőseink helytálljanak és megmentsék a világot... susan vízalatti kalandjánál nem lepődtem meg, hogy namor már megint arrogáns seggfejként lett ábrázolva, de már csak azért megérte a tengerek királyának szerepeltetése, mert így láthattuk, ahogy suzan istenesen elkeni a száját... persze reed szála volt a legelvontabb a fekete lyukkal meg a mesterséges agyban tárolt személyiségekkel, és talán a rá áldozott lapok működtek a legkevésbé a sztori-görgetegben, de a nagyívűsége miatt kellett ez a vonal is az összkép nagyításáért... a baxter-házi külön-csata hozta a legtöbb érzelmet a kötetbe, eleve ott volt ben grimm, aki évek óta először láthatta meg az emberi arcát, ott voltak a tetrekész gyerekek (és a future foundation-ös társaik), és ott volt az önfeláldozás is, ami akkor is egy megunhatatlan fordulat a hősi történetekben, ha tudjuk, hogy nem biztos, hogy végleges ez a búcsú... főleg mert hickman tényleg tud hatni ránk olvasókra is a halállal, és ezt azzal éri el, hogy nem beszéli túl a gyászt, sőt, némává teszi az utolsó füzet nagyrészét, így még intenzívebben teszi átérezhetővé a felfoghatatlan hiányt. a bezárkózást. a tehetetlen dühöt. a fájdalmat. végül megtalálja a tökéletes embert, aki a beszédével vigaszt tud nyújtani -egy karaktert, aki talán a legtöbb szerettét veszítette már el a marvel világában. (×09.29.)

(Fantastic Four vol.1 #579-582) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Neil Edwards) (eng)

jonathan hickman nem lehet egy nagyon stresszelő típus -bár lehet hogy mondták neki a marvel szerkesztőségében, hogy nyugodtan csinálja csak a dolgát, van ideje, nem kell kapkodnia -és a fent nevezett szerzőnk nem is kapkodott, csak belekapott egy rakás témába és sztori-szálba, nyugodtan építkezett, hogy aztán majd idővel learathassa ennek a gyümölcseit... mert ebben a szűk négy füzetben is szétszaladtak a szálak a szélrózsa minden irányába, volt aranyos one-shot-ba illő kaland (a szegény ember toy-master-e gonoszkodásával), reed a hősködés mellett az ifjúság oktatására is kellő időt szentelt, valamint egy nagyobb falatként érkezett a már korábban belengetett időutazás is, részben egy nagy kalandként tálalva (kölcsönvéve hozzá elemeket a hegylakóból, de a jövőbe való kacsintások is jók voltak az arrogáns ifjú doom-mal és a megtermett páncélba öltözött koleszos ben-nel), de minden nyitva van hagyva, lóg a levegőben, ígéretekkel halmozva el minket. de mivel élvezetesen van tálalva ez a hosszadalmas alapozás, ezért nem igen panaszkodhatunk a szokatlan munkamódszerért -egyedül a nu-earth-ös kitérők nem férnek a fejembe, de lehet hogy ott meg hiányoznak hozzá a korábbi alapok... (hát a rajzoló-csere nem tett jót az arcoknak, legalábbis nagyon tudja bántani a szemem, amikor teljesen más reakció tükröződik a rajzolt mimikából, mint amit az adott panel indokolna...) (×09.22.)

(Fantastic Four vol.1 #575-578) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham) (eng)

úgy gondolhatja az egyszeri olvasó, hogy a fantasztikus négyes történetei a nagy felfedezésekről szólnak, mert jól áll a különleges családnak ha különleges helyszíneket járnak be, és ezt most jonathan hickman ki is használja, ahogy négy helyre is elkalauzolt ebben a kötetben, látszólag minden összefüggés nélkül merültünk a föld alá, jártuk meg a hold sötét oldalát és nyitottunk ajtót egy másik dimenzióra -a füzetek végén lévő infó-táblákkal együtt úgy érezte az ember, hogy ezek csak magok, amiket a szerző most elültet, hogy mindegyikből kicsírázzon valami igazán érdekes a későbbiekben -és aztán az utolsó lapokon derült ki, hogy a sok magból egyetlen keszekusza fa lett a végére, egy igazi kozmikus harc ígérete... ha innen nézzük, akkor ez egy átmeneti kötet volt, egy csokornyi one-shot gyűjteménynek álcázott alapozás, de mivel mindegyik érdekes és élvezetes volt, ezért szerintem nem lehet panaszunk egy ilyen típusú alapozásra... (hickman ügyesen feszegeti a határokat, beszélő levágott fej, intelligenciát adó város, lófejű inhumánok, mind túlzások lehetnének, de szépen belesimulnak az összképbe a maguk túlzásaival együtt.) (×09.21.)

