(Wonder Woman vol.5 #31-37) (2017-2018) (írta: James Robinson; rajzolta: Carlo Pagulayan, Sergio Davila, Emanuela Lupacchino, Stephen Segovia) (eng)

olvasom a vonaton a kötetet (legalábbis próbálok erősen koncentrálni a szövegbuborékokra, mert mögöttem egy nagy-csapat késő-harmincas nő hangosan röhögve beszéli ki a lánybúcsúztatót, amiről épp’ tartanak hazafelé), aztán pesten egy ismerősömnek mesélem, hogy ’képzeld, az van a wonder woman aktuális kötetében, hogy valaki sorban gyilkolja le zeusz porontyait, diana-ról meg kiderül, hogy van egy eltitkolt ikertestvére’ -és amint ezt kimondom ezt hangosan, akkor érzem csak, hogy mennyire nehéz komolyan venni az ilyen típusú szuperhősös történeket... de egyébként a maga helyén kezelve rendben van ez a james robinson által kitalált sztori (hogy a régi istenek energiájára van szüksége egy új hatalmasságnak, hogy meg tudjon erősödni), igazából nem is a nehezen komolyan-vehetőségével volt bajom, vagy azzal, hogy bátran használja az elfeledett testvér kliséjét, hanem hogy túl ráérősen görgeti előre a szálakat, hogy egy egész füzetet rászán egy olyan flashback-re, aminek nincs szüksége 20 oldalnyi kifejtésre, és igazából az is fura, hogy a címszereplő csak sodródik az eseményekkel, nem igazán alakítja azokat. de. azért az mindig epikus tud lenni, amikor földöntúli hatalmak csapnak össze, és kő/kövön nem marad az ütéseik nyomán... (egyébként még azt is kinézem a dc-ből, hogy egy kényszerű sztori volt ez, hogy darkseid-et a teljes valójában visszahozzák az univerzumba...) (a kis éttermes, halászhálós görög hangulatot tök jól sikerült visszaadni a rajzokkal.) (##07.03.)

I. Road to Metal  (Dark Days: The Forge, Dark Days: The Casting, Dark Nights: Metal #1-2) (2017) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV; rajzolta: Jim Lee, Andy Kubert, John Romita Jr., Greg Capullo) (eng)

a kezdetek elé: tisztában voltam azzal, hogy ez az esemény masszívan épít korábbi történetekre (elsősorban scott snyder batman-run-jára), de mégiscsak a rebirth-korszak első nagy csimmbumm-járól van szó, nem ugorhattam át csak azért, hogy ’hátha egyszer majd kitisztul a kép’ -plusz el kellett fogadnom azt is, hogy nélkülöznöm kell az érzelmi töltetekre való építkezést... persze kapkodtam is a fejem az elején, főleg, hogy komoly mitológiai mélységekbe mentünk bele (miközben persze a cool-ság faktort sem hagytuk a bat-barlangon kívül, gondolok itt a joker-rel való küzdelemre mondjuk), de aztán az info-heavy-ség elkezdett kitisztulni, így felsejlett az írói szándék is -epikus köntösbe akarja öltöztetni a nagy trükkjét, hogy új színben láttassa batman-t... szeretem azt, amikor átjön a ’valami komoly dolog fog történni’ érzete a panelekből, és remélem, hogy be is váltja majd azokat az ígéreteit ez az univerzum-rengető esemény, amiket most kaptunk tőle... (jim lee és romita jr. közös füzeten dolgozik? leonardo-t és picasso-t mikor kérik fel egy közös team-up-ra...?) (értem én, hogy egységes univerzumban gondolkoznak a dc-nél, ahol nyitott az átjáró a különböző birodalmaik között, de akkor is szokatlan a szuperhősök földjén mondjuk dream-et látni a sandman-ből...) (##06.01.)

II. Gotham Resistance (Teen Titans vol.6 #12, Nightwing vol.4 #29, Suicide Squad vol.5 #26, Green Arrow vol.6 #32) (2017) (írta: Benjamin Percy, Tim Seeley, Rob Williams, Joshua Williamson; rajzolta: Mirka Andolfo, Paul Pelletier, Stjepan Šejić, Juan Ferreyra) (eng)

