(Daredevil vol.2 #111-115) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Clay Mann, Michael Lark, Tonci Zonjic, Stefano Gaudiano) (eng)

hát valahogy így kell összepárosítani a daredevil történetek két nagy erősségét: a magánélet hangsúlyosságát és a ninjákat... először kicsit bűntudatot éreztem, amiért vonzónak találtam a gondolatot, hogy dakota és matt fizikailag is közel kerülhetnek egymáshoz (hisz’ hősünk egy mentális problémákkal küzdő nő férje), aztán egy múló pillanatig soknak éreztem a megcsalás körül kialakult drámát, de ed brubaker persze tudta, hogy mire akar kilyukadni ezzel az újabb lelki sebbel, amit matt-nek (ismét) el kellett szenvednie, és a végére pozitívan jött ki ebből a szálból is... ugyanígy nézhetünk a távol-keleti horizont felé is, mert a cím azt sugallta, hogy kapunk egy gonosz-klónt, aki csak azért van, hogy összeakaszkodjon az ördöggel, de hamar túllépet ms.célpont ezen a szerepen, még ha abban túl sok meglepő nincsen is, hogy a kéz-nek már megint benne van, khmmm, a keze a dolgokban... (érdekes, hogy a történet-folyam írói mennyire túl akarnak lépni a daredevil-hez tartozó alap-elemeken, hogy tovább akarják őt lökni a pokol konyhájának tetőiről, így vált brian michael bendis alatt az alvilág vezetőjévé, és így talált neki most brubaker egy újabb karrier-célt...) (×04.29.)

(Batman vol.3 #45-50. Prelude to the Wedding: Robin vs Ra's al Ghul / Nightwing vs Hush / Batgirl vs The Riddler / Red Hood vs Anarky / Harley Quinn vs The Joker, Catwoman vol.5 #1, DC Nation #0 (The Joker: You Big Day)) (2018) (írta: Tom King, Tim Seeley, Joelle Jones; rajzolta: Tony S. Daniel, Mikel Janín, José Luis Garcia-López, Becky Cloonan, Jason Fabok, Frank Miller, Lee Bermejo, Neal Adams, Amanda Conner, Rafael Alburquerque, Andy Kubert, Tim Sale, Paul Pope, Mitch Gerads, Clay Mann, Ty Templeton, Joelle Jones, David Finch, Jim Lee, Greg Capullo, Lee Weeks, Brad Walker, Otto Schmidt, Travis Moore, Minkyu Jung, Javi Fernandez, Hugo Petrus, Sami Basri) (eng)

a fontos események mindig túl nagy elvárásokat keltenek az emberben, aztán mindig jön a kiábrándító józanodás, amikor nem tud ezekhez felérni a végeredmény... és most nem csak arról van szó, hogy tom king faképnél hagyta az olvasók kis lelkivilágát, hanem én már a felvezetéssel sem voltam sajnos elégedett. pedig az utóbbi időben eléggé betalált nálam mr.king (és a csodás rajzolói), de ez az alter-jövős kezdés nem akart működni (néhány utalást leszámítva -mert ki ne szeretné viszontlátni a ’batman returns’-féle macskanő-rucit) -igaz, az ilyen típusú sztorik nem is mindig működnek nálam, szóval, oké, még elnéző tudok lenni. de aztán csikorogva végiggörgettem a tim seeley által elkövetett prelude-okat is, és azon kívül, hogy értékeltem joker felháborodását azzal kapcsolatban, hogy nem ő a legfontosabb személy batman életében, feleslegesnek és túlírtnak éreztem ezeket a füzeteket, nem hozták meg az étvágyam a főétel előtt... viszonylag keveset használta eddig a run-jában tom king a bűn hercegét, hát most két füzeten át beszéltette megállás nélkül, és a buborékok nagy része hatásos is volt, főleg a romokon lezajlott macskanős beszélgetés volt igazán átérezhető és drámai... aztán megszólaltak a harangok, jött a jubileumi szám, és vele a hosszas huzavona (a két levéllel és változó színvonalú vendégrajzolók képeivel), pár igazán megkapó párhuzam (kinek ne olvadt volna a szíve, ahogy bruce és alfred összeölelkeztek), és az un-happy-end, ami után csak zavartan ráztam a fejem, hogy ’tényleg ennyi? ezt harangoztátok be hónapokon át...?’ szerettem volna, ha lelkileg sokkal többet ad ez a kötet, hogy a kisebb pukkanások után jön a szívet söprő finálé, de sajnos csak néhány szép kép volt az ajándékos dobozban, hidegen tálalva... (mivel az olvasási listában is feltüntették, valamint a nagy értelem-keresési sokkomhoz is kellett még egy kis adalék, így végigpörgettem a vadiúj catwoman sorozat első füzetét is, de igazán nem lettem okosabb a ’miért’-eket tekintve...) (##08.29.)

