(2017) (írta: Gary Whita, Christine Golden, Ken Liu, Griffin McElroy, Sabaa Tahir, Rae Carson, John Jackson Miller, Claudia Gray, Meg Cabot, Renée Ahdieh, Mur Lafferty, Chuck Wendig, Kelly Sue DeConnick, Matt Fraction, Paul Dini, Zoraida Córdova, Delilah S. Dawson Daniel José Older, Whil Wheaton, Beth Revis, Mallory Ortberg, Elizabeth Wein, Madeleine Roux, Pablo Hidalgo, Jeffrey Brown, Kieron Gillen, Glen Weldon, Ben Acker, Ben Blacker, Adam Christopher, Nnedi Okorafor, Cavan Scott, Gary D. Schmidt, Ian Doescher, Paul S. Kemp, Jason Fry, Pierce Brown, Greg Rucka, Alexander Freed, Charles Soule, E.K. Johnston, Ashley Eckstein, Tom Angleberger) (magyarul: Szukits, 2018) (0BBY/ABY)

megszámlálhatatlanul sokszor láttuk már a new hope-ot, könnyedén idézünk fel belőle jeleneteket és párbeszédeket, tökéletesen ismerjük minden apró zegzugát -legalábbis ezt gondoljuk magunkról, pedig biztos hogy van rengeteg apróság, aminek sosem tulajdonítottunk jelentőséget, és vannak apróbb szereplők, akik sosem kerültek az érdeklődésünk középpontjába. épp ezért volt jó ötlet egybeszerkeszteni ezt az évfordulós novellás-kötetet, hogy a címhez méltóan új szemszögből nézhessük meg az unásig ismert történetet... elég széles skálán helyezhetőek el a kiválasztott nézőpont-karaktereink, vannak olyanok, akiknek a filmben is volt némi szöveges szerepe (mondjuk nyitányként antilles kapitánnyal kötjük össze a rogue one és a new hope eseményeit), vannak, akik tényleg csak a háttérben lébecoltak a film idején (a mos eisley-i kocsma majdnem teljes törzsgárdája), vannak, akiknek látszólag semmi keresnivalójuk nincs ebben az idővonalban (yoda és lando), és akadnak merőben szokatlan választások is (a szeméttároló szörnye és az egér-robot)... ahogy várható volt, a birodalmiak is többek lettek üres (fehér) páncélnál és arctalan repülő fegyvereknél, kicsit ember-arcúbbá tették az ellenfelet így... már az előbb emlegettem a kissé kilógó karaktereket, de azért nem volt baj, hogy olyanok is felbukkantak, akik egy későbbi pontján kapcsolódtak csak be a saga-ba, mert egységesebbnek érezhető az ilyen húzások miatt a kánon -és egyébként is, érezhető volt, hogy ez a válogatás csak a jelenben készülhetett el, és ki is használták azt, hogy utalásokat tettek az azóta megvalósult filmekre, sorozatokra, regényekre (és ne felejtsük el azt sem, hogy így kicsit metává is válhattak bizonyos utalások, mint mondjuk a legendásan rossz rohamosztagos-célzás magyarázata, vagy ha azt a kacsintást nézzük, mikor arról van szó, hogy bárkinek lehet olyan szerencséje, hogy első érintésre tehetsége van a fénykard-forgatáshoz)... szerintem természetes, hogy ilyen mennyiségű novellánál hullámzó lesz a minőség, mert nem tetszhet a nyájas olvasónak minden ötlet és írói stílus, mint ahogy az is rendben van, hogy különböző hangulati elemek közt lavírozva lehet falni a lapokat (érdekes, hogy annak ellenére sikerült bizonyos pontokon izgulni, hogy pontosan tudtam, hogy mire fut ki a sztori. összetörni a szívemet viszont csak kétszer sikerült, és mindkét alkalommal az alderaan volt a ludas)... igazából nálam csak középtájon jött el egy kis elégedetlenségi hullám, amikor az istennek nem akartunk kiszabadulni a kocsma fülledt levegőjéből, de egyébként szívesen vettem ezt az új-látószögű nosztalgiát, ami belengte az egész kötetet. három év múlva lesz folytatás...? (##05.01.)

(2017) (írta: Beth Revis) (magyarul: Szukits, 2017) (13-0BBY)

az elmúlt másfél évben többször is kárhoztattam már a rogue one-t a felszínes karakter-kezeléséért, és többször is fejet hajtottam már a lucasfilm storygroup-ja előtt, hogy a kiegészítő történetekben teret engednek a karakterek helyének tágítására -mert a film során jyn múltjának jórésze homályban maradt, pedig a viselkedése és döntései szempontjából hasznos lett volna tudni a korábbi élethelyzeteiről, behatásairól, a lelki útjáról. oké, az tudtuk, hogy nem lehetett könnyű gyerekkora azután, hogy a birodalom megölte az anyját és elhurcolta az apját, majd saw gerrera vette maga mellé, de kellett ez a regény, hogy igazán átérezzük azt, hogy milyen lehetett így felnőni, hogy a magány miként szőtte be a mindennapjait, hogy milyennek látta a közelében gyakran megforduló felkelőket, hogy miként fejlesztette a képességeit. mert a saw-val töltött időszak egy ’tutorial’ volt a számára, kiszuperált robotokkal, ütött/kopott rohamosztagos-páncélokkal és egy kódtörő masina társaságában, és szerintem jó döntés volt az írónő részéről, hogy nem dobta be egyből a küldetések sűrűjébe a serdülő tinilányt, hanem hagyott időt neki érni (és persze itt doboghatott leginkább a jyn/saw kapcsolat-építés szíve is)... de eljött az ideje az igazi küldetéseknek és a halál megismerésének is, majd hamar lecsapott a kudarc is -és következhetett egy új élet-fejezet... egyedül itt lehetett érezni, hogy a szándék szerint ez a könyv fiatal felnőtteknek készült, mert egy romantikus kapcsolat is szövődhetett a tovatűnő idillben -mert naivitás lett volna azt gondolni, hogy innentől már csak nyugalom és béke vár jyn-re, ahogy azt is naivitás gondolnia a galaxisban élőknek, hogy a birodalom nem talál majd valami ürügyet a rekvirálásra, hatalom-átvételre, eltaposásra... hitelesen vannak ábrázolva ezek a birodalmi módszerek a könyvben, de a másik oldal sincs piedesztálra emelve, végig ott lebeg előttünk a kétely, hogy szabad-e fegyverekkel (terrorista-módszerekkel) harcolni a békéért -és jyn úgy érzi, hogy nem, mert az ő fejére a lázadók épp annyi bajt hoztak, mint a birodalmiak... starwars-könyvhöz képest elég nyomasztó a befejezés hangulata, ahogy jyn szívéből eltűnik a parázs, elvesznek az érzelmek, és végképp az apátia mocsarába csúszik bele -de persze a film miatt adott volt ez a pont, ez az életérzés (a szintén innen eredő sanyarú börtönkorszak is elég keményen lett ábrázolva)... de mondjuk azt, hogy ez az ’erso-trilógia’ birodalom visszavágja, és szerintem jól is működhet, ha az ember a katalizátor-ral kezdi az olvasást, majd jön ez a regény, aztán ízlés szerint eléri a finálét a rogue one film-vagy-regény változatával. (##04.15.)