(Ultimate Spider-Man vol.1 #54-59) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

én bírom azt, ha valami meta, ha kacsingat rám az író, de vannak olyan sztorik, amik ledobják magukról az ilyenfajta játékosságot -vagy csak túlságosan erőltette ezúttal b.m.bendis a spidey-filmek kereszt-promóját azzal, hogy nem csak emlegette a filmforgatást, de a sam raimi / avi arad / toby maguire trió személyesen is megjelent rajzolt formában a paneleken... maga a sztori egyébként egy sima összefeszülés volt oki dokival, már megint, az öreg nyolckarú nehezen viseli a bezártságot, úgyhogy ismét kereket oldott, hogy kilazítsa peter fogait (és hogy valamilyen indokkal elhurcolja őt brazíliába)... elsőre nem tudtam, hogy mit érezzek gwen hisztije miatt (mármint hogy az a meggyőződés fúrta a lelkét a szöszinek, hogy pókember tehet az apja haláláról), de aztán jól jött ki bendis ebből a kétesélyes szálból is, vagy csak én lettem megértőbb a végére (főleg mert tök életszerű és hangulatos volt, ahogy a három tini feküdt az ágyon, és úgy beszélgettek az élet nagy kérdéseiről)... (×07.04.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #46, Ultimate Six #1-7) (2003-2204, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Joe Quesada, Trevor Hairsine)

egyszer utána kéne néznem, hogy mikor érezte először úgy egy képregény-író, hogy az már unalmas, ha egy hős egyetlen gonosszal csap össze, emelni kell a tétet gonosz-szövetségekkel... szegény pókembernek is mindig meg kell feszülnie, amikor több ellensége egyszerre támad rá -igaz, brian michael bendis annyi mentőövet nyújtott neki ezúttal, hogy mellé terelte a helyi bosszú angyalait támogatásul... sőt, igazából peter eléggé háttérbe szorult ezúttal, hiába adták el ezt a sztorit ultimate spider-man kötetként... már abban az egy füzetben is, ami a fő címen jelent meg, nem peter-en volt a fókusz, hanem sharon carter-en (aki továbbra is alig felismerhető az univerzum ezen szegletében), majd a mini-sorozatban is csak sodródott az eseményekkel szegény póki, inkább a gonosz ötösre fókuszáltunk, meg a shield kétségbeesésére, hiszen ők azok, akik képtelenek kordában tartani a fogjaikat... kicsit pedzegetjük a gén-módosításokat, és a szuperkatonák gyártására létrehozott programokat is, de bendis ezúttal nem akart mélyre menni, csak össze akart ereszteni a két csapatot egy nagy bunyóra, igaz, előtte még rengeteget beszéltette osborn-ékat, hogy nehogy hiányoljuk a bendis-féle-burjánzó-buborékokat... én már csak olyan fura szerzet vagyok, hogy egy ilyen műből is hiányolom a magánéletet, ami a pókember sztorik igazi lelke, ez a kötet viszont csak darált előre, mindenféle érzelmi hullámzást mellőzve. ezzel ellentétben a rajz-stílus viszont eléggé hullámzó volt, és nem a jó irányba voltak igazán nagy kiugrásai... (×07.02.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #47-53) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

b.m.bendis mindenkit igyekszik emberibbé formálni a sorozatban -ezért lehet például j.jonah jameson egy pöcs, aki nem csak pókembert pocskondiázza, de simán lefeküdne egy korrupt államügyész-jelöltnek is, ha az pocskondiázza pókembert. de! aztán kiderült, hogy a kontrollálhatatlan frusztráltsága a gyászból ered, így lesz emberibb arca... kezdetben csak egy dögös álruhás tolvajnak tűnik a fekete macska, de aztán drámai családi hátteret kapott, így a motivációja emberivé tette... mj ezúttal is kisírt szemmel búslakodta végig a kötetet, de átérezhetőek a problémái (amiket elsősorban az apja generál), és nagyon működnek az intimen beszélgetős pillanatai peter-rel... a kötet végére még a vezér is kapott egy emberi coda-t -tulajdonképpen csak a nála kötelező elemet illesztette be a képbe bendis vanessa-val (és sikerül megmagyaráznia a végén azt is, hogy minek hajkurászik egy newyork-i gengszter egy ékírásos kőtáblát)... igazából csak elektra marad vázlatos a kötetben, belőle csak annyit láthattunk, hogy keményen néz, és keményen küzd a hagyományos fegyvereivel... bendis sosem fukarkodik a párbeszédekkel, mégis mindig jó tempóban tudok haladni az ifjú spidey köteteiben, de lehet, hogy csak szeretem olvasni ezeket a sztorikat, ebben a tálalásban... (×06.27.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #40-45) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

