(Ultimates vol.1 #7-13) (2002-2004, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch)

mark millar mintha egy pillanatnyi megbánást mutatna azért az őrületért, amit az előző kötetben ránk szabadított, kicsit megrágja a következményeket, temetésen szomorkodunk, kórházban aggódunk, aztán bumm, jön egy alien invázió és vissza térnek a rá jellemző, mindig macsósan pózoló, kiforgatott karakterek, és te olvasóként nem tudod, hogy melyik irányba is rázd a fejed emiatt... mert persze hogy hatásos, amikor brian hitch szélesvásznú akciói leviszik a fejedet, persze hogy működik, amikor black widow és hawkeye mátrix-szerkóba öltözve gyakják az ellenség tömegeit, ugyanakkor a kapitánynak úgy kileng a morális iránytűje, hogy megkérdőjelezed, hogy biztos, hogy steve rodgers-t látod-e... és persze tolják az arcodba ezerrel a durvaságokat és még a szexista poénok is simán beleférnek. de tényleg, beleférnek...? nem tudom, én ettől a túlzott keménységtől a való életben is falra mászom, és a popkultúrában is csak egy bizonyos mértékig tolerálom, de mark millar-t valahogy kurvára nem érdekli, hogy hol vannak a határaim, ő megy előre minden falnak, mint egy fékevesztett nagy zöld melák... (×04.23.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(Ultimates vol.1 #1-6) (2002, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch) (magyarul: Hatchette, 2018)

vegyük át még egyszer, hogy miért is jött létre az ultimate univerzum a kétezres évek hajnalán: mert a rossz anyagi helyzetből előre akartak menekülni a marvel-nél, és meg akarták fogni újra az ifjúságot, újra menővé akarták tenni a képregény-olvasást. és egymás után olvasva az ultimate spider-man-t és az ultimates-et, nagyon érződik, hogy egy-egy írónál mennyire mást jelent a menőség és a modernizálás... mert míg bendis csak felfrissíti a pókember mítoszt, a kortalan esszenciáját viszont érintetlenül hagyja, addig mark millar fog egy akkora kalapácsot, amit még thor sem tudna felemelni, és szétveri a régi világ porosnak gondolt erényeit... szerintem ez abból eredhet nála, hogy mániákusan realizálni akarja a szuperhős-történeteit, ezért jár át mindent az a korszellem, amiben írja őket, ezért veszi kölcsön ismert emberek arcvonásait a szereplőkhöz, és ezért teszi esendővé a máskor tökéletesnek ábrázolt hősöket. csakhogy annyira vehemensen akar valami újat létrehozni, hogy folyton túlzásokba esik... nem elég, hogy fury megkapta sam jackson arcát, még ki is kell mondania, hogy őt sam jackson játszaná egy filmes feldolgozásban; nem elég, hogy a kötet hangulatából süt a post-9/11 korszelleme, neki muszáj george w. bush-t személyesen is szerepeltetnie, vagy olyan aktuális sztárokat is felvillantania, mint shannon elizabeth vagy freddy prinze jr (ez utóbbinak miért nem látszik soha az arca? letiltotta?); nem éri be apróbb gyengeségekkel és megbotlásokkal, nála minden bosszúangyalnak komoly karakter-hibával kell rendelkeznie, tony stark egy beképzelt pöcs (aki csak kompenzál a hősködéssel), steve rodgers simán eltöri valakinek az orrát, ha felhúzza magát, thor egy beleszarós hippi, a tudósok kicsinyesek és féltékenyek, a családon belüli erőszakról meg már nem is írnék, mert elég volt az olvasás alatt felhúznom magam rajta, nem szeretném még egyszer... szóval míg bendis tökéletesen teljesítette a küldetését azzal, hogy az ifjúságot célozta meg spidey-val, addig millar a felnőttebb olvasókra lőtt -és igazság szerint többé/kevésbé célba is talált... mert hatásosan tud írni, ha akar (és hanyagolja a bántóan szexista énjét -most komolyan, a darázs a csöcsei mutogatásával vonja el a hulk figyelmét??)... például a világháborús kezdet nagyszerű, átjön belőle a háború mocska, az egyszerű katonák kételyei és félelmei, de később is magával tud sodorni a kötet film-szerűsége. bár az meglepő, hogy igazából a ’hulk zúz!’ füzetet leszámítva nincs igazán akció, csak a csapat felépítésével bíbelődik, kérdéseket vet fel és drámákat generál (működhet-e egy kormány által támogatott, szuperekből és tudósokból álló csapat; mi lesz steve rodgers jellemével, ha kivesszük az egyik legfontosabb aspektusát, bucky halálát)... de mindez jól olvastatja magát, nem kis mértékben brian hitch bombasztikus rajzainak köszönhetően, amiken élvezettel legelészik az olvasó szeme oldalról-oldalra (és ne felejtkezzünk el paul mounts színezőről sem, aki félelmetesen élethűen játszik a fényekkel)... szóval elég ellentmondásos ez a kötet, mert egyszerre jó kapudrog lehet egy új olvasónak, ugyanakkor nem biztos hogy jó, hogy a karakterek ezen verziójával találkozik először... (##12.12.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #9-12) (2005) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