Batman -I am Bane (Batman vol.3 #16-20, 23-24) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: David Finch, Mitch Gerads, Clay Mann, Seth Mann) (eng)

nem kell túl sokat analizálni, hogy megértsük bane-t... egy egyszerű verő-gép ő, aki csak a fizikai erőt ismeri a céljai eléréséhez. és még azt sem mondhatjuk, hogy batman és az ő külön bejáratú öngyilkos csapata ne szolgáltattak volna indokot arra, hogy a megállíthatatlan erő bosszúra szomjazva nekilendüljön... mondhatnák, hogy a könyökünkön jön már ki, hogy megint előszedik a szakadt gyöngy-nyakláncos szülő-gyilkosságot, de mivel csak arra kellett a flashback, hogy összehasonlítási alapot adjon bane életútjához képest, így nem volt zavaró, hogy ismételnünk kellett bruce sanyarú gyerekkorát (még úgy sem, hogy a víz-börtönös bane fejlődésről is volt már szó). de arra is lehetett használni a múltbéli képsorokat, hogy megtörjék kicsit a nagy verekedés ívét, mert baromi vontatott tud lenni, ha panelről/panelre, oldalról/oldalra csak erős férfiakat nézünk, akik püfölik egymást... ezért működött az a füzet is, ahol bane videojátékos módszerrel küzdötte magát végig az arkham-i elmegyógyintézet ranglétráján, felvillantva akár csak egy-egy kockára is a (szinte teljes) batman panoptikumot... aztán persze jöhetett a végső boss-fight, ahol azért bruce wayne megint fájdalmas módon bizonyíthatta ember-hősi mivoltát, ahogy gyűltek a zúzódások a teste különböző pontjain. azzal meg végképp emberivé tették, hogy az anyja szelleme adott neki plusz lelki erőt. mert egy denevér-ruhába öltözött embernek is vannak érzései, miközben véresre üti őt egy gyilkos droggal megerősített lelki roncs... (és azt hiszem ennél tökéletesebben nem lehet elhelyezni az ’i am batman!’ mondatot, mint itt, és biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan minden egyes olvasó hangosan ki is mondta, amikor meglátta azt az egész oldalas képet a méretes szövegbuborékkal)... a levezető-sztoriban is az érzelmek vették át a terepet, valamint az elmélkedés arról, hogy megéri-e a sok lemondás azért, hogy valaki a bűnüldözés eme kétes útjára lépjen. és persze baromi érdekes lesz nézni, hogy merik-e tényleg lépni, hogy bruce és selina kapcsolatát újabb szintre emelik, vagy ez megint csak egy olyan cliffhanger volt, amit után majd visszakoznak, mert a szerkesztők még mindig kötik magukat ahhoz a dogmához, hogy az olvasók nem szeretik a tartós kapcsolatban élő szuperhősöket... (a swamp-thing-es noir-os nyomozós füzet kellemes olvasmány volt, de nehezen hessegette el az ember a gondolatot, hogy csak helykitöltésként született, amíg ki nem fut a flash-sel közös kaland (lásd alább)...) (#09.16.)

