(2018, Dynamite Comics) (írta: Declan Shalvey, rajzolta: PJ Holden) (eng)

m mindig csak egy végszavazó karakternek tűnt bond mellett, aki kicsit morog, mielőtt kiadja az utasításait (bár azért akadt olyan bond film a közelmúltban, ami tett azért, hogy ez a kép megváltozzon) -ezért talán szkeptikusan álltam a róla szóló one-shot füzethez az olvasás előtt, aztán igencsak meglepődtem, hogy mennyire kompetens sztorit sikerült írni neki úgy, hogy britanniának egy achilles pontját is nagyon erősen sikerült behozni mellé a képbe... mert az itt látható m verzió észak-írországban szolgált a legnagyobb összecsapások idején, és ott edzette meg a lelkét annyira, hogy aztán az mi6 vezetői székéig jusson fel... és nagyon átélhetően van ábrázolva a képregényben mind a korabeli véres konfliktus, mind a mai helyzet, és meglepő módon a protestánsokról fest csúnyább képet végül... ha ilyen erős kiegészítő történeteket képesek tető alá hozni a kiadónál, akkor állok még elébük bátran, nem fogom előre lekicsinyleni őket ezentúl, ígérem. (×06.10.)

(James Bond -The Body #1-6) (2018) (írta: Ales Kot; rajzolta: Luca Casalanguida, Antonio Fuso, Rapha Lobosco, Eoin Marron, Hayden Sherman) (eng)

nem kell fenyegetés és igazságszérum, hogy bevalljam, hogy elsőre összezavart ezt a bond-mini -mert három füzet után nem tűnt mini-sorozatnak, sokkal inkább önálló sztorik füzérének, ahol csak a szerző az összekötő kapocs, mert még a rajz-technikák is igencsak különböznek egymástól (a második füzetnél komolyan el kellett gondolkoznom, hogy bond-ot látom-e egyáltalán, olyan jófiúsan nézett ki a kikérdezés alatt)... és sztoriban, felépítésben is nagyon szélsőséges pályán mozogtunk, volt flashback-ek szerkezet, volt párbeszéd-heavy kikérdezés, volt tök egyenes akciós epizód (igencsak buta és homoerotikus neonácikkal), volt olyan szám, ahol az akciók helyett a kapcsolat-építésre helyeztük a hangsúlyt, volt lelkizős elmélkedés egy hosszú hajsza közben, és volt a lezárás, ami megpróbálta egységbe fogni ezt a sokszínűséget -több/kevesebb sikerrel... furcsa egy hozzáállás egy író részéről, hogy nem nagyívű, látványos világmegmentős kalandokban gondolkozik a 007-es kapcsán, hanem inkább a betonkemény külső alatti folyamatokra akar koncentrálni... (tudom, hogy a karakter mindig aktuális, de akkor is furcsa volt leírva látni a ’brexit’ szót egy bond képregényben...) (##08.03.)

(Kill Chain #1-6) (2017) (írta: Andy Diggle, rajzolta: Luca Casalanguida) (eng)

bár olvastam két-három regényt annak-idején, azért nekem a 007-es a filmvászonról ismerős igazán -de örömteli, hogy a képregények jól lavíroznak a kétféle alteregó között. és egyébként is érdekes látni a médiumok közti átjárhatóságot -aminél néha azt kívánja az ember, hogy még nagyobb lenne a kapu: most is azt éreztem olvasás közben, hogy milyen szívesen megnézném ezt a sztorit filmen is... mert nagyon szépen gördült előre a történet, a gonoszok átforgatásával mindig friss meglepetéssel tudott szolgálni, ugyanakkor riasztóan aktuálisnak érezte az ember -mert a mostanság napvilágot látott külpolitikai hírek után az ember tényleg gyengének látja a nato-t, és bárkinek a szavára hitelt ad, aki azt állítja, hogy az oroszok simlis módon akarnak újra nagyobb hatalomhoz jutni, hogy az a céljuk, hogy zavart keltsenek, megosszanak (akár neonácikkal és műkincsekkel, akár egész európát megbénító technikai csapással). és jól passzolt bond ebbe a valóságosabb közegbe is, ütött és lőtt és belepiszkitított a rosszfiúk terveibe, és persze közben nem felejtett el flörtölni az útjába kerülő titkosügynök hölgyekkel sem -legyenek azok jól képzett franciák vagy akár kiugrott mi6 árulók... (##01.11.)