(Fantastic Four vol.1 #570-574) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham, Neil Edwards) (eng)

a szuperhősök azért különlegesek, mert képesek önzetlenül segíteni másokon, fel tudnak áldozni mindent, hogy a világ(ok) jobb hely(ek) legyen(ek). de biztos, hogy az a legnagyobb hős, aki képes félrerakni minden egyéb tényezőt...? reed richards-nak különleges státusza van a szuperhősök között, ő azon kevesek egyike, akit szerető család vesz körbe, akinek a gonoszokon túl a családja boldogságáért is meg kell küzdenie. úgyhogy amikor az vetődik fel, hogy úgy lehet igazán a multiverzum hasznára, ha eldobja a szeretetet a szívéből, természetesen hátat fordít a küldetésnek. pedig az előző kötet óta nem múlt el a lelkiismereti szurkálása, továbbra is a nyúlékony vállára akarja venni a világ összes problémáját. és persze jonathan hickman igazi vad kalandként mutatja be reed ismerkedését a multiverzumos doppleganger-jeivel, okosan végiggondolta a sokféle karakter-változatot, külsőleg és személyiségben is eljátszott az ötlettel, és közben mindenféle veszélyes kalandba is dobálta őket (főleg a végső csata volt sodró lendületű)... eléggé reed-en voltak a hangsúly a kötetben, a másik három f4 tag kicsit passzív volt az elején, aztán jött a negyedik füzet, ami egy széthulló bolygón játszódott, és itt már ben és jonny is megkapták a maguk bunyóit, igaz, ez a sztori tetszett a legkevésbé, mert kicsit zavarosan ugráltunk jelenetről-jelenetre, és olyan érzés volt, hogy túlságosan építkezik valami korábbi (általam nem olvasott sztorira) -viszont az így is kiderült számomra, hogy a richards-gyerekek nem csak cukik és nagyszájúak, de az apjuk zsenialitása is ott fortyog bennük... fantasztikus-éktól elvárjuk, hogy a történeteik árasszák magukból a családi szeretet érzését, és ezt meg is kaptuk a zárástól, ahol kicsit ki lehetett engedni egy szülinapi zsúron, még peter parker-nek is volt ideje be-hálóhintázni egy szelet tortára, de persze nem lehet csak ilyen kis szolidan búcsúzni a kötet végén, akkor minek jönne vissza az olvasó, nem...? úgyhogy a kedves szerző odacsapott egy pofás cliffhanger-rel, hogy már nyissuk is a következő kötetet... (elég látványos volt a rajzoló-váltás a kötet közepén, az első művész javára döntve a mérleg nyelvét, pedig elsőre még azt mondtam neil edwards szokatlan ’kamera-szögeit’ látva, hogy ’hmmm!’, de aztán a deformált arcainál elveszített...) (×09.20.)

(Dark Reign: Fantastic Four #1-4) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Sean Chen)

ha jó régre visszalapoztok a nagy marvel olvasási listámban, akkor láthatjátok, hogy próbálkoztam már magamhoz ölelni a kiadó szent családját, kevés sikerrel -szomorú is voltam emiatt, mert hát mégiscsak olyan esszenciális karakterek ők, akiknek ott a helyük a listában. ha az ember körülnéz kicsit a neten f4 ügyben, biztos, hogy jonathan hickman run-ja az elsők között fog szóbakerülni a beszélgetésekben -így arra gondoltam, hogy nekem is ideális lesz az ő sztorija arra, hogy tegyek egy újabb próbát. mint kiderült, ehhez egy kicsit vissza kellett pörgetnem az időt, odáig, amikor norman osborn épp’ átvette az uralmat a marvel univerzumban... először is, le kell szögeznem, hogy mennyire élvezettel olvastam ezt a minit, baromi szórakoztatóan volt őrült, ahogy a különböző valóságok összeolvadtak, így a csapat egy része egy mágikus misztikus utazáson vehetett részt a kvázi-középkortól a vadnyugaton át a második világháborúig, közben viszont kellő komolysággal elmélkedett a bűntudat és a felelősség kérdéséről is. a kötet legnagyobb sztárjai viszont nem a szuperhősök, hanem az újabb generáció, a richards gyerekek imádnivalóan vannak írva, egyszerre koravének és gyermekiek, mindenkit lefegyvereznek a dumájukkal és a játékpisztolyaikkal... kétségek között írtam be a listára a sorozat köteteit, felkészülve arra, hogy már megint törölnöm kell a családot az olvasási rendemből, de egy ilyen erős bevezető után már azt gondolom, hogy velem marad végig a sorozatuk. (×09.18.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #1-6 + Annual '99, Peter Parker: Spider-Man vol.2 #1-6, Thor vol.2 #8) (1999) (írta: Howard Mackie, Dan Jurgens; rajzolta: John Byrne, John Romita Jr., Bart Sears) (eng)

