(2004) (írta: David Sherman és Dan Cragg) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

ha felcsapod bárhol az internetet ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor biztos, hogy az lesz az első információ, ami a szemed elé kerül, hogy a szerzők, david sherman és dan cragg vietnámi veteránok, akik háborús témában szoktak alapvetően alkotni -de ehhez igazából nem kell a kollektív háttértudás, mert érződik a regényen is a hozzáértésük, katonai szemmel írtak meg minden oldalt. és ezzel el is mondtam a legtöbb pozitívumot és negatívumot is a könyvről... mert starwars-nak ritkán érződik, a jedik csak mellékszereplők, és ha jelen is vannak, akkor is inkább harckocsikban és taktikai megbeszéléseken ülnek, sőt, még a klónok sincsenek igazán premier plánban, sok különböző fajú katona, pilóta, felderítő és szeparatista parancsnok viszont igen. és én tudok örülni annak, ha sokféle szempontból nézzük az eseményeket, mert átfogóbb képet tud adni egy ilyen dramaturgia, mintha lekorlátozódnának a nézőpontok, de itt már zavaró volt, hogy ennyi felé szakadtunk szét, hogy lélektelenül ugráltunk egyik helyszínről a másikra, nem volt idő senkit közel engedni magunkhoz, hisz’ mélységet sem kaphattak a karakterek, ami segítette volna a kötődést. így olvasóként csak egykedvűen daráltam végig a lapokat -csak néhány plasztikus csata-leírásnál tudtam magam jobban beleélni... és akkor én még nem is igazán dőltem be a címnek (és a borítónak), de el tudom képzelni, hogy mit élt át az az olvasó, aki egy anakin-centrikus műre számított, ahol ténylegesen olvashat egy jedi próbáról, ami után azt érzi, hogy az ifjú skywalker megérdemli a lovagi címet, ehelyett itt mindenféle ismeretlen arcokkal kell birkóznia, miközben megállás nélkül kapja az arcába a katonai szak-zsargont... (×03.19.)

(2004) (írta: Steven Barness) (magyarul: Szukits, 2015) (22BBY)

(el nem tudjátok képzelni, hogy mennyit honlapot rágtam át, hogy találjak egy véglegesnek mondható listát a klón-háború elolvasásához, mert mindegyik egy kicsit eltért a másiktól, aztán nagy nehezen találtam egy pontot, amihez lehet igazodni: hogy mikor lesz a padawan anakinból jedi-lovag (ebbe ugye a the clone wars rajzfilmsorozat idővonala kavart be) -úgyhogy ez alapján lett ez a regény az első a sorban...)

van két erős nagyhatalom, ami látványos ütközetekben feszül egymásnak szerte a galaxisban -mi mégis egy félreeső bolygó jelentéktelennek tűnő konfliktusával foglalkozunk. érdekes lehet-e ilyen mikroszintre levinni a nagy háborút? részben igen, részben nem... az rendben van, hogy az írói szándék szerint a politika, a diplomáciai hadviselés nagyobb súllyal esik latba, mint az akció, azonban olvasóként azt éreztem, hogy mindennel túl sok időt foglalkozunk, és ettől ragadóssá válik, nyúlik-és-nyúlik a cselekmény-vezetés (obi-wan is inkább táncol egy bálon, mint hogy a fénykarját forgatná)... karakter-szinten viszont működik, hogy mélyebbre ásunk, bár pont a jedik-ről nem tudunk meg többet, a háború cím-szereplői szépen megteltek emberi tulajdonsággal, ahogy belemerültünk a lelkükbe. illetve egy darab klónnak a lelkébe, akinél nagyszerűen lehet érzékelni az őrlődést a közös (klónos) öntudat, és az emberi, érző-lény éntudat között (ehh, dobhatom is ki a ’szerelmes-klón’ novella-ötletemet, mert már itt az első klón-regényemben kiderült, hogy más is gondolt erre)... lehet egyébként, hogy rossz ’mind-set’-tel álltam csak az egészhez, hogy már túlságosan az elején felhúztam a szemöldököm az erő-érzékeny robotok miatt (és akkor még a zselé-robotok fel sem bukkantak), és aztán úgy maradtam. mondjuk azt, hogy ez egy korrekt starwars regény, volt már a kezemben jobb is és rosszabb is, a klónok szerelmesei nyugodtan tegyenek vele egy próbát, de akár azok is élvezhetik, akik odavannak a morális szürke-zónáért, mint mondjuk mikor a jedik szabotázs-akciókkal és lopakodással próbálják meggyőzni egy bolygó lakosságát... (×03.10.)

