(Siege #1-4, New Avengers vol.1 #61-64) (2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Olivier Coipel, Stuart Immonen, Daniel Acuna, Mike McKone, Brian Hitch) (eng)

végignéztük a sötét kor idején norman osborn őrületének elhatalmasodását, és láthattuk azt is, hogy a csínytevések istene sugalmazásokat sugdos a fülébe, mégsem érzem megalapozottnak, hogy egy ilyen öngyilkos vállalkozásra (asgard megtámadására) adja a fejét egy ilyen intelligens fickó, mint ő... de oké, kellett ez az öntelt vakmerőség, hogy bendis egy nagy bumm-mal zárja le a korszakot, mégha meglehetősen mértéktartó maradt is azzal, hogy csak négy füzetbe osztotta szét a fő-szálat. én meg főleg mértéktartó voltam, mert a new avengers-en túl nem voltam hajlandó más kapcsolódó sztorit bevonni az olvasási listámba... a mini felépítése abszolút egyenes vonalú, kellett egy cassus beli norman-nek, majd jöttek az összefeszülések sorban, thor a személyes érintettsége okán mindig a sűrűjében forgatta a kalapácsát, volt néhány un. ’odabaszós’ pillanat (mint például a hellicarrier fegyverként való használata), közben kötelező módon (csúnya véres) halált halt néhány karakter, lezárást kapott az évek óta épülgető sentry sztori (mivelhogy ő volt az ultimate weapon a csatában, ki lehetett teljesíteni a végzetét), majd a végén felállítódott az új status quo... a new avengers-ben ezzel szemben kitekintettünk különböző aspektusokra, clint az elején kicsit arcoskodónak tűnt, de aztán megmutatta a kommandós képességeit az avengers toronyban (ez a küldetés azért is kellett, mert különben nem kaptuk volna meg az alig-ruhás női szereplős, nyálcsorgatós kép-kockánkat), majd volt idő a kapcsolatok építésére is, cage-ék nagyon szerethető kis családdá értek, de van spiritusz a bobbi/clint párosban is (oh, forgattam ám a szemem, amikor mockingbird a jövőről beszélt, majd három oldallal később már azt akarta elhitetni velünk bendis, hogy megölte őt egy halom törmelékkel). a végére viszont azt éreztem, hogy leeresztettünk kicsit, legalábbis engem hidegen hagyott a csuklya iránti hajsza... igazi nyárra való blockbuster event volt ez, szórakoztató módon tálalva, ahogy egy rakás karakter egymásnak esik, miközben egy egész birodalmat zúznak porrá -itt a földön... (×09.06.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #54-59) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

én bírom azt, ha valami meta, ha kacsingat rám az író, de vannak olyan sztorik, amik ledobják magukról az ilyenfajta játékosságot -vagy csak túlságosan erőltette ezúttal b.m.bendis a spidey-filmek kereszt-promóját azzal, hogy nem csak emlegette a filmforgatást, de a sam raimi / avi arad / toby maguire trió személyesen is megjelent rajzolt formában a paneleken... maga a sztori egyébként egy sima összefeszülés volt oki dokival, már megint, az öreg nyolckarú nehezen viseli a bezártságot, úgyhogy ismét kereket oldott, hogy kilazítsa peter fogait (és hogy valamilyen indokkal elhurcolja őt brazíliába)... elsőre nem tudtam, hogy mit érezzek gwen hisztije miatt (mármint hogy az a meggyőződés fúrta a lelkét a szöszinek, hogy pókember tehet az apja haláláról), de aztán jól jött ki bendis ebből a kétesélyes szálból is, vagy csak én lettem megértőbb a végére (főleg mert tök életszerű és hangulatos volt, ahogy a három tini feküdt az ágyon, és úgy beszélgettek az élet nagy kérdéseiről)... (×07.04.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #46, Ultimate Six #1-7) (2003-2204, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Joe Quesada, Trevor Hairsine)

egyszer utána kéne néznem, hogy mikor érezte először úgy egy képregény-író, hogy az már unalmas, ha egy hős egyetlen gonosszal csap össze, emelni kell a tétet gonosz-szövetségekkel... szegény pókembernek is mindig meg kell feszülnie, amikor több ellensége egyszerre támad rá -igaz, brian michael bendis annyi mentőövet nyújtott neki ezúttal, hogy mellé terelte a helyi bosszú angyalait támogatásul... sőt, igazából peter eléggé háttérbe szorult ezúttal, hiába adták el ezt a sztorit ultimate spider-man kötetként... már abban az egy füzetben is, ami a fő címen jelent meg, nem peter-en volt a fókusz, hanem sharon carter-en (aki továbbra is alig felismerhető az univerzum ezen szegletében), majd a mini-sorozatban is csak sodródott az eseményekkel szegény póki, inkább a gonosz ötösre fókuszáltunk, meg a shield kétségbeesésére, hiszen ők azok, akik képtelenek kordában tartani a fogjaikat... kicsit pedzegetjük a gén-módosításokat, és a szuperkatonák gyártására létrehozott programokat is, de bendis ezúttal nem akart mélyre menni, csak össze akart ereszteni a két csapatot egy nagy bunyóra, igaz, előtte még rengeteget beszéltette osborn-ékat, hogy nehogy hiányoljuk a bendis-féle-burjánzó-buborékokat... én már csak olyan fura szerzet vagyok, hogy egy ilyen műből is hiányolom a magánéletet, ami a pókember sztorik igazi lelke, ez a kötet viszont csak darált előre, mindenféle érzelmi hullámzást mellőzve. ezzel ellentétben a rajz-stílus viszont eléggé hullámzó volt, és nem a jó irányba voltak igazán nagy kiugrásai... (×07.02.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #47-53) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

b.m.bendis mindenkit igyekszik emberibbé formálni a sorozatban -ezért lehet például j.jonah jameson egy pöcs, aki nem csak pókembert pocskondiázza, de simán lefeküdne egy korrupt államügyész-jelöltnek is, ha az pocskondiázza pókembert. de! aztán kiderült, hogy a kontrollálhatatlan frusztráltsága a gyászból ered, így lesz emberibb arca... kezdetben csak egy dögös álruhás tolvajnak tűnik a fekete macska, de aztán drámai családi hátteret kapott, így a motivációja emberivé tette... mj ezúttal is kisírt szemmel búslakodta végig a kötetet, de átérezhetőek a problémái (amiket elsősorban az apja generál), és nagyon működnek az intimen beszélgetős pillanatai peter-rel... a kötet végére még a vezér is kapott egy emberi coda-t -tulajdonképpen csak a nála kötelező elemet illesztette be a képbe bendis vanessa-val (és sikerül megmagyaráznia a végén azt is, hogy minek hajkurászik egy newyork-i gengszter egy ékírásos kőtáblát)... igazából csak elektra marad vázlatos a kötetben, belőle csak annyit láthattunk, hogy keményen néz, és keményen küzd a hagyományos fegyvereivel... bendis sosem fukarkodik a párbeszédekkel, mégis mindig jó tempóban tudok haladni az ifjú spidey köteteiben, de lehet, hogy csak szeretem olvasni ezeket a sztorikat, ebben a tálalásban... (×06.27.)

