Detective Comics -On the Outside (Detective Comics vol.1 #982-987) (2018, DC Comics) (írta: Michael Moreci, Brian Hill; rajzolta: Sebastian Fiumara, Miguel Mendonca, Philippe Briones) (eng)

nyitányként kaptunk egy borongós kvázi one-shot-ot, ahol batman összefeszült a természetfelettivel, közepesen izgalmasan. kétségbe is vontam, hogy megérte-e a sorozattal maradni azután, hogy tynion kapitány elhagyta a kissé viharvert hajót, de aztán jött brian hill egy nagyobb lélegzetvételű sztorival -mit jött, belerobbant a képünkbe egy sérült hőssel és egy halott gyerekkel, és én máris azt mondtam, hogy oké, ez érdekel, haladjunk csak tovább gyorsan... a történet alapgondolatait körbejártuk már egy párszor az elmúlt évtizedekben, de nálam most működött, hogy újra-rágtuk batman azon megszállottságát, hogy fiatal gyerekeket toboroz maga mellé, de azzal sem volt bajom, amikor kiderült, hogy a hős tetteinek következménye a gonosz létrejötte (azért batsy nem szarozik, simán ráereszti a madárijesztő-féle gázt az ellenfelére, majd otthagyja a sivatagban denevér-csemegének)... az orphan, barbara, signal trió mellől én kicsit hiányoltam a robinokat, viszont szimpatikus volt a csapatba beemelt black lightning, akit én csak hallomásból ismertem eddig -jól megtestesíti a kemény tanárok eszményét... a gondolatolvasó gonoszunk, karma egész jól tolta a gonoszkodást, lehetett érezni a tétet, volt feszültség, ezért szívesen is haladtam előre a kötetben is lapról-lapra. (×06.14.)

Batman -Cold Days (Batman vol.3 #51-57) (2018, DC Comics) (írta: Tom King; rajzolta: Lee Weeks, Matt Wagner, Tony S. Daniel, Mark Buckingham) (eng)

a szuperhősöket sokszor sérthetetlennek gondoljuk, pedig számtalanszor láttuk már őket a padlón. de az igazi hősök nem maradnak a padlón, hanem felkelnek és újra felveszik a harcot a gonoszok ellen. batman is híres arról, hogy egy szinte végzetes fizikai sérülésből is képes volt felépülni -most viszont a lelkét tépték darabokra, és egy ilyen sérülésből sokszor nehezebb a visszatérés... bruce wayne úgy vezeti le a kudarc érzetét, hogy megkérdőjelezi önmagát -illetve a benne lakó alteregóját. de nem egy sarokban üldögélve teszi mindezt, hanem esküdtként a bíróságon -és tom king egészen a filozofikus szintig viszi le a kérdést, ahogy boncolgatja bruce-t és a körülötte ülő egyre dühösebb tizenegy embert. komoly elmélkedés folyik azügyben, hogy vajon szabad-e egy tévedhetetlen istenségnek látni batman-t, hogy szabad-e kételkedni abban, aki nap-mint-nap megmenti a gotham-iek életét... működött a képregényben ez a komolyabb kérdés-felvetés, sőt, nekem akkor még jobban működött volna, ha nem vágunk ki a beszélgetésekről rendre a mr.freeze-zel való nagy verekedésre... egy összetört szív foltozgatásában nagy segítség lehet egy barát is, ezért ruccan át dick blüdhaven-ből, hogy kicsit vidámabbá tegye az öreg batman borongós napjait. szándékosan túl is túlja vele tom king a viccelődést -hogy aztán bumm, őt is elvegye a hősünk életéből... a lelki rágódásra megoldás lehet, ha fizikai síkra tereljük az érzéseinket, és batman bele is teszi az összes frusztrációját az utolsó füzetek intenzív pofonjaiba, már nincsenek szavak, csak állatias morgások, és fájdalom, és vér. (×06.17.)

