Titans -Titans Apart (Titans vol.3 #19-22, Annual 2) (2018) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Paul Pelletier, Tom Grummett, Tom Derenick) (eng)

a legutóbbi jövő-donna-s összecsapás komoly sebeket ejtett a titánokon, erre most jön a justice league, akik jól megdorgálják a srácokat, pedig rég kinőttek már a serdülőkorból -és ez jól meg is töri a csapat-egységet... nem egy vidám hangulatú kötet volt ez a sok veszekedéssel, a konfliktusokkal a felnőtt-lét határán, a barátságok és bizalmak megingásával, nem is esett most annyira jól ez a maréknyi füzet. ráadásul fárasztó volt, ahogy a nagy gonosz agy megállás nélkül csak pofázott-és-pofázott (viszont az jól működött, ahogy a gonoszok közti kapcsolat is megtört a szuper-elme fejlődése során)... örültem viszont annak, hogy roy harper-re vetülhetett egy kis rivaldafény, mert önállóan is érdekes karakter ő (a múltjával és a lelki bajai súlyával együtt)... a csapat széttörésének ott lett meg a haszna, amikor felülkerekedtek a srácok/lányok az akadályokon, és együttes erővel verekedték át magukat az elme kihívásain -megmutatva ezzel a nagyképű öregeknek, hogy igenis van potenciál a fiatalabb generációban is... (##07.20.)

(Teen Titans vol.6 #16-19) (2018) (írta: Benjamin Percy, Marv Wolfman; rajzolta: Scot Eaton, Tom Derenick) (eng)

meglepő lehet egy ilyen modernkedős sztori, amiben influencerekről és a vr-ról is bőven esik szó, de egyrészről a ’teen’-ség is predesztinálja a szerzőt arra, hogy úgy szóljon az ifjakhoz, hogy azt meg is értsék, másrészről a történet magja ősi toposzokat tartalmaz, a kívülállók, a gyengék panaszait, akik az erősebbek, a bully-k elnyomásától szenvednek (legyenek azok az osztályukban vagy a saját családjuk körében), és mindent megtesznek azért, hogy elmenekülhessenek a fájdalmas jelenből. erről szólt a pán péter is száz évvel ezelőtt, és erről szól a legtöbb számítógépes játék is... gar-ban maximum a zöld színe miatt alakulhat ki a kiközösítettség érzése, mert a nagyszájú személyiségével igenis közkedvelt személy (a neten is követik a rajongói), úgyhogy kicsit furcsa, hogy pont ő keveredik ebbe a körbe, de hát igazából egy nő miatt történik a dolog, aki csak egy kicsit megsimogatja az egóját, és máris szerelem csiholódik a kémhatásból... (jópofák voltak az inkognitós oldalak, amikor mindenki a jelmeze nélkül vegyült el a fiatalok között -igen, még damien is... és persze hogy raven jó csaj a csuklyája nélkül...) (ööö, igen, volt még egy starfire fókuszáló füzet is, de szegény olyan érdektelen volt, hogy még ezt az egy mondatot sem érdemli meg igazából...) (benjamin percy ettől a címtől is távozott -hogy be tudjanak csatlakozni a titánok egy újabb crossover-be...? sajnálom, mert tök jópofán írta végig a tiniket -és ami még fontosabb, könnyedén eladott nekem egy olyan generációt, amivel alapvetően szoktak gondjaim lenni...) (##07.23.)

(Aquaman vol.8 #31-33, Annual 1) (2018) (írta: Dan Abnett, Phillip Kennedy Johnson; rajzolta: Riccardo Federici, Rick Leonardi, Max Fiumara) (eng)

úgy gondolták a dc-nél, hogy elég tömör ez az aquaman-sztori, és azért adták ki három füzet (és egy annual) után ezt a kötetet...? bár én pozitívan éltem meg, hogy ilyen célirányos ez a sztori, arthur-nak van egy célja (ledönteni az atlantis köré húzott varázs-blokádot), és ezt teljesíti is. kitérőt maximum az elején kaptunk, amikor belestünk az alvilági hatalmi vákuum miatt kialakult zavarosba, de ez is csak azért kellett, hogy a dramaturgiailag megfelelő ponton visszatérhessen innen king shark a végén... a varázs-töviskorona több szempontból is útját állta hősünknek, egyfelől a jelenlegi kormányzat szimbólumaként világlott a tengerfelszín felé, másfelől magánéletileg is fontos lett arthur számára a siker, mert a szerelme élete múlt rajta (apropó, nem felejtettük el azt a jó rég felhozott témát sem, hogy a helyi megmondó-asszonyok szerint mera lenne az ideális uralkodó)... a támadás hatásos volt, és ehhez a majdnem fotórealisztikus rajzok is sokat hozzáadtak, örülök, hogy a sorozat megmaradt a szépen rajzolás útján (igaz riccardo federici egy picit szálkásabban rajzol, mint a múltkori etalon stjepan šejić)... talán ezért is volt olyan fájó azokat az elnagyolt fejeket látni a kötethez hozzácsapott annual-ban, és ez volt az egyik indokom, amiért csak felületesen átszaladtam ezen a különszámon -a másik meg az, hogy nem nagyon izgatott fel egy elképzelt jövőben játszódó sztori... (##07.05.)