(Star Wars Republic #60-62, #64, Yoda) (2004, Dark Horse Comics) (írta: W.Haden Blackman, John Ostrander, Jeremy Barlow; rajzolta: Tomás Giorello, Brandon Badeaux, Hoon)

egy éles pengével felszeletelték a klónháború különböző aspektusait, és egy többé-kevésbé összeálló salátaként tálalták ezt nekünk ebben a kötetben... a politikai vonal tetszett, mert organa szenátort és mom mothma-t mindig jó látni, ahogy ott osonnak mindig a szenátusi padsorok között, miközben már ott munkálkodik bennük a túlzott hatalom miatti kétely... azt hiszem, hogy az eredeti megjelenés idején még nem lehetett kimondani a nagy igazságot palpatine-ról, ugye? de azért így is elég egyértelműen utalgatnak itt is az írók a titkaira, főleg a második történetben, ahol a múltjából ismerhetünk meg egy darabot -egy igen érdekes dramaturgiai szerkezet segítségével, ahol folyamatosan pörgött vissza az idő kereke... aztán kiszabadítottuk obi-wan-t is a fogságból, és ennél a füzetnél kezdődött a kötet vizuális mélyrepülése, ahol vagy úgy el voltak torzulva az arcok, hogy alig lehetett felismerni őket (alfánál kellett vagy három panel, mire realizáltam, hogy egy klónt látok), vagy pedig mangából kölcsönvett figurákkal helyettesítettük az ifjú jediket... egy yoda-s sztorinak jutott a záró-tétel szerep, de ez az ’ismeretlen bolygón való civakodás és politikai machináció’ téma nem annyira akart működni nálam most, viszont azt értékeltem, hogy kicsit beleláthattunk az öreg jedi őrlődésébe -aki tudja azt, hogy a tábornoki szereppel letértek a béke ösvényéről, a régi útról, azonban még ő sem tudja, hogy miként tudnának visszatalálni oda... (×03.07.)

(Star Wars Republic #54, #63, Aayla Secura, Count Dooku) (2003-2004, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema)

áh, szóval ezért tombolt egy másik író a fő füzetekben, mert john ostrander inkább a különszámokban épített karaktereket, a belső vívódások háborúját vizsgálta inkább a nagy csaták helyett... mert tényleg érdekes az, hogy mennyire mártózhat meg egy jedi a sötét oldal hullámaiban anélkül, hogy elragadnák azok. mint ahogy érdemes rászánni az időt a mester-padawan kapcsolatokra is, arra az érdekes tényre, hogy mennyire is szabad kötődniük egymáshoz a jedi-knek, ha mindenféle érzelem tiltott számukra... bár mind a kötet-cím, mind dooku gróf arca a borítón arra engedett következtetni, hogy a füzetekben egyformán képviselteti majd magát a két oldal, de a sith tanítvány is csak mellékszereplő volt, most quilan vos-nak és (részben) aayla secula-nak jutott a dicsfényből ezúttal... ha mindenképp olyat keresünk a negatív oldalon, aki gazdagodhatott ezúttal, az aurra volt, aki érzelmekkel és némi háttérsztorival lett több a kalandja végére... (egyébként quilan-t nem csak a sötét oldal kísértette meg, hanem egy has-tetkós csinos lány is -utóbbi nagyobb sikerrel...) (×03.05.)

(Star Wars Republic #55-59) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Brian Ching, Jan Duursema)

az előzmény-trilógia egyik nagy fegyverténye volt, hogy sokkal több jedi-t láthattunk ekkoriban, mint a klasszikus filmekben. bár ha jobban belegondolunk, csak egy maroknyit ismerhettünk meg egy kicsit jobban közülük (a jedi-tanács tagjait), és igazából a kiegészítő történetekben sem akadtak igazán sokan azok, akiket közelebb hoztak volna hozzánk. szóval most itt állunk az eső- és vér-áztatta csatatéren, nézzük az épphogy nevesített mesterek és padawan-ok megtérését az erőhöz, és nem sokat érzünk, hiszen nem ismerjük őket, nem kötődünk hozzájuk... végül csak azért sikerül kicsikarni érzelmeket az olvasókból, mert olyan mértékű ez a mészárlás és önfeláldozás, hogy azt már a lelkünk sem tudja annyiban hagyni... szóval örülök annak, hogy be akarták mutatni a háború legcsúnyább arcát is a képregényesek, az értelmetlen öldöklést, a hónapokig tartó küzdködést, csak kár, hogy egy személytelen darálás lett a vége -egy viszonylag jól működő, borongós hangulatba csomagolva... (az sem segített, hogy rajzban is csereszabatosak voltak a jedi-k, a hajak és ruhák miatt legalább kettejüket simán össze lehetett téveszteni anakin-nal...) egy füzet erejéig visszatért az ostrander/duursema páros ebbe a kötetbe is, és náluk mindig jobban működik a karakterek-pillanatok/akciók aránya, mert mondjuk mernek foglalkozni anakin sötét oldalával is, miközben egy nagyon érdekes dinamikával játszanak azzal, ahogy a két ex-tatooine-it egy csapattá kovácsolják (egyébként is, olyan régen láttuk már hett mestert, főleg nem így lecsupaszítva, mint most). (×03.04.)

