(Paper Girls #26-30) (2019, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

az előző kötet végén szét lettek dobva a csajok az idősíkok négy sarkába, így most nem lehetett olyan egységesre felhúzni a kötetet, mint az előzőket -viszont bkv van annyira őrült, hogy erényt kovácsolt ebből a daraboltságból, leginkább abban a füzetben, ahol szó szerint minden lapon páthuzamosan vitte előre a négy különböző szálat... hogy tökéletesen kitisztult-e az időutazós timey-wimey meg a nagy háború a végére? nem teljesen, de igazából én például nem is akartam megérteni a nagy összefüggéseket, nekem a négy főszereplőnk (és a köztük lévő kapocs) volt a lényeg mindig is. és szerencsére maga a szerző is így érzett, bevallottan nem akart csimbumm finálét (ezen élcelődött is az egyik párbeszéd-buborékban), egy csendes és intim befejezéssel akart elküldeni minket az utunkra, ahol a csajok megkapják az örök barátságot, csak egy kicsit kevésbé őrült formában, mint ahogy mi megkaptuk velük korábban... (némi filozófiai és vallás-elméleti kérdés is megfért a popkultúrális utalások között, nem mondhatjuk, hogy bkv parlagon hagyná az agyunk a dimenziók közti nagy rohanások közepette...) / még ha nem is vált soha a kedvenc brian k. vaughn írásommá ez a sztori, szokásosan erős írás jellemezte ezt a művét is, ami az összetett őrületével arra ösztönöz, hogy egyszer majd újra nekiessek, hogy minden mozaik-darabot figyelmesebben a helyére illesszek. úgy lenne illendő, hogy akkor már papír-alapon csodáljam a vibráló pasztel-neon színeit, csak az a baj, hogy ha megrendelem az angol köteteket, akkor biztos, hogy egy magyar kiadó bejelenti, hogy elhozzák nekünk ezt a nagyon szerethető történetet az otthonunkba (bár nem bánom, hogy a saga-ból is kétféle verzió csücsül a polcomon)... (×08.03.)

(Paper Girls #21-25) (2018, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

a jövő fényes -neon-fényes... ugrottunk egy nagyot előre, ami összezavarhatná az olvasót, de brian k. vaughan pont azt érezte meg, nagyon helyesen, hogy ez az az időpont, amikor szélesebbre tárja a magyarázat-zsákja száját, így szépen kezd kifényesedni ez a korokon átívelő történet nekünk elveszett olvasóknak is... a kalandozó csajaink azért még inkább csak kapkodják a fejüket az események forgatagában, de azért bőven hatással vannak rájuk az átélt traumák. és azt éreztem, hogy most volt a leginkább a helyén a sorozat lelke, szépen építkezett fel az utolsó füzet érzelmi csúcspontjaihoz az egész kötet, ahol is néhány lapon belül egyszerre sikerült megolvasztani a szívünket és sokkolni a gyomrunkat... hogy egy pillanatig sem érezzük azt, hogy a status-quo hosszabb távon fennmarad, ezért legközelebb megint egy újabb felállásban izgulhatunk az újságkihordó csajokért... (nem csak azt bírom bkv-ban, hogy fordulatosan ír, hogy mindig érzelmi alapon közelít a történeteihez, de azt is, hogy jó tempóban lehet haladni a műveivel -ennél a kötetnél sem kellett erőlködnöm azon, hogy egy nap alatt befaljam az egészet...) (##10.12.)