The Button (Batman vol.3 #21-22, The Flash vol.5 #21-22) (2017) (írta: Tom King, Joshua Williamson; rajzolta: Jason Fabok, Howard Porter) (eng)

a rebirth-ben még egy kicsit marketing-szagúnak érződött a watchmen-kapcsolat (’úh, dobjunk bele a végére valami durvát, amitől felbolydul az internet!’), de azóta szépen csöpögtetik a háttérbe az írók a rejtélyes csuklyás alakot, aki rejtélyes dolgokat művel. és most itt van ez a mini-crossover, ahol megint nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, inkább csak újabb falatokat kaptunk vele a főétel előtt (ami gondolom geoff johns doomsday clock-ja lesz nemsokára)... inkább arra használták a kiemeltebb figyelmet, hogy a szülő-drámákra összpontosítsunk, és erre a legalkalmasabb helyszín a flashpoint visszahozása volt, mert az barry anyukája miatt jött létre, és ott él(t) még thomas wayne, bruce apja. még az a szerencse, hogy legalább rajzfilm-változatot láttam, így nem voltam elveszve ebben az alter-univerzumban... de egyébként egy nagy rohanás volt ez a négy füzet, illetve sok esetben suhanás, mert szeltük az idő-folyam habjait egyre előre és hátra... btw, idő, még mindig nagyon tud működni, ha egy órát teszel a képkockák alsó sarkába egy visszaszámlálóval, mert hatalmas feszültséget tud generálni, hogy ha tudod, hogy mennyi idő kell még, hogy megérkezzen a felmentő-sereg. mert tudjuk jól, hogy bruce komoly pofonokat kapott nem is olyan régen bane-től, biztos nem estek neki jól az újabbak eoban thrawne-tól... tudom, hogy az elmúlt évtizedekben nem egy nagy tett az íróktól, ha megölnek egy karaktert, de azért egész drámaira sikerült a fordított-flash elmúlása... (#09.16.)

Detective Comics -League of Shadows (Detective Comics vol.1 #950-956) (2017) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Marcio Takara, Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Christian Duce, Fernando Blanco) (eng)

ha valakinek mostanáig meséltem volna a detective comics ezen friss korszakáról, akkor biztos, hogy a csapat-képregény jelleget emeltem volna ki, majd elkezdtem volna sorolni a karaktereket, hogy ’benne van az egyik robin, batwoman, spoiler, igen, ez a neve, agyagpofa, meg ööö... meg van még a csaj, akit viszont nem tudom, hogy hogy hívnak...’ -na, ez változott meg most, mert azzal, hogy így kiemelkedett ebből a kötetből orphan, talán egy életre megjegyeztem cassandra cain nevét... főleg mert annyira tetszett az az út, amit végigjárt ezekben a füzetekben, ahogy kihangsúlyozták a visszafogott verbális kommunikációját a mozgáskultúrájának bemutatásával, ahogy az aktuális gonoszt a múltjához kapcsolták, és ahogy az árvaságából és szomorú gyerekkorából eredő traumák néha érzelmi kitörésekbe sűrűsödtek össze (lásd még a különböző karakterek váratlan megölelését)... és ezek egy csomó nagyszerű jelenetet szültek, működött a balettos kapcsolat, a konfrontáció az anyjával és a ninja-seregen levezetett frusztrációja is (bár ez utóbbi nekem még jobban működött volna, ha nem zsúfolják tele a dupla-oldalakat a zúzásaival, hanem hagyják az ember szemét egy kicsit szellőzni -bár pont ezeknél a füzeteknél történt, hogy egy sokkal hanyagabb rajz-stílusra váltottunk, így már eleve rosszul kezeltem a képregény vizuális oldalát)... bár orphan a legügyesebb harcos a csapatban, azért meglepő volt, hogy az ellenség ilyen könnyen legyőzte a többieket -bár kétségtelenül erősre és hatásosra sikerült megírni az árnyak ligáját és annak a vezetőjét, shiva-t. eleve erős volt már a belépőjük is a polgármester kiiktatásával, de utána sem kímélték sem a hősöket, sem a város lakosságát, így jól működött a borongós hangulat és a káoszba fuldokló utcakép is... persze mindig kell lennie egy még nagyobb halnak, úgyhogy be lett lengetve, hogy még csak egy kis szeletét kaptuk meg a veszedelmeknek, amik gotham-re és a belfry-csapatra várnak. bár attól előre remegek, hogy behozzák a varázslást is batman közelébe, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy a realista bőregér történeteiben működnek az ilyen fantasztikus elemek, de oké, tegyünk egy próbát... (#09.18.)