I. Road to Metal  (Dark Days: The Forge, Dark Days: The Casting, Dark Nights: Metal #1-2) (2017) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV; rajzolta: Jim Lee, Andy Kubert, John Romita Jr., Greg Capullo) (eng)

a kezdetek elé: tisztában voltam azzal, hogy ez az esemény masszívan épít korábbi történetekre (elsősorban scott snyder batman-run-jára), de mégiscsak a rebirth-korszak első nagy csimmbumm-járól van szó, nem ugorhattam át csak azért, hogy ’hátha egyszer majd kitisztul a kép’ -plusz el kellett fogadnom azt is, hogy nélkülöznöm kell az érzelmi töltetekre való építkezést... persze kapkodtam is a fejem az elején, főleg, hogy komoly mitológiai mélységekbe mentünk bele (miközben persze a cool-ság faktort sem hagytuk a bat-barlangon kívül, gondolok itt a joker-rel való küzdelemre mondjuk), de aztán az info-heavy-ség elkezdett kitisztulni, így felsejlett az írói szándék is -epikus köntösbe akarja öltöztetni a nagy trükkjét, hogy új színben láttassa batman-t... szeretem azt, amikor átjön a ’valami komoly dolog fog történni’ érzete a panelekből, és remélem, hogy be is váltja majd azokat az ígéreteit ez az univerzum-rengető esemény, amiket most kaptunk tőle... (jim lee és romita jr. közös füzeten dolgozik? leonardo-t és picasso-t mikor kérik fel egy közös team-up-ra...?) (értem én, hogy egységes univerzumban gondolkoznak a dc-nél, ahol nyitott az átjáró a különböző birodalmaik között, de akkor is szokatlan a szuperhősök földjén mondjuk dream-et látni a sandman-ből...) (##06.01.)

II. Gotham Resistance (Teen Titans vol.6 #12, Nightwing vol.4 #29, Suicide Squad vol.5 #26, Green Arrow vol.6 #32) (2017) (írta: Benjamin Percy, Tim Seeley, Rob Williams, Joshua Williamson; rajzolta: Mirka Andolfo, Paul Pelletier, Stjepan Šejić, Juan Ferreyra) (eng)

dimenziókon átívelő, elképzelhetetlen méretű, ősidőkbe visszanyúló fenyegetés -kicsit magasan szált a crossover nyitánya, így ezek után jól esett, hogy ebben a kapcsolódó sztoriban leszálltunk a földre annyira, amennyire egy ilyen típusú történet engedi... az első gondolatom az volt, hogy csak azokat a füzeteket olvasom el, amik egyébként is az étlapon lennének, de aztán rávettem magam a többi sorozatból kapcsolódó lapokra is, és nem bántam meg, mert ez a négyes egy szép egységet alkotott, és szerencsére az írók sem erőltették azokat a szálakat, amikhez ismerni kellett volna a nightwings vagy a suicidal squad aktuális történéseit... viszont meglepő csapatot sikerült összeépíteni viszonylag hamar, akik között azért ment a verbális adok/kapok is (főleg a koravén tini damien és az örökké gyereklelkű harley között). a sztori a maga egyszerűségében működött, fogott egy maréknyi batman-gonoszt, felerősítette őket, és körökre osztotta a képregényben töltött idejüket -így a tempó megfelelő volt, bár néha nem értettem, hogy az alapvetően a bunyóra építő sztorit minek megterhelni ennyi narrációval... egy ilyen átívelő szerkezetnél óhatatlan, hogy hullámozni fog a rajzok minősége, de stjepan šejić sajnos olyan magasra rakta a lécet a squad-ban, hogy onnan csak lefele vezethetett az út, ráadásul a green arrow-ban a szokásosnál furcsább volt a vizualitás, főleg a panel-elrendezés bántotta a szemem, mert meglehetősen véletlenszerűnek tűnt, ahogy rá vannak hányva a lapokra... (##06.04.)