The Man of Steel (The Man of Steel #1-6) (2018, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Joe Prado, Ivan Reis, José Luis Grarcía-Lopez, Jason Fabok, Adam Hughes, Kevin Maguire, Ryan Sook, Evan 'The Doc' Shaner) (eng)

ha valaki komoly ismeretséget szerzett már alkotóként, akkor nem kerülheti el, hogy komoly nyomás helyeződik a vállára, amikor egy újabb művet ad ki a keze közül -az emberek sokkal szigorúbban fogják vizsgálni, szétszedni a legújabb gyermekét. különösen nehéz helyzetben volt brian michael bendis ezúttal, hiszen nagy parádét tartottak neki a dc-nél, amikor sikerült őt átcsábítani a konkurenciához (hónapokon át minden füzetükben benn volt, hogy ’bendis is coming’) -így persze mindenki úgy állt neki a kiadónál elkövetett első művéhez, hogy ’na nézzük, hogy mire megy a marvel nélkül a kopasz!’. pedig rossz útra tud vinni ez a megközelítés, mert a magasra srófolt elvárásoknak nem lehet megfelelni... bendis sem találta fel újra a képregényt, és nem fújta szét a peter tomasi által felépített legújabb superman képet sem, bár azért beleillesztette a magáét a keretbe, és módosított is a pálya-íven annyit, hogy összeráncoljam tőle a homlokom. de a problémáimról később, inkább azt szögezném le gyorsan, hogy nincs megváltás és nincs katasztrófa sem, csak egy korrekt képregény, aminek a legfőbb célja, hogy kijelölje a jövő útjait... persze azért bendis nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy csak úgy hátradőlve élvezzük a csihipuhit, hanem tekert egy nagyot a szerkezeten, úgyhogy azért oda kellett figyelni, hogy kitisztuljanak az idősíkok -de hosszútávon unalmas lett volna, ha csupán két földöntúli erővel rendelkező lény püfföli egymást, és ez a dramaturgia alkalmas volt arra, hogy megtörje az ütemet. így volt elég időnk a szerkesztőségben is, üdvözölhettük az újonnan érkezett (női) karaktereket is, és egy kicsit foglalkozhattunk az elmúlt két év legfontosabb aspektusával is: a kent családdal. és itt jön a fekete leves... eléggé felhúztam magam azon, hogy bendis az első mozdulatával félresöpörte az olyan jól működő, és baromi szerethető családi dinamikát, és máris szétszakította kent-éket, pedig az apa/fiú kapcsolat volt eddig a sorozat lelke... a másik, amiben kötekedni tudnék, az a kényszer, amit minden superman író átél, amikor hozzá kerül az ikonikus hős -mindenkinek bele kell nyúlnia az eredetébe, mindenféle függelékekkel kell felaggatnia, és ez rohadt fárasztó már -nem érdekel, hogy ki pusztította el a krypton-t, túl kéne már lépni a múlton, és azzal az egy (esetleg kettő) kriptonival kéne csak foglalkozni, aki igazán számít... (×06.01.)

Superman -The Unity Saga -Phantom Zone (Superman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Ivan Reis, Joe Prado) (eng)

az előző érában megszoktuk azt a felállást, hogy az action comics-ban volt a történet-orientáltabb zúzás, a superman-ben meg inkább érzelmi alapokra építkezett peter tomasi, bendis viszont fordított egyet ezen, ugyanis a fő címbe hozta el a faltól-falig zúzást (és bár az action-t még csak most fogom elkezdeni, de elég beszédes, hogy clarke kent van kiemelve a borítóra, így feltételezem, hogy az lesz ezúttal a földhöz ragadtabb oldal)... csakhogy. hiába kényeztetik a szemet a csodásan rajzolt szélesvásznú (dupla oldalas) maszkulin összefeszülések, ha üres mögöttük a vászon, ha nincs mélysége sem a gonosz lelkének, sem a céljainak... persze maga a felállás ennél nem is lehetne képregényesebb (a föld áthuppan egy kicsit a fantom zónába), és azért érezni a komoly tétet is, de ez az ’elpusztítok minden kriptonit, mert csak’ gonosz annyira sekélyes, hogy elvesz minden élt a nehezen csiholt feszültségből. és igazából superman is csak halványan moralizál, amikor azon gondolkozik, hogy meddig menne el, hogy szenvedni lássa azt a lényt, ami (állítólag) annyi szenvedést okozott a kriptoni népnek, de ez meg túl későn érkezik (konkrétan a kötet utolsó füzetében)... mivel a fantom zóna a kriptoniak szeméttelepe, ezért elő lehet onnan húzni régi ellenfeleket is, de azért eléggé meglepődtem, amikor nuclear man is a lapokra került, mert azt hittem, hogy a teljes emberiség próbálja elfelejteni a borzasztó superman 4-et, erre bendis itt viccelődik az ottani szerencsétlen gonosszal... mindjárt meglátjuk majd, hogy a sztár-szerzőnk mit tartogatott a testvér-füzetekbe, remélhetőleg valami emlékezetesebb belépőt, mert ez a kötet sajnos csak egy ’halvány oké’ volt csupán... (×06.04.)

Action Comics -The Invisible Mafia (Action Comics vol.1 #1001-1006) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Patrick Gleason, Yanick Paquette, Ryan Sook) (eng)

...szóval bejött a jóslatom, b.m.bendis tényleg ebbe a címbe tartogatta a földhözragadtabb superman-jét -bár én annak tudtam volna igazán örülni, ha még messzebb megy, és azt a kis természetfelettit is kiveszi a képletből, amivel a gonosz-oldalon indukálta a rejtélyt. mert miért ne járhatnának túl egyszerű gengszterek is superman eszén, minek ehhez egy misztikus vörös köd...? de bendis-nek mindig is jól állt ez a sikátoros/nyomozós aspektus, a füstös kocsmák, ahol clark kent kikérdezheti az embereket, és ahol a női szkandernek is nagy hagyománya van... ugyanakkor semmit sem sikerült helyreállítania a számomra oly’ fontos családi magánéletből, a messzeségből ugyan visszatért lois-t, de nem nagyon értem a motivációját, otthagyja a gyermekét a creepy apósával, és bujdokol egy paróka alatt, csak mert egyedüllétre van szüksége? ugyanakkor egy egészségeset azért dugnak a férjével, amikor véletlenül egymásba botlanak... hmm, a harmadik kötettel sem sikerült igazán meggyőznie bendis-nek, hogy ő a legalkalmasabb a karakter írására, továbbra is egy mérsékelten izgalmas középszernek érzem a végeredményt, bár kétségtelen, hogy ez a kötet működött a legjobban számomra az eddigiek közül... (×06.07.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #40-45) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