(Paper Girls #16-20) (2017-2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

valahogy sosem éreztem nagy késztetést, hogy szilveszteri partikra járjak, de 1999 utolsó napján úgy alakult, hogy meghívtak egy házibuliba -és biztosan mondhatom, hogy tizenhét évesen hidegen hagyott minket az y2k para, sokkal fontosabb volt, hogy a magnóból üvöltsön a mennyország tourist a tankcsapdától... a kedvenc időutazó csajaink is ide, az ezredforduló hajnalára érkeztek ezúttal, és persze bkv sem hagyhatta ki a 2-esre váltás nagy paráját (vagy az akkor virágzó goth stílust) -de a csöndes kisvárost sem ez bolygatja fel, hanem egy csapat hegyomlásnyi kézi-vezérelt jaeger (klasszikus robot-formában)... az első füzetben még kicsit zavarosan merültünk bele a korokon átívelő idő-háborúba, de aztán szépen letisztázódtak az ellenfelek és az ő szándékaik. persze mi még így is többet tudunk, mint a csajok, akik tényleg csak kapkodják a fejüket a nagy csimm/bummban, főleg amikor a jövőből jött emberek és fegyverrel hadonászó öregasszonyok kereszttüzében találják magukat... továbbra is okosan van használva az a kezdetektől meglévő ötlet, hogy térben kötött az időutazást láthatunk, mert így most is belefuthattunk az egyik hősnőnk idősebb verziójába -és ezek a találkozások mindig jó alkalmat adnak egy kis lelkizésre. igaz, nem kell ahhoz egy karakter két verziója, hogy személyes síkra tereljük a beszélgetéseket -mert én azt is nagyon szerettem, ahogy a nemi identitás kérdését kezelik a csajok, zavart fejvakarások és bősz tagadások közepette... nem volt kérdés, hogy a fináléval egy újabb korszak felé vesszük az irányt, már csak hagyománytiszteletből is, és persze megint kecsegtető az az időpont, ahová a csajok frissen lepottyantak... (##02.09.)

(Paper Girls #11-15) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

személy szerint nekem tetszik ez a koncepció, hogy mindegyik fejezetet egy újabb korszakban töltjük, és ami még fontosabb, egy másik hangulatban... mert most elhagytuk a scifi-elemek többségét, és inkább egy nagy (túlélő)kalandnak tűnt az utazás ezen szakasza, mint eddig bármikor, köszönhetően az erdőben ólálkodó szörnyeknek, a gyors sodrású folyónak, egy harcias amazonnak és a primitív létformában élő embereknek... és az is tök jól működött nálam, hogy a lányok utazása a pubertás-kor allegóriájává vált, amikor is a tinik felfedezik a testük változásait és a szexuális orientációjukat -a maguk suta módján... (érdekes lesz viszont, ha a csajok rendre átlépik a morális határokat, és muszáj nekik, ha túl akarnak élni). kíváncsian várom, hogy mennyire viselik majd meg őket ezek a tettek -mondjuk az, ha egy kőkori baltával szétverik valakinek a fejét...) időutazós sztorihoz mérten elértünk az első komolyabb paradoxonig -az ilyen alkotások mindig szívesen játszanak a tyúk/tojás dilemmával, azaz azért cselekszik valaki úgy ahogy, mert látta már korábban, hogy mit kell cselekednie, vagy ez mindig is része volt a cselekedeteinek, és egyébként is, ha nem cselekszik a jövőben, akkor a múltbéli énje nem tudja meg, hogy mit kell cselekednie, hogy eljusson arra a jövőbeli pontra, áhh, önmaga farkába harapott az agy-kígyóm... ahogy várható volt, az utolsó füzet végén megint ugrottunk egyet, hogy a klasszikus ponyva-zsánerek közül egy újabbat is kipipálhassunk: jöhetnek az óriás-robotok! (közben szépen épül a háttérben a mitológia -már megismerhettük a dedikáltan első időutazót is: egy vagány csajt a huszonegyedik századból, ki mást...) (#09.06.)