III. Dark Knights Rising (Batman: The Red Death, Batman: The Murder Machine, Batman: The Dawnbreaker, Batman: The Drowned, Batman: The Mercilles, Dark Nights: Metal #3, Batman: The Devastator, The Batman Who Laughs) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Frank Tieri, James Tynion IV, Sam Humphries, Dan Abnett, Peter Tomasi, Scott Snyder; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Riccardo Frederici, Ethan Van Sciver, Philip Tan, Tyler Kirkham, Francis Manapul, Greg Capullo, Tony S. Daniel, Riley Rossmo) (eng)

az alternatív-univerzumos sztorik mindig jó játszóteret jelentenek az íróknak, mert következmények nélkül kipróbálhatják a vad ötleteiket -mondjuk azt a frusztrációjukat, hogy batman-t nem terelhetik a gyilkolás sötét útjára... hét bat-változat bukkant fel a fő esemény első csúcspontján, és most mindegyikük megkapta a maga eredettörténetét -egy kicsit talán repetitív is volt, hogy az összes one-shot hasonlóan felépített dramaturgiával dolgozott, de meglepő módon nekem minden alkalommal működött az aktuális bruce wayne elbukás-története. lehet hogy azért, mert különböző dc hősökkel párosították mindenhol -és sok esetben érthetjük szó szerint is a ’párododás’-t, mert úgy jöttek létre a sötét batman-ek, hogy egyesült bennünk valaki más képessége bruce megtört személyiségével, megromlott formájában eltorzítva a hatalmas erőket, tönkretéve a környezetet, az univerzumot. azért is működhettek ezek a sztorik, mert mind bruce wayne félelmeire épültek, és mindben a már emlegetett határ-átlépések voltak a kulcsok. és ezek után tényleg csodálkozhatunk azon, hogy a mi világunk bruce wayne-e nem őrült meg a szülei halálától, hogy nem hajlandó továbbra sem az ellenségei vérébe mártani a kezét... a különböző írók hozták a saját stílusukat az adott keretek között, igazodtak is kicsit a batman-nel összeolvadó hősökhöz, mondjuk a gyorsan futó red death füzet flash-hangulatot árasztott, a joker/batman szimbiózis meg pont olyan felkavaró lett, mint amilyennek ez az ötlet elsőre hangzik (és voltak érdekes csavarok is a háttérben, például amikor nem egy hőssel történt az összeolvadás, hanem annak egy ellenségével, és azt is megérhettük, hogy bruce wayne nemet váltott)... kronológiailag ide tartozott a fő metal-mini harmadik száma is, amiben brutálisan nyomasztó volt érezni a vereség súlyát, hogy még a maroknyi talpon lévő hős sem tudja, hogy miként lehetne lerázni a sötét multiverzum béklyóját, hogy miként menthetnék meg a szeretteiket, az emberiséget... (##06.07.)

IV. Bats Out of Hell (The Flash vol.5 #33, Justice League vol.3 #32-33, Hal Jordan and the Green Lantern Corps #32) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Robert Venditti; rajzolta: Howard Porter, Liam Sharp, Ethan Van Sciver, Tyler Kirkham, Mikel Janín) (eng)

egy újabb szelete a crossover-nek, amibe előzetesen vonakodtam belefogni, mert alapjáraton csak a flash-t követem az itt lévő füzetekből -de szerencsére egy újabb pozitív csalódás ért, mert ez a sztori is szépen követhető volt zöldfülüként is... az sem jelentett problémát, hogy egy általam kevésbé ismert karakter, cyborg vette fel a narráció fonalát, sőt, nekem működött a focis analógiája, ami végigkísérte a mondandóját a négy füzeten át -és persze az is hatásos volt, ahogy átvette a főhős szerepet a végén (lángok között, hogy máshogy)... egyébként az alapkoncepció itt is meghatározó volt, a sötét batmen-ek játszadoztak a liga elérhető tagjaival, szétválasztva őket, hogy mindenki megküzdhessen egy hozzá kapcsolódó sötét-sötét lovaggal. és valószínűleg azért működött olyan jól, amikor a végén sikerült összeállni csapatként, mert ki voltunk már éheztetve arra, hogy együtt lássuk küzdeni a hőseinket... így már jöhet a végkifejlet, az eddig elfogyasztott füzetek felkészítettek a nagy csihipuhira! (##06.08.)

V. Metal! (Batman: Lost, Dark Nights: Metal #4-6, Dark Knights Rising: The Wild Hunt, Hawkman: Found) (2018) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV, Joshua Williamson, Jeff Lemire, Grant Morrison; rajzolta: Greg Capullo, Brian Hitch, Howard Porter, Doug Mahnke, Yaninck Paquette, Jorge Jiménez) (eng)