peter-t szokás szerint maga alá temetik a problémái, mj-vel még mindig fasírtban vannak, nincs egy szuperhős-gönce sem, amit felvehetne (bezzeg a filmekben tudott varrni a srác), és gyakran huppan cikis szituációkba -és ez így van jól, a sorozat akkor működik, amikor ez az oldala domborodik ki. tudom éltetni a tinis se-vele-se-nélküle kapcsolatot, a baráti viszont gwen-nel, az meg főleg csodásan működött, amikor félreraktuk peter-t egy szám erejéig, hogy benézzünk may néni lelke mélyére, ahol ránk borulhatott a legnagyobb félelme: hogy minden szerette meghal körülötte... a szuperhősös aspektus volt a gyenge láb ezúttal, nem éreztem rá a gondolatokkal autókat robbantgató srác sztorijára, és a lezser módon viselkedő (és öltözködő) x-ek is kicsit kilógtak a queens-i környezetből... (hmm, poénnak volt szánva a suli falán az a ’szavazz carrie fisher-re!’ plakát...?) (×05.31.)

(Dark Avengers vol.1 #9-12) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mike Deodato Jr, Greg Horn) (eng)

mivel a szűkös időkeretem még mindig nem teszi lehetővé, hogy belemásszak abba sűrű gubancba, ami jellemzi az x-men füzeteket, így kihagytam ebből a sorozatból is azt a két számot, ami oda kapcsolódott, és ugrottam egy kötetet, mert érdekelt, hogy bendis mit akar kihozni a koncepcióból... az első füzettel leginkább a secret warriors-hoz, és az ott lévő árész-phobos kapcsolathoz adott kiegészítést, aztán tértünk csak rá a hivatalos angyalok mindennapjaira, a nem túl izgalmas rutin-feladataikra. egy kicsit sajnálom, hogy bendis nem akarta erősebb kontraszttal bemutatni, hogy miben más ez a gonoszokból verbuvált csapat, mint a többi angyal (vagy akár a mennydörgők) -mert az azért kevés a ’dark’-sághoz, hogy moonstone néha kívánós lesz, és akkor levarrja az aktuális csapattársát... maga a fő küldetés nem rossz, a mélyről előásott fantastic four gonosszal is lehetett lelkizni egy kicsit, plusz az is jó volt, ahogy belemásztunk norman fejébe, és végre (végre!) érdekesebbé sikerült tenni számomra is sentry-t (igaz ehhez kellett, hogy ma arcba-lőjék és darabokra tépjék). a karakterek gazdagítását meg mindig üdvözlöm, így szívesen olvastam victoria hand háttér-történetét is, tetszik, ahogy bendis kompetens karakterré tette őt, nem csak egy osborn-nak dolgozó bólogatójános végre... deodato rajzai mindig jól esnek az ember szemének (formás női testekben kifejezetten erős), és ez a pár füzet is úgy alapvetően is jól esett, semmi kiugrás, csak olyan ’okés’ szuperhősködés... (×05.07.)

(New Avengers #55-60) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Stuart Immonen) (magyarul: Kingpin)

azért az sokszor megkönnyíti a szuperhősök dolgát, hogy különleges képességek birtokában vannak -ezért érdekes megnézni néha, hogy mi történik, ha ezt a fegyvert kiveszik a kezükből. hát erősen földhöz csapják őket, mi más... ilyenkor jön jól egy olyan karakter, akiket a legtöbbször le szoktak sajnálni (óh, hogy én hányszor hallottam azt, hogy ’fekete özvegy meg sólyomszem? mit akarnak ők a bosszúállók között? mit fognak csinálni? előveszik a pisztolyt meg az íjat a szuper-képességű gonoszok ellen? nevetséges!’) -úgyhogy most örültem, hogy bobbi ennyire csilloghatott ebben a kötetben, kvázi átlagemberként... de a jó angyalok seggberúgása csak az indikátora volt a fő sztorinak, egy gonosz csavarintás bendis részéről -mert hát hogyan mentesz meg valakit, akinek áthatolhatatlan a bőre, és orvosi beavatkozásra lenne szüksége...? és luke megmentése okán végig jó tempóban akciózták végig a karakterek a kötetet, voltak okos tervek, voltak verekedések, volt tét és izgalom is. eközben gondolom a következő nagy eseményt is előkészítettük a háttérben, a csöcsös loki legalábbis nagyon szervezkedik az árnyékok között... élvezetes bendis mix volt ez a kötet (kaland és beszólogatós poénok, plusz némi komolyabb magánéleti kérdés-felvetés), hamar végig lehetett szaladni rajta, az más kérdés, hogy a nagy rohanás után mennyi marad meg a fejemben belőle... (×05.05.)

(Dark Avengers vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

nem új koncepció az, hogy a negatív karakterek maskarát öltenek, és eljátsszák, hogy ők a jófiúk, mondjuk a marvel szerkesztői nem is akarják titkolni az újrafelhasználást, hiszen norman osborn kicsiny csapatát az azonos koncepcióval rendelkező thunderbolts-ból növesztették ki. a kérdés az ilyen felállásoknál leginkább az, hogy érdekel-e minket ezeknek az amorális karaktereknek a sorsa annyira, hogy követni akarjuk őket a külön kalandjaik során. és bár nem minden döntésével értettem egyet brian michael bendis-nek, azért azt kell mondanom, hogy kellőképpen felrázta a formulát ahhoz, hogy még kicsit ezekkel az átfazonírozott angyalokkal maradjak a későbbiekben is... annak mondjuk örültem volna, ha a szerző egy (de tényleg csak egy) fokkal nagyobb tököket növeszt, és bevállalja a sokkoló halálokat már itt az első kötetben, de mind a két halált visszacsinálta, amiktől felszaladt a homlokomra a ’meglepetés-szemöldök’-öm olvasás közben (’mert tudjátok, izé, időutazás!’ ’ja, ő meg csak visszatért, mert, izé, csak!’)... a csapat-összehozást hangulatosnak találtam az elején, nem is várom el soha, hogy egyből egy akció közepébe dobja egy író az újoncokat, de aztán később azért még nekem is túl volt beszélve egy kicsit a kötet, főleg a tévés interjú nyúlt végtelenül hosszúra, főleg úgy, hogy nem sok újdonságot tartalmazott... igazából a bunyóval sem voltam maximálisan elégedett, nem lehetett szépen követni, hogy mi is folyik a csatatéren, de ez van, ha az ember mindenféle mágikus lénnyel harcol (apropó, mi van bendis-szel, hogy itt is és a new avengers-ben is ilyen hangsúlyosan szerepelteti a mágiát? új érdeklődési kör?)... a végére azért talált még némi tesztoszteront bendis a raktárban, mert bevállalta azt, hogy komolyabb összecsapásokat készít elő az atlantisziakkal. és persze ott van a kezében a leghalálosabb ketyegő bomba is -a zöld manó átka... (jaj, képtelen voltam megszokni, hogy osborn ennyire hajaz tommy lee jones-ra, mindig kizökkentett az arca az olvasási élményből.) (×05.03.)

