(Y: The Last Man #55-60) (2007-2008) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

belenéz a szarkofágba a bebalzsamozott testre: ’lenin? ő a beatles egyik tagja volt, nem?’ -hát igen, lehet hogy yorick sokat változott az évek alatt, de a humora a régi maradt... milyen alattomos dolog tud lenni a melodráma, amikor úgy operál a szappanoperai elemekkel, hogy nem tudsz kibújni a csapásai alól, mert úgy üt meg, hogy igazán fáj -vagy extrém esetben felizgat (sőt, a kötet nagy halál-jeleneténél bevallom, hogy nem bírtam levakarni a vigyort az arcomról, mert nem akartam elhinni, hogy bkv meg merte húzni ezt a lépést)... mert hiába gyűlt össze mindenki párizsban a nagy találkozásra, ha még jó pár oldalon át csak kerülgették egymást. aztán jött egy reunion, egy jól megérdemelt szex és az utána kötelező pucér beszélgetés -és az első nagy gyomros... de ettől még nem lettünk érzelmi roncsok, mert éreztük azt, hogy yorick egy idióta, aki képtelen tisztán-látni az orra előtt világító tényeket, hogy az elmúlt öt év viszontagságai nem a beth iránti vágyait növelték, hanem azzal alakult ki szoros kötelék, aki végig mellette volt. de persze hiábavaló a felismerés, mert az élet kurvára igazságtalan tud lenni... (valahol az is örömteli, hogy az elsőre a sorozat fő-gonoszának tűnő alter sem velejéig romlott, egész egyszerűen a személyiségéből adódott az összes rossz cselekedete, ő volt az, aki katonaként nem tudta kezelni a férfiak nélküli világot, és csak a halál-vágya meg az eszméi sodorták erre a véres útra)... az epilógus vaughan-osan megcsavart volt az időugrással, de persze működött is a szokásos dramaturgiai húzása, mert így el tudunk mindenkitől köszönni (hol könnyebb szívvel (lásd hero-t és beth i-et), hol a könnyeinkkel küzdve (oh, amp)) -és mennyire zseniális, hogy yorick-ot pontosan ugyanúgy kényszerzubbonyban láthattuk az utolsó jelenetében, mint ahogy találkoztunk vele a legelején... no, a világ megy tovább, mert az emberiség a katasztrófák után is képes felállni -ennyi pozitív gondolat azért belefér a végén, nem...?

(ugye jól gondolom, hogy ez volt az első nagyobb lélegzetvételű sorozat, amit borítótól borítóig végigolvastam? az biztos, hogy most pont olyan érzésem van, mint mikor egy sorozat vagy egy terjedelmesebb regény-folyam végére szoktam érni -ürességet érzek, mert nem tölthetek több időt a megszeretett karakterekkel, nem lesznek már hajmeresztően izgalmas közös kalandjaink, nincs több idétlen poén, ami a leszbikusokon élcelődik...) (##03.26.)

(Y: The Last Man #49-54) (2006-2007) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