ettől féltem, hogy az epikus konklúzió végét elméleti meta-ötletekbe borítják, amikben úgy elveszek, hogy kiszalad belőlem az összes lelkesítő érdeklődés (jártunk a világok kohójában, mindent uraltak a különleges fémek, és az egész föld fizikailag csúszott bele a sötétségbe)... nem tudom, lehet hogy tényleg ilyen begyöpösödött földhözragadt férfiember vagyok, akinek az fekszik, ha egyenes vonalban vezetik a kezét és a szemét -bár fél szemmel rápillantva a netes értékelésekre azt látom, hogy van egy hangos elégedetlenkedő réteg, aki hasonlóan elveszett a nagy világmegmentés közepette, mint én... némiképp kompenzálva lettem a cool pillanatokkal és a felfokozott hangulattal, de jobb szeretem, ha azért piszkál az előrehaladás késztetése, mert érdekel, hogy hova fog kifutni a történet, mi lesz a karakterek sorsa, és nem azért, mert túl akarok lenni az egészen, és már az sem dob föl, ha a nagy kavarodásban a hősök legyőzik a nagyon gonoszokat (btw, cool pillanatok: a tizedik fémmel (nem is kérdezd) felruházott justice league odacsap, az 53. univerzum csapatainak megérkeznek a csatatérre -és a joker-sárkány!)... az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes kiegészítő/hozzáragasztott mellék-sztorit és kapcsolódó füzetet jobban élveztem, mint a fő attrakciót, ezért felemás szívvel fogok visszaemlékezni a rebirth korszak első igazi szélesvásznú monstre eseményére... (##06.12.)

(Titans vol.3 #12-18) (2017-2018) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Kenneth Rocafort, V. Ken Marion, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

értem én, hogy korosztályi szempontból a titánok beleesnek a (mostanság szinte mindenre ráhúzható) young adult kategóriába, de azért az ifjúságnak szóló irodalomból nem kéne átvenni a szerelmi sokszögek átkát (még akkor se, ha dan abnett tisztában van azzal a romantikus gubanccal, amit összehozott, és maga is élcelődik rajta)... maga a kötet egy közepesen izgalmas verekedésre volt felhúzva, egy rejtélyre, amivel nem nagyon lehetett felcsigázni, egy halálra, amiről mindenki tudta, hogy valamilyen trükkel vissza lesz fordítva... a főgonosz kilétét maximum a hátterében éreztem működőképesnek, egy halhatatlan lény, aki beleőrül abba, hogy mindenkit elveszít maga mellől. tudom, nem egy eredeti gondolat, ahogy maga az egész képregény sem eredeti, sem nem felvillanyozó, korrekt, középszer meg ilyen k-betűs szavak... (egy ilyen sztori mellé mondhatjuk, hogy passzolnak a semlegesnek érződő rajzok is -de hogy a négy rajzolóból egy sincs, aki kitűnne a többi közül, az már teljesítmény...) (##05.22.)

(Aquaman vol.8 #25-30) (2017-2018) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Stjepan Šejić) (eng)

ha arthur curry azt szeretné, hogy a világ halottnak higgye, és ezért bujkálni kényszerül, akkor miért használja az aquaman nevet és a klasszikus ruházata színeit...? oké, ez csak moszat-szál-hasogatás, mert másba nem nagyon tudok belekötni... új (gonosz) király ül a trónon, aki bezárja a birodalmát, tisztán akarja tartani a népét (szegény mutánsok nem csak a felszínen élik át a kirekesztettséget), és persze retteg attól, hogy valaki elveszi a jogtalanul megszerzett hatalmát... lehet hogy a sok évszázados elszigeteltség teszi, de az atlantiszi népben van valami feudális, főleg most látni ezt, ahogy leáshattunk a rétegek mélyére. mert a különböző társadalmi osztályok különböző mélységekben laknak -és természetesen a legalsó körben húzzák meg magukat a társadalomból kivetettek, és az sem meglepő, hogy ezt a vidéket bűnszervezetek uralják... nehezen fogalmazom meg azt, hogy mit értek ’klasszikus hangulat’ alatt, de az biztos, hogy ez az érzet velem volt a hat füzet alatt, összetetten jöhet ez az íz a sodró lendületű kaland-hangulatból, a több szálra bomló küldetésekből, a már emlegetett hagyományosabb társadalmi berendezkedésből, a varázslatok használatából -jól működő antik patina-réteg vonja be a lapokat, talán ezt a kifejezést kerestem eddig... és ehhez tökéletes partner stjepan šejić rajzoló is, aki élettel tölti meg a víz alatti világot, realista ember-ábrázolással, jól használt lég-buborékokkal, okosan felfestett színekkel (és nem csak mera-ba szerethet bele az ember az ő rajzain keresztül, hanem egy új karakterbe, dolphin-ba is)... tudom, hogy aquaman szerves része a ligának, hogy lehet vele jó felszíni kalandokat is írni, de igazán a víz alatt kel életre a karaktere, ez a szörnyekkel és kincsekkel teli világ az ő igazi otthona, úgyhogy kifejezetten élveztem, hogy ebben a kötetben csak pillanatokra dugtuk ki a fejünket a felszín fölé. (##05.16.)