(Star Wars Republic #51-53, Shaak Ti) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Tomás Giorello, Brian Ching, Jan Duursema)

csak a halott gungan a jó gungan...? biztos vagyok benne, hogy rajongói reflekció miatt került egy csapat jarjar rokon hullája a képregénybe, hogy minden utálkozó élvezkedhessen egy sort... oké, lehet az is, hogy szimplán csak valami drámaival akart sokkolni a szerző, mert az egész kötetet körbelengte a túl-pörgetett drámaiság, de hé, háború van, ilyenkor elnézhető ez, nem...? bevallom, nem túlságosan fogott meg ez a szerkesztési mód, hogy beugrunk különböző veszély-gócpontokba, ott elhullik pár nevenincs jedi, aztán némi akciózás után haladunk is tovább, mert nem éreztem a tétet, a háború réme is csak néha köszönt be a lapokra (mondjuk az érdekes lett volna, ha a szeparatisták tényleg bevetik a vegyi fegyvereiket a klónok ellen)... valahogy az egész kicsit lejárt szavatosságúnak érződik számomra, főleg durge-nál volt ez szembetűnő, aki pont olyan, mintha az elátkozott kilencvenes évekből (mondjuk egy korai image comics kiadványból) teleportált volna át ide... (assaj meg a szokásos tempóját játszotta, odacsapott a fénykardjaival majd kereket oldott, meg sem próbálták őt ekkoriban színesíteni akár csak egy kicsit is...) (×02.27.)

(Star Wars Republic #49-50, Mace Windu) (2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, W.Haden Blackman, Scott Allie; rajzolta: Jan Duursema, Stephen Thompson, Tomás Giorello)

elszaladt három év, közben george lucas a moziba küldte az újabb fejezetét, így a képregény-sorozat alkotóinak is új fókuszt kellett találnia -elkezdték befoltozni azt a lyukat, amit george szándékosan adott át a kiterjesztett univerzum munkásainak: a klónháború eseményeit. azért még egy füzet erejéig quinlan vos előtérbe kerülhetett, ahogy az alvilágba beépülve keresi az elveszett személyiségét, de aztán át kellett adnia a terepet a nagyfiúknak... a kerek évfordulós szám (50. füzet) extra oldalait most jól használták ki azzal, hogy több perspektívából mutatták be egy bolygó ostromát, kár hogy nem sikerült egyenlő minőségűvé tenni a három szálat, a mon calamari-s harmadik szakasz elég zavarosra sikerült (egyébként sem könnyű átláthatóan ábrázolni egy csatát képregényben, de itt még nehezebb volt követni az eseményeket)... kicsit foglalkoztunk volna anakin lelkivilágával is, de az akciók mindig elmosták az ilyen próbálkozásokat... viszont a jedi-k gondolkozásmódja markáns témává vált a mace windu nevét címébe emelő különszámnak, ahol jól lehet érezni, hogy mennyire nem volt egységes a jedi rend ekkoriban, hogy voltak, akik továbbra is békében akartak hinni, voltak, akik képtelenek voltak a korrupt köztársaságot támogatni, és persze voltak szimpla árulók is, akiknek az elméjét megfertőzték dooku gróf szavai... (assaj vörös pengéit mindig be lehet vetni, ha látványos fénykard-párbajokra van szükség.) összességében rendben volt ez a kötet, a (klón)háborús hangulatot jól megfogta, és jó előételnek bizonyult a nagy falat előtt (még 8 köteten és húsz regényen kell átrágnom magam, hogy eljöhessen a császárság dicső korszaka)... (×02.21.)

(2002) (r.: R.A. Salvatore) (magyarul: Aquila, 2002) (22BBY)

most jöttem rá, hogy túl sok sarat kentek annak idején hayden christensen-re, mert szegénynek a szerepe volt borzasztóan megírva... legalábbis papíron sem működik anakin hisztije (talán egy fokkal jobban átélhető a belső vívódása, a padmé iránti nagy szerelem kialakulása meg kettővel)... persze ezt a könyvet is olvastam annak idején (bár azt nem tudom, hogy miért menőztem azzal, hogy a nagy alakú, kemény-kötéses változatot vettem meg, mert most kilóg a polcomról a többi kötet közül), és emlékeztem arra, hogy a tatuin-on kezdünk egy extra résszel, de az már kiesett, hogy mintegy harminc oldal kell, hogy eljussunk a film nyitó-jelenetéig... vannak egyéb plusz betoldások is, úgy tűnik, hogy szegény padmé családja esett leginkább áldozatul a vágó-ollónak. ezeken kívül a könyv-változat kevés extrát nyújt, viszont a filmhez képest hátránya, hogy az akciók intezitását nem tudja átadni -de sebaj, mert ezek többsége kockáról-kockára ott van a fejemben... (##10.11.)