(New Avengers vol.1 #51-54) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Chris Barchalo, Billy Tan) (magyarul: Kingpin)

a sok alattomos űrlény-támadás meg a hősök egymás közti ütésváltása után kellett valami üdítően más a sorozatba, és brian michael bendis ezúttal a mágiában találta meg ezt az új ízt... azt már tudtuk korábbról, hogy a csuklyán keresztül bizony a lángoló fejű dormammu beszél és gonoszkodik, úgyhogy vissza kellett térnie a színre a nemezisének, strange dokinak is -aki jelenleg nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy hozott magával még pár mágikus barátot... new york-ból is kiszabadultunk kicsit, és hova máshova mehettünk volna, ha nem amerika legvarázslatosabb helyére, new orleans-ba... háááát, a mágikus összecsapások lehettek volna izgalmasabban is ábrázolva (legtöbbször csak a démon tüze töltötte be a paneleket), de bendis-t sohasem az akcióiért szerettük elsősorban. és a hős-magánéletben most is remekelni tudott, hatalmas vigyorral az arcomon olvastam a titkos gyülekező alatt elhangzott párbeszédeket, főleg az volt frenetikus, amikor peter és jessica rájöttek, hogy már ezer éve ismerik egymást -vagyis, izé, az egyikük ismeri a másikat, mert jó távolról szerelmetes pillantásokat vetett rá anno a suliban... (tetszik az is, hogy clint lett a főnök, mert belőle kinézem, hogy tényleg oda akar csapni osborn-nak, plusz modern hősként a médiát is ügyesen használja. apropó, keménység, bucky megint bizonyította, hogy ő egy új erkölcsű kapitány, aki gondolkozás nélkül lő is, nem csak a pajzsot használja...) (értem én a női loki koncepcióját, de tényleg muszáj ekkora csöcsöket rajzolni neki...? (ez volt a költői kérdések költői kérdése)) (nem tudom, miért került a magyar kiadásba az 55. szám is, mert az eredeti kiadás csak az 54-esig megy, úgyhogy én is áttoltam a következő kupacba azt a füzetet.) (×05.02.)

(Secret Warriors vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Jonathan Hickman; rajzolta: Stefano Caselli) (eng)

persze hogy érdekelni kezdett a secret invasion-ban feltűnt új csapat, amikor láttam, hogy az agents of shield sorozathoz is belőlük toboroztak több tagot is az írók. úgyhogy leküzdöttem a kételyeimet, amik az ifjú szuperhős-csapatokat látva szoktak felötleni bennem, és belevágtam -és nagyon jól tettem... eleve hitelesebbnek érzem ezt a csapatot, mint mondjuk a tini titánokat (itt csak egy igazán kiskorú van, de ő legalább a félelem istene), ugyanakkor azért a szerzők figyeltek arra is, hogy nehogy túlságosan felnőttesre írják a karaktereket -jól kihasználták, hogy ennek a csikó-csapatnak még sokat kell tanulnia. persze az nem úgy van ám, hogy a veterán nick fury csak úgy átadja a tudását, fájdalmas tapasztalatokon át érik valaki igazi ügynökké (már a sorozatban is sokkoló volt yo-yo sérülése, de itt még inkább szíven ütött, mivel a rajzolt változata sokkal fiatalabb, mint a mozgóképes)... a finnyásabbak mondhatják azt, hogy kicsit fókuszálatlan volt ez a kötet, hogy a bendis/hickman páros túl sok mindenről akart mesélni, ráadásul pont ezért az eleje még elég infó-nehézre is sikerült (nem véletlenül szabadkoztak a negyedik füzet végén, hogy ’most már tényleg jön az akció, bízzatok bennünk!’), de én szívesen tekintettem a hydrások gonoszságaira és nick fury tervezéseire is -plusz elérték azt is néhány kötetlenebb beszélgetéssel, hogy az öreg morgós kém az emberi arcát is felénk mutassa... az ember hajlamos csak felfelé nézni a nagy hősökre, pedig gyakran a b-csapatok is legalább annyira izgalmasak, mint a nagyok -főleg ha értő kezek formálják ilyen szórakoztató képregénnyé a kalandjaikat... (×05.02.)

(New Avengers vol.1 #48-50, Mighty Avengers #20) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Billy Tan, Brian Hitch, David Aja, Michael Gaydos, David Lopez, Alex Maleev, Steve McNiven, Leinil Francis Yu, Steven Epting, Greg Horn, Lee Weeks, Jim Cheung, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin)

mivel a magyar kiadás a mighty avengers huszadik számával kezdődik, ami egyfajta epilógus a titkos invázióhoz, ezért én is itt írnék erről a füzetről is, és nem pedig eggyel feljebb a nagy eseménynél -ez egy csendes megemlékezős szám volt, mert az (írói szempontból) elkerülhetetlen, hogy ne kelljen beáldozni valakit egy ilyen világrengető esemény fináléjában, úgyhogy a hősök ismét összegyűltek new york legnagyobb templomában, hogy elgondolkozzanak az életük kihívásain (plusz hogy kicsit felelőssé tegyék tony stark-ot az elmúlt időszak negatív eseményeiért). a legmegrendítőbb szakasza viszont az volt a füzetnek, amikor carol végigsorolja a borzalmakat, amik sújtották az elmúlt években az angyalokat... de nem csak a nagy veszélyek azok, amik kikészíthetik a hősöket, most is azonnal van egy küldetés, ami kifordítja magukból a karaktereket, ugyanis egy gyerek élete a tét, és ilyenkor mindenki megengedi magának, hogy keményebben reagáljon a szokásosnál... de egyébként is egy sötétebb korszak felé kormányozza b.m.bendis a marvel hajóját, egy olyan világba, ahol norman osborn döntéshozó pozícióban ülhet, komoly hatalommal a kezében... ez a kötet volt a felvezetője ennek a korszaknak, megtörténtek az első konfrontációk -de persze a manó elég rafinált kurafi ahhoz, hogy ne személyesen ütközzön meg az angyalokkal, így a pofonokhoz beszervezi maga alá az alvilági csatlósokat... érdekes lesz ez az új status quo, még akkor is, ha az alap-koncepciót alaposan végigrágtuk már anno a thunderbolts megalakulásakor is... (oké, hogy az ötvenedik számot meg kell ünnepelni, de számomra kizökkentő tud lenni, ha minden oldalt más rajzol a bunyóból -még ha bendis ezúttal ügyesen aládolgozott a váltásoknak azzal, hogy cserélgette a narrátorokat is a rajzoló-váltások szerint.) (×04.28.)