Teen Titans -Damian Knows Best (Teen Titans Rebirth, Teen Titans vol.6 #1-7) (2016-17) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jonboy Meyers, Diogenes Neves, Khoi Pham) (eng)

tudjátok rólam, hogy aktívan szoktam szót emelni a kiskorú szuperhősök foglalkoztatása ellen -hogy akkor mégis mit keresnek a tini titánok az olvasási listámban? erre több indokkal is tudok szolgálni: 1. benjamin percy mind a green arrow-val, mind a james bond-dal meggyőzött arról, hogy tehetséges író, így joggal reménykedhettem abban, hogy a titánoknál sem hagy cserben (spoiler: nem hagyott); 2. a komplettség iránt érzett megszállottságom nem hagyott volna nyugodni, ha a hamarosan érkező crossover-nél csak a nyolcadik epizódba kapok bele a szériába; 3. a félelem erős fegyver tud lenni, és jó érzés úrrá lenni rajta, és én komolyan féltem attól, hogy damian wayne arrogáns pöcsfejsége elüldöz a képregénytől... de szerencsére szívesen maradtam, pedig robin tényleg nem egy kedves ember, de igazság szerint pont ettől működik a karaktere, és egyébként is, adnak kellő alapot a morcosságához a családi hátterével, meg egyébként is fel-feltörik néha a mosolytalanság álarcát, ha épp’ egy önfeláldozással léptetik előre a jellemét, vagy csak a böszme denevér-haverját ölelgeti... meglepő módon nem is damian váltotta ki belőlem a legtöbb ciccegést, hanem a beast boy-féle erőltetett vagány-humor... egyébként a csapat jó, ügyesen van kihasználva, hogy mindenkinek van sötét folt a családjában, és tényleg azt érzi az ember, hogy ezeken a lapokon kovácsolódnak igazi csapattá itt a szemünk előtt... mondhatjuk, hogy végre egy rebirth sorozat, amit tényleg oda lehet adni a kezdők kezébe, mert az alapoktól kezd, fokozatosan mutat be mindenkit és hozza be a klasszikus elemeket a képbe (san francisco-i torony!). és eközben pörgős és trendi és fiatalos és tök szerethető... mivel a deathstroke-os crossover (is) kettévágja a következő kötetet, ezért idevettem a hatodik/hetedik részeket is, amik egy újabb ifjú hőst dobnak be a közösbe, egy szándékosan halmozottan hátrányos srácot, aki nem csak színesbőrű és meleg, de meglehetősen magának-való is, egy partra-vetett hal az új-mexikói sivatagban -érezhetően jól be fog illeszkedni az új diszfunkcionális családjába... (hehe, csak nem bírta ki benjamin percy, hogy az alcatraz-t ne hozza be egy kacsintást erejéig, ha már titánok hagyományosan frisco-ban tevékenykednek...) (#10.05.)

Titans -Made in Manhattan (Titans vol.3 #7-10, Annual 1) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Lee Weeks, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

ha már a kölykök megkapták a maguk klasszikus ’t’ alakú tornyát san fransisco-ban, akkor a fiatal felnőtteknek is járt egy a túlparton, nem...? kicsit olyan, mintha poénnak indult volna, hogy a ’manhattan’ szó miatt a srácok átköltöznek a nagy almába, de aztán szépen végig lett vezetve az ötlet, hogy mivel is járna az, ha egy szuperhős csapat egy világváros szívében rendezné be a rezidenciáját -ahol még a láthatatlan repülőt is el kell rejteni... kicsit sajnáltam, hogy már nem wally-n volt a fő hangsúly, mert így veszített a sorozat az érzelmi többletéből, bár azért nem felejtkeztünk el a srác érzelmeiről. de nézhetjük onnan is, hogy így például donna-ra sokkal nagyobb figyelem irányulhatott -egész odáig is elmerészkednék, hogy az annual csak azért íródott, hogy felfedjék a múltjának nagy rejtélyét (de a későbbiekben is volt noszalgia-rohama a csajnak) (ja, és egész véletlenül arzenal drogos múltjára is terelődött némi szó -szóval jócskán kotorásztunk a régi dolgok között)... bevallom, hogy egy kicsit bántam, hogy aztán a fő hangsúly a házaspárral terelődött, mert egy kicsit érdektelenek voltak számomra -még akkor is, ha bőven lehet kipréselni a sztorijukból spirituszt, mondjuk a családi élet vs szuperhősködés ellentétével. a végén viszont jót mosolyogtam, hogy egy klasszikus bond-gonoszi fordulatra futtatta ki dan abnett a sztorijukat (mert ki másnak jutna eszébe, hogy lecsapoljon szuperhősöket, hogy aztán értékesítse a piacon a megszerzett képességeket)... (#10.05.)