alapvetően idegesítőnek kéne lennie a ’bkv-féle cliffhanger-feloldási techniká’-nak, azaz hogy a nagy csattanók után a következő füzet elején valami teljesen mással nyit, és ha olyan kedve van, akkor visszatér a függőben (és izgalomban) hagyott szálhoz, de legtöbbször még itt is ugrik kicsit az időben, hogy folyamatában ismerjük meg a közben lezajlott eseményeket -szóval bosszankodnom kéne az ilyen dramaturgiai húzásokon, de mégis élvezem őket, valószínűleg leginkább azért, mert filmes hatást keltenek ezek az ugrások, de a párhuzamos ’vágással’ futtatott szálak is hasonló érzetet ébresztenek, főleg amikor feszültségben egymást erősítik. és most volt mit felerősíteni, mert hőseink nagyobbnál nagyobb slamasztikákban ültek -leginkább kikötözve... dr.m felbukkanásánál kifejezetten vicces reakciót adott az agyam, mert annyira meglepődtem a karakteren, hogy elsőre nem is reagáltam azt le, hogy mi a neme... aztán elkezdett beszélni... értem én, hogy sokan szerettek volna valamiféle magyarázatot a ’nagy kérdés’-re, hogy mi okozta a nem-pusztulást, de nekem nem volt igényem egy tudományosan alaposan megtámasztott válaszra (mint ahogy sosem azért néztem a lost-ot vagy a leftovers-t, hogy megértsem a ’miért’-eket, hanem a karakterek miatt), így azzal sincs bajom, hogy a magyarázat csak a lábujját dugja bele a tudományba, és sokkal szilárdabban áll a spiritualizmus talaján... (a szokásos kötetvégi kitérőinkkel ezúttal a kezdetek felé kanyarodtunk, mert olyan karakterek bukkantak elő a homályból, akiket már nagyon régen láttunk, és a segítségükkel kicsit beleláthattunk a megváltozott világ hétköznapjaiba is. a hullákkal foglalkozó szupermodell mindennapjai kellően érdekesek, plusz a segítségével ms.brown is kaphatott egy szép lezárást, a csepűrágó banda viszont most sem volt túl érdekes, inkább csak meta-szinten működnek, ahogy a művészetről csacsognak a körülöttük lángoló los angeles-ben...) (##03.25.)

(Y: The Last Man #43-48) (2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

azt hiszem rájöttem valamire: lehet összefüggés aközött, hogy a képregény szerkezetében feldúsultak a flashback-ek és aközött, hogy brian k. vaughan ebben az időben a lost írószobájában is tevékenykedett, hisz’ mindenki emlékszik jól, hogy milyen kardinális pontjai voltak annak a sorozatnak is a visszaemlékezések (csak azt nem tudom, hogy azért alkalmazták őt damon lindelof-ék, mert látták, hogy ért a flash-ekhez, vagy azért kerül elő az összes szereplő múltja a képregényben, mert a lost miatt itt is kedvet kapott bkv ehhez a dramaturgiához)... ebben a kötetben dr.mann és alter altábornagy kerültek sorra, erős drámaisággal bővítve mindkettejük életvonalát... arra is rájöttem, hogy azért is jó a roadmovie jelleg, mert a különböző települések (és földrészek) lehetőséget adnak a szerzőnek arra, hogy mindig friss ötletekkel futtassa be a már megismert vázat. így lehet, hogy a különcködő és tiritarka japánban szex-robotok állnak a cserekereskedelem egyik csúcspontján, és hogy a yakuza irányítását és b-kategóriás kanadai énekesnő veszi át... a távol-keleten nem lehetett megkerülni, hogy dr.mann kiemelt szerephez jusson a származása miatt -mint ahogy az sem meglepő, hogy a helyi chambara filmekből inspirálódva összecsattantak a szamuráj-pengék egy véres összecsapásban... de fel kell készülnünk a további egymásnak-feszülésekre, mert úgy tűnik, hogy nem csak a tesztoszteron fűti a háborúkat, a nők önmagukban is képesek rá, hogy egymás vérét ontsák -egy férfiért... (##03.24.)

(Y: The Last Man #37-42) (2005-2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

olyan érzése van az embernek, hogy bkv elhatározta, hogy mikor akar a végére érni a sorozatnak, és most kicsit megnyújtja a közepét, hogy kellő hosszúságú legyen a folyam -persze ettől még baromi szórakoztató minden oldal, csak kicsit áttetszőbb a kitérőktől és visszaemlékezésektől, mint eddig... szóval kábé a második füzet óta várjuk, hogy yorick elérjen ausztráliába, de persze így húsz füzetnyire a végétől még nem kaphattuk meg a nagy találkozást beth i-el, úgyhogy egy másfajta keresést/kergetőzést kellett ellőni -így került a képbe a bulvárújságíró-néni, aki kellő fifikát szedett fel magára az évek során, hogy a kis yorick-ot lefotózva álmodozhasson a pulitzer-díjról (eközben a félszemű rosa könnyedén meg-jamesbond-olta dr.mann-t, amikor ágyba-vitte, orgazmussal magához kötötte, csak hogy kém-tevékenységet folytathasson hőseinken)... ezután újabb kitérők érkeztek a kötet menetébe, visszatértünk beth ii-höz, egy olyan fordulattal, amit általában nem szokásom szeretni, itt viszont szórakoztatónak találtam, hogy yorick ilyen könnyedén szórja a magvait (mellékesen érintettünk megint egy csomó érdekes témát a katolikus egyházzal kapcsolatban, a felmerülő szűznemzéseket és a női vezetőt, aki keresi a leendő férfi pápát, mert a hagyományok baromi nehezen halnak ki)... ezután megengedte a kedves szerző, hogy még egy kicsit közelebb engedjük magunkhoz 355-öt (a drámai múltja segítségével), plusz érdekes adalékokat kaptunk ampersand múltjával kapcsolatban... még három kötet van hátra, remélem legközelebb japán földön már jobban beindulnak azért az események -de ha csak csapongunk továbbra is, az sem fog a földhöz vágni... (##03.22.)