Detective Comics -Deface the Face (Detective Comics vol.1 #988-993) (2018-2019, DC Comics) (írta: James Robinson; rajzolta: Stephen Segovia, Carmine Di Giandomenico) (eng)

továbbra is az interregnum állapotában van a sorozat, egy újabb sztori-kitöltés ez a kötet, amíg meg nem érkezik az új rezidens író. és kicsit ehhez méltónak is érződik a történet -nem jelentősnek... míg tom king csoportterápiára küldte bruce wayne-t, hogy feldolgozza a szíve összetörését (lásd feljebb), addig james robinson egy másik módszert választott -látszólag egy nyomozásba temette hősét, mondván, hogy amíg az agyát használja, addig sem kell szedegetnie a lelke darabkáit a sötét sikátorból... azért írtam, hogy ’látszólag’, mert a nyitány hullája csak egy ürügy, messzire csapongunk tőle a végére, van bunyó a firefly-okkal, gonosz terveket szövöget egy kobra nevű szervezet, kiemelten foglalkozunk a harvey dent/két-arc dinamikával (egy kicsit a jó oldalára billentve az érméjét), és a végén még az is kiderül, hogy valami nagy összeesküvés volt a háttérben... robinson írásai talán még sosem találtak el engem megfelelően, majdnem ki is hagytam ezt a kötetet emiatt az olvasási sorból, de aztán a rendszer-mániám győzött, és tulajdonképpen nagy sérelem nem ért azzal, hogy elolvastam. igaz, attól is messze volt, hogy a szívembe zárjam... (carmine di giandomenico szálkásított rajzait megszoktam a flash környékén, de ide sehogysem passzolt az elnagyolt vonalvezetése.) (×06.20.)

Batman -The Tyrant Wing (Batman vol.3 #58-60, Annual #3, Secret Files and Origins #1) (2018- 2019, DC Comics) (írta: Tom King, Tom Taylor, Ram V, Cheryl Lynn Eaton, Jordie Bellaire; rajzolta: Mikel Janín, Jorge Fornés, Otto Schmidt, Elena Casagrande, Jill Thompson, Brad Walker) (eng)

ezt ebben a formában mi értelme volt kiadni, kedves dc...? kaptunk egy csonka sztorit tom king-től, ami építkezik a közelmúlt eseményeire, mert burce meggyőződésévé válik, hogy az átélt drámái összefüggnek, és határozottan a jövő felé is mutat az utolsó képével, bár nem tudom, hogy mennyire vagyok boldog a múltból előrángatott karakter okán... ha jelent nézzük, akkor be kell valljuk, hogy nem szívesen töltjük az időnket batman mellett, mert tom king veszélyes vizekre sodorta őt, már ami a mentális állapotát illeti, most már minden kérdését egy ököl-csapás kíséri, nem kíméli még a szövetségeseit sem -közel lehet már az összeomlási pont... a szolid három füzetes főszálhoz hozzá volt csapva egy one-shot antológia, ami jellegénél fogva nem tudott igazán sokat adni a pár oldalas szösszeneteivel (esetleg a tom king-féle elmélkedés arról, hogy mi lenne, ha batman-nek szuper-ereje lenne). viszont a szintén a kötetbe illesztett annual kifejezetten élvezetes volt -és ezt azzal az egyszerű trükkel érte le, hogy a fókuszát áthelyezte bruce wayne-ről a hűséges komornyikjára, a kvázi nevelő-apjára, alfred-re, és ezzel egy hatalmas érzelmi löketett kapott a felszín alatt lévő átlagos sztori. (×06.21.)

Catwoman -Copycats (Catwoman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Joëlle Jones; rajzolta: Joëlle Jones, Fernando Blanco) (eng)