Action Comics -Men of Steel (Action Comics vol.1 #967-972) (2016-2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Tyler Kirkham, Patrick Zircher, Stephen Segovia) (eng)

sosem szerettem, hogy a filmekben éveken át csak egyféleképpen tudták használni luthor-t -ő volt az, aki mindig valami ingatlan-mutyival akart hatalomhoz és/vagy gazdagsághoz jutni (az egy másik kérdés, hogy zack snyder-ék mire használták az ő luthor jr.-jukat, mert nincs élő ember, aki kibogozná annak a túlmozgásos srácnak a motivációit)... pedig egy nemezis akkor igazán érdekes, ha összetett személyiség, és most dan jurgens két irányba is elmozdult vele kapcsolatban, és majd meglátjuk, hogy melyikkel jár jó nyomon. mert úgy tűnik, hogy lex-re sötét jövő vár, nagyhatalmú, világrengető gonosszá válhat. és emellett ott van a jelenlegi énje is, ami megízlelte a jóságot, aki úgy érzi, hogy az emberek segítése jót tesz neki magának is, aki képes superman-nel vállt-vállnak-vetve harcolni... maga a fősztori egy klasszikus scifis dilemmához nyúlt, miszerint meg lehet-e büntetni valakit olyan bűnökért, amiket még nem követett el -kell-e bizonyíték az ítélet-hozatalához vagy elég csak a meggyőződés is... superman-t is komoly dilemma elé állíthatná ez a kérdés, hisz’ ő az a típus, akinek az emberélet mindennél fontosabb, azonban csak néhány csalóka pillanatig tűnik úgy, hogy megfontolná lex kivégzését, mert neki az az élet is számít, ami nem makulátlan... a füzetek egy része dan jurgens régi munkáira emlékeztetett, egész pontosan a thor-ban kaptam tőle hasonló élményeket, amikor nagy erejű lények püfölték egymást idegen helyeken. szerencsére itt unalmassá sosem váltak az összecsapások, mert az ellenfeleknél is volt idő megalapozni a motivációt -semmi túlgondolás, csak ráfogták az univerzum egyik leggonoszabb gonoszára, darkseid-re az egészet... a felvázolt jövő egyébként érdekesnek tűnik, hogy lesz valaki, aki átveszi a paradémonok felett az uralmat, és hogy ez a valaki egy olyan ember lesz, aki így átléphet a piti gonoszkodások színpadáról a főszereplők közé... (továbbra sem tetszik, hogy a nagy kiadási kapkodásban ennyire cserélgetni kell a rajzolókat, mert nincs egységes stílusuk még a köteteknek sem, nemhogy az egész szériáknak...) (#09.10)