(Y: The Last Man #32-36) (2005) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Goran Suduzka, Pia Guerra) (eng)

óh, azok a fránya csalódások... ’csaj-csajon’, ígérgeti a cím, erre a dokinéni/355 maszatolást yorick csúnyán megzavarja -de persze értelmezhetjük átvitt értelemben is a címet, hiszen a tengeren játszódik (majd’) az egész kötet, és hát a hajók mindig nőneműek, az angol nyelvben is (vagy mondhatjuk azt, hogy a víz felett és a víz alatt is csajok vannak, több rétegnyi csaj, ehh, inkább befejezem az etimológiai fejtegetést)... azért is húztam egy kicsit a számat, mert feldobott a tudat, hogy a hajóskapitánnyal kaptunk egy új női karaktert, aki kedves, támogató, és nem akar egyből hősünkre támadni (és ügyesen kerüli ki a kapitányi kliséket azzal, hogy nem papagája hanem majma van) -erre két füzettel később nem kiderült, hogy a látszat csal nála is, és mégsem rakhatom őt a pozitív oldalra...? elég durva felvetés az bkv-tól, hogy nők tömegei teszik tönkre magukat heroinnal a lelki csapásaik miatt, de igazság szerint nem tűnik ez olyan valóságtól elrugaszkodott feltevésnek... a gyors lefolyású eseményeknek köszönhetően könnyen végig lehetett szaladni a köteten, kicsit aperitifnek éreztem csak a ránk váró kalandok előtt... (ismét volt egy fősodoron túli extra füzet is, ami ügyesen megkavarta beth háttértörténetét a horrorisztikus és szuperhősnős lázálmokkal (ez utóbbinál még a színezés is átváltott retróban, nagyon helyesen).) (##03.20.)

(Y: The Last Man #24-31) (2004-2005) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

mindenkinek van gyenge pontja, nekem a széparcú intelligens lányok, yorick-nak meg a beth nevű szőkék... de legalább szerencséje volt a templomban talált szöszivel, mert nem csak szexet kaphatott tőle, hanem komolyabb beszélgetést is, valakit, akivel lehetett osztozni a bűntudaton -soha rosszabb kísértést, soha rosszabb évát az édenkertbe (btw, a vallás is szépen került be a nagy egészbe a katolikusok válságával (ugye hogy kellett volna hagyni, hogy nők is lehessenek papok...?), és yorick isteni belépőjével)... azért nem felejtkezünk el az eredeti beth-ről sem, igaz még csak azt a tényt rögzítettük, hogy yorick-nak érdemes lett volna várnia még a félrenézéssel... ezután végigrohantunk hero élettörténetén, kiegészítve az eddig homályban hagyott részleteket, majd révbe értünk san francisco-ban -egy időre... bkv itt látta megfelelőnek az időt és a helyet, hogy játszani kezdjen velünk azzal kapcsolatban, hogy miért is élhette túl yorick a dögvészt. felkínált egy misztikus magyarázatot, majd egy ahhoz hasonlóan nehezen komolyan vehető tudományos fejtegetést (mindezt persze drámaian, sok vörös folyadékkal körítve) -a lényeg mind a két esetben az, hogy a hősünk maga semmiképp sem különleges, csak a körülmények miatt maradhatott állva utolsó férfiként... most hogy elértük a kitűzött célt (san francisco-t), nincs más hátra mint, izé, továbbmenni -amerikát már keresztül-szeltük, jöhet a világ... (##03.10.)

