Action Comics -Men of Steel (Action Comics vol.1 #967-972) (2016-2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Tyler Kirkham, Patrick Zircher, Stephen Segovia) (eng)

sosem szerettem, hogy a filmekben éveken át csak egyféleképpen tudták használni luthor-t -ő volt az, aki mindig valami ingatlan-mutyival akart hatalomhoz és/vagy gazdagsághoz jutni (az egy másik kérdés, hogy zack snyder-ék mire használták az ő luthor jr.-jukat, mert nincs élő ember, aki kibogozná annak a túlmozgásos srácnak a motivációit)... pedig egy nemezis akkor igazán érdekes, ha összetett személyiség, és most dan jurgens két irányba is elmozdult vele kapcsolatban, és majd meglátjuk, hogy melyikkel jár jó nyomon. mert úgy tűnik, hogy lex-re sötét jövő vár, nagyhatalmú, világrengető gonosszá válhat. és emellett ott van a jelenlegi énje is, ami megízlelte a jóságot, aki úgy érzi, hogy az emberek segítése jót tesz neki magának is, aki képes superman-nel vállt-vállnak-vetve harcolni... maga a fősztori egy klasszikus scifis dilemmához nyúlt, miszerint meg lehet-e büntetni valakit olyan bűnökért, amiket még nem követett el -kell-e bizonyíték az ítélet-hozatalához vagy elég csak a meggyőződés is... superman-t is komoly dilemma elé állíthatná ez a kérdés, hisz’ ő az a típus, akinek az emberélet mindennél fontosabb, azonban csak néhány csalóka pillanatig tűnik úgy, hogy megfontolná lex kivégzését, mert neki az az élet is számít, ami nem makulátlan... a füzetek egy része dan jurgens régi munkáira emlékeztetett, egész pontosan a thor-ban kaptam tőle hasonló élményeket, amikor nagy erejű lények püfölték egymást idegen helyeken. szerencsére itt unalmassá sosem váltak az összecsapások, mert az ellenfeleknél is volt idő megalapozni a motivációt -semmi túlgondolás, csak ráfogták az univerzum egyik leggonoszabb gonoszára, darkseid-re az egészet... a felvázolt jövő egyébként érdekesnek tűnik, hogy lesz valaki, aki átveszi a paradémonok felett az uralmat, és hogy ez a valaki egy olyan ember lesz, aki így átléphet a piti gonoszkodások színpadáról a főszereplők közé... (továbbra sem tetszik, hogy a nagy kiadási kapkodásban ennyire cserélgetni kell a rajzolókat, mert nincs egységes stílusuk még a köteteknek sem, nemhogy az egész szériáknak...) (#09.10)

Superman -Multiplicity (Superman vol.4 #14-17, Annual 1) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Ivan Reis, Ryan Sook, Ed Benes, Clay Mann, Jorge Jiménez, Tony S. Daniel, Sebastian Fiumara) (eng)

oh, a dc híres/hírhedt multiverzuma... még szerencse, hogy most nem volt nagy kavarás a különböző világok között, csak fogtuk az ismert földekről a superman-eket, hogy egy közös veszély ellen fogjanak össze (oké, azért kiegészültek egy csendőr-szerepben tetszelgő bestof justice league-gel is, de azért ott is érthető volt, hogy ki honnan jött)... és én tudom, hogy az írók azért szeretik ezt az aspektusát az univerzumuknak, mert kellő helyet ad nekik a játszadozásra, ki lehet találni mindenféle változatokat a karaktereknek, kötöttségek nélkül, lehet írni hajmeresztő sztorikat, és ráfogni arra, hogy ’áh, ez csak egy másik földön történt meg’, de azért az olvasókat könnyű összezavarni az ilyesmivel... (a dc-t jobban ismerők biztos nagyot bólogattak az alter-karaktereket látva, nekem csak az esett jól, hogy a kommunista superman is a listán volt.) de engem nem is az zavart ebben a sztoriban, hogy sokféle superman rohangált egymás hegyén/hátán, hanem az, hogy az írók rohantak előre -talán azért nem sikerült azt éreztetniük, hogy valami nagy intergalaktikus kaland résztvevője vagyok, mert csupán három füzetbe sűrítettek mindent, konfliktust, csapat-összeállítást és a végső összecsapást is. viszont ennek ellenére voltak pontok, amik a nagy kapkodásban is működtek, vagy csak én vagyok érzékenyebb az önfeláldozás drámai ábrázolására... a másik dolog, amiért szerintem kevésbé élveztem ezt a kalandot a korábbiakhoz képest, az meglepő módon az, hogy superman-t kiszakították a környezetéből, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a fiával milyen szívmelengetően van ábrázolva a kapcsolata... egyébként jon ellensúlyként kapott egy önálló füzetet, amit viszont csak egyszeri horror-gimmick-nek használtak tomasi-ék, úgyhogy azzal sem laktam jól -viszont kicsit kerek lett tőle a kötet, mert így nem csak a kezdet játszódott egy mocsárban (swamp thing üdvözletével), hanem a befejezés is. (#09.11.)