dimenziókon átívelő, elképzelhetetlen méretű, ősidőkbe visszanyúló fenyegetés -kicsit magasan szált a crossover nyitánya, így ezek után jól esett, hogy ebben a kapcsolódó sztoriban leszálltunk a földre annyira, amennyire egy ilyen típusú történet engedi... az első gondolatom az volt, hogy csak azokat a füzeteket olvasom el, amik egyébként is az étlapon lennének, de aztán rávettem magam a többi sorozatból kapcsolódó lapokra is, és nem bántam meg, mert ez a négyes egy szép egységet alkotott, és szerencsére az írók sem erőltették azokat a szálakat, amikhez ismerni kellett volna a nightwings vagy a suicidal squad aktuális történéseit... viszont meglepő csapatot sikerült összeépíteni viszonylag hamar, akik között azért ment a verbális adok/kapok is (főleg a koravén tini damien és az örökké gyereklelkű harley között). a sztori a maga egyszerűségében működött, fogott egy maréknyi batman-gonoszt, felerősítette őket, és körökre osztotta a képregényben töltött idejüket -így a tempó megfelelő volt, bár néha nem értettem, hogy az alapvetően a bunyóra építő sztorit minek megterhelni ennyi narrációval... egy ilyen átívelő szerkezetnél óhatatlan, hogy hullámozni fog a rajzok minősége, de stjepan šejić sajnos olyan magasra rakta a lécet a squad-ban, hogy onnan csak lefele vezethetett az út, ráadásul a green arrow-ban a szokásosnál furcsább volt a vizualitás, főleg a panel-elrendezés bántotta a szemem, mert meglehetősen véletlenszerűnek tűnt, ahogy rá vannak hányva a lapokra... (##06.04.)

III. Dark Knights Rising (Batman: The Red Death, Batman: The Murder Machine, Batman: The Dawnbreaker, Batman: The Drowned, Batman: The Mercilles, Dark Nights: Metal #3, Batman: The Devastator, The Batman Who Laughs) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Frank Tieri, James Tynion IV, Sam Humphries, Dan Abnett, Peter Tomasi, Scott Snyder; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Riccardo Frederici, Ethan Van Sciver, Philip Tan, Tyler Kirkham, Francis Manapul, Greg Capullo, Tony S. Daniel, Riley Rossmo) (eng)

az alternatív-univerzumos sztorik mindig jó játszóteret jelentenek az íróknak, mert következmények nélkül kipróbálhatják a vad ötleteiket -mondjuk azt a frusztrációjukat, hogy batman-t nem terelhetik a gyilkolás sötét útjára... hét bat-változat bukkant fel a fő esemény első csúcspontján, és most mindegyikük megkapta a maga eredettörténetét -egy kicsit talán repetitív is volt, hogy az összes one-shot hasonlóan felépített dramaturgiával dolgozott, de meglepő módon nekem minden alkalommal működött az aktuális bruce wayne elbukás-története. lehet hogy azért, mert különböző dc hősökkel párosították mindenhol -és sok esetben érthetjük szó szerint is a ’párododás’-t, mert úgy jöttek létre a sötét batman-ek, hogy egyesült bennünk valaki más képessége bruce megtört személyiségével, megromlott formájában eltorzítva a hatalmas erőket, tönkretéve a környezetet, az univerzumot. azért is működhettek ezek a sztorik, mert mind bruce wayne félelmeire épültek, és mindben a már emlegetett határ-átlépések voltak a kulcsok. és ezek után tényleg csodálkozhatunk azon, hogy a mi világunk bruce wayne-e nem őrült meg a szülei halálától, hogy nem hajlandó továbbra sem az ellenségei vérébe mártani a kezét... a különböző írók hozták a saját stílusukat az adott keretek között, igazodtak is kicsit a batman-nel összeolvadó hősökhöz, mondjuk a gyorsan futó red death füzet flash-hangulatot árasztott, a joker/batman szimbiózis meg pont olyan felkavaró lett, mint amilyennek ez az ötlet elsőre hangzik (és voltak érdekes csavarok is a háttérben, például amikor nem egy hőssel történt az összeolvadás, hanem annak egy ellenségével, és azt is megérhettük, hogy bruce wayne nemet váltott)... kronológiailag ide tartozott a fő metal-mini harmadik száma is, amiben brutálisan nyomasztó volt érezni a vereség súlyát, hogy még a maroknyi talpon lévő hős sem tudja, hogy miként lehetne lerázni a sötét multiverzum béklyóját, hogy miként menthetnék meg a szeretteiket, az emberiséget... (##06.07.)