(2002) (írta: Alan Dean Foster) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

emlékszem, hogy a baljós árnyak idején sokan lucas szemére vetették, hogy túl kicsi tétben kezdte a saga-ját, hogy egy jelentéktelen bolygót emelt a középpontba. úgyhogy gondolom nem véletlen, hogy a két előzmény-trilógiás film között megjelent regényben alan dean foster azzal kezdte a történetet, hogy megmagyarázta, hogy miért számít minden egyes bolygó a galaxisban, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a köztársaságot egy törékeny ökoszisztémának kell látnunk, ahol a gazdasági érdekek át-meg-átszövik a szövetséget. ennek ellenére nehéz máshogy nézni a könyvben bemutatott bolygóra, mint egy nem túl jelentős helyre... bár töltünk némi időt az áskálódó rosszfiúkkal (főleg a kötet elején), a regény inkább egy videojáték dramaturgiáját követi, ahogy a négy jedi egyre beljebb hatol a nagy síkságra, úgy kell újabb-és-újabb kihívásoknak megfelelniük, akár szó szerint is, ha célba akarnak érni. előnyére vált a kötetnek, hogy ennyire átgondolt a flórája és faunája, ugyanakkor kicsit aránytalannak érződött, hogy sokáig időztünk a különféle lényekkel, aztán meglepően hamar visszaértek a jedik a városba, hogy kicsit kapkodva lezárják a küldetést... a hosszú menetelés alatt volt idő a karakterekkel is foglalkozni, anakin feldúlt lelki-világával például, és nekem működött a két padawan évelődése is, de azért igazán nem gazdagodtak az ismereteink róluk... nem voltam maximálisan lelkes ezért a könyvért, de amikor a kezembe vettem, akkor szívesen olvastam -talán egy ódivatú kalandregényként olvasva működik leginkább. (##09.30.)

(Star Wars Republic #46-48) (2002-2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: C.P. Smith) (23 BBY)

nincs azzal baj, ha egy sorozatnál antológiában gondolkoznak, csak most kicsit furcsa volt, hogy az elmúlt időszakban megtaláltuk már a haladási irányt quilan vos-szal, és most hirtelen letértünk erről az útról (a rajzolás iránytévesztéséről már nem is beszélnék, mert az elnagyolt arcok a halálom egy képregénynél)... és még azt sem mondhatjuk, hogy akkor egy másik jedi-párosra, obi-wan-ra és anakin-ra került át a hangsúly, mert sokkal inkább a szenátusi testőrség néhány tagja került a rivalda-fénybe. és ez azért baj, mert nem tudott igazán lázba hozni a sorsuk, nem működött, hogy ennyire belementünk a magánéletükbe, még akkor sem, ha a sztori szempontjából ez a privát-szféra fontossá vált a végén... a jediknél viszont örültem, hogy a ’mester kioktatja a tanítványát’ párbeszédek nagyon filmszerűre sikerültek (de egyébként mondjuk a sikló-ábrázolásból is látszik, hogy ez a sztori már a klónok támadása után jelent meg -hmm, mondjuk az ’obi és ani ki vannak rendelve hivatalból, hogy megvédjenek egy szenátort’ alapgondolat is ismerős valahonnan)... egy aspektusa tetszett még ennek a viszonylag sovány olvasásnak: hogy jól érződött, hogy a korrupt köztársaság mennyire recsegve/ropogva éli a végnapjait, ahol már a leghűségesebbek is ugrálnak le a süllyedő hajóról... (##09.22.)

(Star Wars #42-45) (2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (28 BBY)

hmm, két rétegű flashback-kel kezdeni, hogy jobban megismerjük aayla és quilan közös útját? kicsit úgy érezni, hogy john ostrander-t jobban érdekelte a múlt, mint a két film közötti jelen... mert alapvetően egy alap-küldetést kapunk megint (gyerekrablással indítva be az eseményeket), amire jó sok akciót fel lehet fűzni, és közben pár pillanat jut arra is, hogy megmozgassák az olyan szociálisan érzékeny geek-ek agyát, mint amilyen én is vagyok (a ryloth-i társadalmi berendezkedésre gondolok itt elsősorban, mert eddig is feltűnt a különböző médiumokban, hogy a twi’lek nőket táncoló rabszolgáknak tartják csak az univerzumban, de most azt is hallhattuk, hogy a faj férfitagjai is lenézik a nő-társaikat)... a gonosz-oldal egy kicsit talán túl volt csavarva, voltak nehezen legyőzhető hentchmen-ek, volt egy hatalommániás twi’lek, és ott állt minden mögött a criminal mastermind, dooku gróf (ő-mögötte meg tudjuk jól, hogy ki áll)... de karakter-szinten jól működött a sztori, a két jedi hősünk újra közel kerülhetett egymáshoz az életveszélyek közepette. és hát egy lávával feltüzelt helyszín is mindig jól tud kinézni... (##09.21.)