Service (2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Antonio Fuso) (eng)

ahogy a nulla-nulla-hetes is megjegyzi oly’ pikírten, ez a világ már sajnos nem a sportautókról és a bikinis-lányokról szól... de igazán bánjuk-e, ha a kedvenc titkos-ügynökünk erősebb lábakon áll a valóság talaján? mert a mai zavarodott világban könnyen elképzelhető, hogy egy kvázi terrorista-csoport egy politikust akar megölni a vélt sérelmeiért. sőt, még azt is el lehet képzelni, hogy második világháborús módszerek fognak nyúlni, hagyomány-tiszteletből. és miért ne lehetne az mi6-nél egy ügynök, aki mindenféle modern kincstári kütyüket használ, szeret a főnök titkárnőjével flörtölni, és még akkor is képes lefegyverezni a gonoszokat, ha az mi5 nem engedi, hogy ő maga fegyvert hordjon hazai földön... (értem én, hogy a rajzolásban is egy minimalista koncepció vonul végig, de ez már túl minimál volt egyes esetekben, és a panel-rendezésnél is néha vakarnia kellett az embernek a fejét, hogy összekösse a pontokat...) (##01.02.)

Monnypenny (2017) (írta: Jody Houser, rajzolta: Jacob Edgar) (eng)

bár az eddigi dynamite féle bond képregényeket (lásd a tag-en) eddig azért dicsértem, mert visszanyúltak a fleming-i alapokig egy kemény és kíméletlen bond-ért, viszont van egy aspektus, amiben a modern filmes vonalat követik -és ez a világ legjobban flörtölő titkárnője, monnypenny... és most nem elsősorban arra gondolok, hogy itt is színesbőrűvé változtatták, hanem arra, hogy itt is kimozdítják az íróasztal mögül, és nem csak annyi a feladata, hogy végszavazzon a maszkulin főhősnek, hanem egy kompetens ügynök, akit ki lehet küldeni terepre, és ott ugyanúgy meg fogja állni a helyét, mint bármelyik férfi kollégája. és én kifejezetten szimpatizálok ezzel a modernebb hozzáállással... viszont a több idősíkos dramaturgia meglétét nem tudom ennyire támogatni, mert sok plusz információt nem tett hozzá a jelen eseményeihez a múlt -de a jelen működött, mint egy egyenes vonalú személyvédelmi akció, sok lövöldözéssel a fináléban. (##01.07.)

Solstice (2017) (írta és rajzolta: Ibrahim Moustafa) (eng)

egy jó írónak nem kellenek végtelenbe nyúló sorozatok, több-füzetes mini-szériák, ők szűk harminc oldalon is el tudnak mesélni egy komplett történetet -és olvasva ezt a one-shot-ot, ibrahim moustafa jó író... de tényleg tudtam volna pipálni a nagy 007-es listán a kötelező elemeket (cold-open, boothroy-jal konfrontálódás, monnypenny flirt, orosz kém, nyomozás párizsban, bond-james-bond bemutatkozás) -maximum a csodás nők megfektetését hiányolhatjuk a teljes bond-i képhez... és annak ellenére, hogy esszencia volt, mégsem érezte azt az ember, hogy rohan az egyik checkpoint-tól a másikig, mert jól voltak felfűzve a kellékek a történet-vázra. nem mellesleg az utóbbi évtized bond-os trendjét is magáévá tette, azaz hogy egy ügy akkor hat igazán, ha van személyes kötődése az mi6 valamelyik tagjához... mr.moustafa nem csak íróként győzött meg, de a rajzaival is elégedett voltam, úgyhogy ez a röpke 30 oldal lett a dynamite-os bond-csapat egyik titkos ékköve. (##01.08.)