IV. Bats Out of Hell (The Flash vol.5 #33, Justice League vol.3 #32-33, Hal Jordan and the Green Lantern Corps #32) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Robert Venditti; rajzolta: Howard Porter, Liam Sharp, Ethan Van Sciver, Tyler Kirkham, Mikel Janín) (eng)

egy újabb szelete a crossover-nek, amibe előzetesen vonakodtam belefogni, mert alapjáraton csak a flash-t követem az itt lévő füzetekből -de szerencsére egy újabb pozitív csalódás ért, mert ez a sztori is szépen követhető volt zöldfülüként is... az sem jelentett problémát, hogy egy általam kevésbé ismert karakter, cyborg vette fel a narráció fonalát, sőt, nekem működött a focis analógiája, ami végigkísérte a mondandóját a négy füzeten át -és persze az is hatásos volt, ahogy átvette a főhős szerepet a végén (lángok között, hogy máshogy)... egyébként az alapkoncepció itt is meghatározó volt, a sötét batmen-ek játszadoztak a liga elérhető tagjaival, szétválasztva őket, hogy mindenki megküzdhessen egy hozzá kapcsolódó sötét-sötét lovaggal. és valószínűleg azért működött olyan jól, amikor a végén sikerült összeállni csapatként, mert ki voltunk már éheztetve arra, hogy együtt lássuk küzdeni a hőseinket... így már jöhet a végkifejlet, az eddig elfogyasztott füzetek felkészítettek a nagy csihipuhira! (##06.08.)

V. Metal! (Batman: Lost, Dark Nights: Metal #4-6, Dark Knights Rising: The Wild Hunt, Hawkman: Found) (2018) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV, Joshua Williamson, Jeff Lemire, Grant Morrison; rajzolta: Greg Capullo, Brian Hitch, Howard Porter, Doug Mahnke, Yaninck Paquette, Jorge Jiménez) (eng)

ettől féltem, hogy az epikus konklúzió végét elméleti meta-ötletekbe borítják, amikben úgy elveszek, hogy kiszalad belőlem az összes lelkesítő érdeklődés (jártunk a világok kohójában, mindent uraltak a különleges fémek, és az egész föld fizikailag csúszott bele a sötétségbe)... nem tudom, lehet hogy tényleg ilyen begyöpösödött földhözragadt férfiember vagyok, akinek az fekszik, ha egyenes vonalban vezetik a kezét és a szemét -bár fél szemmel rápillantva a netes értékelésekre azt látom, hogy van egy hangos elégedetlenkedő réteg, aki hasonlóan elveszett a nagy világmegmentés közepette, mint én... némiképp kompenzálva lettem a cool pillanatokkal és a felfokozott hangulattal, de jobb szeretem, ha azért piszkál az előrehaladás késztetése, mert érdekel, hogy hova fog kifutni a történet, mi lesz a karakterek sorsa, és nem azért, mert túl akarok lenni az egészen, és már az sem dob föl, ha a nagy kavarodásban a hősök legyőzik a nagyon gonoszokat (btw, cool pillanatok: a tizedik fémmel (nem is kérdezd) felruházott justice league odacsap, az 53. univerzum csapatainak megérkeznek a csatatérre -és a joker-sárkány!)... az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes kiegészítő/hozzáragasztott mellék-sztorit és kapcsolódó füzetet jobban élveztem, mint a fő attrakciót, ezért felemás szívvel fogok visszaemlékezni a rebirth korszak első igazi szélesvásznú monstre eseményére... (##06.12.)

(Wonder Woman vol.5 #26-30, Annual #1, Steve Trevor Special) (2017) (írta: Shea Fontana, Greg Rucka, Vita Ayala, Michael Morceri, Collin Kelly, Jackson Lanzing, Tim Seeley; rajzolta: Mirka Adolfo, David Messina, Inaki Miranda, Nicola Scott, Claire Roe, Stephanie Hans, David Lafuente, Christian Duce) (eng)