(Star Wars #36-39) (2001-2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Daviddé Fabbri) (30 BBY / 44 BBY)

egy visszaemlékezős sztorit sosem könnyű dramatizálni, az írók sokszor beérik a mesélő fejekkel, akik elregélik a történetet -és ennél a kötetnél akár ezt vehetjük szó szerint is, még oda is rajzolták nekünk a fejeket, akik épp visszaemlékeznek... az már egy más kérdés, hogy miért volt szükség arra, hogy felelevenítsünk a régmúlt ezen véres históriáját. mondjuk az igaz, hogy a képregény-sorozat laza szerkezetébe belefér egy ilyen kötet is, de plo koon karakter-mélyítésén túl nem sokat adott hozzá a nagy egészhez (edit: oké, majdnem elfelejtettem, hogy azt is mindig jó látni, amikor az ifjú obi-wan tanul valamit az életről). kivéve, ha a baljós árnyak előzményeként tekintünk rá, mert a stark-féle hiperűr-háború volt az utolsó fegyveres konfliktus a naboo-i csata előtt, a neimoidiak már itt is keverték a keverni-valót a profit kedvéért, és már itt is felvetődött a kérdés sok köztársasági lakóban (és gondolkodó rajongóban): hogy működhetett egy ekkora kormányzati szervezet hadsereg nélkül, hogyan voltak képesek ilyen sokáig tárgyalásos úton rendezni a konfliktusaikat? (persze a békétlenek oldaláról most is egy őrültet kaptunk az idősebb tarkin-nal, aki azért rossz példa ebben a komoly kérdésben, mert a hatalmat akarja koncentrálni egy hadsereg felállításával.) (##09.20.)

(Star Wars #32-35) (2001, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (30 BBY)

okos írói húzásnak tartom a vos családnak adott képességet, miszerint érintéssel ki tudják nyerni az élettelen dolgokból az ’emlékeket’, mert így hihetőbben be lehet vetni a megfelelő dramaturgiai pontokra a flashback-eket... így láthattuk most is a korábban csak sejtetett quilan vos múltat, amelynek lélektipró drámaisága sokat megmagyaráz a karakter jelenlegi viselkedéséből... a családi háttérrel jár a kötet fő helyszíne, a börtön-bolygó is, ami a legkevésbé börtönnek érződő börtön-bolygó, amit valaha scifi-ben láttam... mert az őrök csak az égből vigyázzák a rendet, a rabok közben kocsmákban gang-esednek, és fegyvereket meg robogókat építenek a roncsokból -mégsem ők az igazi nehézfiúk a felszínen... néha nehéz megérteni a jedi-kódex jóságra való törekvését, most is meg lett a következménye annak, hogy többszáz évvel ezelőtt a jedi-tanács a maga tiszta módján intézte a megtorlást egy olyan ex-jedin, aki köztudomásúlag a társait irtotta a nagyobb erő reményében. mert szerintük az megfelelő büntetés, ha valaki befagyasztva tölti az időd, gondolkozva a saját bűnein, miközben ott van tőle karnyújtásnyira a fénykardja is... a kvázi-vámpírok megfelelő háttér-gonoszok voltak, kellő parát hoztak -bár nem mondanám, hogy tökéletesen tisztázva volt ez a ’leves’, amit kiszívnak az emberből... ez is egy action-packed képregény volt, mint mondjuk az előző kötet, ám mégis jobban működött, mert nem csak üres fénykardozásból állt az egész, hanem a karakterek drámái és lelki kötődése miatt mélyebb rétegeket kapott. és egyébként is, minden sztorit feldobna villie mosolya... (##09.19.)

(Star Wars #28-31) (2001, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman, rajzolta: Davidé Fabbri) (30 BBY)

na, akkor még négy füzetünk van, hogy jobban megismerjük aurra-t! hát, nem sikerült... pedig sokkal több potenciál van ebben a lányban, minthogy csak vicsorogva próbálja (fény)kardélre hányni a mestereket és padawan-okat, jó lenne több háttérismeret a motivációihoz. oké, értjük, utálja a jediket és a volt mesterét, és mindent elvállal pénzért, meg élvezetből is öl, de lehetne sokkal-de-sokkal mélyebb karakter is ő... de sajnos nem segíti a szétesés szélén egyensúlyozó történet sem ezt, jedi ölés coruscant-on, aztán kicsit a tanácsra koncentrálunk, majd vissza aurra-ra, aki egy új ügyben alkudozik, majd egy gyors összecsapás, aminek a végére már megint nem tesszük ki a pontot... azt elismerem, hogy jó a kötet tempója, de mind sztori-vezetésben, mind a rajzban visszaléptünk egyet az ostrander-duursema-féle felütéshez képest... (btv, nem csak aurra sign-gel lehetne mélyebben foglalkozni, de én szívesen venném, ha a’sharat kételyei is még inkább ki tudnának domborodni -egyszerűnek tűnik a képlet, egy jó képregényhez az összecsapások mellé jól jön a mélyebb dráma és karakter-építés is.) (##09.18.)