Deathstroke -Twilight (Deathstroke vol.4 #12-18) (2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Joe Bennett, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava) (eng)

oh, mr.priest, azt hiszem, már sohasem leszek az ön híve... igaz, már nekem ciki felhozni minden egyes vonatkozó írásomnál, hogy milyen nehezen tudom összekattintani a darabkákat -pedig őszintén mondom, hogy nem szoktam igényelni, hogy a számba rágják a dolgokat, de úgy látszik az már meghaladja a képességeimet, ha ennyiféle utalást és sugalmazást könnyed folyammá állítsak össze a fejemben... ráadásul látszik a szándék arra, hogy az egész sorozatot egyetlen nagy egységként kezelje, de a rengeteg visszautalás a casual olvasókat csak fejcsóválásra kényszeríti, mert képtelenség ennyi kis apróságra emlékezni -főleg ha az ember számtalan más sztorit is olvas és néz emellett... és persze, szoktam mondani, hogy ’majd összeáll a végére’, na de milyen áron... mert mire a végére ér az ember a kötetnek, már belátja az írói szándékok egy részét -de én ennek ellenére vallom, hogy jobban működne az egész, ha nem nézegetnék ki folyton a wilson család többi tagjára, vagy legalábbis nem ilyen hangsúllyal (és szerencsére lett értelme annak is, hogy deathstroke levarrta a fia menyasszonyát, nem csak egy ’leszarom, én rosszfiú vagyok, bármilyen kemény dolgot megtehetek’ gesztus lett belőle)... de a következményekkel kicsit azért hadilábon is áll a szerző, mert a például vakságot semmilyen szinten nem használja ki, hisz’ deathstroke nincs akadályozva általa, ugyanúgy szétrúgja mindenkinek a seggét, és nincs drámaiság sem a látás elvesztéséből... a néger kiscsaj feldobta egy kicsit a sötétebb hangulatot, nála meg az okozott csalódást, mikor kiderült, hogy nem egy friss karakter, hanem egy tini titán lett ideimportálva (az már egy más kérdés, hogy egy realistább sztoriba mennyire passzol egy óriás méretűvé változni képes lány)... szerintem ti is érzitek, hogy közel a kenyértörés ideje, és be is vallom, hogy csak azért maradtam a sorozattal, hogy eljussak a közelgő crossover-ig, ami után könnyed búcsút veszünk egymástól... (#10.07.)

The Lazarus Contract (Titans vol.3 #11, Teen Titans vol.6 #8, Lazarus Contract Special, Deathstroke vol.4 #19-20) (2017) (írta: Christopher Priest, Benjamin Percy, Dan Abnett; rajzolta: Brett Booth, Phil Hester, Khoi Pham, Larry Hama, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava, Paul Pelletier) (eng)

egy kicsit fentebb láthatjátok, hogy arról elmélkedek nem túl vidám hangulatban, hogy mennyire csak egy gimmick volt deathstroke megvakulása, hogy nem volt igazán semmilyen következménye a karakterre meg az eseményekre -erre most a crossover azzal kezdődik, hogy ’ja, slade szeme már jobban van’... bár gyanítom, hogy a kórházi lét is csak azért kellett, hogy beindíthassák az eseményeket egy kómában (?) töltött látomással... egy picit sajnálom, hogy a nagy crossover ennyire deathstroke-központúvá vált, hogy a kétféle titán-csapat csak asszisztált slade-nek -egy nem túl felvillanyozó múlt-megváltoztatós sztoriban... mert érzelmileg eddig sem tudott megérinteni a wilson-családi dráma, és ez most sem változott érdemben... az volt az érzésem, hogy ezt a crossover-t christopher priest erőltette, a többiek meg lemondóan belementek a közös sztoriba, és ugye láthatjátok, hogy mennyire a kriptonitom mostanság ez az alak, úgyhogy sajnos igazán még esélyt sem adta arra, hogy szórakoztasson, csak túl akartam lenni rajta minél gyorsabban (és az a durva, hogy a máskor szórakoztatóan arrogáns damian wayne az ő kezében egy elviselhetetlen ütnivaló köcsög lett)... (tudom, hogy priest-nek mániája ez az ’elmosódott a határ a hősök és a rosszfiúk között’, de ki akarna egy jó útra tért deathstroke-ról olvasni...?) (viszont, áááhhh, egy dark titans sztori érdekelne, de erősnek kell lennem, és most megállni az olvasással, minthogy megint itt hosszú sorokon át kelljen húzni a számat...) (#10.07.)

(Aquaman vol.8 #16-24) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scott Eaton, Philippe Briones) (eng)

