(Original Sin #1, X-Men Legacy vol.1 #217-218, Wolverine Origins vol.1 #28-30) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Daniel Way; rajzolta: Scot Eaton, Mike Deodato Jr)

kicsit fáztam ettől a kötettől, mert mindenki óvva intett daniel way wolverine origins-étől, és ebben pont ezzel a sorozattal találkozik mike carey x-men-je -de aztán kiderült, hogy két órát kell várakoznom a vérvétel miatt, és ez pont alkalmasnak tűnt arra, hogy elüssem az időt... szerencsére way írásmódja sem bántott, bár a túlzott keménykedése kicsit megmosolyogtatónak tűnt (mondjuk hogy máshogy írnál egy wolverine sztorit, ha nem keménykedve). de a másik szerző sem fogta vissza magát, nála is kíméletlenül állon szúr egy rosszfiút rozsi a csata hevében -miközben nem sokkal később már arról értekezik, hogy ő igazi hőssé vált az x-men kötelékében... nem tudom, hogy nem unják meg az írók, hogy logan múltjában kotorásszanak, de megint kitaláltak egy új fordulatot a professzorral való első találkozásához. és ahogy mostanában az x-füzetek környékén lenni szokott, mindent átitatott a múltból eredő bűntudat... mindig furcsa belegondolni, hogy a gender-swap-on átesett karakterek milyen könnyen veszik, hogy most már egy újfajta testben élik tovább az életüket, egy kegyetlen mr.sinister is rögtön bikinit kezd hordani, és ráakaszkodik az első kockahassal rendelkező férfi-egyedre, amint szexi-csaj köntösben találja magát... (nem tudom, nekem az ide-oda csúszkáló panelek ritkán jönnek be, főleg ha a rajzolónak nincs külön célja ezzel a menőnek gondolt megvalósítással.) (lehet hogy kevésbé működött volna ez az olvasás, ha nem a megfelelő zenét választom ki, hogy elnyomja a panaszkodó öregasszonyok hangját, de az apollo 11-ről szóló dokumentum-film soundtrack-je valahogy nagyon passzolt a kötet kissé nyomasztó hangulatához.) (×11.21.)

(Uncanny X-Men vol.1 #500-503, X-Men Legacy #215-216) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction, Mike Carey; rajzolta: Greg Land, Terry Dodson, Scot Eaton, Marco Checchetto, Phil Briones)

oké, san francisco híres arról, hogy a lakói toleránsabbak egy átlag amerikai város szintjénél, de ezt leszámítva nem érzem indokoltnak, hogy az x-ek épp’ oda költözzenek. fáztak már new york-ban, kellett egy kis meleg kaliforniai napfény, mi...? lehet hogy nem jókor kapott el ez a (másfél) kötet, de nem igazán tudott hatni rám, erőltetettnek érezem magneto felbukkanását is, valami olyannak, amit el kellett sütni a jubileumi 500. füzetben, különben jött volna a népharag... plusz volt még valami, ami erősen kizökkentett: hallottam már épp’ elég rémtörténetet greg land rajzolóról, akinek az a mániája, hogy pornószínésznők arcáról vesz mintát a szuperhősnőihez -és valószínűleg ebből ered az én bajom is, mert baromira ki tudtak zökkenteni a mondandóhoz nem passzoló arcvonások, a túl gyakran mosolyra húzódó szájak (és bár az az íróktól is ered, hogy túlzásnak éreztem a szexualitást is a kötetben, greg land azért rátett a szexiskedésre egy lapáttal, főleg emma kapcsán)... ide csaptam a legacy két azon füzetét is, amire oda pecsételték a marketing osztályon a ’manifest destiny’ logót, pedig szinte semmi köze nem volt a költözéses főszálhoz, inkább mike carey ment még egy kört a professzor agyában, és egy kicsit vadóccal is a múltban merengett -végülis ilyenekkel is végig lehet alibizni egy sorozatot... (huh, túl epés lettem, asszem félre kell raknom a mutánsokat egy picit...) (×11.17.)