peter-t szokás szerint maga alá temetik a problémái, mj-vel még mindig fasírtban vannak, nincs egy szuperhős-gönce sem, amit felvehetne (bezzeg a filmekben tudott varrni a srác), és gyakran huppan cikis szituációkba -és ez így van jól, a sorozat akkor működik, amikor ez az oldala domborodik ki. tudom éltetni a tinis se-vele-se-nélküle kapcsolatot, a baráti viszont gwen-nel, az meg főleg csodásan működött, amikor félreraktuk peter-t egy szám erejéig, hogy benézzünk may néni lelke mélyére, ahol ránk borulhatott a legnagyobb félelme: hogy minden szerette meghal körülötte... a szuperhősös aspektus volt a gyenge láb ezúttal, nem éreztem rá a gondolatokkal autókat robbantgató srác sztorijára, és a lezser módon viselkedő (és öltözködő) x-ek is kicsit kilógtak a queens-i környezetből... (hmm, poénnak volt szánva a suli falán az a ’szavazz carrie fisher-re!’ plakát...?) (×05.31.)

Ultimate Spider-Man vol.1 #33-39) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

pókember az űrből hazahoz egy élősködő földönkívülit -ennek az eredet-sztorinak olyan olcsó nyolcvanas évek íze van, nem...? sosem rajongtam venom-ért, mert tökéletesen megtestesíti a buta izom-gonoszokat, akik csak a maszkulinitásukkal akarnak kitűnni, de semmi mélység nincs bennük... ezért kicsit aggódtam, hogy b.m.bendis miként nyúl a karakterhez (ahogy olvasom, neki magának sem szíve csücske a fekete nyelv-nyújtogató, de a közönség-nyomásnak kénytelen volt engedni) -és kifejezetten érdekes csavarra sikerült felfűzni ezt a felfrissített eredetet. még akkor is, ha az ember már kicsit túlzásnak érzi, hogy ebben az univerzumban ennyire összefüggnek a dolgok, hogy a parker családhoz ennyire köthetőek az ilyen események... szóval itt venom egy félresiklott kísérlet, aminél lehet moralizálni, hogy megéri-e kockáztatni azért, hogy az emberiség előrébb léphessen az orvostudományban, hogy a tudós-embereknek milyen felelősségük van -mondjuk hogy ne adják el magukat azoknak, akik minden bizonnyal egy gyógymódból is fegyvert készítenének... nem csak venom került most előtérbe, hanem eddie brock is, az ifjú egyetemista, aki nehezen viseli a szülői örökséget és a frusztrációt, amit a magánéleti kudarcai okoznak neki... és itt van peter parker is, aki viszonylag kevés időt tölt ezúttal a pók-ruhában, de ugyanolyan érdekes nézni az egyéb küzdelmeit, az összetört szívét, a családi drámája súlyát, a srácot, aki megijed attól a sötétségtől, ami benne lakozhat... szóval b.m.bendis most sem okozott csalódást, most is az érzelmi oldal felől közelített egy hírhedt gonosz update-eléséhez, akinek kifejezetten jól álltak az új alapok, hogy elszakadhatott az olcsó scifi kliséktől... (az ultimate nick fury eddig csak egy arcoskodó köcsög volt, itt viszont emberibb arcot kapott a peter-rel való közös jelenete alatt)... (×04.25.)