a nyitó füzetet már olvastam ebből a kötetből, amikor megnyugvást kerestem a szív-fájdítós nem-esküvő után, de csak a zavarom növekedett, amikor azt láttam, hogy némi álmatlanságon túl selina nem bajlódik azzal, hogy elhagyta gotham-et (és a vőlegényét), illetve azt éreztem, hogy joëlle jones-nak inkább ürügy volt ez az alap, hogy a saját ízlése szerint új útra vigye a macskanőt. és először kicsit zavarosnak tűnt a sok macska-kosztümös utánzat meg a bizarrul festő gonosz-néni, de aztán most néhány füzet után kitisztult az, hogy miként is függnek össze a szálak, és egészen élvezetes volt az út, vitt-és-vitt előre a sztori, hamar elértem az utolsó oldalig... jó indokot sikerült találni arra, hogy selina miért ezt a várost választotta, bár a lyukacsos emlékezetemnek kellett pár oldal, hogy leessen, hogy miért is fontos személy selina húga a nagy egészben -de aztán egy flashback-et is kaptunk azokra az elborzasztó eseményekre, amik nekem a képregény-olvasásom hajnalán az első igazi sokkot okozták... de persze nem csak a sztori miatt érdemes selina-val tölteni az időnket, hanem azért is, mert joëlle jones csodálatosan rajzolja is a képregényt, szemet gyönyörködtető minden panel, és úgy érezheted igazán szexisnek selina-t, hogy közben nőiesen visszafogott is. és pont ezért kéne még (sokkal) több női művész a beengedni képregény-iparba... (×06.24.)

(Batman vol.3 #45-50. Prelude to the Wedding: Robin vs Ra's al Ghul / Nightwing vs Hush / Batgirl vs The Riddler / Red Hood vs Anarky / Harley Quinn vs The Joker, Catwoman vol.5 #1, DC Nation #0 (The Joker: You Big Day)) (2018) (írta: Tom King, Tim Seeley, Joelle Jones; rajzolta: Tony S. Daniel, Mikel Janín, José Luis Garcia-López, Becky Cloonan, Jason Fabok, Frank Miller, Lee Bermejo, Neal Adams, Amanda Conner, Rafael Alburquerque, Andy Kubert, Tim Sale, Paul Pope, Mitch Gerads, Clay Mann, Ty Templeton, Joelle Jones, David Finch, Jim Lee, Greg Capullo, Lee Weeks, Brad Walker, Otto Schmidt, Travis Moore, Minkyu Jung, Javi Fernandez, Hugo Petrus, Sami Basri) (eng)

a fontos események mindig túl nagy elvárásokat keltenek az emberben, aztán mindig jön a kiábrándító józanodás, amikor nem tud ezekhez felérni a végeredmény... és most nem csak arról van szó, hogy tom king faképnél hagyta az olvasók kis lelkivilágát, hanem én már a felvezetéssel sem voltam sajnos elégedett. pedig az utóbbi időben eléggé betalált nálam mr.king (és a csodás rajzolói), de ez az alter-jövős kezdés nem akart működni (néhány utalást leszámítva -mert ki ne szeretné viszontlátni a ’batman returns’-féle macskanő-rucit) -igaz, az ilyen típusú sztorik nem is mindig működnek nálam, szóval, oké, még elnéző tudok lenni. de aztán csikorogva végiggörgettem a tim seeley által elkövetett prelude-okat is, és azon kívül, hogy értékeltem joker felháborodását azzal kapcsolatban, hogy nem ő a legfontosabb személy batman életében, feleslegesnek és túlírtnak éreztem ezeket a füzeteket, nem hozták meg az étvágyam a főétel előtt... viszonylag keveset használta eddig a run-jában tom king a bűn hercegét, hát most két füzeten át beszéltette megállás nélkül, és a buborékok nagy része hatásos is volt, főleg a romokon lezajlott macskanős beszélgetés volt igazán átérezhető és drámai... aztán megszólaltak a harangok, jött a jubileumi szám, és vele a hosszas huzavona (a két levéllel és változó színvonalú vendégrajzolók képeivel), pár igazán megkapó párhuzam (kinek ne olvadt volna a szíve, ahogy bruce és alfred összeölelkeztek), és az un-happy-end, ami után csak zavartan ráztam a fejem, hogy ’tényleg ennyi? ezt harangoztátok be hónapokon át...?’ szerettem volna, ha lelkileg sokkal többet ad ez a kötet, hogy a kisebb pukkanások után jön a szívet söprő finálé, de sajnos csak néhány szép kép volt az ajándékos dobozban, hidegen tálalva... (mivel az olvasási listában is feltüntették, valamint a nagy értelem-keresési sokkomhoz is kellett még egy kis adalék, így végigpörgettem a vadiúj catwoman sorozat első füzetét is, de igazán nem lettem okosabb a ’miért’-eket tekintve...) (##08.29.)