(Star Wars #19-22) (2000, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (31 BBY)

persze láttam már a tetovált arcú quilan vos-t korábban is (sőt, a későbbi életszakaszából már egy könyvet is olvastam), de sosem tudtam vele közelebbi kapcsolatba kerülni. így nekem találta ki john ostrander azt a gimmick-et, hogy egy amnéziával pörgeti fel az első sztoriját a sorozatban, mert nekem is úgy derengenek bizonyos dolgok, mint a főhős jedi-nek -halványan... ez tulajdonképpen egy nyomozós sztori, ahol különböző helyszínekre kell eljutni a bizonyítékokért, tanúkat és gyanúsítottakat kell kikérdezni, hogy lehessen lépni a következő lépcsőfokra -és közben persze túl kell élni, mert mindenki hősünk vérét akarja, ki a hatalmát félti, ki a pénztárcáját... vos mester végre középen helyezkedik el az ekkoriban még meglehetősen kétpólusú világban -bár leginkább azért nem tartja be a jedi kódexet, mert nem emlékszik az ott lefektetett szabályokra (de egyébként is könnyebben csúszik a sötét oldal csábítása felé, mint az általunk megismert jedik többsége)... maga az ügy bármelyik krimi-kliséből kiléphetett volna, befolyásos emberek új drogot kezdenek terjeszteni a piacon, és mind ők, mind a terítés végző gengszter-világ tagjai nehezen viselik, ha a tyúkszemükre lépnek... jó szórakoztatási faktort adott az egyébként kissé komor történetnek a sátáni kinézetű grahrk, aki lehetett volna idegesítő is a nyelv-törőivel és megbízhatatlanságával, de szerencsére jól eltalált a szerző vele kapcsolatban minden kényes pontot... nem csak a sztori-mesélés és karakter-építés terén léptünk szintet az eddigiekhez, de a rajzok is komoly javuláson estek át. végre kezdem azt érezni, hogy megérte visszanyúlni a kétezres évek legelejére ezért a sorozatért... (##09.18.)

(Star Wars #13-18) (1999-2000, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman; rajzolta: Tom Lyle, Jan Duursema, John Nadeau) (32 BBY)

szegény jedik, bárhova mennek béketárgyalásra, mindig a kezük ügyében kell tartaniuk a fénykardjukat... belecsaptam a közepibe, pedig közvetlenül az előző kötet végénél folytattuk, azaz kicsit foglalkoztunk a taszken-jedi érzéseivel (még a korábbi túlkoros tatuin-i padawan is cameo-zott egyet a coruscant-i éjszakában)... ezután utaztunk a malastare-ra, ami az élénk színkezelés miatt tűnt különleges bolygónak, plusz azért, mert egy kicsit lehetett kapargatni a rabszolgaság és a kizsákmányolás témakörét is ott. és oké, azért is, mert erősen megidéződött a ’baljós’ szelleme a fogat-versennyel és az ilyenkor elmaradhatatlan sebulba-val... (btw, én miért éltem abban a hitben, hogy a malastare őshonos népessége azok a háromszemű lények?) aztán eljött a jedikhez méltó rövid tárgyalás is hamar, egy összeesküvő anarchistával és egy tenyérbemászó hercegecskével -nem sokkal később már villogtak is a pengék, valamint egy rosszfiú egy fogat motorlapátjai között végezte... az utolsó két füzet kicsit kilógott az új helyszínjével, bár nem bántam, hogy a hutt-ok mocskos alvilágába kalandoztunk kicsit, csak erőltetettnek éreztem a mace windu-féle állattartós indokot... (a kissé hektikus rajzolás sem tántorított el a gyors olvasástól, bírom, amikor érezni egy képregényben a ’flow’-t, amikor felkap és robog veled egyre csak előre...) (##09.17.)

(Star Wars #7-12) (1999, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman; rajzolta: Tom Raney, Rob Pereira, Rick Leonardi, Al Rio) (32 BBY)

a kiterjesztett univerzum egyik nagy fegyverténye, hogy megmutathat olyan dolgokat, lényeket, tárgyakat, amikről a fő művekben csak egy-egy mondatban esik szó -mondjuk a bucka-patkányokat meg a krayt-sárkányt... de arra is alkalmas lehet, hogy mélyítse a mitológiát azoknál a fajoknál, akik csak apróbb mellékszerepben tűntek fel a filmekben -igaz, itt látványos bukást ér el ez a kötet ezen a fronton, mert a buckalakókat egy kívülről érkezett emberen keresztül láthatjuk csupán (még ha néhány népszokást így is megismerhetünk)... úgyhogy ez inkább egy jedi szomorú története, ami kiegészül a még mindig itt sertepertélő (és a korábbiaknál egy kicsit jobban használt) ki-andi-mundi-val, és a sokat nézelődő és keveset csatába bocsátkozó aurra sing -nal is... plusz egy pár panel erejéig beledugtuk a kisujjunk a csempész-világba is, felsejtve azt, hogy miért is ilyen nagy jabba-nak és a hutt-oknak a reputációja az alvilági körökben... a bugyuta kezdéshez képest mindenképp előrelépés ez a kötet, ami már nagyon kicsit kapcsolódik a baljós árnyak-hoz is (párszor felemlegetik a híres halált a filmből, plusz felbukkan weasel is, azaz warvick davis (egyik) karaktere) -csak egy egyszerű kérdésem lenne a mindenkori starwars írókhoz: miért mindig a tatuin...? (##09.16.)