(Secret Invasion #1-8, New Avengers vol.1 #39-47, Mighty Avengers vol.1 #12-19) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinil Francis Yu, David Mack, Jim Cheung, Billy Tan, Michael Gaydos, Alex Maleev, Khoi Pham, John Romita Jr, Stefano Caselli) (magyarul: Kingpin)

(év végén / év elején eléggé túltöltöttem magam marvel kiadványokkal, így nem csoda, hogy megtorpantam kicsit az olvasási listámban -a bajok ott kezdődtek, hogy be akartam hozni a sokak által dicsért űr-részleget is a képbe, de már megint kifogott rajtam a scifi és a szuperhősködés ilyesféle keverése, aztán csak ültem-és-ültem a dolgon, inkább másfelé kacsintgattam. a héten viszont eljött a pillanat, amire már évek óta várt mindenki, akit kicsit is érdekel a popkultúra: bedübörgött a mozikba az avengers endgame, és egyből felszította bennem a tüzet, hogy valami hasonló epikus kalandot olvassak ezekkel a hősökkel, úgyhogy mindent félretettem, hogy dupla-oldalas paneleken élvezhessem, ahogy egy nagy csapatnyi bosszúra szomjas karakter leveri a recés állú gonoszokat... ezer éve agyalok azon, hogy mit olvassak el ebből a nagy eseményből, folyamatosan ejtettem ki a különböző mellék-szálakat, míg végül csak azok a füzetek maradtak, amiket brian michael bendis írt.)

amilyen elkötelezettnek tűnik brian michael bendis, elhiszem neki, ha azt mondja, hogy ezt a nagy cécóval beharangozott event-jét már évekkel korábban elkezdte tervezni -és erre most jól rá is játszott azzal, hogy az ő időszaka alatt lezajlott összes fontos történést felfűzte arra a csavarra, hogy a skrullok álltak mindegyik hátterében, hogy miattuk hullott szét az eredeti bosszúangyal csapat, hogy a nagy börtön-kitörés is a lelkükön szárad, és persze az áskálódásuk miatt tört össze a szuperhős-társadalom a polgárháború alatt... hogy erre a ’minden mögött ott egy skrull’ érzésre ráerősítsen, ezért a két avengers címben végig flashback-eket pakolt, bemutatva bizonyos események hátterét, megalapozza néhány karakterét, sőt, okos íróként a gonoszokkal is itt foglalkozott, hogy megértetesse velünk azt, hogy miért indultak el a kis zöld alakváltók a föld felé, valamint azt is, hogy milyen érzéseik vannak azoknak, akik azt a terhet veszik magukra közülük, hogy akár örökre az emberi formájukban ragadhatnak... bár nem minden flashback tudott behúzni úgy igazán (sentry továbbra is hidegen hagy, és pym dokit is folyton elidegenítik tőlem), de eleinte azt éreztem, hogy ezek a kitekintések jobban működnek, mint maga a főszál -ami, valljuk be, egy csapongó katyvasz volt kezdetben, ahogy ugrált a különböző csapatok és helyszínek között (és nem, még mindig nem a szívem csücske a vadföld)... de ezért volt jó párhuzamosan olvasni az összes bendis-címet egyszerre, mert amíg arra vártam, hogy úgy igazán berúgja a jelen eseményeit, addig elszórakozhattam mondjuk nick fury egyedi módszerein, amikkel oktatta az újdonsült protezsáltjait (daisy! yo-so! üdvözöl a tévés shield részleg mindenkit szeretettel!)... de aztán csak elértünk oda, hogy a sok körkapcsolás után az összes csapat (és alvilági figura) összeverődött egy helyre, és jöhettek a szélesvásznú dupla-panelek, a szemet gyönyörködtető zúzás (amik alá persze tökéletes aláfestést nyújtott a friss endgame filmzene-album)... így összességében élvezetes olvasmányként marad majd meg a fejemben ez a (szűk) csokornyi kötet, ami kellően kielégítette a marveles eseményre vágyó lelkemet... (sokféle stílusú rajzoló adta a kilincset egymásnak természetesen, annak örültem, hogy leinin yu ezúttal a jobbik formáját hozta a főszálon, de persze alex maleev volt az, aki igazán ki tudott tűnni a szememnek a tömegből.) (a levezetésben (new avengers #47) bendis bácsi megint megcsillantotta a legnagyobb erényét -hogy képes tökéletesen hitelesen és emberien ábrázolni egy szuperhős-pár magánéletét. szív-melengetően és szív-facsaróan...) (×04.27.)

Ultimate Spider-Man vol.1 #33-39) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

pókember az űrből hazahoz egy élősködő földönkívülit -ennek az eredet-sztorinak olyan olcsó nyolcvanas évek íze van, nem...? sosem rajongtam venom-ért, mert tökéletesen megtestesíti a buta izom-gonoszokat, akik csak a maszkulinitásukkal akarnak kitűnni, de semmi mélység nincs bennük... ezért kicsit aggódtam, hogy b.m.bendis miként nyúl a karakterhez (ahogy olvasom, neki magának sem szíve csücske a fekete nyelv-nyújtogató, de a közönség-nyomásnak kénytelen volt engedni) -és kifejezetten érdekes csavarra sikerült felfűzni ezt a felfrissített eredetet. még akkor is, ha az ember már kicsit túlzásnak érzi, hogy ebben az univerzumban ennyire összefüggnek a dolgok, hogy a parker családhoz ennyire köthetőek az ilyen események... szóval itt venom egy félresiklott kísérlet, aminél lehet moralizálni, hogy megéri-e kockáztatni azért, hogy az emberiség előrébb léphessen az orvostudományban, hogy a tudós-embereknek milyen felelősségük van -mondjuk hogy ne adják el magukat azoknak, akik minden bizonnyal egy gyógymódból is fegyvert készítenének... nem csak venom került most előtérbe, hanem eddie brock is, az ifjú egyetemista, aki nehezen viseli a szülői örökséget és a frusztrációt, amit a magánéleti kudarcai okoznak neki... és itt van peter parker is, aki viszonylag kevés időt tölt ezúttal a pók-ruhában, de ugyanolyan érdekes nézni az egyéb küzdelmeit, az összetört szívét, a családi drámája súlyát, a srácot, aki megijed attól a sötétségtől, ami benne lakozhat... szóval b.m.bendis most sem okozott csalódást, most is az érzelmi oldal felől közelített egy hírhedt gonosz update-eléséhez, akinek kifejezetten jól álltak az új alapok, hogy elszakadhatott az olcsó scifi kliséktől... (az ultimate nick fury eddig csak egy arcoskodó köcsög volt, itt viszont emberibb arcot kapott a peter-rel való közös jelenete alatt)... (×04.25.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #28-32) (2002-2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

