(1985) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

emlékeztek még, hogyan is kezdtük a történetet? john difool egy pitiáner nyomozóként csetlett/botlott, most meg ott tartunk, hogy az egész galaxist behálózza már az eposzi sztori-folyam, milliárdok sorsa dől el a lapokon, miközben folyik a küzdelem a fény és a sötétség seregei közt, john difool meg átesett egy gladiátor-képzésen, és a magvai által lesz biztosítva egy egész faj túlélése... végig azt éreztem a kötetben, hogy jodorowski növelni akarja a téteket egyre csak fel-és-fel, és minden nagyobb léptékű lett, folyamatosan változnak a helyszínek, és velük újabb-és-újabb szálak kapcsolódnak a nagy egészhez. és mindezt a növekedést persze szép organikusan viszi végbe... moebius rajzaira még mindig jó ránézni, esetleg azon gondolkodhatna még, hogy gyakrabban rajzoljon formás ciciket, mert azok is nagyon jól mennek neki... (de ne legyünk ennyire perverzek, inkább azt nézzük, hogy mennyire kis sután, mégis szépen halad az animah-john kapcsolat kifejlődése.) (##11.01.)

(1982) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

john difool-t életveszélyben hagytuk el az előző kötet végén -és most egy egész köteten át aggódhattunk, hogy kikecmereg-e az életveszélyes szituációkból... alejandro jodorowsky elképzelhetetlenül intenzív tempóban pörgeti a cselekményt, egy pillanatnyi megállást sem engedélyezve az olvasónak -oké, ha szusszanunk egy-egy képkockányit, akkor meg olyan plusz információk ömlenek a fejünkre, amik az univerzum megértéséhez elengedhetetlenek. de tényleg egy-egy félmondatból kell összerakni az elemeket, és ez a kirakós a szédítő tempóval kombinálva pompás szórakozást kínál... (jól meg lettünk vezetve legutóbb az uralkodó személyével, mert a pojácáról kiderült, hogy csak egy gyalog ő is a nagy játszmában. és ez is csak egy apróság, amivel egyre mélyül a nyúl ürege -illetve a savtó örvénye... jodorowsky egyébként nem csak azt éri el, hogy faljuk a képregényt, de ügyesen játszik is az agyunkkal, ahogy elrejti a társadalom-kritikát a rohanás, az akciók és az idétlen technoblablák alá -igaz, a nyolcvanas évek hajnalán még azt gondolta, hogy a tévében van a jövő, hogy ők lesznek az a médium, ami mindent élőben fog közvetíteni -még egy palota-forradalmat is...) (##04.10.)

(1981) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

tudjuk le a kötelező első kört: alejandro jodorowsky és moebius a meg nem valósult dűne film-projektjuk után érzet alkotói tüzükben hozták létre ezt a képregényt, átmentve ide minden ötletet és inspirációt, amik kútba estek volna a film elsüllyedésével (további információkért erre keresgéljetek tovább!). bár a dűnével kapcsolatos ismereteimet nem mondanám teljesnek (láttam a lynch-féle próbálkozást és a kanadai mini-sorozatot is, a regényt viszont pár fejezet után feladtam), így ezzel a szemmel abszolút önálló világnak tűnik az incal univerzuma (még ha pár épület vagy látvány-elem vissza is köszön a vázlatokban fennmaradt film-tervekből)... az első kötet története nem akarja megváltani a világot, egy tipikus noir felállással nyitunk, egy (a tudatbefolyásoló szereket nem megvető) magán-hekus találja magát egy kulimáz közepén (még femme fatale is van), egy elsőre macguffin-nak tűnő tárgy után szaladgál mindenki -hogy aztán erről a tárgyról kiderüljön, hogy igenis fontos szerepe lesz a történetben, mi több, önálló entitásként kell gondolnunk rá... az a jó, hogy miután az ember két három oldalt lapozott a kötetben, már nem érdekli a klisés alaphelyzet, mert addigra elsodorták az események örvényei, a sarkokon túl váró hihetetlen fordulatok, a jodorowsky-féle őrült ötletparádék. alapozás ez a javából, ahol épp’ csak bedugjuk a kis-lábujjunk ebbe a szokatlan világba, megismerjük a szereplőket, és már végig is szaladtunk ezen a szerény 48 oldalon... egy kicsit azért tartottam a képregény vizualitásától, mert a kora nyolcvanas évek rajzai nem szoktak közel állni a szívemhez, de szerencsére moebius jellegzetes formái és részlet-gazdag stílusa sokkal könnyebben vonzotta a szemem, mint remélni mertem... (a blacksad-hez hasonlóan a pestikönyv ismét baromi igényes munkát végzett a magyar kiadással, élvezet kézbevenni a méretes kötetet, szívesen lapozza az ember a meglepően vastag lapokat.) (##03.18.)