(írta: Terry Brooks -George Lucas forgatókönyve alapján) (1999) (magyarul: Aquila, 1999) (32BBY)

mi újat nyújthat egy film-regény, ahol a mozgóképes változatot már annyiszor láttad, hogy konkrét mondatok is vannak belőle a füledben, és a könyv-változatot is olvastad már tizenéves korodban? annyira nem sokat -de szerencsére nem is fájt, hogy belevettem ezt a kötetet is a prequel-olvasós soromban (leginkább azért, mert hülyén nézett volna ki, ha csak a kiváló sith-ek bosszúja árválkodik csak a sorban a film-adaptációk közül, plusz két regénnyel is felvezettem a baljós eseményeit, a főfogást meg kihagytam volna? az furán vette volna ki magát)... egyébként maga a regény nem kínál túl sokat a filmhez képest, leginkább anakin tatuin-i időszakához kapunk apróbb adalékokat. (##09.15.)

(2001) (írta: Michael Reaves) (32BBY)

vannak a (pop)kultúrában azok a karakterek, akiket készen kaptunk meg, mert a szerzők nem érezték szükségét annak, hogy megmagyarázzák/kifejtsék jobban a létüket, de olyan típusú hősök vagy gonoszok ők, hogy nem is igénylik a komolyabb hátteret, elég csak némi vázlatos tudás róluk, és akkor is érdekesek maradnak. ezért kicsit ódzkodtam attól, hogy az ebbe a kategóriába eső darth maul egy erőltetetten farigcsált múltat kap ezzel a kötettel -de aztán pár fejezet után szerencsére kiderült, hogy michael reaves-nek nincsenek ilyen szándékai, ő csak egy fékevesztett tempójú akció-kaland-thriller-ben gondolkozott, aminek az egyik főszereplője csupán a zabrak sith tanítvány... az egyik, mert egy klasszikus dramaturgiai húzással több szereplő szemszögéből is követhetjük a nagy hajszát, és ez azért is jó, mert az első bemutatásuk után az ember alig várja, hogy miként fognak összekapcsolódni az elsőre különállónak tűnő történeteik, meg azért is, mert így az író tud játszani a perspektívákkal, megmutathatja az eseményeket több szögből is, és a különböző belső gondolatokkal át tudja színezni a mi értékeléseinket is... nem kell sokat várni, hogy beinduljon a gőzhenger, pár fejezet után olyan szédítő tempóba vág bele a könyv, hogy az ember alig bírja követni -mármint hogy nehezen engedi el, rohanna tovább-és-tovább vele a hajmeresztő kalandokon és életveszélyeken át (ha nem csak egy ebédszünetnyi ideje lenne olvasni aznap). aztán egy fejbevágóan hatásos fél-finálé után egy kicsit behúzza a féket, így a föld alatti kergetőzés szerintem már kevésbé tudott működni, mint ami a város felszíne közelében zajlott... egyébként érzékletesen sikerült ábrázolni a világváros csúnyábbik arcát, egyedül az volt a fura, hogy folyton ugyanazok az égnek álló hajú gengszterek tűntek fel mindenhol, azért ennél biztos, hogy diverzebb egy ilyen elképesztő méretű metropolisz rosszfiú-állománya... apróbb információkat kaptunk így maul-ról, leginkább a sidious iránti hűsége domborodott ki, és szerencsére annak ellenére tudta megmutatni, hogy milyen badass karakter, hogy igazából vissza kellett fognia magát a jövő-béli események miatt. persze a phantom menace ismeretében a végkifejlet sem lehetett kérdéses, inkább csak azt várhattuk, hogy miképp fog minden pozitív karakter elbukni, mert a statusquo-nak fenn kellett maradnia az utolsó oldalig... örülök, hogy két előzmény is készült könyv formájában a baljós-hoz, mert így a starwars-regények pozitív vetületének mind-a-két oldala be lett mutatva velük: mert az is jó, ha valami agyas, és az események mélyére ás (mint luceno könyve), de az is nagyon tud működni, ha egy könyv csak szórakoztatni akar, és azt magas színvonalon és tempóban teszi, mint ez a kötet... (annyira nem lehet beszerezni papír-alapon a könyvet, hogy kénytelen voltam előkotorni a fiók mélyéről az ezeréves kindle-ömet...)  (##09.08.)

(2001) (írta: James Lucino) (magyarul: Szukits, 2014) (33BBY)