szimbiózis -a szuperbűnözők azért jöttek létre, mert az erős szuperhősök feltűntek a színen, és a gazdag és befolyásos emberek úgy érezték, hogy úgy tudják a kezükben tartani a hatalmat, ha egyensúlyt teremtenek. de a szuperhősök sem éreznék jól magukat a szuperbűnözők nélkül -mert akkor nem lenne kit péppé verniük... egyfelől tetszett, hogy norman osborn ült a háló közepén, akit meg kellett menteni, mert a börtönben túl nagy célkereszt volt a hátán, másfelől viszont, ehhh... tényleg megint a manó mozgatja a szálakat a háttérből? mily’ eredeti... persze a nagy számok törvénye most is segít, és hatásos az, hogy nem egy, nem hat, hanem tizenkettő ismert gonosz támad peter-re (és a rendre macskanős poénokkal övezett fekete macskára), de aztán egy válogatott marvel-csapat is beszáll a bunyóba, hogy leredukálhassuk a párbajt négy-személyesre, peter-re, a manóra, a bedrogozott oki dokira és a fegyverével veszélyesen hadonászó mary jane-re (jé, csehov szelleme még a képregények lapjain is megjelenik) -mindez persze egy híd tetején, mert egy pókember füzetben az kötelező kellék egy ilyen súlyú összecsapásnál... aztán egycsapásra megoldódik minden, peter a homlokára csap, és megoldja a may nénis rejtélyt (egész jól el voltak rejtve a clue-k a korábbi füzetekben, btw), és előadja a szokásos sirámait arról, hogy fel kéne hagynia a hálóvetős szakmájával, mert veszélyben forog miatta a családja élete... (érdekes kitérő volt ez a komolyabbnak szánt marvel knights-os vonal a fő (amazing) címről, nem vált a kedvencemmé ez a keménykedősebb pókember közeg, de voltak elemei, amik jól működtek. és nem volt benne egy deka misztikum sem, hálistennek...) (##02.26.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #5-8) (2004-2005) (írta: Mark Millar; rajzolta: Frank Cho, Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

még a végén, így közel száz kötetnyi szuperhősös képregény után be kell látnom, hogy nem nekem való a műfaj...? mármint továbbra is szeretem az ilyen típusú történeteket, csak gyanús, hogy gyakran panaszkodom a végeláthatatlan verekedések miatt, és kifejezetten tudok örülni, amikor csendesebb pillanatoknak is jut hely a panelekben -amikor igazi mélységet kap a sztori és vele együtt a műfaj maga is... de az apró/cseprő ügyek is felüdülést jelenthetnek, mint egy túlköltekező szupermodell, de még egy olyan keménynek tűnő író is, mint mark millar oda tud ütni az ember szívére -mondjuk hogy humanizál egy régi ellenséget egy beteg családtag segítségével. vagy hogy (szó szerint) különválasztja eddie brock-ot, a speciális erkölcsökkel rendelkező embert, és venomot, az erkölcstelen entitást (de akár egy mély-elemzésbe is bele lehetne menni, összehasonlítva peter ’nagy erő - nagy felelősség’-ét azzal, ahogy most egy tizenéves srác nagy erőt kap a kezébe, és elbukik a használata közben (mondjuk ez nem véletlen, hisz’ apuci készen veszi meg neki venom-ot, és aztán a földöntúli entitás irányítja a gyenge akaratú srácot)... több helyen is cinikus poénok ütötték fel a fejüket a sorozatban, lehet élcelődni a végtelenül összekuszálódott x-idővonalon vagy a klónokon is. és kezdem azt érezni, hogy a párbeszédekben lévő suta keménységet csak részben írhatom mark millar számlájára, mert a fordítás is komolyan ludas lehet ebben... (##02.25.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #1-4) (2004) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2007)