(Ultimates vol.1 #7-13) (2002-2004, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch)

mark millar mintha egy pillanatnyi megbánást mutatna azért az őrületért, amit az előző kötetben ránk szabadított, kicsit megrágja a következményeket, temetésen szomorkodunk, kórházban aggódunk, aztán bumm, jön egy alien invázió és vissza térnek a rá jellemző, mindig macsósan pózoló, kiforgatott karakterek, és te olvasóként nem tudod, hogy melyik irányba is rázd a fejed emiatt... mert persze hogy hatásos, amikor brian hitch szélesvásznú akciói leviszik a fejedet, persze hogy működik, amikor black widow és hawkeye mátrix-szerkóba öltözve gyakják az ellenség tömegeit, ugyanakkor a kapitánynak úgy kileng a morális iránytűje, hogy megkérdőjelezed, hogy biztos, hogy steve rodgers-t látod-e... és persze tolják az arcodba ezerrel a durvaságokat és még a szexista poénok is simán beleférnek. de tényleg, beleférnek...? nem tudom, én ettől a túlzott keménységtől a való életben is falra mászom, és a popkultúrában is csak egy bizonyos mértékig tolerálom, de mark millar-t valahogy kurvára nem érdekli, hogy hol vannak a határaim, ő megy előre minden falnak, mint egy fékevesztett nagy zöld melák... (×04.23.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #28-32) (2002-2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

jó érzés odacsapni a béna bűnözőknek? menő dolog hálóhintázni? ühüm, de a szuperhősködés nem csak mókás tevékenységekből áll ám -és peter ezt most kőkeményen meg is tanulhatta... az első füzet egy tipikus trope-pal játszadozott, miszerint peter mindenhonnan el szokott késni, és én utálom is ezt a klisét, de itt szórakoztatott, mert bendis kiforgatta az egészet azzal, hogy nem a hősködés akadályozta hősünket az időrendjében, hanem pont fordítva, a ’minden más’ miatt nem ért oda összefeszülni a rosszfiúval... még az sem lett volna olyan lélekromboló, hogy egy pók-hasonmás csökkentette a ruha renoméját azzal, hogy hálószövőként rabol ki a bankokat. mert ez még egy kezelhető probléma lehetne, ha nem torkollna komoly drámába az emberi butaság, plusz ha a rendőrök is használnák néha az agyukat... peter fizikailag is megérzi, hogy milyen veszélynek teszi ki magát, ha felhúzza a rucit és a világ megmentésére indul, lelkileg meg folyamatosan rakódnak rá a terhek, úgyhogy nem csodálkozhatunk majd azon, ha hamarosan megtörik... tetszett, ahogy dramatizálta bendis a halálesetet (ami a régi korszakban is emblematikus pont volt), hogy tisztelt minket olvasókat azzal, hogy csak a képek segítségével döbbentett rá minket a kegyetlen valóságra, aztán ugrott vissza az időben, hogy meg is mutassa, hogy miként történt... szegény gwen elviselhetetlenül sokat kapott most azzal, ami a családjában történt, senki sem csodálkozhat azon, hogy a kukák mögött zokogja ki magát... mj kifakadásai, féltékenységei elsőre talán soknak tűnhetnek, de nem szabad elfelejteni, hogy ő is komoly traumán esett át nem is olyan régen, plusz azt sem árt minden olvasónak észben tartania, hogy egy ifjúsági sorozatot tart a kezében, és jé, az ifjúság pont ilyen ellentmondásosan szokott viaskodni az érzéseivel a való világban is... (×02.07.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #22-27) (2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

tudtuk jól, hogy osborn-ék vissza fognak térni, és szerencsére nem is csinált nagy ügyet a dologból, csak megjelentek újra a városban, és jöhettek is a bonyodalmak... pedig peter még épp’ próbál túllendülni az előző küzdelmein (oki doki + kraven, ugye), egyengetné a magánéletét, ha may néni nem tartaná büntiben, és ekkor szabadul el a pokol -egy zöld szörnyeteg formájában... jó csavarnak érzem azt, hogy norman genetikai módosulással veszi fel a manó-formát (és nem maszkot húz), és komoly hangsúlyt kap az ezzel járó tudathasadásos állapota is (annyira, hogy vissza is tekerjük a háztetős nagy találkozást, hogy az ő kifacsart szemszögéből is megnézzük, ne csak peter-éből)... hősünk nincs egyedül a bajban, bár nem biztos, hogy örül az arrogáns nick fury közbelépésének, de azért a töménytelen mennyiségű lövedéket köszöni szépen, amit a shield beleereszt a tomboló manóba... peter egyre inkább megérezi a szuperhősködéssel kapcsolatos magánéleti nehézségeket, hogy bizony hiába az őrült szerelem, a pókruha csak bajt hoz a szép vörös barátnője fejére... (még csak ijesztget bendis gwen-nel (most is csak úgy betoppant a boxer-alsós peter-hez), de biztos vagyok benne, hogy nem fogja kihagyni a romantikus három-szögelést...) (×02.06.)