egy háborút nehéz megúszni sebek nélkül -szépen végigvezette ezt az alaptételt dan abnett az egész köteten, még akkor is, ha maga a sztori három egységre esett is szét... először a látványos sebekkel foglalkoztunk, a települések sérüléseivel, szó szerint az újjáépítés napjaiban jártunk. aztán később jöttek a lelki sebek is, amikor a ptsd egy formája került elő -meglepő módon egy kiborgnál... de az emberek fejében is sok mindent rendbe kell rakni a csaták után -például azt, hogy miként álljanak a békét kiharcoló hőshöz, aquaman-hez. mert eddig csak nevetség tárgya volt a ’halakkal beszélő idegen’, most viszont igazi sztárrá vált, rajongókkal és utálókkal megáldva/megverve (jó ötlet rájátszani a valóságra, ahol szintén csak az utóbbi időben emelkedett arthur curry reputációja)... az ’ellenségem ellensége...’ klasszikus elvét vallva egy meglepő team-up-pal is egyengettük a nemrég még komoly harcokba bocsátkozó felek közös útját. igaz, hogy először húztam a számat, amiért előszednek egy gonoszt a pre-rebirth éra végéről, de aztán egész élvezetes lett a küzdelem, mivel jól kombinálódtak össze a zsáner-elemek a füzetek lapjain, az akció-kaland klausztrofóbiás horrorrá változott, majd egy kis scifit is pezsegtettünk az elegybe... persze nem csak a külvilágban kell megküzdenie arthur-nak az előítéletekkel, de az anyaföldjén (fövenyén?) is, ahol ismét felbukkant a ’király és szuperhős’ ellentét, ami tetéződött egy ’progresszív haladás vs maradi gondolkozás’ összefeszüléssel is. és aquaman nem jó reagálta le ezeket a politikai hullámokat, mert úgy gondolta, hogy erőből át tudja nyomni az akaratát -pedig akár hallgathatott volna a szerelmére is, csakhogy az uralkodói büszkeség (és gondolom a benne buzgó jó adag hazafiasság) nem hagyhatta, hogy csendes romantikában töltsék ezután a napjaikat, kerülve az élet nagy kihívásait (apropó, mera. tetszett, ahogy vezetve van a kapcsolatuk a kötetben, ahogy a lány szeretete és félelmei összekeverednek egy összetett érzésbe). és most itt állunk vizesen, sötét gondolatokba merülve. a hős legyőzetett. a király jogfosztott. atlantis-ra szomorú napok várnak... (#09.28.)

(Aquaman vol.8 #7-15) (2016-2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Scot Eaton, Brad Walker, Philippe Briones) (eng)

ha nem a víz alatti világ megszállottja lenne balck manta, akkor biztos, hogy egy fehér macskát simogatna, miközben a világuralmi terveit szövögeti... mert színtiszta bond-gonosz ő, aki egy titkos szervezet élén ugrasztja egymásnak a szárazföld és a víz alatti világ két szuperhatalmát -és meglepően sikeresen teszi is a dolgát (még úgy is, hogy a dc univerzumban még mindig egy viszonylag pacifista elnök (azaz obama) ül a fehér házban)... ez nekünk comics olvasóknak jó, mert jól fel lehet fokozni a kiprovokált harci cselekményeket, hajókkal, szörnyekkel, fájó veszteségekkel és feldagadt arcokkal... és nem véletlenül hozom fel aquaman lilás-bucira vert arcát, mert már a komolyabb harcok kitörése előtt úgy érezhette az ember a szőrös szörny komoly ütései alatt, hogy a hőse egy gyarló ember -ezt ellensúlyozandó a finálé nagy összecsapását dan abnett leredukálta rá és black manta-ra, mert úgy illett, hogy a főhős hozzon megoldást a nehezen megoldható konfliktusba... de nem csak arthur curry kapott kiemelt szerepet a saját füzetében, hanem a kedvese, mera is, aki körül nagyon szépen keverték a vizet a misztikus mitológiai háttérrel, egy sötét jóslattal (btw, egy hozzám hasonló casual aquaman-olvasó simán hihette azt, hogy arthur és mera már rég házasok)... a segítségével az atlantis-i tradíciókról is többet megtudtunk (ahogy a számtalan harcászati vezető is segítették ezt), de arthur egy fiatal király, aki előnyben részesíti a progressziót a tradíciókkal szemben... talán az sem meglepő egy szuperhősös képregényben, hogy a szövetségesek (jelen esetben a justice league) felbukkannak a lapokon, bár most talán egy fokkal érdekesebb volt a szituáció, hogy a deklarált háború közepette nem volt meg az a bizalom a hős-társ felé, amit egy szövetségnél elvárna az ember... (bár a kötet vizualitásával alapvetően elégedett voltam, azért volt olyan rajzoló a maréknyi csapatban, aki nem büszkélkedhet az inkonzisztens arc-ábrázolásával...) so, aki szereti, hogy az akció-orientáltság mellett a taktika is szerepet játszik, az tegyen egy próbát a kötettel, mert pont olyan kellemesen fogja eltölteni vele az időt, mint én (és még úgy is élveztem, hogy három-és-fél füzetet az autópályán utazva tudtam le, miközben szólt a szutyok a rádióból)... (ez a bejegyzés a bizonyíték arra, hogy le lehet ülni két sör meg egy pálinka után is alkotni...) (#08.15.)