(Green Arrow vol.6 #18-25) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Eleonora Carlini, Mirka Andolfo, Juan Ferreyra, Otto Schmidt) (eng)

ifjúkoromban megtanultam, hogy a két nagy szuperhősös kiadó, a marvel és a dc között az az egyik jelentős különbség, hogy az előbbi valós városokat (elsősorban new york-ot) használ díszletül, addig a konkurenciánál inkább a kitalált helységeket preferálják. persze amióta többet olvastam az univerzumaikból, azóta már tudom, hogy nem lehet ennyire kettéválasztani a két világot földrajzi szempontból. mert például a tini titánok egy valós városhoz, san francisco-hoz kötődnek leginkább. és amióta olvasom az újjászületett green arrow-t, azóta már megszoktam, hogy ő meg seattle utcáit tisztítja meg a bűntől -és nem star(ling) city-t, mint mondjuk a tévés változata. hát most megérkezett star city az aktuális képregénybe is -a lehető legkegyetlenebb módon... mert benjamin percy úgy gondolta, hogy ha már bátorságot vesz arra, hogy egy létező város tegyen tönkre a nagyon titkos társasága segítségével, akkor azt teljes erőbedobással teszi -és hatásos is, ahogy lángba borulnak az utcák, jelképek dőlnek a porba, megrázó átérezni a tűzbe és káoszba boruló város szenvedéseit. és ehhez jönnek még az ellenfelek, az apokalipszis négy lovasa, akiket oliver-éknek le kell győzniük... és az a jó, hogy nem csak üres rombolás-pornó zajlik, de a háttér-események is hihetőek -mármint hogy egy szervezet úgy akar hatalomhoz jutni, hogy a rombolás után kezébe veszi a várost, majd az új innovációkat más településeken is bevezeti. és persze ehhez nem csak egy romboló-brigádra van szükségük, hanem egy politikai vezetőre is, akit gondosan a megfelelő helyre ültettek az akció megkezdése előtt... egyébként ügyesen játszik percy a hitelességgel, mert aktuális témákat emel be a sorozat szövetébe úgy, hogy azok nem lógnak egy pillanatig sem, legyen szó az indián rezervátumon áthaladó olaj-vezetékről, a fiatalság drog-problémáiról, vagy a város szegényebb rétegeinek életviteléről (oliver social justice warrior-sága le lett húzva az alapszintig, már green arrow-ként ijesztgeti gazdag embereket, hogy azok pénzt adjanak a hajléktalanoknak)... igazából a sok dráma és sötétség ritkán van egy kicsit világosítva, talán csak a mentor/tanítvány száj-karaténál érez könyebbséget az olvasó, mert az magas szinten űzi oliver és roy harper... vizuálisan is nagyon szépen összeállt a kötet, a színek sötétítésével hamar elérték, hogy a hangulat is borongósabb legyen az eddigieknél. én általában nem szeretem, ha egy füzetet túlzsúfolnak dupla oldalakkal, de itt működtek ezek a nagyobb szabású képek is a párhuzamos sztori-szerkesztés aláhúzása miatt. az olyan vizuális ötleteket meg mindig nagyon tudom értékelni, mint mikor metszetként ábrázolják a környezetet -ügyelve arra, hogy egy temetőnél ebben a perspektívában a földben lévő koporsókba is belelássunk... (#11.10.)

(Green Arrow vol.6 #12-17) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Otto Schmidt, Eleonora Carlini, Carlos Rodriguez, Gus Vazquez, Juan Ferreyra) (eng)