(Ultimates vol.1 #1-6) (2002, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch) (magyarul: Hatchette, 2018)

vegyük át még egyszer, hogy miért is jött létre az ultimate univerzum a kétezres évek hajnalán: mert a rossz anyagi helyzetből előre akartak menekülni a marvel-nél, és meg akarták fogni újra az ifjúságot, újra menővé akarták tenni a képregény-olvasást. és egymás után olvasva az ultimate spider-man-t és az ultimates-et, nagyon érződik, hogy egy-egy írónál mennyire mást jelent a menőség és a modernizálás... mert míg bendis csak felfrissíti a pókember mítoszt, a kortalan esszenciáját viszont érintetlenül hagyja, addig mark millar fog egy akkora kalapácsot, amit még thor sem tudna felemelni, és szétveri a régi világ porosnak gondolt erényeit... szerintem ez abból eredhet nála, hogy mániákusan realizálni akarja a szuperhős-történeteit, ezért jár át mindent az a korszellem, amiben írja őket, ezért veszi kölcsön ismert emberek arcvonásait a szereplőkhöz, és ezért teszi esendővé a máskor tökéletesnek ábrázolt hősöket. csakhogy annyira vehemensen akar valami újat létrehozni, hogy folyton túlzásokba esik... nem elég, hogy fury megkapta sam jackson arcát, még ki is kell mondania, hogy őt sam jackson játszaná egy filmes feldolgozásban; nem elég, hogy a kötet hangulatából süt a post-9/11 korszelleme, neki muszáj george w. bush-t személyesen is szerepeltetnie, vagy olyan aktuális sztárokat is felvillantania, mint shannon elizabeth vagy freddy prinze jr (ez utóbbinak miért nem látszik soha az arca? letiltotta?); nem éri be apróbb gyengeségekkel és megbotlásokkal, nála minden bosszúangyalnak komoly karakter-hibával kell rendelkeznie, tony stark egy beképzelt pöcs (aki csak kompenzál a hősködéssel), steve rodgers simán eltöri valakinek az orrát, ha felhúzza magát, thor egy beleszarós hippi, a tudósok kicsinyesek és féltékenyek, a családon belüli erőszakról meg már nem is írnék, mert elég volt az olvasás alatt felhúznom magam rajta, nem szeretném még egyszer... szóval míg bendis tökéletesen teljesítette a küldetését azzal, hogy az ifjúságot célozta meg spidey-val, addig millar a felnőttebb olvasókra lőtt -és igazság szerint többé/kevésbé célba is talált... mert hatásosan tud írni, ha akar (és hanyagolja a bántóan szexista énjét -most komolyan, a darázs a csöcsei mutogatásával vonja el a hulk figyelmét??)... például a világháborús kezdet nagyszerű, átjön belőle a háború mocska, az egyszerű katonák kételyei és félelmei, de később is magával tud sodorni a kötet film-szerűsége. bár az meglepő, hogy igazából a ’hulk zúz!’ füzetet leszámítva nincs igazán akció, csak a csapat felépítésével bíbelődik, kérdéseket vet fel és drámákat generál (működhet-e egy kormány által támogatott, szuperekből és tudósokból álló csapat; mi lesz steve rodgers jellemével, ha kivesszük az egyik legfontosabb aspektusát, bucky halálát)... de mindez jól olvastatja magát, nem kis mértékben brian hitch bombasztikus rajzainak köszönhetően, amiken élvezettel legelészik az olvasó szeme oldalról-oldalra (és ne felejtkezzünk el paul mounts színezőről sem, aki félelmetesen élethűen játszik a fényekkel)... szóval elég ellentmondásos ez a kötet, mert egyszerre jó kapudrog lehet egy új olvasónak, ugyanakkor nem biztos hogy jó, hogy a karakterek ezen verziójával találkozik először... (##12.12.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #14-21) (2001-2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