(Skin & Earth #1-6) (írta és rajzolta: Lights)

egy időben az a makacs meggyőződés uralkodott a gondolataimon, hogy én nem szeretem az énekesnőket, nálam csak az működik, ha fehér férfiak vékony hangon visítanak -szerencsére idővel sikerült ezt kinőnöm, és ma már szabályszerűen vadászom az erős és egyedi női hangokat. lights volt az egyik úttörőm ebben a hosszú harcban, szerintem valami netes ajánlóban bukkantam rá véletlenül a syberia album idején, és tök jól működtek a nem-tipikusra formált pop-dalai, amikkel egészséges feszültségben állt a negyven kilós teletetovált ifjú anyuka imidzse. aztán idén a képregényes oldalakon találkoztam a nevével, és ekkor realizáltam döbbenten, hogy elszaladt három év a legutolsó sor-albuma óta. először azt is hittem, hogy a képregény a fő szám az új projektben, a zene meg a kiegészítés, de aztán hamar kiderült, hogy egy komoly szimbiózis van a kettő között. alapvetően is értékelendő szerintem, ha egy zenei alkotó egy komplett koncepcióval építi fel a lemezét, de egy ilyen skin&earth féle komplex világ még izgalmasabb tud lenni, ahol összekapcsolódnak a dallamok, a szövegek, a videóklippek, a képregény története és vizualitása egy nagy egésszé -és szerencsére egy percig sem érzi azt az ember, hogy az egyik termék mellé csak rátukmálnak volna egy másikat is... ráadásul az alapozás után a képregény sztorija is maga mellett tart, az ember érdeklődve halad füzetről/füzetre, mert meg akarja tudni, hogy hova fut ki a sok kanyar után a végkifejlet. mert egy disztópikus társadalomban kezdünk, ahol az embert fuldokolva nyomják össze a gyárkéményekből ömlő füstfelhők, aztán jön egy románc és az ezzel járó dráma, majd egy lehelet-finom misztika rakódik rá fedőrétegként, ami egyre erősödik fel, hogy a végére eluraljon mindent a hősi út, miközben a tanulság fekete/fehér mivoltát is ügyesen sikerült árnyalnia a kedves művésznőnek. és bizony egyes számot kell írnom, hatalmas tisztelettel, mert ritkán látni ennyire szerzői képregényeket, ahol a szövegkönyv első betűitől a színezés utolsó árnyalatáig minden egy kézben összpontosul -főleg nem egy első kötetes alkotónál. de szerencsére lights rajzolóként is remekül helyt áll, ügyesen játszik a perspektívákkal és a szimbólumokkal. viszont arra kíváncsi lennék, hogy nem unta-e saját magát rajzolni sok-sok órán át... (#12.18.)

(James Bond vol.2 #1-6) (2017) (írta: Benjamin Percy, rajzolta: Rapha Lobosco) (eng)

gyanítom, hogy benjamin percy hozzám hasonlóan ifjúkorában kapta el a bond-lázat, így az elmúlt évtizedek alatt magába szívta a sorozat összes kötelező kellékét, aztán azokat egy pedáns kis listába rendezte, így most jól fel tudja használni őket a képregényéhez... ez abból is érezhető, hogy már a síelős coldopen-nél elkapja az embert a megfelelő hangulat, és onnan nem is ereszti a végéig. és szerintem addig nincs is baj azzal, hogy megidézi a nagy elődök ikonikus pillanatait, amíg ilyen szeretettel teljes a hommage... mert itt van a már emlegetett havas kezdés, ami a moore-éra csúcspontjainak állít emléket, aztán jön a halhatatlan henchman, aki magában hordozza odd-job és a vasfogú örökségét. plusz futja néhány gadget-re is a q-ügynökségtől -igaz, csak módjával, mert a költségvetési keret nem engedi a merészebb ötleteket... de az sem véletlen, hogy a 007-es egy titkos kaszinóban mondja el a híres bemutatkozását... viszont mindig furcsa látni, amikor a megkövült dinoszaurusz bond modern dolgok közé keveredik, és most röpködtek a feje felett az ellopott adatok között email-ek meg facebook-üzenetek... és az sem mindig megszokott, hogy egy kompetens nő feszít az oldalán, akit nem hogy nem kell megmenteni, de ő maga menti meg többször is hősünk életét... úgy látszik, hogy japán most menő helyszín az íróknál (lásd még egyel lejjebb felix leiter-nél is), de végülis ki tudok egyezni ezzel a háttérrel -főleg ha van kellő mennyiségű yakuza meg sumós... könnyen olvastatta magát ez a kötet, sodort magával a tempója -sőt, igazából annyira etette magát, hogy majd’ együltő helyemben fogyasztottam, mert ’óh, már csak két és fél füzet, már csak kettő, most már mindegy hány óra van, eljutok a végére’... (#09.01.)