valahol a marketing maximális pofátlanságának tartom, hogy elölről kezdenek számozni egy címet, aztán az első oldalon így kezdik: previosly... de egyébként értem, hogy miért új korszak ez peter parker életében -mert épp nem hajlandó felvenni a kosztümöt, nem akar a város első védvonala lenni. de vajon lemondhat-e egy hős arról, hogy hős legyen? vajon meddig tarthat ez a spidey-mentes állapot? hát nem sokáig... sajnos ez sokkal érdekesebben is lehetett volna boncolgatni, és nem csak abban kimeríteni a hálós ruci újbóli felhúzását, hogy lelkizés van abból, hogy mary jane elől el kell titkolni a világ-mentéses bizniszbe való visszatérést... de ez is beleillik valahol a nagy képbe, ami kicsit régies, avittas, mert m.j. szép és aggódik, may néni még mindig a gyermeket látja peter-ben, akit jól meg kell etetni, és hát a gonoszok is egy-két füzetenként cserélik egymást (és persze mindig van egy még gonoszabb a háttérben, ha más nem, hát egy csúnya politikus), nem sok minden változik, maximum a fel-felbukkanó vendég-szereplők névsora, de ezzel megint a marketing talajára tévedtünk... és bár általában szeretem, ha van valami innováció a képregényekben, igazából jól ellötyögtem ezekkel a füzetekkel, nem bántottak, igaz feltüzelni sem sikerült nekik... (viszont fura volt, hogy a realista magánélet mellé bekúszott a természet-feletti is, mert nem mindig tudtak szépen összesimulni...) (ja, és a ppsm negyedik füzete mennyire csúnyán volt már rajzolva, fúj...) ($$08.07.)

(Iron Man vol.3 #8-14, Iron Man & Captain America Annual, Fantastic Four vol.3 #15) (1998-99) (írta: Kurt Busiek, Chris Claremont; rajzolta: Sean Chen, Patrick Zircher, Salvador Larroca) (eng)

vajon kurt busiek mennyi képregényt olvasott életében...? amikor az ő füzeteit olvassa az ember, mindig érzi ezt a mérhetetlen tudást a háttérben, de az a jó, hogy sosem hagy minket sem a félhomályban, hanem beleszövi a múltat is panelekbe, hogy értsünk mindent, például a mandarin motivációját. és az is jó, hogy ezek a flashback-ek nem törik meg a lendületet, így filmesen, eszeveszett tempóban rohannak az oldalak (kivéve, ha teleírja őket gonosz-monológokkal...), folyton valami akció közepén vagyunk, szadomazo whiplash-sel harcolunk, vagy orosz szuperhősök csatlakoznak a bunyóhoz (még sarló/kalapács utalás is van!), esetleg egy óriás robot-sárkányhoz repülünk túl közel... és teszi mindez azért, hogy, testileg/lelkileg megtörje a hőst. és jó, hogy van idő kifejteni ezeknek a töréseknek a következményeit, mert komolyan a sebek, veszélyben a titkos identitás, sőt, még az is felvetődik, hogy tony sosem viselheti többé a páncélt. innen szép visszajönni... (a rehab-kórháznál csak én éreztem egy jó adag thunderball-feeling-et, vagy csak a james bond mániám uralkodott el rajtam...?) (azért a nagy rohanásban hagynak kicsit gondolkozni is, például azzal, hogy a mandarin egy modern feudalizmust akar építeni, ha már nem lökheti az egész világot vissza a középkorba...) (azért frusztráló lehet, ha elkezdesz egy sztorit olvasni egy sorozatban, és az egy másik füzetben ér véget -ugye fantastic four rajongók...?) ($$07.21.)