brian michael bendis úgy döntött, hogy eleget alapozott már, most már ideje bedobni a lovak közé a gyeplőt... de tényleg jó sűrű volt ez a nyolc füzet, nem volt elég egy ellenfél, nem volt elég egy csaj peter mellé, nem volt elég a szokásos szuperhősös kételyek, kellett még extra mondanivaló a képek alá (egy erőteljes média-kritikával dolgozva meg a b-sztorit)... és ne feledjük azt sem, hogy minden-mindennel összefügg, a hammer tech-nél gyártják az ismert gonoszokat, és a shield is erőteljesen kavar a háttérben (btw shield, sharon carter miért váltott vörösre a szokásos szőkéről?)... de valahogy mégsem érzi túlzsúfoltnak az ember, mert működik a rengeteg elem, ami az üstben fortyog, oki doki kellően erős és dühös, kraven vele szemben viszont csak egy pojáca (még?); a kedves és jólfésült mary jane mellé jó ellenpont a vagányul lázadó gwen stacy, bár nem tudom, hogy hosszútávon örülnék-e egy háromszögnek köztük (de ne pánikoljak előre, inkább örüljek a most elcsattant csóknak, nem?)... a tónus sem változott különösebben, de ebben a könnyedebb hangnembe simán beleférnek az olyan cinkesebb megoldások is, mint a gatya-lehúzó győzelem... (néha nagyon ’00-ás tud lenni a sorozat, például a gwen által hordott nyaklánc-típusra simán emlékszem férfiként is a korszakból -és ne feledjük a britney spears típisú popkult utalásokat sem.) (##12.11.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #8-13) (2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

az előző kötetben lévő eredet-történet felfrissítése még csak a próbaüzem volt mind nekünk olvasóknak, hogy miként reagálunk a modernné gyúrt változatra, mind brian michael bendis-nek, hogy miként tudja a saját képére formálni a nagyszájú hálószövőt -most viszont, hogy az első komoly küldetésre indult hősünk, most mutatkozott meg igazán, hogy mennyire lehet közel hozni hozzánk idősebbekhez is peter-nek ezt az alteregóját. elég jól, hogy tömören összefoglaljam a lényeget... nincs kecmec, egyből nagyágyúkkal akasztja össze a maszkját a srác, és ahogy illik, elsőre padlót is fog a tapasztalatlansága miatt. de egy igazi hős arról ismerszik meg, hogy visszamászik újabb pofonokért... a maszk alól már felsejlik az a peter, akit ismerünk, szó szerint vicc-áradatot zúdít a vezérre is, mert belőle biztos ezt váltja ki az adrenalin... az esendő hős mindig növeli a szerethetőségi faktort, na de mi van akkor, ha ez a hős még szerelmes is. hjaj... nagyon imádtam, hogy peter elmondta mary jane-nek a nagy titkát, hogy nem ezzel akar bmb drámát facsarni -de egyébként is baromira működik a kémia a két lökött között, és valahol az is érthető, hogy may néni éberen őrködik afelett, hogy nehogy a méhek beporozzák a bibéket... (##11.29.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #1-7) (2000-2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley) (magyarul: Hachette, 2018)