azt szokták mondani, hogy a képregény-sorozatok és a tévé-sorozatok nagyon hasonló felépítésű médiumok (nem véletlen a nagy számú írói átjárás köztük) -és a rebirth-érából itt a green arrow-nál érzem azt, hogy legkönnyebb bizonyítani ezt a tételt. mert nézd csak meg a gonosz cliffhanger-eket, amivel minden füzet végén állva hagynak minket. vagy az akció-dús mozgóképes beállításokat. vagy hogy konkrét tévés jeleneteket is beemelnek a híradó-részletekkel, ahol tisztán hallod a bemondó hanghordozását, mint ahogy az a nappalidban ülve beléd-ivódott (btw, ügyesen voltak összeszedve az interjúalanyok a sztorikezdő füzetben, megvolt minden típus a konteo- és fegyver-hívőtől az okoskodó nerd-ig). de bátran meri használni azokat a toposzokat is, amiket már a kisképernyőn is koptatnak egy ideje: mondjuk azt, hogy rá akarják kenni a piszkos dolgokat a hősre, akinek ezért tisztáznia kell a nevét. még szerencse, hogy jól használják itt ezeket a kliséket, nem rozsdás nyíllal böködik csak őket... persze lehet hogy közrejátszik ebbe a sorozatos érzetbe az is, hogy én oliver-t a tévéből ismertem meg, és az ottani karaktereket keresem a panelek között is. ezért tud örömteli lenni az is, hogy egy olyan gonosz érkezett meg nagy durral most, aki eleget szerepelt az arrow-ban is, üdvözlünk malcolm merlyn-t a rajzolt világban is... egyébként bírom ezt az alternatív seattle-t, amiben a sorozat játszódik, ahol a seahawks a queen industries field-en focizik egy russel wilson / colin kaepernick mixelésű irányító vezetésével. igaz szegény srác nem sokáig húzza a képregényben, mert ez az a sztori, ahol nagyon könnyen hullanak oliver közelében az emberek... és nem csak nyílvesszők által, de egy önbíráskodó rendőri egység is könnyen osztogatja az általuk jogosnak vélt halált. és ezzel el is emelkedünk kicsit a rohanással és robbanással teli akció-rétegtől, mert az önbíráskodás egy meg nem unható téma a maszkban igazságot osztó szuperhősök között. de a green arrow íróinak (legyenek azok a képregény- vagy a tévés-bizniszben) mindig érzékenyek kell lenniük az ilyen témákra -az sem véletlen, hogy mind-a-két platformon szerepet kapott a politika, jelen esetben egy gyűlölettel kampányoló polgármester-jelölt képében, amivel jócskán a valóság talajára húztuk a rajzolt lapokat... (#09.26.)

Green Arrow vol.6 #6-11) (2016-2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Stephen Byrne, Otto Schmidt, Juan Ferreyra) (eng)

azt veszem észre magamon, hogy amikor egy kötet nem egy nagy egységet sztorit foglal magába, hanem kisebb részekre bomlik fel, akkor nehezen találom meg a kezdő-hangot az íráshoz, mert hiányzik az a vezérfonal, amin elindulhatnék -és most már kijelenthetjük, hogy ez az antológia-szerű második kötet trenddé vált a rebirth sorozatoknál, mint ahogy az is, hogy el-elkalandozunk a fókusszal a hősünkről egy másik fontos szereplőre... jelen esetben emiko, oliver féltestvére emelkedik kulcs-szereplővé az első két füzetben, maga a címszereplő csak flashback-ekben tűnik fel (valószínűleg azért, hogy egyáltalán benne legyen a sztoriban, bár vannak analógiák is az órakirály múltbéli legyőzése és a jelen eseményei között). és ez azért nem baj, mert érdekes háttértörténettel rendelkezik a lány (yakuzákkal súlyosbított családi múlttal), plusz mindig élvezet nézni, ahogy egy törékenynek tűnő kislány seggeket rúg szét vagy az észbéli fölényét is fitogtatja... a japán szál is tetszetős volt, bár azzal mindig vannak bajaim, amikor egy hihető sztoriba egyszercsak bedobnak egy méretes sárkányt... aztán jött a kötet címadó sztorija, amit ha vázolok, akkor azt mondjátok, hogy ezt adjam oda inkább a seagal-filmek írójának, mert a robot-medvéket leszámítva simán passzolna egy (khmmm) szolidabb költségvetéssel készülő akciófilmhez a titkos szigeten gyártott szuper-heroin, amit egy tenger-alatti vasúttal juttatnak el amerikába összeégett arcú rosszfiúk. és az a jó, hogy minden túlzása ellenére működik a sztori -részben az akció-vezéreltsége miatt, részben pedig azért, mert a szívére is kellő mértékig koncentrál: azaz a dinah/oliver kapcsolatra... és annyira üdítő volt a szemnek és léleknek a sok képregényes borongás után csodás pasztell-színeket látni a panelekben, egy kicsit megmártózni nem csak a tengerben, de a romantikában is... a harmadik sztori szervesen kapcsolódott ide a vonat segítségével, csak még feljebb tekerte benjamin percy az akciót. és egy vonat mindig jó helyszín a csetepatéra, mert szűk a tér, és az sem hátrányos, ha közben körülvesz az óceán mérhetetlen súlya... egy picit azért megengedi azt is, hogy a háborúról elmélkedjünk, mert oliver-ék nem csak az életükért robognak előre a tengerfenéken, de a világbéke is az ő kezükben van (valamiért a háború mindig érdekében áll valamilyen hatalmi csoportnak)... (#08.19.)