mennyire kell odaadnia magát egy szuperhősnek a közjó érdekében? ennek a témának egy érdekes kifejtését kaptuk meg ebben a kötetben, ahol wonder woman csodálatos vérét követelik, szó szerint... sajnos az emberiség most sem tudott újat mutatni, mert a gyógyításra alkalmas csodaszert katonai célokra akarták felhasználni, ahogy azt illik, egy őrült professzor segítségével... kérni nem könnyű azt valakitől, hogy áldozza fel magát, a testét, úgyhogy keményebb módszerekkel próbálták rávenni hősnőnket az adakozásra, bomba-robbantással, zsoldosok támadásával, erőszakkal, akcióval. shea fontana író(nő) nem kímélte a diana közelében tartózkodókat -mondjuk be is szorult az olvasóba a levegő, amikor meglátta az etta hasából kimeredő repeszt... de például én annak örülök, hogy hősnőnk nem magányosan harcos a történetben, hogy vannak körülötte barátok, legyen az akár egy szerelmes férfiember vagy egy aranyos kislány... (apropó kislány, finoman csepegtetett analógiát kaptunk végig diana themyscira-i gyermekkorára). de nem csak a barátok voltak veszélyben, hanem érintve egy kifejezetten aktuális témát is, egy menekült-táborban lakók nyomorába is bepillanthattunk... (a két különszámról: apróbb sztorikat kaptunk itt, akár egy kedves múltidézést (a trinity első találkozását), akár egy kedves kaiju-sztorit. steve trevor-nak meg nem áll rosszul egy kis misztikum...) (nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam a rajzokat, az animációs alkotásokhoz vagy a karikatúrákhoz, és igazából azt sem tudom, hogy tetszettek-e vagy sem...) (#05.11.)

(Wonder Woman vol.5 #13,15-25) (2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Renato Guedes, Liam Sharp, Bilquis Everly, Mirka Andolfo) (eng)

bár az előző két kötetet szétbontottam, és úgy írtam róluk, most azt éreztem, hogy annyira összefügg a két szál, hogy muszáj lesz a mondandómat is egyben tartani -arról már nem is beszélve, hogy a végére összeért a két idősík, így a páratlan számokban futó sztori következménye a páros számok fináléjába csúcsosodott ki, úgyhogy külön megvásárolva a két könyvet elég furcsa lehet ez az ugrás... azért is jó ez az összevonás, mert így jobban el tudom palástolni, hogy az olvasás elején a csalódottság lett úrrá rajtam, és nem csak azért, mert a jelen-szál meglehetősen nehezen akart beindulni, hanem mert semmi csodás nem volt a csodanőben amnéziásan és zavarodottan. mert az ember agya nehezen akarja befogadni, ha az erős nők példaképe összetörik és segítségre szorul... de amíg diana a kórházban lábadozott, addig egyébként is alig szerepelt a róla elnevezett füzetekben, sokkal inkább azzal foglalkoztunk, hogy felépítsük a másik oldalt -mert gonosznak nem mondanám veronica cale-t, csak egy anyjának, aki hajlandó átlépni minden határt a gyermekéért (elég hatásosan volt ábrázolva a lélek-lopás, és greg rucka még azt is ügyesen kikerülte, hogy bele tudjak kötni abba, hogy egy száj és orr nélkül létező entitás hogyan marad életben éveken át)... persze voltak igazi gonoszok is a történetben, a görög mitológiai weasly-ikrei, akikről azért kiderült, hogy nem csak csínytevésből cselekszenek, hanem komoly szándékaik is vannak. mert elsőre úgy tűnik, hogy mindenkinek themyscira-ra fáj a foga, de aztán kiderül, hogy nem a rejtett sziget a fontos, hanem ami hozzá kötődik: az igazi gonosz. elég csúnyán retcon-szagú volt, hogy ráfogták ares minden legutóbb elkövetett cselekedetét a gyermekeire, de mivel én nem ástam magam eddig mélyebbre a mitológiában, így el tudok fogadni egy ilyen írói húzást... valahol azt is megértem, hogy greg rucka visszacsinált minden változást, amit ebben a huszonöt füzetes run-jában elkövetett, azaz barbara ann-nek újra vérszomjassá kellett válnia és diana sem maradt a lasszója nélkül, pedig érdekelt volna, hogy mit kezd az írói utód egy ilyen helyzettel... bár a kezdetet döcögősnek éreztem, de miután diana kijutott a tudatának labirintusából (egy minotaurusz segítségével, hogy máshogy), már elkezdtek helyükre kattanni a dolgok, és sokkal élvezetesebb lett az olvasás. jöttek a filmszerű nagyívűségek, a megalapozott drámák mélyebbre süllyedtek, és aztán nagyon szépen hagytuk lecsillapodni a hullámokat, hogy elégedetten léphessünk tovább az új korszakba... (úgy tűnik, hogy a vizualitásban vesszőparipám lesz az arc-ábrázolás, mert itt is csak néhány félrement vagy hanyagul rajzolt arcnál szisszentem fel -és olyat nem engedhet meg magának egy rajzoló, hogy egy totál képnél nem rajzol arcot, miközben a sztoriban van egy arc-nélküli karakter is...) (érdekes volt látni, miként ütközik össze a füzetekben a mitológiai háttér és a modern technika, hogy a görög istenek mellett egy mesterséges intelligenciával is fel kell vennie a harcot diana-nak.) (#09.23.)