(X-Men Legacy vol.1 #208-212) (2008, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: John Romita Jr, Scot Eaton, Billy Tan, Greg Land, Brandon Peterson, Mike Deodato Jr)

drámai módon fejeződött be az előző nagy x-esemény: az x-men nincs többé és xavier professzort fejbelőtték -de mike carey csak az utóbbival szándékozott foglalkozni (a világban szétszóródott x-men tagokat átadta a kollégájának, hogy játsszon velük egy kicsit), úgyhogy teljes összpontosítással figyelhetett a prof külön útjára... és szó szerint charles fejében töltöttük el az időnk jó részét, ugyanis az elméje újra-kalibrálásához végig kellett élnie egy maréknyi emléket, amik nem meglepő módon tele voltak bűntudattal és megbánással (és egy érdekes szerkesztői döntés miatt mindegyik füzetben más rajzolta ezeket a flashback-eket)... aztán egy szolid retcon-nal folytattuk tovább, piszkálgatva xavier múltját, átírva kicsit az események dns-ét, belekavarva a frissen eltemetett mr.sinister-t is a zűrzavaros családi viszonyokba -előkészítve persze a nagy gonosz visszatérését, mert remélem senki sem gondolta azt, hogy huzamosabb ideig halott marad rogue érintése után)... a sok emlék- és képzelet-töredék miatt egy kicsit elvontabb volt ez a kötet a szokásosnál, de kellően érdekes volt az, hogy miként kísérleteztek anno a mutáns-génnel a tudósok, a jelenben meg akadt pár bunyó is, hogy ne legyen azért túl elvont a végeredmény... (és jé, mennyivel jobban működik a sorozat, ha olyan rajzolók veszik kézbe miatta a ceruzát, akik tényleg tudnak rajzolni...) (×11.14.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Endangered Species #1, X-Men vol.2 #200-201, Uncanny X-Men vol.1 #488-491, New X-Men vol.2 #40-42, X-Factor vol.3 #21-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Chris Yost, Christos N. Gage; rajzolta: Scott Eaton, Mark Bagley, Mike Perkins, Andrea Di Vito)

eddig is láttuk, hogy az m-nap milyen sokkoló volt a társadalomnak, de ez a rövid fejezetekbe szétkapott sztori szépen összefoglalta nekünk ezt az érzést -és bele-transzportálta beast-be, aki végigjárta a hosszú útját, tudósként megoldást keresett, kacérkodott a természetfelettivel is, hogy megértse, feldolgozza a feldolgozhatatlant... aki egy nagy és izgalmas kalandot várt mccoy doktorral, az biztos, hogy csalódott, mert hiába járja be a világot a nagy kék mutáns (bizonyos helyzetekben még a testi erejét is aktivizálva), ez inkább egy belső utazás volt, annak minden filozofikus aspektusával... igazából nem is az rázott meg, hogy milyen közel került a mutáns faj a kihaláshoz, hanem azok a szörnyűségek, amiket a doki a múltból ásott elő, hogy mennyit kellett már szenvedniük azért, mert történetesen másnak születtek (a koncentrációs táboros részek különösen erősre sikeredtek)... (elcsépelt már az, ha valakinek egy alteregóját húzzák elő, de a kíméletlenül realista beast elég szórakoztató verziója volt a dokinak.) (×11.08.)

(X-Men vol.2 #200-204) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Humberto Ramos, Mike Choi)

de furán viselkedik vadóc -ja, tényleg, nyolcmillió lélek tombol egyszerre a fejében... ez előző drámai kaland következményeit nyögi a csapat, nincs jó formában, amikor máris lecsap egy új veszély... kapkodja is az ember a fejét, a semmiből bukkannak elő a támadók, minden fronton védekezésbe kell átmenniük az x-eknek, ráadásul több köpönyegforgató is csak erre a pillanatra várt, hogy elárulja a csapatot. nem könnyű a küzdelem, összeszorított foggal kell minden ütést állni -és biztos, hogy baromi hatásos is lenne ez a nagy letarolás, ha egy olyan rajzoló állna a panelek mögött, akinél nem kell hunyorogva találgatnom, hogy mit is látok. humberto ramos ezúttal nem csak a karakter-ábrázolásban mondott csődöt... gondolom nem véletlen, hogy mind az uncanny-ben, mind itt ilyen hangsúlyos a jósok és jövőbe-látok szerepe, gondolom ezzel a rohamosan közelgő nagy eseményt készítik elő az írók, van is ötletem arra, hogy mi az, amit az itteni gonoszok is ilyen ádázul el akarnak titkolni az x-ek elől... (örültem, hogy az ifjaknak is jutott szerep a kötetben, ha már az iskolát is meg kellett védeni a támadás során, egész hamar hozzám nőttek ezek a srácok...) (×11.06.)