(Green Arrow Rebirth, Green Arrow vol.6 #1-5) (2016) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Otto Schmidt, Juan Ferreyra) (eng)

milyen eszközei vannak egy tehetős embernek, ha a lelkiismeretére hallgatva segíteni akarja a rászorulókat? létrehozhat alapítványokat, támogathat segítő szervezeteket -vagy kezébe vehet egy íjat, és a fejére zöld csuklyát húzva játszat robin hood-osat is... érthető, hogy a hősködéshez nem árt, ha valaki biztos anyagi háttérrel rendelkezik, de a szuperhős-irodalomban azért talán kicsit felülreprezentáltak a milliomosok, nem...? de persze örömteli, hogy az írók próbálják oliver queen-t egy kicsit megkülönböztetni a többiektől -mondjuk azzal, hogy szociálisan érzékennyé teszik, hogy balos gondolatokkal töltik meg a gondolat-buborékait. vagy jelen esetben azzal is, hogy elveszik mindenét, megfosztják a vagyonától, a külsőségekre erősítő playboy életétől, hogy egyszerű emberként tehesse a dolgát... tele van már a padlás világuralomra törő szervezetekkel, de oliver ellenfelei most annyiban mások, hogy ők pénzelik a többi hatalom-éhes szervezetet is, ezzel egy picit elvi síkra is emelve az ellenük folyó harcot -mert mondhatjuk, hogy green arrow a bankárok, a pénzvilág, az anyagi javak ellen folytatja a szélmalom-harcát. bár ezek a bankárok nem elsősorban öltönyben ülnek a sokadik emeleten lévő irodáikban, hanem inkább egy olyan szektára hasonlítanak, ami most szökött meg a végzet templomából... de lehet hogy kellett ennyi képregényes elemelés a valóságtól, ha már a többi részre ráfoghatjuk, hogy realista (gondolom az sem véletlen, hogy oliver star city-ből felköltözött északra seattle-be) -és szerencsére a kapcsolati rendszer adja a hitelesség alapjait... fura belegondolni az elmúlt két heti olvasmányaim után, hogy a dc előző (new52) érájában mennyi mindent barmoltak szét a kapcsolatok terén, amiket most nagy erőkkel igyekeznek helyrehozni -nem is értem, hogyan gondolhatták azt, hogy oliver és a kanári csak futólag ismerik egymást... ők összetartoznak, és ez szerencsére most is tisztán érezhető volt, pl. tök jól működtek az évelődő párbeszédeik. de hősünk kapcsolata a féltestvérével is rendben van... izé, volt... na, inkább van... szóval ha van valamiért okom panaszkodni, az a kiszámítható ki-kit-ver-át fordulatok lehetnek csak talán, mert nulla százalék meglepetés-faktort tartalmaztak... na jó, még egy bajom volt az amúgy nagyon is szórakoztató olvasás közben -meg kellett próbálnom elvonatkoztatni az öt éve nyúzott tévés verziótól, megszokni azt, hogy az ismerős elemek (diggle!) ellenére itt mást kapok. egy igazi social justice warriort -szőke körszakállban... (#06.17.)