én értem azt, hogy a képregény-írás nagy fenegyereke mark millar, akinek már az óvodában is tökösség volt a jele, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy a szigorú kötöttségektől megszabadult marvel-nél nagy élvezettel vetették bele magukat a felnőttesebb képregények világába, sőt, azt is látom, hogy miért olyan népszerű ez a tökösebb és felnőttesebb pókember képregény, de én szinte végig azt éreztem, hogy a közkedvelt hálószövő ledobja magáról ezt a keményebb stílust... a beszólások is keményebbek a szokásosnál, a rosszfiúk olyan kuplerájba járnak, ahol csernobili mutáns csajok okoznak külön örömöt -és persze minden oldal tobzódik az erőszakban... nem mondom, hogy nem tud működni az, hogy az ütéseknek van súlya, hogy peter-t rohammentővel kell a kórházba vinni, hogy a rosszfiúk (elektro és keselyű) lelkiismeret-furdalás nélkül robbantanak fel ártatlanokat és törik ki emberek nyakát. és tulajdonképpen azzal sincs komoly problémám, ha a fekete macska igencsak közel kerül ahhoz, hogy ruha-baleset érje, hogy egy merész levegő-akrobatika közben közszemlére tegye a méretes másodlagos nemi jellegeit, de ez már nálam egy picit túllendül a határon... (az merész kijelentés lenne tőlem, hogy nagy rajongója vagyok a dodson házaspár munkáinak, de itt egész korrekt munkát végeztek a rajzokon -és nem csak a dekoltázsokkal...). (##02.24.)

(2003) (írta: Mark Millar; rajzolta: Dave Johnson, Kilian Plunkett)

egy olyan idegennek, mint superman, minden ember egyforma, és mindig is az volt a célja, hogy ezek az emberek békében éljenek a földön -hát csoda, hogy kommunista lett a kiscserkészből...? az ember meghall egy eredeti ötletet, amivel kiforgatják az ezerszer megrágott sztorit, és már előre imádja. pedig ezerszer el lehet rontani egy kitűnő variációt is, de hála marx-nak és lenin szellemének, mark millar nem esik ebbe a hibába. mert ugyanezzel az ötletességgel végig tudja vinni az egész koncepcióját. és nem csak arról van szó, hogy a legamerikaibb ikonra sarlót és kalapácsot rak, hanem az általa képviselt eszmével is eljátszik. mert az acélember jelleme nem változik attól, hogy kansas-i farm helyett egy ukrán kolhozban nő fel (ebből szerettem volna többet is kapni), vagy hogy hűen magáévá teszi a kommunizmus alapgondolatait. mert persze ő lesz az első, aki a gyakorlatba is át tudja ültetni az utópisztikus elképzeléseket -igaz, hogy a személyi kultusz nála is kötelező kellék, valamint az eszmével egyet nem értők agyi beavatkozáson esnek át. hogy mi? superman nem makulátlan? végre! nincsenek elmismásolva a megvalósuló kommunizmus problémái, de nincsenek is gonosz vörös démonnak beállítva a szovjetek, és ez üdítő. ahogy az ellenpont sem egy végletekig gonosz és önérdek-vezérelt luthor, hanem egy különc zseni, aki a saját agyának szórakoztatása mellett az emberiség sorsáért is aggódik. de a többi vendég is ügyesen van kiforgatva (batmanovics, hehe!), nem beszélve a történelmi anomáliákról. végig gördülékeny és nagyszerű olvasmány, annak ellenére, hogy komoly tanulságok vannak a mélyben, amiket superman és az emberiség is évtizedek/évszázadok alatt tanul meg -mindegy milyen eszme-rendszerben gondolkozunk, a lényeg, hogy össze kell fognunk, és nekünk kell felvirágoztatni ezt a bolygót. eszesen és egyenlően. ($03.17.)