(Paper Girls #6-10) (2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

szóval ez tényleg nem egy nosztalgia-trip lesz... brian k. vaughan máris elhagyta a kitaposott járt utat, és a jelenbe kormányozta a lányokat, és ennek a lépésnek számtalan pozitív következménye lett. először is mindig mókás, amikor egy időutazós történetben a múltból érkezett karakterek rácsodálkoznak a megváltozott világra, a rohanó technika legújabb vívmányaira (mondjuk a lapostévére meg az okostelefonra) (és persze érezhető, hogy a tavalyi sokkban íródott a kötet, mert keserű utalások vannak arra, hogy egy nő nem lehet az egyesült államok elnöke). ugyanakkor talán sokkal érdekesebb vetület az, hogy a saját jövőjükbe huppantak át hősnőink, így igen komoly személyes drámákkal lehetett megadni az érzelmi alapot -mert mi van akkor, ha azt érzi valaki, hogy nem sikerült elérni azt az életet felnőttkorra, ami a tinédzser-álmok meghatározó része volt? vagy mi van akkor, ha már rég nem léteznek az álmok, mert maga az élet sem létezik már...? sosem könnyű közel kerülni egy neurotikus karakterhez, de bkv jól egyensúlyoz erin idősebb verziójánál, a kétségbeesés, az egzisztenciális válság és a megnyugtató xanax-szedés között lavírozza végig, hogy egy csipetnyi felnőtt hangot csempésszen a nagy egészbe... kell is ez a komolyság, ha már a nagy egész ilyen eszement tempót diktál az óriási nőtt férgekkel, a távoli jövőből érkezett klónnal, és a nagy futással, hogy megleljék az elveszett társukat... bár mondhatnám azt a sztorira, hogy ’vagy valami ilyesmi’, mert még mindig nem száz százalékosan kristályosodott ki minden, bár én sosem igényeltem azt, hogy a számba rágják a lényeget, majd ha eljön az ideje, akkor majd jól a homlokomra csapok, hogy ’áhh!’, és nagyon boldog leszek... (#09.05.)

(Paper Girls #1-5) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

mi ez a vonzódás manapság az íróknál a nyolcvanas évek bicikliző tinijeihez...? még szerencse, hogy mind a stranger things alkotói, mind brian k. vaughan túl tudtak lépni az ifjúkorukban befogadott stephen king és steven spielberg által bejáratot toposzokon, és csak kiindulópontnak használták az inspirációkat -jelen esetben arra, hogy csak egy rövid ideig nyomjuk a pedált a fehér kerítéses elővárosi miliőben, hogy aztán két sarokkal később már egy interdimenzionális utazáson találjuk magunkat... illetve még így öt füzet után sem kristályosodott ki, hogy mi is lesz a sztori fő tétje, mindenesetre baromi élvezetes a csajokkal együtt felfedezni az összes hajmeresztő kanyarját... azokkal a csajokkal, akik rövid időn belül egyéniségekké váltak a neonfényes lapokon, markáns megkülönböztető jegyekkel és könnyed szerethetőséggel felruházva -ez utóbbi kellett ahhoz, hogy a megfelelő (lőporfüstös) pillanatokban érzelmileg bevonódjunk mi olvasók is a drámába és a sokkba. mert persze bkv-ról van szó, akit pont azért szeretünk, mert úgy tud játszani az érzelmeinkkel, mint kevés író jelenleg a szakmában -és az se’ felejtsük el, hogy abban a korszakban, amikor már minden fordulatot elhasználtak százszor, a kezedbe akadhat egy olyan történet, ahol tényleg nem tudhatod előre, hogy milyen őrült ötletet dob még be a szerző, ha lapozol egyet... bár a csodás neon-színeket már emlegettem, azért tegyük hozzá, hogy nem vagyok száz százalékig megelégedve a vizualitással -mert míg a közelik csodásan vannak rajzolva, addig a távolabbi (elsősorban csoportképek) már bántóan elnagyoltak... viszont a nyolcvanas évekkel mind a két fél jól bánik, nincs túlzásba víve a nosztalgia vagy a túlzott utalgatás, kis bongyor haj itt, boygeorge poszter a falon ott -ronald reagen meg csak egy álom-jelenetben köszön be... (#09.03.)