(Titans Rebirth, Titans vol.3 #1-6) (2016-2017) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Brett Booth) (eng)

már a nyitó one-shot óta azon van a hangsúly a nagy tűzijátékkal bevezetett újraindulásnál, hogy visszacsempésszék az univerzumba a könnyebbséget és a szerethetőséget. és mivel az egész esemény wally west futásával kezdődött, így nem véletlen, hogy a hozzá szorosan kapcsolódó titánokban teljesedett ki az egész koncepció -egész odáig elmerészkedve, hogy a szeretetet tegyék meg az élet legfontosabb mozgatójának. de hé, ennyi idealizmus belefér, nem...? az a jó, hogy mi új olvasók sem tudunk azzal vitatkozni, hogy mennyire erős a baráti szereteten alapuló kötelék a titánok között, mert flashback-ek segítségével tökéletesen érzékeltette dan abnett ezt, ahogy azt is könnyen megértettük, hogy miért (volt) wally a csapat lelke, a bohókás srác, aki nem veszi túl komolyan a mindennapokat, ugyanakkor a szíve nagyon is a helyén van. és így azt is el tudjuk fogadni, hogy ez egy olyan csapat-képregény, ahol az egyik hős kicsit kiemelkedik a többiek közül... maguk az események hagyományos mederben folytak, újra össze kellett kovácsolni a csapatot, felbukkant egy régi (flash) ellenség, aki miatt az alternatív verzióikkal is meg kellett küzdeni a srácoknak, majd jött a lehetetlen küldetés, ami látszólag a gonosz győzelmével és a hős elbukásával végződött (a ’limbó’-ban merengés mennyire filmes volt már!), aztán persze hirtelen berobbant a happiend... egy pár évvel ezelőtt már elmélkedtem azon, hogy mennyire szokatlan gondolat számomra az, hogy tini-gyerekek összeállnak világot menteni az életük kockáztatásával, így megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy itt felnőttek a srácok... elviccelem, de tényleg jobban működött számomra ez a fiatal felnőtt verziója a titánoknak. a klasszikus felállással. az igazi wally west-tel... (én nem tudom, hogy mi történt, de alig bírtam összerakni ezt a pár mondatot, és az átolvasás után is utálom az egészet, de így hagyom, őszintén kitárom a zavaromat...) (#07.04.)

(Aquaman Rebirth, Aquaman vol.8 #1-6) (2016) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scot Eaton, Philippe Briones) (eng)

bár arthur curry ugyanúgy az aranykor szülötte, mint a dc pantheon nagy tagjai, mégsem sikerült még kivívnia magának azt a kellő tiszteletet, ami kijárna neki -mert még ennyi évtized után is azon megy a viccelődés, hogy ő a vízi-ember, aki a halakkal beszélget... pedig az ereje a legnagyobb hősökéhez mérhető (bár bizonyos képességeivel én magam is bajban vagyok, mert például ezekben a füzetekben is átszúrtak rajta egy szigonyt, aztán két számmal később már lepattantak a bőréről a golyók) -és a hősködésen túl egy még nagyobb felelősség nyomja a vállát: ő a tengerek királya (hasonlóan tudnak játszani az írók ezzel a felelősséggel, mint a fekete párduc esetén -például meg lehet piszkálni azt, hogy egy vezető mennyire felelős az alattvalói tetteiért)... és úgy éreztem, hogy dan abnett jól fogta meg a karakter összes aspektusát, mert nem csak a rosszfiúkat verette vele a fövenyen, hanem a politika középpontjába is bedobta, mint uralkodót. tetszett az az uralkodói törekvése, hogy megbékítse a két népet, hogy egy követséggel párbeszédet kezdeményezzen a felszínen lakókkal -kicsit sajnáltam is, hogy meg kellett érkeznie a gonosznak, aki az ünnepség közepén hugyozott bele a puncsos-tálba... bár más aspektusaiban nem zavart, mint gonosz, mert tökéletes nemezisnek tűnik, főleg azzal, hogy csak a hőshöz képest képes definiálni önmagát. de majd meglátjuk, mit hoznak ki még belőle, mert persze az első nagy összecsapás után tartalékra kellett rakni -illetve inkább beillesztették az átívelésbe, amit egy james bond filmbe illő, világuralmi terveket dédelgető csapat jelent... persze az, hogy hamar elértük black manta-val az érzelmi csúcspontot, még nem azt jelenti, hogy nem volt mivel kitölteni a füzeteket -mondjuk lehetett amortizálni az amerikai hadsereg felszereléseit, meg jól be lehetett húzni a kiscserkészi szerepben tetszelgő superman-nek is... mindezt persze baromi dinamikusan, szépen rajzolva (bár az arcokkal voltak problémáim), ügyesen imitálva a vízi környezetet... no, én nem bántam meg, hogy a halételt is felvettem az étlapomra, és remélem meggyőztem minden kedves olvasómat, hogy vegye komolyan ezt a kicsit lesajnált hőst... (#06.16.)