(Fantastic Four vol.3 #6-14) (1998-1999) (írta: Chris Claremont; rajzolta: Salvador Larroca, Anthony Williams) (eng)

lehet, hogy a marvel univerzumban való járatlanságom még nem engedné meg, hogy komoly következtetéseket vonjak le, de úgy gondolom, hogy a fantastic four erőssége az, hogy közösen, csapatként végzik a dolgukat -egészen pontosan családként. erre mit tapasztal az ember ezekben a füzetekben? hogy nagyrészben mindenki külön utakon jár, még egy kicsit a tökéletes házasságba is belepiszkálnak (feat. namor), és ettől kicsit széteső lesz a sztori is. aztán amikor egy helyre kerül mindenki, akkor meg elveszítik a testüket... mondjuk ennek a kupac képregénynek talán pont ez a genosha-i kaland volt a legjobb része, mert volt abban potenciál, hogy önmaguk ellen kellett harcolniuk a képességeik nélkül, csak talán egy kicsit túlságosan is belezavarodtunk a helyi politikai helyzetbe, a polgárháborúba. és mostanság nem ez az első alkalom, hogy chris claremont-ban egy kicsit csalódok ezért, mert olyan hirtelen irányváltásokkal jár az agya, hogy alig bírok utána szaladni... vagy hogy bedob dolgokat (pl. hogy fontos a legkisebb richards), aztán el is ejti a témát, és valami mással kezd foglalkozni. és valószínűleg az sem véletlen, hogy még novemberben kezdtem az olvasást, és most értem a végére... ahol egyébként egy csúnya cliffhanger várt, de azért itt álltam meg, mert a következő szám a hamarosan érkező vasember kötetben megjelent, úgyhogy ez egy logikus pontnak tűnt. ($$03.20.)

(Fantastic Four vol.3 #1-5) (1998) (írta: Scott Lobdell, Chris Claremont; rajzolta: Alan Davis, Salvador Larroca) (eng)

első körben nem akartam benevezni erre a sorozatra, mert a filmekből meg innen/onnan szedett ismereteim alapján azt gondoltam, hogy egy f4 füzet csak szertelen családi szórakozás lehet, és nekem arra nincs szükségem. aztán győzött a kompletitás-mániám, és mégis leszedtem, és hát néhány oldal után meg kellett állapítanom, hogy ez tényleg egy szertelen családi szórakozás, csakhogy nagyon jól áll neki, és tényleg szórakoztató. nincs átvitt értelemben vett világ-megváltás, csak minden füzetben feltűnik valami gonosz, akivel el kell bánni, a többit meg elviszik a karakterek, az egymás iránti szeretetük és az ebből adódó piszkálódásaik. és mindenki úgy viselkedik, ahogy elvárjuk, reed-nek be nem áll a tudományos szája, johnny meg ben húzzák egymást, mindenki kedves, minden ártalmatlan. de miért kéne mindennek sötétnek és barátságtalannak lennie? az is jó, hogy filmszerűen vannak felépítve a sztorik, főleg ahogy belépünk egy-egy jelenetbe, és aztán haladunk tovább a következő szálra. és működik na, nagy örömömre. ($11.18.)

(2003-2004) (írta: Neil Gaiman, rajzolta: Andy Kubert)

az ismert dolgok kiforgatásánál a legfontosabb kérdés, hogy van-e az ötletes csavarokon és karakter-utalásokon túl bármi, amit még élvezni lehet. mert oké, hogy egy váratlan környezetbe pottyannak a legismertebb marvel-hősök, és sokáig lehet találgatni, hogy a felbukkanó új arcok kik is az ismert univerzumban, de egy idő után az ember elkezd többre vágyni. történetre. és hát pont neil gaiman lenne az, aki ne tudna kitalálni egy történetet egy ilyen alap-felütéshez? oké, kicsit keresgélnie kell, de aztán szépen összeáll minden szál. de ami még fontosabb, hogy hozza a kora-újkori hangulatot (főleg az elején), ideális történelmi korszak az inkvizícióval, hogy a kirekesztésről meséljen. (és van még egy klasszikus gaiman-i téma is, ’az angol, aki átutazik a nagy óceánon túlra, hogy új otthonra leljen’.) (bírom, amikor nyitott szemmel kell nézni egy képregény, például láttátok matt murdock hajában a kis szarvacskákat...?) ($03.16.)