minden legendának van egy kezdete -hirdették a baljós árnyakat az első promókban. azóta meg elmondhatjuk, hogy minden legenda-kezdésnek van egy előzménye... miután már majdnem szintre kerültem a jelenlegi (disney) kánon regény-megjelenéseivel, egyre sűrűbben pillantottam oda a polcomra a múltidőbe tett, ’legendák’ címkével ellátott kötetei felé, majd le is gyűrt ez a késztetés, úgyhogy most itt vagyok, megint nyakig starwars-os tervekben (azért csak óvatos ambíciókkal, csak a prequel időszakot feltérképezve, félve gondolva a több ezer éves távokra, amiket szintén be lehet járni ebben az univerzumban)... már nem voltam gyerek, amikor a phantom megjelent, úgyhogy vegyesek voltak a reakcióim annak idején, örültem annak, hogy van új starwars, de a felemás hozzávalói miatt nem tudott magával ragadni. ennek ellenére persze számtalanszor láttam már azóta a filmet, így jól ismerem a hangulatát -úgyhogy most jó ismerősként köszöntöttem ebben a regényben is ezt az érzetet, luceno jól ráérzett, hogy miképp tudna hasonulni a filmhez, aminek az előzményeit veti papírra épp. az elején talán túlságosan is pipálta a kötelező elemeket, kereskedelmi szövetség, adózás, szenátori gyűlés, jedi tanács (sőt, még egy kicsit úgy is érezhette az ember, hogy egy belépőnek készült a könyv ebbe az univerzumba, annyira az alapoktól magyarázott bizonyos dolgokat, mondjuk az erőt és a jediket). de aztán megtalálta a saját hangját, és elkezdett érdekes lenni a nagy háttér-játszma, amit palpatine űz... illetve... kicsit furcsa volt, hogy úgy kéne olvasnom a naboo-i szenátor tevékenységéről, hogy nem tudok a valódi hátsó szándékáról (vagy arról, hogy ki az alteregója). de tulajdonképpen jól játszott a szerző a forshadowing-gal, kicsit már az volt az érzése az embernek, hogy a kelleténél többször is kikacsint ránk a lapokról a jövőre tett utalásaival... viszont bizonyos ismereteinket jól szélesítette, többet megtudhattunk a kereskedelmi szövetség működéséről, a neimoidiakról, a szenátusi háttér-alkukról. leginkább annak örültem, hogy átformálta bennünk a képet valurom kancellárról, aki a filmben egy gyengekezű bábnak volt beállítva csupán, itt viszont kiderült, hogy mennyire gúzsba kötötték a köztársaság bürokratikus intézményei, a könnyen megvásárolható szenátorok -és persze palpatine alattomos ármánykodásai. szegény naiv valorum nem ismerte a legfontosabb szabályt: sose bízz meg egy politikusban, aki azt állítja magáról, hogy ő nem akar hatalmat a kezébe... (engem nem zavar, ha egy regény szöszölősebb, főleg akkor nem, ha a politikusok keverései közé jól vannak elhelyezve a robbanások és a terrorista merénylet-kísérletek, mint itt.) (##09.02.)

(Star Wars #1-6) (1998-1999, Dark Horse Comics) (írta: Jan Strnad, rajzolta: Anthony Winn) (32,5 BBY)

huh, az sem most volt már, amikor elérhetővé vált számomra a mindennapi internet, és felfedeztem, hogy ott sok más csodával egyetemben képregények is találhatóak -ekkoriban gondoltam azt, hogy honosítónak lenni menő, úgyhogy neki akartam állni fordítani több mindent is, de persze, mivel azzal kezdtem, hogy ’na, első mondat, szótár kinyit’, ezért hamar elment a kedvem. talán ezzel a starwars nyitánnyal jutottam a legtovább -egy egész oldalig... úgyhogy idővel (és sokkal mélyebb angol-tudással) mindenképp bele akartam kezdeni a dark horse egykori zászlóshajójába -és mivel pár nappal ezelőtt megint rámtört a kényszer, hogy a messzi-messzi galaxisba utazzak (egy legendás időszakba, de majd hamarosan meglátjátok, kacsint), úgyhogy felcsaptam a tablet-re ezt a kötetet is. és... ööö... hát nem mondanám, hogy megérte a várakozás... viszont annak ellenére, hogy zagyva a sztori, hogy minden szinten avittasnak hat a mű, nem tudok rá haragudni, nem letargiában olvastam végig, mint legutóbb a mace windu-s érdektelenséget... mert felhozhatjuk mentségnek azt, hogy még a baljós árnyak előtt jelent meg, így a szerző nem tudhatta, hogy lucas milyen szabályokat fog felállítani a jedi-kkel kapcsolatban (hogy tilos a házasság és a gyerek, pl.) -legalábbis szerintem az öreg george csak átnyújtott egy karaktert, hogy ’tessék, ki-adi-mundi a neve és csúcsos a feje, kezdjél vele valamit’... de azért vannak olyan dolgok, amiket én sem tudok védeni, mondjuk hogy mennyire nem érződik starwars-nak az egész, annak ellenére, hogy sok elemet lop a régi trilógiából (bár láthatóan az alien-ből is ihletődtek az alkotók, nézzetek csak rá a harci robot fejére), és a karakterek sem adnak semmit, hogy érdekeljen a sorsuk. a masszívan jelen lévő narráció meg kellemes patinát ad az egésznek, mintha csak egy régi füles magazinban megjelent regény-adaptációt olvasnál... én hülye komplett-ista vagyok, így ha már belevágok a republic alcímű sorozatba, akkor minden kötetet végignyálazok (viszont annyira már le tudok lazulni, hogy azokat a füzeteket átugorjam, amik nem ugrották meg azt a mércét, hogy kötetben kiadják őket), de másnak nem igazán tudnám javasolni az elolvasását... (##08.31.)