The Lies (Wonder Woman Rebirth, Wonder Woman vol.5 #1,3,5,7,9,11) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Liam Sharp, Matthew Clark) (eng)

tisztelem azokat az alkotókat, akik megpróbálják beépíteni a megjelenés körüli hercehurcákat a sztorijukba, akiknek van merszük azt mondani, hogy a különböző eredettörténetek, a hirtelen irányváltások szándékosak, mert valami gonosz erő össze akarja zavarni a hőst -és vele együtt az olvasók agyát is... ahogy hallom, elég vad dolgok történtek a new52 éra végefelé, úgyhogy most greg rucka-nak jutott a feladat, hogy kicsit kiszellőztessen a wonderwoman környékén -és ő céltudatosan letörte a vadhajtásokat, és elküldte diana-t egy kalandra afrikába, egy kis misztikummal és rejtéllyel fűszerezve meg a szuperhős-hangulatot. és érdekes módon nem a bunyókra helyezte a hangsúlyt, hanem az érzelmekre és a sztorivezetésre. cheetah, a régi ellenség sem azért érdekes, mert lehet vele karmot akasztani, hanem mert érzelmileg működik az összetett kapcsolatuk diana-val (ahogy a gonosz-dilemma is erősen jelen tud lenni nála, azaz hogy nem akar gonosz lenni (vagy embert enni), csak egy átokkal kényszerítik erre). a b-szál is hasonló módon épül be a nagy egészbe (ahol steve trevor vezeti a kiscsapatát ugyanabban a kitalált afrikai országban, ahol épp’ diana is tartózkodik), mert amint (meglepően hamar) összeérnek a szálaik, máris érzelmi töltet keletkezik a találkozásukból. ezt aztán gyönyörűen tovább lehetett vinni az afrikai kaland után amerikába is, egy igazán csajos, plázás, naplementés füzetbe, amiben olyan jól működött a romantika, hogy még az én kérges szívem is el tudott lágyulni egy pillanatra. de aztán a fellegekből vissza kellett térni a földre, hogy az átíveléssel foglalkozzunk, hogy gonosz cliffhanger-ekkel engedjenek minket az utunkra... most a friss film miatt egyébként is magas bennem a hype a csodanő felé, de ez a marék füzet csak megerősített abban, hogy közel áll hozzám a karakter, és hogy egy jó író keze alatt nagyon tud működni a jó értelembe vett érzelmes nőisége ebben a férfiközpontú szuperhős-világban... (a rajz-stílus eléggé a szememre való volt, csak azt nem értettem, hogy miért kell ennyi arc-közelivel telepakolni néhány oldalt...) (#06.14.)

Year One (Wonder Woman vol.5 #2,4,6,8,10,12,14) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Nicola Scott, Bilquis Evely) (eng)

egy kicsit hezitáltam, hogy miként olvassam ezt a két kötetet a fura megjelenés miatt -ugyanis a fent látható jelen-szál jelent meg a páratlan sorszámú füzetekben, míg ez az eredettörténet a párosokban. aztán úgy döntöttem, hogy megyek szépen sorba a megjelenés sorrendjében, ugrálva így a két sztori között, de szerencsére nem kellett ezt megbánnom, mert greg rucka végig figyelt arra, hogy rengeteg párhuzamot elhelyezzen az időben egymástól távol játszódó történetek közé -ha más nem, már az feltűnő volt, hogy itt diana elhagyja a paradicsomi szigetet, míg a jelenben vissza akar jutni oda... de menjünk vissza a kezdetekhez, mert szerencsére van miről beszélgetni... örültem, hogy nem csak wonder woman, hanem diana és steve trevor közös történetét kaptuk meg, szépen párba állítva a két elveszett lelket, akik többre vágynak, mint amit a körülöttük lévő világ kínálni tud. és az is jól működött, hogy a nagy találkozással nem csak egy férfi került be (a feltűnően gyakran pusziszkodó) nő-társadalomba, hanem a férfiemberek harcias kultúrája (és a fegyvereik) is (a friss mozi-élménnyel a fejemben nem volt könnyű elvonatkoztatni attól, hogy ez egy modern korban játszódó eredet-sztori, hogy ne várjam itt is az első világháború mocskát)... a drámai változások érzékeltetését is szerettem, főleg azt, hogy a legtöbb dolog vissza lett vezetve az anya/lánya kapcsolatra -még a fegyvert elsütő utolsó próba is... aztán felszálltunk a frissen létrehozott láthatatlan repülőre, és megérkeztünk a mi hangos és szagos világunkba, ahol még a legkeményebb ügynökök is szívószállal isszák a margaritát... diana beilleszkedése nem problémamentes, főleg hogy egy katonai intézményben kezdi az emberek közti pályafutását. még jó, hogy hamar mellésodródik dr.minerva, akit már a paralel-sztoriból ismerünk, mint cheetah (az indiana jones hangulatú különszáma alapján szívesen olvasnám a szóló sorozatát is)... aztán persze menetrendszerűen megérkezik az első akció is, aktuálisan egy terrorakció képében, ami vizuálisan lett igazán megkapó, ahogy a kilassított időpillanatot sikerült érzékeltetni (de egyébként is tele van a kötet ötletes megoldásokkal, montázsokkal). mire felocsúdnánk a nagy összefüggések megértésében, máris össze kell csapni ares-szal is, mert... ööö... mert a legnagyobb ellenségnek be kellett mutatkoznia az első sztoriban...? de talán csak ez a kicsit kapkodós befejezés az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, úgyhogy makulátlan maradt a diana iránt érzett szerelmem... (#06.14.)