jó érzés odacsapni a béna bűnözőknek? menő dolog hálóhintázni? ühüm, de a szuperhősködés nem csak mókás tevékenységekből áll ám -és peter ezt most kőkeményen meg is tanulhatta... az első füzet egy tipikus trope-pal játszadozott, miszerint peter mindenhonnan el szokott késni, és én utálom is ezt a klisét, de itt szórakoztatott, mert bendis kiforgatta az egészet azzal, hogy nem a hősködés akadályozta hősünket az időrendjében, hanem pont fordítva, a ’minden más’ miatt nem ért oda összefeszülni a rosszfiúval... még az sem lett volna olyan lélekromboló, hogy egy pók-hasonmás csökkentette a ruha renoméját azzal, hogy hálószövőként rabol ki a bankokat. mert ez még egy kezelhető probléma lehetne, ha nem torkollna komoly drámába az emberi butaság, plusz ha a rendőrök is használnák néha az agyukat... peter fizikailag is megérzi, hogy milyen veszélynek teszi ki magát, ha felhúzza a rucit és a világ megmentésére indul, lelkileg meg folyamatosan rakódnak rá a terhek, úgyhogy nem csodálkozhatunk majd azon, ha hamarosan megtörik... tetszett, ahogy dramatizálta bendis a halálesetet (ami a régi korszakban is emblematikus pont volt), hogy tisztelt minket olvasókat azzal, hogy csak a képek segítségével döbbentett rá minket a kegyetlen valóságra, aztán ugrott vissza az időben, hogy meg is mutassa, hogy miként történt... szegény gwen elviselhetetlenül sokat kapott most azzal, ami a családjában történt, senki sem csodálkozhat azon, hogy a kukák mögött zokogja ki magát... mj kifakadásai, féltékenységei elsőre talán soknak tűnhetnek, de nem szabad elfelejteni, hogy ő is komoly traumán esett át nem is olyan régen, plusz azt sem árt minden olvasónak észben tartania, hogy egy ifjúsági sorozatot tart a kezében, és jé, az ifjúság pont ilyen ellentmondásosan szokott viaskodni az érzéseivel a való világban is... (×02.07.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #22-27) (2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

tudtuk jól, hogy osborn-ék vissza fognak térni, és szerencsére nem is csinált nagy ügyet a dologból, csak megjelentek újra a városban, és jöhettek is a bonyodalmak... pedig peter még épp’ próbál túllendülni az előző küzdelmein (oki doki + kraven, ugye), egyengetné a magánéletét, ha may néni nem tartaná büntiben, és ekkor szabadul el a pokol -egy zöld szörnyeteg formájában... jó csavarnak érzem azt, hogy norman genetikai módosulással veszi fel a manó-formát (és nem maszkot húz), és komoly hangsúlyt kap az ezzel járó tudathasadásos állapota is (annyira, hogy vissza is tekerjük a háztetős nagy találkozást, hogy az ő kifacsart szemszögéből is megnézzük, ne csak peter-éből)... hősünk nincs egyedül a bajban, bár nem biztos, hogy örül az arrogáns nick fury közbelépésének, de azért a töménytelen mennyiségű lövedéket köszöni szépen, amit a shield beleereszt a tomboló manóba... peter egyre inkább megérezi a szuperhősködéssel kapcsolatos magánéleti nehézségeket, hogy bizony hiába az őrült szerelem, a pókruha csak bajt hoz a szép vörös barátnője fejére... (még csak ijesztget bendis gwen-nel (most is csak úgy betoppant a boxer-alsós peter-hez), de biztos vagyok benne, hogy nem fogja kihagyni a romantikus három-szögelést...) (×02.06.)

(New Avengers vol.1 33-37, Annual) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinin Yu, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin, 2013)

kicsit sajnálom, hogy a sok ajánlás ellenére nem fért fel az olvasási listámra brian k. vaughan ’the hood’ mini-sorozata, így ismeretlenül kellett itt találkoznom most először a karakterrel -főleg mert érezhető benne spiritusz azzal, ahogy az alvilági körökben mozog, ráadásul még egy démonnal is lepaktált. az is rendben van, hogy a folyton elgyepált rosszfiúk érzik a lehetőséget a jelenlegi zavaros helyzetben, és olyankor csapnak le, amikor a meggyengült angyaloknak tényleg fájni tud... bár én már túlzásnak találtam a bizalmatlanság hangsúlyozását (ami ugye leginkább mételyezi a hősök kapcsolat-rendszerét), luke már ott tart a paranoiájában, hogy a saját gyerekéről is feltételezni tudja, hogy skrull lenne... kijött az előnye annak, hogy bendis írja mind-a-két angyal címet, mert össze tudta fűzni a két csapat kalandjait, sőt, bizonyos jeleneteket különböző szögekből ábrázolt ebben a két kötetben... itt is azért érezni azt, mint a tesónál, hogy azért kellett az alvilági figurák aktív tevékenysége, mert még vissza kell fognia kicsit a skrullokat, amíg a többi sorozat írója is felkészül az invázióra... rám jellemző módon az intimebb pillanatokat élveztem a legjobban (főleg jessica jones érzelmi hullámzását használja ki jól bendis), és ahogy sok karakternek, úgy nekem is vannak ellenérzéseim az intenzív mágia-használat miatt... leinin yu rajzai kifejezetten bántották a szememet, sokszor zavarosak a kompozíciói és az egyen-arcai között is nehéz kiigazodni -ez most tipikus példája volt annak, hogy egy rendben lévő sztori-élményt húz le a vizualitás döcögése... (##12.28.)

(Mighty Avengers vol.1 #7-11) (2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Marko Djurdjevic) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

szépen átsétált póknő az új bosszúangyalok közül -és nem csak olyan értelemben, hogy csapatot váltott, hanem szó szerint is, az előző new avengers kötet végén útrakelt, hogy most itt a testvérsorozatban találkozzon tony-val, miáltal egy egész füzetük volt megvitatni a skrull-problémát, bőven megtűzdelve a párbeszédet bizalmatlansággal és sértettséggel... ahhoz képest, hogy ezután csak négy füzetet fogott át ez a kötet, meglehetősen sűrű események után kapkodhattuk a fejünket, ott volt a címadó szimbióta-invázió, amikor számtalan éhes szájat kellett kordában tartani manhattan közepén (köztük az épp óriást játszó darazsat is), majd lecsaptak hőseink latvériára, és még egy nosztalgiával felérő időutazás is belefért -mindezt úgy, hogy a doom-robotok elleni összecsapásra bőven lett szánva a szélesvásznú, párbeszéd nélküli dupla-oldalakból is... és nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen szétágazó ötlet-parádé jól csapódik le az olvasókban, a korabeli kiadásokat imitáló múlt-utazás például felesleges kitérőnek érződött csak, mert az őrszemről ezúttal sem tudtunk meg többet, és az ottani eseményeknek sem lett semmilyen hatása a későbbiekre... doom a szokásos genyóságával ’oké’-s gonosz -lenne, ha nem monologizálna annyit gondolatban, és mondjuk nem viselkedne seggfej módjára a nőkkel. vagy attól lesz egy ember gonosz, ha azt mondja valakinek, hogy nagy a segge...? szegény carol danver-szel mindig megszenvednek az írók, legalábbis azokban a bosszúangyal sztorikban, amikben eddig találkoztam vele, mindig problémákkal volt körülvéve a karakter, hol az alkoholizmusával küzdött, hol az önbizalom-hiánya verdesi a plafont... meg merném kockáztatni, hogy időhúzónak pecsételjem ezt a kötetet, ahol bendis nagy durrogva másról ír, mint amiről szeretne -azaz a skrull invázióról... (mark bagley-t már az arcairól kiszúrom messziről, de mivel megszoktam már az ultispidey-nál a stílusát, így itt sem zavart. viszont az arthur király korabeli utazásoknál nagyon szép festményszerű képeken pucérkodhatott morgan le fay.) (##12.28.)