(James Bond: Felix Leiter #1-6) (2017) (írta: James Robinson, rajzolta: Aaron Campbell) (eng)

felix leiter nem james bond... ezt hangsúlyozzák is eléggé ebben a mellékvonali mini-sorozatban, bár azért kicsit erőltetett, hogy james időről/időre felbukkan a gondolatokban... az sem szerencsés, hogy hősünk nem nagyon rendelkezik markáns megkülönböztető jegyekkel, maximum annyiban, hogy ügyetlenebb, mint a hősök nagy átlaga. meg persze, hogy láb-és-kéz-protézise van, de azoknak meg nem igen használják ki a képességeit... az is furcsa, hogy már nem a cia kötelékeiben szolgál, inkább magánkopó-szerűséget faragtak belőle. a katonai múltja viszont szépen domborodik, de ez leginkább csak mákföldeken elhált romantikát jelenti (btw, csak most esik le, hogy úgy bénázik a fegyverrel mr.leiter, hogy közben meg kommandós volt...?) mert persze egy csomó dolog egy nő miatt történik, aki jó júlia-ként az ellenséges családhoz, illetve népcsoporthoz, az oroszhoz tartozik... de maga a sztori (szinte) végig konzekvensen a távol-keleten maradt, ahol jól átjön a japán hangulat az eső-áztatta neon-fényekkel, ahol régi sebeket tépnek fel az öngyilkos szektásokkal, és azért észak-koreát is belekeverik, mint a környék legnagyobb mumusát. aztán az utolsó pillanatban azért elemelik a realitástól az ellenségképet egy kitalált szervezettel -csak hogy érezzük, hogy egy ’majdnem james bond’ sztorit olvasunk... az igazat megvallva ezt élveztem eddig a legkevésbé a dynamite-féle bond istállóból, valahogy túl volt beszélve (narrálva), a nyomasztóbb hangulat sem segített -viszont legalább a sprődebb rajzok jól illeszkedtek ehhez a miliőhöz... (#09.01.)

(James Bond: Hammerhead #1-6) (2016-2017) (írta: Andy Diggle, rajzolta: Luca Casalangiuda) (eng)

mindegy, hogy hideg vagy meleg a háború, a fegyvereladás mindig a legnagyobb biznisz... és egy bond-gonosz nem gondolkozhat kicsiben, neki atomfegyvert kell robbantania, hogy kirobbantson egy új háborút, hogy igazán virágozhasson a biznisz, hogy nagy-britannia újra nagy lehessen... persze azért a 007-esnek is lesz ehhez egy-két szava, úgyhogy egzotikus arab országokon, szőke nőkön, és veszélyes ejtőernyős ugrásokon át vezet az útja a nagy felismerésig, és az utolsó kíméletlen odacsapásig -talán egy kicsit lassabban, építkezősebben indul be a sztori, mint amit a warren ellis-féle zakatolásnál megszoktuk, de ha már beindult, akkor nem akart megállni, mint egy kontrollt-vesztett önvezető autó... tetszik a szériában, hogy nem csak bond kemény legény, hanem monnypenny is kifejezetten aktív, a titkárnői szerep mellé megkapta a testőrit is, aki gond nélkül ránt fegyvert, ha arról van szó, nem csak az írógépet püfföli... de a gonosz oldalon is hölgyet találunk, igaz benne talál csak annyi a nőiesség, hogy naivan úgy gondolta, hogy bond-ot egyetlen szexuális aktussal át lehet állítani -pedig tudhatná, hogy a női nem fontos a 007-es számára, de azért a hazája mindig előrébb fog állni holmi kóbor puncinál... (a rajz-stílus sprődségét máskor felrónám az alkotóknak, de itt valahogy illik ez a szögletes minimál-style a sorozathoz.) (#08.27.)