(Y: The Last Man #18-23) (2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Parlov) (eng)

na jó, bkv úgy játszik a szexualitással és így velünk olvasókkal is, mint egy kézügyességből diplomázott pornószínésznő a rózsaszín dildókkal... mert mondjuk yorick legféltettebb titkaira legkönnyebben egy szado/mazo kínzás segítségével deríthetünk fényt, ugye...? igen, mert így az olvasó felajzva lapozhat egyre gyorsabban az igazság után kutatva, egyszerre szörnyülködve a múltból felszínre törő emlékeken, a kábító szerek okozta furcsa trip-peken, miközben azt kívánja, hogy ne csak egy kormányügynökségi kihallgatási technika legyen ez, hanem egy határokon túlmenő kőkemény előjáték... de nálam az is kimeríti az olvasói szexuális zaklatás fogalmát, amikor a szerző leültet egy kibomló fürdőköpenyes nőt a szolidan becsiccsentett főhős mellé a kanapéra, hogy a szexről és a maszturbációról beszélgessenek... de hogy ne csak a yorick lába között parlagon heverő fegyverről beszélgessünk, foglalkozzunk az igazi lőfegyverekkel is, mert azok is fontos szerepet játszottak a kötetben... hőseink útját állta (szó szerint) egy újabb elvadul nő-csapat, akik polgári ellenállásba (és útblokádba) kezdtek azon az elven, hogy úgyis mindenről a (bush) kormány tehet -és nem csak 355-nek és a dokinéninek kellett elszenvednie pár pofont azért, hogy szabaddá váljon az út kalifornia felé, hanem yorick-nak is komoly lépésre kellett elszánnia magát: az első gyilkosságára... (mellékesen foglalkozunk az állatvilág problémájával is, ugyanis annyi idő telt már el a hímneműek kihalása óta (másfél év), amivel elértünk bizonyos rágcsálók életciklusának a végéhez, és ezt könnyen tovább lehet gondolni azzal, hogy idővel minden állat (a.k.a. élelmiszer) eltűnik a föld színéről...) (##03.07.)

(Y: The Last Man #11-17) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Paul Chadwick) (eng)

megváltozna-e a sorozat dinamikája, ha nem yorick lenne az egyetlen utolsó férfi? majdnem megtudtuk ezt, mert a hím-gyilkos himlő (uhh, bocs, szóvicc-halál) az űrbe nem jutott fel, úgyhogy a nemzetközi űrállomáson is életben maradtak ketten -csak onnan meg nem egyszerű lejutni... persze hősünk nem sokáig örülhetett annak, hogy a gyengécske vállairól lekerül a hatalmas teher, mert hát maradni kellett a koncepciónál, egy férfi, egy majom, nincs apelláta (esetleg csak a nyitva-hagyott kérdés, hogy az űrben nemzetközi összefogásban fogant gyermek szebbé teszi-e a jövőt)... yorick egyébként nincs túl jó formában a kötetben, szakállal fejezi ki a rosszkedvét a kötet elején, minden megszólalásában elejt egy cinikus popkult utalást, majd lefertőtlenítik, elfogják és megszégyenítik, mint szabadulóművészt... nyitottabbá vált a történet, hogy kicsit szélesebb látószögünk nyílt a kulturálisan sokszínű gárda segítségével (még arra is figyelt bkv, hogy az oroszok következetesen kozmonautát mondjanak az űrhajósokra), de szerintem az is jó ötlet volt, amikor két füzet erejéig félretettük a főhősöket, hogy kicsit betekintsünk egy másik mikroközösség életébe és gondolkozás-módjába is -és hát a választott színházi közeg arra is jó volt, hogy meta-utalásokkal görbe tükröt állítson magának a szerző, akár azzal, hogy felfedi az előképeit (pl. mary shelley regényét), akár azzal, hogy a darab közönségének reakcióiba beépíti az olvasói reakciókat (magyarul azt a folyton felvetődő problémát, hogy szexre vágyó hordaként van ábrázolva a nők egy csoportja a képregényben)... (##03.02.)