(Mighty Avengers vol.1 #1-6) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Frank Cho) (magyarul: Marvel Box, Kingpin, 2016)

miután tony stark végleg seggfejjé transzformálódott a polgárháború végére, így sok kedvem nem volt olvasni arról a csapatról, amit ő vezet -de bendis is érezhette, hogy meg kell győzni valamivel az olyan kétkedőket, mint amilyen én vagyok, úgyhogy gyorsan dögös nővé változtatta vasembert... (apropó, eléggé kivagyok az amerikai prűdségtől, mert baromi feltűnő volt, hogy ms.ultron-t szemből lehetett ábrázolni, barbi babás, bimbótlan cicikkel, oldalról viszont mindig füstfelhőnek kellett takarni mellkas-tájékon...) első szám, tehát csapat-építéssel kellett kezdeni, megint össze kellett szedni a bandát, amiben maximum az volt az újdonság, hogy a karakterek úgy tettek, mintha ez most egy komoly szelektálási folyamat előzné meg -és kerestek az ismertebb arcok helyett megfelelő behelyettesítőket. és hát nem mondanám, hogy ez a legizgalmasabb line-up az angyalok történetében, de ha a sztori jó, akkor elviselem az arcoskodó árész-t thor helyett végülis... és a sztori, hmmm, mondjuk azt, hogy ’oké’... úgy tűnik, hogy az erőre és fifikára épít, amik elengedhetetlenek a mesterséges intelligencia legyőzéséhez, de igazából tudjuk, hogy azért kellett már most egy nagy ellenfél, hogy össze tudjon érni a friss csapat valamennyire... ami újdonság a bendis-féle csapatképregényekben, hogy komoly hangsúlyt kapnak a tagok gondolatai is, a ki nem mondott félmondatok, amikből megtudhatjuk, hogy mennyi bizonytalanság és bizalmatlanság (esetleg elfojtott vonzalom) van bennük... a szerkezet itt is hasonló az előbb olvasott new avengers-hez, akcióval akar lekenyerezni, mint visszalépdel a csapat összeszedéséig -elhasznált formula ez, de hasznos, mert az olvasónak nem kell várnia a zúzásig... de úgy alapvetően a közép-vonalra lő ez a kötet, nincs benne igazán nagy truváj, oké sztori, oké rajzok, oké karakter-piszkálgatások, komolyabb hűha-faktor nélkül. bár azért az menő, amikor darázs keresztül-lövi magát egy nagy zöld dínó-szerű lény testén át... (##12.25.)

(New Avengers vol.1 #27-32) (2007, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Leinil Yu) (magyarul: Kingpin, 2007)

hmm, miután néhány napja ed brubaker ’csak amennyi feltétlenül szükséges’ hozzáállással íródott párbeszédeit gyűrtem, egész sokkoló volt brian michael bendis folyton pofázó hőseire rátérni -mert valahogy hiteltelennek tűnt, hogy minden karakter ugyanúgy akar poénkodni a ninja-verések közepette, mint ahogy azt mondjuk pókembertől megszokhattuk. még akkor is, ha ez a sok duma is poénkodás egyik célpontja volt... bendis érezhetően a saját pecsenyéjét akarta sütögetni, és ez a japán kaland csak egy kitérő volt a készülődő nagy eseménye alapozásaként. de nem hiszem, hogy sok panasz érkezne az átlag geek-olvasóktól azért, mert elküldte a srácokat egy kis ninja-bunyóra... a dramaturgiai szerkezet klasszikusan képregényes volt azzal, hogy beleestünk az akció közepébe, majd visszafordultunk egy kicsit korábbra, hogy megnézzük azt is, hogy mivel jár a törvényenkívüliség. és hogy érezzük azt, hogy strange doki nélkül mennyire hamar kudarcba fulladna a renitens csapat megmenekülése... szóval biztos vagyok benne, hogy bendis már kéz-tördelve várta, hogy bedobhassa a nagy fordulatot, amit már évek óta a spájzban tartogat -hogy a skrullok köztünk vannak... a magyar kiadás máshogy van felosztva, mint az amerikai változat, így ide került a 32.szám is, ami nem csak egy viharos repülőutat mutat be, de elülteti bennünk a kétely magvait is -a máskor csak tőmondatokban morgó rozsomáknak megered a nyelve, és végigveszi azt, hogy mennyit változtak a karakterek az elmúlt időszakban, és hogy igazából mindenki lehet közülük álruhás űrlény. szép nagy meta kikacsintás, köszönjük mr.bendis... (leinin yu eddig is ilyen szemroppantó módon csúnyán rajzolt, mint itt? rossz volt ránézni, nehéz volt kisakkozni, hogy melyik arc kihez tartozik -azért ezt is beleszámolnám abba, hogy nem élveztem annyira ezt a kötetet, mint a korábbiakat...) (##12.25.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #14-21) (2001-2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

brian michael bendis úgy döntött, hogy eleget alapozott már, most már ideje bedobni a lovak közé a gyeplőt... de tényleg jó sűrű volt ez a nyolc füzet, nem volt elég egy ellenfél, nem volt elég egy csaj peter mellé, nem volt elég a szokásos szuperhősös kételyek, kellett még extra mondanivaló a képek alá (egy erőteljes média-kritikával dolgozva meg a b-sztorit)... és ne feledjük azt sem, hogy minden-mindennel összefügg, a hammer tech-nél gyártják az ismert gonoszokat, és a shield is erőteljesen kavar a háttérben (btw shield, sharon carter miért váltott vörösre a szokásos szőkéről?)... de valahogy mégsem érzi túlzsúfoltnak az ember, mert működik a rengeteg elem, ami az üstben fortyog, oki doki kellően erős és dühös, kraven vele szemben viszont csak egy pojáca (még?); a kedves és jólfésült mary jane mellé jó ellenpont a vagányul lázadó gwen stacy, bár nem tudom, hogy hosszútávon örülnék-e egy háromszögnek köztük (de ne pánikoljak előre, inkább örüljek a most elcsattant csóknak, nem?)... a tónus sem változott különösebben, de ebben a könnyedebb hangnembe simán beleférnek az olyan cinkesebb megoldások is, mint a gatya-lehúzó győzelem... (néha nagyon ’00-ás tud lenni a sorozat, például a gwen által hordott nyaklánc-típusra simán emlékszem férfiként is a korszakból -és ne feledjük a britney spears típisú popkult utalásokat sem.) (##12.11.)