(X-Men vol.2 #188-199) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Clayton Henry, Humberto Ramos)

mi a fene, szándékosan összeszedték a szerkesztők a marvel környéki legrosszabb rajzolókat erre a címre...? és nem is az a legnagyobb baj a fő-kolompos chris bachalo-val, hogy vázlatoknak néznek ki az elnagyolt karakterei, hanem hogy sokszor nem értelmezhetőek a paneljei, és úgy kell kibarkochbázni, hogy mi is történik a sztoriban... humberto ramos sem sokkal jobb a karikatúra-arcaival, de legalább nála felismertem mindig, hogy ki van éppen a képen... oké, vizuálisan elég elborzasztó volt ez a monstre kötet, de milyen volt a sztori? hát kellett idő, amíg összeállt, de aztán a jó pillanatai és a kellő mozgalmassága elvitték a hátukon, egyébként nagy meglepetéseket nem tartalmazott... az tetszett, hogy megint annyit csavart a szerző a felálláson, hogy ne ásítozzunk megint a szokásos arcokat nézve. örültem annak is, hogy vadóc tökös csapatkapitányként volt ábrázolva, mert régóta a szívem csücske a lány. ugyanígy mystique-ről is szívesen olvasok, bár az én ízlésemnek már kicsit sok volt, ahogy a képességét használta mike carey, azaz hogy sok necces szituból is az alakváltással húzta ki a csapatot a csávából... a sztorik főtémája kellően x-es volt, hiszen feltűnt az evolúció egy újabb lépcsőfoka, egy csoport, akik nem mutációval érték el, hogy túlragyogják a homo sapiens-eket, hanem felgyorsították a dns-ükben lévő változásokat, de később is olyanokkal kellett megküzdeni, akik mesterségesen akarták jobbá tenni magukat. oké, aztán érkezett egy idegen entitás is, mert a scifi faktort is növelni kell a mutánsok környékén (ez utóbbi volt talán a legkevésbé működő sztori számomra, a valóságtól túl elemeltek voltak a testüktől külön-élő lelkek)... (nem akartam még a mondandóm elején tovább nyújtani a rajzolók szidását, de botrány, amit az elme-úrnő ruhájával csináltak, vagy tényleg csak én vagyok olyan prűd, hogy kiakadok egy hasig letolt dekoltázson...?) (azért érdekes, hogy a két x fő-cím sokkal kevésbé tetszett itt az első körben, mint a kvázi kiegészítő sorozatok, az x-factor meg a new x-men...) (×10.27.)

(2002-2004) (író: Greg Rucka, Mike Carey / rajzoló: Salvador Larocca)

uhh, én szeretem a street-level hősöket, nem kell mindig nagyszabás meg epikus kozmikus nagy csata. le lehet vinni emberi szintre vinni a hősködést. lehet, hogy külön kellett volna választanom a két minit, mert egy picit másképp állnak a zsánerhez. az elsőnek nem sok köze van a szuperhősködéshez, egy realista történet, ahol a hagyományos emberi gonoszság az, amit nem lehet tűrni (a gazdag ficsúrok mindig erőszakosak és el akarják tusolni az alávalóságukat). és pont emiatt az életszerűsége miatt lesz érdekes. de a kolis környezet is hozza elő az emlékeket az emberből. a másik történet már sokkal inkább a hagyományos daredevil-es világot hozza, a kötelező gonoszokkal, és a pitiáner gengszterekkel teli noir underground-ot. kicsit mozgalmasabb, és előkerül a bőr-ruci is (igaz, csak elektránál, matt valamiért megmaradt bekötött szemű ninjának, de jól van ez így). a mondandó viszont mindkét esetben ugyanaz: meddig mehetünk el az igazság üldözésében, mi az a morális határ, amit nem léphetünk át, mennyire hagyhatjuk eluralkodni magunkon a bosszú ízét, ami félreviheti a tetteinket. jó lenne azt gondolni, hogy a tinik is nyitott szemmel olvassák ezeket a képregényeket. (++05.03.)