ha az ember beírja a google-be, hogy ’best marvel runs’, azaz arra vetemedik, hogy a végtelen képregényes univerzumból megkísérli kimazsolázni a legjobb sorozatokat, az ultimate spider-man biztos hogy mindenhol az élbolyban lesz -és bár én az elmúlt három évben a fő irányvonalban (az un. 616-os univerzumban) próbáltam elmerülni, most úgy éreztem, hogy ideje nekem is hallgatnom a bölcs listázókra, és bele kell olvasnom ebbe az újrakreált eredet-történetbe. mert bátor vagyok, és nem félek attól, hogy ez az egész csak egy kísérlet volt arra, hogy újra megszólítsák a fiatalabb olvasókat... de egyébként brian michael bendis szerencsére van olyan intelligens író, hogy ne gügyögjön a tiniknek, hanem inkább arra törekszik, hogy a tempóval és a filmes érzetet keltő hangulattal tegye fiatalossá a kötetet (peter kamaszos hisztijeit meg betudjuk a pókcsípés okozta láznak)... és persze eközben kipipálja az összes kötelező rubrikát a nagy pókemberes kézikönyvből, annyit csavarva az eseményeken, hogy azok tudjanak izgalmat hozni azoknak is, akik kívülről tudják az alap-sztorit (mondjuk norman osborn-nak sokkal komolyabb szerep jut)... valahol a negyedik füzet táján érkezik meg a narráció is, mert a bunyók közbeni vicceskedés nélkül mit sem érne peter parker... szóval minden hozsanna igaznak tűnik, élvezetes és lendületes kezdés ez, simán rávesz arra, hogy a folytatás is érdekeljen -mark bagley fura arcait meg csak megszokja az ember útközben, nem...? (##11.17.)

(2002-2004) (író: Greg Rucka, Mike Carey / rajzoló: Salvador Larocca)

uhh, én szeretem a street-level hősöket, nem kell mindig nagyszabás meg epikus kozmikus nagy csata. le lehet vinni emberi szintre vinni a hősködést. lehet, hogy külön kellett volna választanom a két minit, mert egy picit másképp állnak a zsánerhez. az elsőnek nem sok köze van a szuperhősködéshez, egy realista történet, ahol a hagyományos emberi gonoszság az, amit nem lehet tűrni (a gazdag ficsúrok mindig erőszakosak és el akarják tusolni az alávalóságukat). és pont emiatt az életszerűsége miatt lesz érdekes. de a kolis környezet is hozza elő az emlékeket az emberből. a másik történet már sokkal inkább a hagyományos daredevil-es világot hozza, a kötelező gonoszokkal, és a pitiáner gengszterekkel teli noir underground-ot. kicsit mozgalmasabb, és előkerül a bőr-ruci is (igaz, csak elektránál, matt valamiért megmaradt bekötött szemű ninjának, de jól van ez így). a mondandó viszont mindkét esetben ugyanaz: meddig mehetünk el az igazság üldözésében, mi az a morális határ, amit nem léphetünk át, mennyire hagyhatjuk eluralkodni magunkon a bosszú ízét, ami félreviheti a tetteinket. jó lenne azt gondolni, hogy a tinik is nyitott szemmel olvassák ezeket a képregényeket. (++05.03.)

(2005-2008) (író: Orson Scott Card / rajzoló: Andy Kubert, Mark Bagley)

valahol el kell kezdeni az univerzum-építést. és igen, tudom, hogy azóta már kánonon kívülre retcon-olták a történetet, de annyira mégis érdekelt, hogy itt ugorjak fejest az ultimate világába. az alternatív világok nagy előnye, hogy bátran el lehet térni az eredetitől, csak kérdés az, hogy érdemes-e radikálisan mást rakni az eredeti helyére. mert az még oké, hogy a gyermek- és tinédzser tony stark kalandjait láthatjuk (volt nagy meglepetésem az első füzetben, amikor realizáltam, hogy baszki ez az idősebb stark, mert persze a környezettel sem mutatták, hogy mikor járunk). mondjuk azért nem vagyok oda, amikor kiderül, hogy mindenki mindenkit ismert már gyerekkorban is. és kár, hogy obadiah-t ilyen végtelenül irritáló suhancnak csinálták meg. de jó volt a gyerekkori trauma megírása, nem hiányoltam a mellkas-sérülést sem. de. én szeretem iron man-ben azt, hogy ember, aki a gépei és tudása révén lesz az aki, és nem egy igazi szuperhős. itt viszont háromszor felrobban és ötször növeszti vissza a végtagjait. és ettől emberfeletti lesz, ami pont az ő karakterének nem előny. egyébként nem volt rossz, a sztori pörgött, felépített egy alternatív hőst, a rajzok is megszokhatóak voltak. de miért van ilyen fura feje a páncélnak...? (++05.01.)