(Y: The Last Man #6-10) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

egy posztapokaliptikus történetben mindig gyanús, ha a főhősök egy idilli utópisztikus társadalmi közösségre bukkannak, mert ott biztos hogy van valami sötétség a mélyben... de szerencsére bkv a múltjuk ellenére pozitívan ábrázolja az ohio-i kisvárosban csendesen meghúzódva élő nőket -kellenek is ők ellenpontnak a minden értelemben eltúlzott amazonok mellé (akiknél a vezető már ott tart, hogy undorodik a sperma gondolatától is, és meggyőződése, hogy addig elnyomásban kell tengődniük a nőknek, amíg egyetlen férfi is él még a földön, mert akkor nem lehet eltörölni a régi rendszert, blablabla)... két fontos szálunk rántódott össze egy drámai konklúzióba, ahol a brown tesók szenvedték meg a konfrontálódás javát (meg persze azok, akiknek különböző éles tárgyak jutottak be a szervezetükbe)... örömteli, hogy yorick nem egy szuper-man, hanem egy hibákkal teli esendő alak, aki nem a legokosabb ember a környéken, akiben túl könnyen szikrázik fel a harag, ugyanakkor (szinte) minden körülmények között helyén van a szíve... bár azt már múltkor is hangsúlyoztam, hogy nem várom, hogy lucskos szexualitásba boruljon a képregény, de azért néha-néha lehetne valami több is a romantikus tapogatózásoknál -igen, ilyen férfi-olvasó vagyok, aki biztatja hősét a hűtlenségre... (##02.28.)

(Y: The Last Man #1-5) (2002-2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (magyarul: Vertigo 1-4 (Kingpin))

egy férfi és hárommilliárd nő -nedves álom vagy lélekgyilkos rémálom...? brian k. vaughan már itt az elején elég egyértelművé teszi, hogy nem a pornográfia felől akarja megközelíteni ezt a scifi toposzt, hanem egy nagy kalandot kerít inkább az elképzelhetetlenül nehéz szituációból. és jól végig van gondolva a férfi-nélküli világ, mert nem csak yorick-kal, a fajtája utolsó képviselőjével akar foglalkozni, hanem olyan (gyakran összeérő) szálakat emel be mellé, amikkel a nagyobb képre is rá tud világítani. mert a társadalmunk a mai napig a férfiakra van berendezkedve, ők uralják a politikát és a hadsereget, így a nők nehezen tudják átvenni a szükséges hatalmat (nem véletlen, hogy az izraeli hadseregnek fontos szerepe lesz a történetben, hisz’ ott minden nőnek kötelező letöltenie a szolgálati idejét)... mindig érdekes figyelni, hogy az ilyen szituációk mit hoznak ki az emberekből, és nem véletlen, hogy a gyászon és zavarodottságon túl az agresszió uralja a gondolkozást -várom azt, hogy az amazonokkal merre akar menni bkv, mert nem hiszem, hogy csak a harcias feministákat akarná kifigurázni velük, akik szélsőséges végletként örülnek a férfiuralom végleges megszűnésének... a saga és a paper girls után nem volt kérdés, hogy bkv írói stílusa most is a szívem közepébe fog találni, de meglepően könnyen faltam ezeket a kezdő füzeteket -persze a felépítésük is segített, mert már a nyitány filmes felütése és ketyegő visszaszámlálása is egészséges feszültséget hordozott magában, de aztán a későbbiekben is jó tempóban indultunk neki az amerikát átszelő nagy utazásra... (pia guerra rajzai teljesen ’okék’, egyedül az zavart, amikor a politikusnők és politikus-feleségek arca és haja annyira hasonló volt, hogy nem nagyon lehetett őket megkülönböztetni...) (##02.10.)