Superman -Multiplicity (Superman vol.4 #14-17, Annual 1) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Ivan Reis, Ryan Sook, Ed Benes, Clay Mann, Jorge Jiménez, Tony S. Daniel, Sebastian Fiumara) (eng)

oh, a dc híres/hírhedt multiverzuma... még szerencse, hogy most nem volt nagy kavarás a különböző világok között, csak fogtuk az ismert földekről a superman-eket, hogy egy közös veszély ellen fogjanak össze (oké, azért kiegészültek egy csendőr-szerepben tetszelgő bestof justice league-gel is, de azért ott is érthető volt, hogy ki honnan jött)... és én tudom, hogy az írók azért szeretik ezt az aspektusát az univerzumuknak, mert kellő helyet ad nekik a játszadozásra, ki lehet találni mindenféle változatokat a karaktereknek, kötöttségek nélkül, lehet írni hajmeresztő sztorikat, és ráfogni arra, hogy ’áh, ez csak egy másik földön történt meg’, de azért az olvasókat könnyű összezavarni az ilyesmivel... (a dc-t jobban ismerők biztos nagyot bólogattak az alter-karaktereket látva, nekem csak az esett jól, hogy a kommunista superman is a listán volt.) de engem nem is az zavart ebben a sztoriban, hogy sokféle superman rohangált egymás hegyén/hátán, hanem az, hogy az írók rohantak előre -talán azért nem sikerült azt éreztetniük, hogy valami nagy intergalaktikus kaland résztvevője vagyok, mert csupán három füzetbe sűrítettek mindent, konfliktust, csapat-összeállítást és a végső összecsapást is. viszont ennek ellenére voltak pontok, amik a nagy kapkodásban is működtek, vagy csak én vagyok érzékenyebb az önfeláldozás drámai ábrázolására... a másik dolog, amiért szerintem kevésbé élveztem ezt a kalandot a korábbiakhoz képest, az meglepő módon az, hogy superman-t kiszakították a környezetéből, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a fiával milyen szívmelengetően van ábrázolva a kapcsolata... egyébként jon ellensúlyként kapott egy önálló füzetet, amit viszont csak egyszeri horror-gimmick-nek használtak tomasi-ék, úgyhogy azzal sem laktam jól -viszont kicsit kerek lett tőle a kötet, mert így nem csak a kezdet játszódott egy mocsárban (swamp thing üdvözletével), hanem a befejezés is. (#09.11.)

Superman Reborn (Superman vol.4 #18-19, Action Comics vol.1 #973-976) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Gleason, Stephen Segovia, Patch Zicher, Dough Mahnke) (eng)

már az első rebirth logós action comics óta cipeljük magunkkal a nagy rejtélyt, hogy miképp lehetséges az, hogy ott kóricál metropolis-ban egy clark kent, aki nem rendelkezik szuper képességekkel. úgyhogy már épp’ itt volt az ideje, hogy lerántsuk róla a szemüveget, és megnézzük az igazi arcát -nyugi, azért nem gondolták túl az írók a nagy meglepetést, csak csípőből ráfogták egy klasszikus ellenfélre az egészet... ezzel nekem csak az a bajom, hogy mindig is ferde szemmel néztem a kalapos manóra, mert az idétlenségével olyan hangulatot hoz be a képregénybe (vagy akár mozgóképre is), ami nem illik oda -és tudom, hogy a joker is humorizál, csak amíg a bohóc-hercegnél a viccelődés ellensúlyozódik a félelemkeltéssel, addig mr.mxy-nél ezt nem lehet érezni, így marad az ötödik-dimenzió-béli bohóckodás... viszont annak örültem, hogy jó végéről kapta el a sztorit a tomasi-gleason-jurgens-csapat, mert pont azt a felületét támadták superman-nek, ami ebben a modern érában a leghangsúlyosabb -azaz a családját. így legalább érzelmileg jól működött a felejtés és kergetőzés a cukorkák és nyalókák árnyékában... de nem csak ezzel ellensúlyozták a komolytalanságot, hanem a nagy univerzumon átívelő rejtéllyel is, amit szintén görgetünk magunk előtt az elejétől fogva, úgyhogy már itt is ideje lenne letenni a terhet, és levenni a csuklyát, nemdebár...? (#09.13.)