(Wonder Woman vol.2 #195-200) (2003-2004) (írta: Greg Rucka, rajzolta: Drew Johnson) (eng)

ahogy már a hiketeia-nál említettem, egy dc run-hoz elengedhetetlen, hogy wonder woman-t is olvassunk -és hát nem véletlen, hogy azt a sztorit vettem elő legutóbb, mert az volt greg rucka teszt-repülése, ami után ezeknél a füzeteknél kapta meg a hősnőt hosszú évekre. de egyébként is jó beugrási pontnak bizonyult, mert beveti az ’újonc segítségével hozzuk képbe a befogadót’ trükköt, és kétségtelen, hogy így a legkönnyebb magyarázni az új olvasóknak (és nézőknek, ha másik médiumról van szó). úgyhogy nem kapkodja az ember a fejét, hogy milyen pozíciót tölt be dianna, hogy mivel telnek a napjai, mert az első lapokról megtudhat mindent szépen sorban (ha már a hősnőt úgysem láthatja, hiszen jól rejtegetik az első füzeten keresztül. mert jobb dolga van...). a követségi feladatokkal adnak egy kis komolyságot a történetnek (plusz ezt szolgálják a wonder woman könyvének hatására felkorbácsolódott emberi érzelmek is), hogy aztán az olümposzi részekkel elemeljék kicsit a valóságtól -mert a karaktertől nem elválasztható a mitológia. és ez jó, mert még ha fel is van update-elve az istennek többsége, azért a kicsinyességük a régi... csak az utolsó résznél éreztem azt, hogy kihagytam valamit, mert nem igazán volt megmagyarázva, hogy a kiborg amazon miért is püföli dianna-t (egyébként is csak egy nagy bunyó volt az egész füzet). (bevallom, a 200. szám retrosított extra sztorijaihoz nem volt türelmem. viszont szeretnék önmagamnak egy high five-ot kiutalni, mert kitartottam hat füzeten át az angol nyelvűségük ellenére.) ($08.04.)

(2002) (írta: Greg Rucka, rajzolta: J.G. Jones)

ideje visszatérni egy nagyobb kanyar után a dc-univerzumba. de még mielőtt beleesnék a nagyobb események örvényébe, egy kicsit még visszanéznék. mert például kedvet kaptam wonder woman-hez (továbbra is igénylem az erős női karaktereket). persze most is ezerszer végigrágtam, hogy meddig menjek vissza, aztán egy olyan történetnél kötöttem ki, amit már olvastam évekkel ezelőtt. sőt, már akkoriban is próbáltam írni néhány értelmes mondatot a befogadott művekről, de hasztalan kerestem mindenféle elfekvő vincsesztereken, sajnos úgy tűnik, örökre elveszett ez a gyöngyszem. talán azért kár ez, mert arra kifejezetten emlékszem, hogy nem igazán tetszett a képregény, és kíváncsi lennék, hogy miért húztam a számat. mert második olvasásra igenis jónak tűnt. talán nem értettem a jól beleszőtt görög mitológiát? talán nem tudott megfogni a drámaisága? talán csak nem éreztem még rá a képregény-olvasás ízére? talán kellenek az ember életébe az ilyen rejtélyek... ($04.26.)