(New Avengers vol.1 #16-20) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Steven McNiven, Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2010)

végre brian michael bendis úgy döntött, hogy foglalkozik azzal a drámával, amit a house of m végén ejtett a marvel univerzumon -és okosan belátta, hogy egy csapatképregénynél nem feltétlenül szükséges a csendes lélek-boncolgatás, úgyhogy inkább egy zakatoló vonat sebességével csapott le ránk egy faltól-falig akció-történettel... csupán egy scifis felütés kellett ehhez, ami létrehoz egy olyan entitást, ami komolyan megizzasztja az angyalokat (és röhögve gázol át az olyan b-csapatokon, mint az alpha fight), úgyhogy érezni a tétet, van izgalom, és olyan fékevesztett a tempó, hogy az ember nem is akarja máshogy fogyasztani, csak együltő-helyében... örülök annak, hogy nem feledkezik meg a korábban létrehozott vagy a máshonnan kölcsönzött karakterekről sem, így ki tudja venni a részét a bunyóból daisy johnson vagy az őrszem is, viszont azt nem nagyon értem, hogy maria hill-t miért kell ilyen unszimpatikusra írni (oh, és hogy érezzük, hogy mennyire egységes a marvel univerzum: tony az előző pók-kötet végén kezdte összerakni peter-nek a vaspók-ruhát, itt meg már abban feszített hősünk végig, igaz, még nem használhatta ki a teljes potenciálját, mert eléggé kispadra lett ültetve... a nagy marveles időrendet viszont képtelenség értelmesen összerakni, itt is volt már utalás a civil war-ra, ami már itt van a kapuban, de még nem lépkedhettünk el odáig)... van az az aspektusa a képregény-olvasásnak, mint amire a nagyszabású nyári blockbuster is hivatottak: látványosak, izgalmasak, szórakoztatóak és maximális kikapcsolódást nyújtanak -ez a kötet ezeknek a megfelelő arányú kombinációja. (##12.09.)

(Daredevil vol.2 #76-81) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

brian michael bendis érezhetően készült a búcsúra, és úgy építette fel az utolsó kötetét, hogy tényleg érezzük, hogy lezárja az eddigi run-ját -leginkább azzal, hogy visszahozott mindenkit, aki fontos volt korábban... ben ulrich-ra újra vetülhetett egy kis reflektor-fény, és nem csak azzal, hogy egy füzetben újra megkapta a narrátor-szerepet, de a sztori egészében is fontos szerepe lett... gonoszkodásra vissza kellett térnie a vezérnek, kellett még egy ásznak lennie a zsebében -és tetszett is, ahogy a drótokat rángatta a háttérből, igazán fisk-es megoldás volt. az viszont végtelen elégedettséggel tudott eltölteni, hogy a végén elvágták a drótjait, és bár diadalt aratott, a csatát elbukta... bár az utóbbi időben inkább a hiányával tüntetett, azért egy ilyen esemény közepén illett célpontnak is megfordulnia egy kört, méghozzá egy feszült élet-halál-harc erejéig... a leglátványosabban az ’all-star-ság’ a női karaktereknél volt tetten érhető, mert mindenki visszatért, aki fontos matt murdock életében (és épp életben van), milla az érzelmi gócpontot gyújtotta fel, elektra és az özvegy viszont inkább az akciókból vették ki a részüket... meglepő, hogy az fbi és főleg annak a vezetője ilyen negatív színben van ábrázolva végig, de végülis a noir hangulathoz passzol a bizalmatlanság a hatóságokban... egyetlen dologba tudnék talán belekötni -a feleslegesnek érződő álom-jelenetbe a bírósági tárgyaláson, mert túl egyértelmű volt, hogy nem igaz az a nagy menekülés, amire rászántunk jó pár oldalt... nem, mert bendis inkább egy lehetetlen szituációban adta át a stafétát, ami nem fair dolog egy író részéről, bár a búcsú-oldal szerint megbeszélte az utódjával, aki még örült is neki, hogy erről a mélypontról kezdhet építkezni. még akár tartanék is a folytatástól, ha nem az egyik kedvenc szerzőm, ed brubaker venné át a papírt meg a tollat. mondjuk az biztos, hogy alex maleev csodálatos rajzai hiányozni fognak... (##12.08.)

(New Avengers vol.1 #11-15) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Frank Cho) (magyarul: Kingpin, 2009)

fel sem tűnt eddig, hogy annyira a világ eldugott (és alternatív) pontjain turnézott mostanáig az új csapat, hogy hivatalosan be sem lettek mutatva a tagok a közvéleménynek... kicsit átmeneti kötet volt ez, vagy mondjuk azt, hogy szemelvényeket kaptunk a csapat körüli eseményekből... először japánba mentünk, mert ninjákkal verekedni mindig menő -egész addig, amíg ironman be nem írja a cheat-kódot, és rövidre zárja a bunyót, mint indiana jones abban a híres kard-párbajban a pisztolyával (bocs, úgy tűnik, hogy ma humorosabb kedvemben vagyok az átlagosnál -de hé, nem csak spidey nyomta a szokásos poénokat a kötetben sem, hanem még a kapitány is megengedett magának egy apró viccet, so, próbálkozhatok talán én is...). már itt is kezdtük pedzegetni póknő titkait, hogy aztán teljesen a kettős ügynök szerepének szenteltük a paneleket (kitérve a múltjára is, ami jól jött az olyanoknak, mint én, akik csak keveset tudnak a karakterről). és bendis gonosz módon még mindig a bizonytalanság talaján tart minket vele kapcsolatban, nem tudhatjuk, hogy kihez marad hűséges a legvégén... az utolsó füzetben megint jött egy új nézőpont, a modern dolgokra gyakran vevő carol danvers blog-bejegyzéseiből láthattunk töredékeket. de nem is ez az igazán érdekes vele kapcsolatban, hanem hogy ő az első, aki a mutánsvilág eseményeit emlegeti -mert ugye ott ő volt az egyik legnagyobb hős, és ez felpiszkált valamit a lelkében (azaz a szerkesztőség elkezdte előkészíteni a szóló-sorozatát (aminél egyébként én is gondolkoztam az olvasáson, de sajnos nem láttam meggyőző érveket a neten, hogy érdemes lenne igazán beleinvesztálnom az időmet, carol formás feneke meg sajnos nem elég indok, hogy belevágjak))... az apró nüanszok tetszettek ma leginkább, mondjuk egyből a nyitány, ahogy a párbeszéd-heavy oldalak néma panelekkel váltották egymást -és még indok is volt arra, hogy miért nem beszélnek azokon a lapokon, ugyanis egy olyan karakter vendégszerepelt, aki hátrányos helyzetű hallás szempontjából... (elég éles volt a rajzoló-váltás középtájon ahhoz, hogy fennakadjon a szemem rajta, de sajnos az új alkotónak sem engedték a főnöki irodából, hogy teljes mellszélességgel kiálljon a pucérság mellett...) (##12.05.)