Superman Reborn (Superman vol.4 #18-19, Action Comics vol.1 #973-976) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Gleason, Stephen Segovia, Patch Zicher, Dough Mahnke) (eng)

már az első rebirth logós action comics óta cipeljük magunkkal a nagy rejtélyt, hogy miképp lehetséges az, hogy ott kóricál metropolis-ban egy clark kent, aki nem rendelkezik szuper képességekkel. úgyhogy már épp’ itt volt az ideje, hogy lerántsuk róla a szemüveget, és megnézzük az igazi arcát -nyugi, azért nem gondolták túl az írók a nagy meglepetést, csak csípőből ráfogták egy klasszikus ellenfélre az egészet... ezzel nekem csak az a bajom, hogy mindig is ferde szemmel néztem a kalapos manóra, mert az idétlenségével olyan hangulatot hoz be a képregénybe (vagy akár mozgóképre is), ami nem illik oda -és tudom, hogy a joker is humorizál, csak amíg a bohóc-hercegnél a viccelődés ellensúlyozódik a félelemkeltéssel, addig mr.mxy-nél ezt nem lehet érezni, így marad az ötödik-dimenzió-béli bohóckodás... viszont annak örültem, hogy jó végéről kapta el a sztorit a tomasi-gleason-jurgens-csapat, mert pont azt a felületét támadták superman-nek, ami ebben a modern érában a leghangsúlyosabb -azaz a családját. így legalább érzelmileg jól működött a felejtés és kergetőzés a cukorkák és nyalókák árnyékában... de nem csak ezzel ellensúlyozták a komolytalanságot, hanem a nagy univerzumon átívelő rejtéllyel is, amit szintén görgetünk magunk előtt az elejétől fogva, úgyhogy már itt is ideje lenne letenni a terhet, és levenni a csuklyát, nemdebár...? (#09.13.)

(Birds of Prey vol.1 #62-68) (2004) (írta: Gail Simone; rajzolta: Ed Benes, Michael Golden) (magyarul: Batman #01-06 (Kingpin))

szerintem elég enyhe perverziónak számít, úgyhogy nyugodtan bevallhatom, hogy gerjedek a rajzolt nagymellű csajokra... de most komolyan, van olyan, akinek nem dobban meg a (khmm) szíve, ha lapozgatja például a birds of prey ezen füzeteit, és meglátja a karom nevű hölgyet a nem túl sokat takaró hálóingében...? biztos arra gondol majd, hogy ’jaj, szegény, csak meg ne fázzon!’... most kijöhetett volna problémaként, hogy ez a történet korábban játszódik, mint a már elolvasott war games, de nem tartózkodtak sokat a csajok az óratoronyban (ami, spoiler, kicsit tönkrement annak a sztorinak a végén), meg egyébként is, úgy kell felfogni, mintha egy egész estés flashback-et olvasnék. úgyis fontos volt a történetben is a múlt, a kanári kétszeresen is annak démonjaival küzdött (az egész az öreg sensei-ével kezdődik, és ott van az anyja egy megoldatlan ügye is, amire egy teljes füzetet szántunk). de persze a jelenben ugyanúgy ott vannak azok a mocskok, akiknek szét kell rúgni a seggét. nem volt zavaró, hogy külön utakon jártak hősnőink, mert ügyes vágásokkal jól futottak párhuzamosan a történetek. amik aztán egy erős fináléra futottak ki, ahol az eddigi legnagyobb girl-power összpontosulhatott. (nem tudom, hogy a magyar kiadásba bekerül-e, de ha igen, akkor sem tudtam kivárni, hogy megjelenjen a következő füzet, ami átmeneti jellegű, csajos lelkizés két küldetés között, így elolvastam angolul -nagy örömömre csak néhány szónál kellett a szótárhoz nyúlnom, ez mindenképp megerősített a távlati terveimben.) ($05.03.)

(Birds of Prey vol.1 #56-61) (2003-2004) (írta: Gail Simone, rajzolta: Ed Benes) (magyarul: Kingpin)

szerintem már az is hím-soviniszta, ha felhozzuk, hogy egy nő írta a képregényt... amiből egyébként a kötet első felében nem sok érződik, főleg, ha a pörgős akciókat, a benyögött egysorosokat és a hosszú combokat nézzük. az utolsó két füzetben már inkább felerősödött a csajos lelkizés, eluralkodott a szakítás utáni rossz hangulat, de belefért simán. üdítő a szemnek és a szívnek egyaránt, hogy nem macsó pasik ugrálnak a sztreccs-ruciban, a nők nem kizárólag a megmentendő áldozatok, hanem mindkét oldalon ők állnak. na jó, a gonoszok maradtak férfiak, de ott meg savant elmebaja és gyerekkori traumái miatt kicsit elnézőek vagyunk, a korrupt madárgyilkos szenátort viszont szívből lehet utálni (meleg verőembert viszont tényleg csak egy nő alkothatott meg...). igazából semmi extra nincs ebben a kötetben, a könnyedén átnyújtott üzenete mellett (lásd még: ’milyen eszközökkel élhet valaki, ha a bűnt írtja’) csupán szórakoztatni akar egy pörgős kalanddal, és ennek maximálisan eleget is tesz. és tartsatok bármennyire is egyszerű pasinak, én imádom, amikor dögös, alig-ruhás nagymellű csajokat rajzolnak a képregényekbe... (++10.12.)