(James Bond vol.1 #7-12) (2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

múltkor megidéztük a klasszikus regény-béli, korai connery-s bond szellemét, most viszont egy másik klasszikus szellemmel is kacérkodtunk egyet (kacsint)... most is jól kitűnt, hogy warren ellis miért a tökösségéről ismert, mert bizony nem maradt a járt úton, és nem indigózta az előző kötetet, hogy egy újabb nagyívű bond-kalanddal töltse ki az időt, hanem egy sokkal szűkebb keresztmetszetű, ám mégis szövevényesebb és hiper-realistább történettel lepett meg minket... mert a kémek nem csak egzotikus helyszíneken hajtják a lengén öltözött, könnyen kapható hölgyeket, de akár testőr-funkcióra is bevethetőek a szűkebb pátrián... gyanítom, hogy komoly aktualitása van a való életben is annak, hogy a külföldre dedikált titkos-szolgálat politikai vitában áll a nemzetbiztonsági (belső) szervekkel, de azért az elég merész elképzelés, hogy az mi6 tagok otthon nem tehetnek semmit, még fegyvert sem tarthatnak maguknál... nem véletlenül mélyedtem el a szakszolgálatok háza táján, mert fontos szerepet játszottak a történetben a különböző osztályok -és a hozzájuk beépült ellenséges elemek... mert ez is a realitást erősítette, hogy még a saját (vagy a szomszéd) titkosszolgálatunkban sem bízhatunk, mert mindenhol gyarló emberek szolgálnak, akiket el lehet csábítani a vagyon ígéretével... meglepődtem, hogy az volt a csavar a főgonosznál, hogy nem volt csavar, már az elejétől láttuk az arcát, és még monologizálni sem volt igazán hajlandó, nem törekedett világuralomra, csak gazdagságra. így aztán a mellé bedobott spectre név is csak egy csali volt a régi rajongóknak, semmi több... kicsit töprengősebb, beszélgetősebb kötet volt ez, de azért nem nélkülöztük az akciókat sem, bond gond nélkül zúzott le nem egy luxus-autót út közben -azt meg csak én képzeltem bele a rajzolt arc-mimikába, hogy a kézitusák és fejlövések alatt mosolyog és nem vicsorog...? (#08.24.)

(James Bond vol.1 #1-6) (2015-2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

james bond will return... bond rajongóként nagyon érdekes figyelni, hogyan változik a több mint hatvan éves karakter korszakról-korszakra, médiumról-médiumra. mert hiába vannak meg a macsós alaptulajdonságai, azért jól lehet játszani az arányok tologatásával. warren ellis egy nagyon érdekes kombinációt kevert ki, mert tiszteletben tartotta az ian fleming-i hagyományokat, ugyanakkor sikeresen adaptálta is a modern korba, nem érződik porosnak a 007-es (egy fokkal ügyesebben, mint amit daniel craig-ék értek el legutóbb)... ellis-t nem véletlenül hívták a brit fenegyerekek egyik tagjának, nem szokása finomkodni az írás közben, így nem meglepő, hogy nála hiányzik a leghíresebb titkos ügynök minden piperkőcsége, bourbon-t iszik, nem vodka-martinit, és még a női nemhez is csak egyszer kerül közel -akkor is majdnem az életével fizet ezért... illetve rosszul számolok, mert a ms.moneypenny-vel való évelődés nem maradhat el, mint ahogy a legtöbb klasszikus kellék bekerült a panelekbe (kivéve a q-féle csodakütyüket, de gondolom azok már túl kiragadtak volna minket a realista miliőből). még egy olyan aspektust is sikerült átültetni a filmekből a képregény nyelvére, amire nem is számítottam -valamiért nekem kötelező kelléke a bond-filmeknek az, amikor hosszasan mutatják, hogy hősünk belopakodik valahova, és ott kutat/keresgél, párbeszéd nélkül. bár ez utóbbi egyébként is jellemző erre a sorozatra, mert úgy tűnik, hogy ellis (nagyon helyesen!) nem akarja túlbeszéltetni a szereplőit, nem riad meg attól, hogy oldalakon keresztül néma panelek vannak -főleg akkor nem, ha akcióról van szó. mert egy igazi kém nem olyan, mint egy szószátyár szuperhős, akinek muszáj minden pofon mellé kommentárt fűznie... nem, bond egy kőkemény kommandós típus, aki gond nélkül lövi fejbe egymás után az ellenfeleit (btw, a filmek valószínűleg sosem lesznek ennyire véresek)... a főgonosz sem érdemelhet más sorsot, de azért előtte még elmondhatja a kötelező gonosz-monológját is -viszont annak örültem, hogy nem egy tipikus őrült tudósként gonoszkodott, hanem a balkáni háborús múltjával egy újabb réteget kapott. persze a terve őrült volt, de az már egy másik kérdés... (#08.23.)